A nagyvállalati önszabályozás világa a CSR[1]-politikák égisze alatt számos olyan intézményt "termel" (CSR- kódexek, transznacionális megállapodások, fenntarthatósági jelentések, címkék), amelyek célja (szociális, környezeti, gazdasági) vállalati értékek deklarálása, propagálása vagy épp megvalósulásuk igazolása. Bár ezen nagyon sokszínű és gyorsan változó eszközrendszerrel szemben a vállalások megbízhatóságát és időtállóságát illetően nagy a szkepticizmus, ugyanakkor akár szociális, akár környezeti vagy gazdasági szempontból igazolható és tényleges hatással is bírhatnak.
Talán nem túlzás kijelenteni azt, hogy megindult egy olyan tendencia, amelyben az látszik, hogy az államok - nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt - egyre szélesebb körben és intenzívebben érdeklődnek ezen önszerveződő intézmények iránt, és fogadnak el normákat a garanciális háttér vagy fair elveken nyugvó "játéktér" biztosításának igényével. Cikkemben egy konkrét példán - a fenntarthatósági jelentésekre vonatkozó uniós szabályrendszeren keresztül - kívánom e jelenséget illusztrálni a konkrét célok, motivációk és szabályozási dilemmák fényében.
A vállalatok fenntarthatósági jelentése egy olyan dokumentum, amely információt nyújt arról, hogyan építettek be fenntarthatósági szempontokat tevékenységükbe. A fenntarthatóság mindhárom pillére - környezeti, társadalmi és gazdasági - szempontjából releváns tények strukturált módon való közzététele, amely számos más néven is ismert: szociális jelentés, nem pénzügyi jelentés, "triple bottom line" jelentés,[2] ESG-jelentés.[3] Ezek közlése az átláthatóságot szolgálja, információt ad a vállalat tevékenységéről, amely javíthatja a teljesítményét, a versenyképességet, stabilabb növekedést és nagyobb foglalkoztatottságot eredményezhet. Ereje abban rejlik, hogy növeli a bizalmat a befektetők, fogyasztók és egyéb érdekeltek körében.
Bár a fenntarthatósági jelentés alapvetően a vállalatok önszabályozásának a terméke, ma már az Európai Unió szintjén önszabályozási gyökerű (regionális szintű) szabályozási eszköznek is tekinthető. Fejlődése kiválóan illusztrálja, hogyan válik egy alapvetően vállalati önszabályozó eszköz európai uniós szinten is megjelenő eszközzé, és hogyan él azon kívül továbbra is önszabályozásként. Mivel a jelentés főként a nagyvállalatok tevékenységéhez fűződő jelenség, amelyek működését elsősorban a piaci viszonyok határozzák meg, ezért különös megfontolást igényel annak a meghatározása, hogy milyen szabályozási módszerrel, milyen mélységű jogalkotással lehet az önszabályozással kialakult intézmény fejlődéséhez és elterjedéséhez hatékonyan hozzájárulni. Elöljáróban megállapíthatjuk, hogy az uniós szabályozás célja nem elsősorban a vállalati magatartások megregulázása, sokkal inkább üzletpolitikájuk meghatározott értékek felé terelése volt.
A tanulmány első részében a fenntarthatósági jelentés és a CSR-politika kapcsolatával foglalkozom, mivel az a nagyvállalatok CSR-politikájának keretei között kelt életre és fejlődött. Kitérek azokra a motivációkra, amelyek jogi kötelezettség nélkül is arra sarkallhatják az érintetteket, hogy gazdálkodásukat, tevékenységüket a társadalom egésze szempontjából jelentős értékek - például szociális, környezeti szempontok - mentén szervezzék. Mindezt azért teszem, mert ezen összefüggések, álláspontom szerint alapvetően befolyásolják a tanulmány második felében felvetendő szabályozás-módszertani kérdéseket. A tanulmány második része a jelentés uniós szabályozástörténetével foglalkozik, szemlélteti és elemzi azt a folyamatot, ahogyan a fenntarthatósági jelentés, mint a vállalatok önszabályozásának eszköze fokozatosan szabályozást nyer, és formailag hard law, tartalmában soft law normává válik.
Az 1970-es években az üzlet világának alakítói Milton Friedman, amerikai Nobel-díjas professzor gondolatait vallották, aki azt állította, hogy a vállalatok egyedül a profit növeléséért felelősek.[4] Ugyanakkor látható, hogy a XXI. századi üzleti kultúránkban a kizsákmányoló kapitalizmus szemlélete meghaladottá vált,[5] változott az üzlet szerepe, jelentősége, és - a globális kapitalizmus társadalomformáló ereje okán - megváltozott az ezzel kapcsolatos társadalmi elvárás is. A vállalat ma már egy komplex hálózat szereplője, amelynek működése a társadalom széles körének életére meghatározó befolyással bírhat mind az élő, mind a megszületendő generációk vonatkozásában. Ennek megfelelő-
- 48/49 -
en alapvető társadalmi elvárásként jelenik meg, hogy a vállalatok termékeinek előállítása nem történhet pusztán a profitmaximalizálás elve mentén a rendelkezésre álló erőforrások kizsákmányolásával. Ezen elv megjelenésének köszönhetően megjelentek azok a szervezett, standardizált, nyilvánosan hirdetett vállalati "magatartások", amelyek közvetlenül vagy közvetve azt eredményezik, hogy a vállalatok pénzügyi, gazdasági döntéseik során önkéntesen környezeti és társadalmi tényezőket is figyelembe vesznek. Észleljük ugyanakkor, hogy a vállalatok alapvetően ennek során is szem előtt tartják, hogy hosszú távon jól mérhető gazdasági előnyük származhat abból, ha komolyan veszik társadalmi szerepüket: javul a teljesítményük, ismertebbek lesznek szolgáltatásaik, erősödik a jó hírük, vonzóbbá válik a minőségi munkaerő számára és fokozható a munkavállalók teljesítőképessége, csökkenthető a munkavállalói fluktuáció mértéke.[6] Ebből következően a CSR-politika megteremtése mögött az a felismerés áll, hogy a vállalat határai nem a kerítésénél húzódnak, mivel annak tevékenysége valamennyi érintett életére hatással van, és fordítva, legyenek azok fogyasztók, részvényesek, munkavállalók vagy akár a beszállítói lánc szereplői.[7] A vállalati társadalmi felelősségvállalásnak számos neve ismert és számos külsőben jelenik meg, egyszerre jelent adományozást, és "vállalati versenyképességet támogató stratégiai eszközt". Számos meghatározás és fogalom használt, ugyanakkor "a diszciplinarizálódás korai szakaszában" jár, nem alakultak ki még azok a világos és általánosan elfogadott elméleti alapok, amelyekre egységes definíció épülhet, nem egyértelműek az elhatárolások más - stratégiai menedzsment, stratégiai kommunikáció, szervezetelmélet - területeihez képest.[8] A szakirodalomban található definíciók a fogalom különböző elemeit hangsúlyozzák. Egy meghatározás szerint a társadalmi felelősségvállalás az érintettek értékeinek és érdekeinek beépítése az üzleti működésbe.[9] Eszerint a vállalati társadalmi felelősségvállalás az érintettek hatékony menedzsmentje annak érdekében, hogy az érintettek bevonásával, érdekeik beépítésével a vállalat minél jobban megfeleljen az ún. hármas eredményességi kritériumnak. A hármas eredményességi kritérium szemlélete alapján a vállalatnak nem pusztán gazdasági eredményességre kell törekednie, hanem a pénzügyi sikerek mellett szükséges a társadalmi és környezeti hasznosság is.[10] Ez a 3P, azaz a people, planet, profit elv, amely egyszerre kívánja meg a pénzügyi, a humán és a környezeti tőke eredményességét.[11] Egy másik - az Európai Bizottság által megalkotott - fogalom szerint a társadalmi felelősségvállalás során a vállalatok önkéntesen szociális és környezeti szempontokat érvényesítenek üzleti tevékenységükben és partnereikkel fenntartott kapcsolataikban.[12] Az ISO 26000 szabvány szerint a társadalmi felelősségvállalás egy szervezetnek a társadalmat és a környezetet befolyásoló döntéseiért és tevékenységeiért tett felelősségvállalása, olyan átlátható és etikus viselkedések révén, amely hozzájárul a fenntartható fejlődéshez - beleértve a társadalmi jólétet és egészséget is -, figyelembe veszi az érintettek elvárásait, megfelel az alkalmazandó jogszabályoknak, és a nemzetközi viselkedési normáknak, a szervezet valamennyi területén integráltan megjelenik és azt a vállalat kapcsolatain keresztül érvényesíti.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
