Az álláspontunk szerint valószínűsíthetően (bár számos más nézet is ismeretes[1]) már a préklasszikus korban, a commodatum (Ulp. D. 13, 6, 5, 3; Ulp. D. 13, 6, 5, 6; Ulp. D. 13, 6, 5, 9) és az emptio venditio (pl. Paul. D. 18, 6, 15, 1) kapcsán[2] tételes jogi szinten is legalábbis csírájában kialakult objektív custodia-felelősség konstrukcióját, mint ismert, részletesen a klasszikus jogtudomány dolgozta ki, a custodiensek körének jelentős mértékű kitágítása, valamint a custodia-felelősség tartalmának és határainak részletes, ugyanakkor kazuisztikus kidolgozása mellett.
A custodia-felelősség fejlődéstörténetének akár csak vázlatos tárgyalásáról is kénytelenek vagyunk most lemondani, a terjedelmi korlátokra is tekintettel; e vonatkozásban csak annyit jegyzünk meg, hogy a custodia-felelősség a kései klasszikus korban már meglehetősen széles körben alkalmazott (álláspontunk szerint még az ingatlanokra is kiterjedő[3]) konstrukciót jelentett. E tekintetben csak arra kívánunk utalni - a részletesebb forráshivatkozásoktól és a releváns szakirodalom meghivatkozásától most eltekintve -, hogy az objektív custodia-felelősséget a klasszikus korban kiterjesztették a locatio conductio alanyaira, még később - csupán kevés forrásszöveg tanúsága szerint - pl. az önként megőrzésre kínálkozó letéteményesre (Ulp. D. 16, 3, 1, 35), vagy éppen a közös dolgot a saját kizárólagos őrizetében tartó sociusra (Ulp. D. 17, 2, 52, 3) is, sőt, a custodia-felelősség problematikája még az innominát reálszerződések kapcsán is fölvetődik (pl. Paul. D. 6, 1, 21), hogy csak néhány fontos esetet említsünk a custodia-felelősséggel tartozó adósok körének gazdag klasszikus római jogi kazuisztikájából, messzemenően a teljesség igénye nélkül.
E "kiszélesítési" tendencia jegyében pedig a kései klasszikus korban a custodia-felelősséget már nem csak kimondottan kötelmi jogosultakra, hanem adott esetben dologi jogosultakra is kiterjesztették - igaz, mindig valamilyen kötelmi jogi szerződés kapcsán.
Ebben a tanulmányban két, kifejezetten dologi jogosult: a kézizálog-hitelező és a haszonélvező custodia-felelősségének problematikáját kívánjuk dióhéjban megvizsgálni. Már most megjegyezzük, hogy mindkét konstrukció igen vitatott a felelősségi jogi tárgyú római jogi szakirodalomban, és e tekintetben jóval szegényesebb forrásbázisra támaszkodhatunk, mint a haszonkölcsönbe vevő, a konszenzuális adásvétel eladója vagy éppen a különféle vállalkozók custodia-felelősségét illetően. A kézizálog-hitelező custodia-felelősségét ugyanis kifejezetten csupán két, a haszonélvező custodia-felelősségét pedig csak egyetlen forrásszöveg rögzíti.
Térjünk rá mármost a tanulmányunk tulajdonképpeni tárgyát képező két problematika rövid elemzésére.
Mint ismert, a kézizálog-hitelező - egyes forrásszövegek tanúsága szerint - a kései klasszikus római jogban már custodiáért is felel. Ahogyan Ulpianusnál olvashatjuk:
Venit autem in hac actione (pigneraticia) et dolus et culpa, venit et custodia, vis maior non venit. (Ulp. D. 13, 7, 13, 1)[4]
A kézizálog-hitelező tehát e fragmentum tanúsága szerint dolusért, culpáért, sőt custodiáért is felel, vis maiorért azonban nem. Teljesen világos szöveg, amelynek alapján egyértelműen verifikálható a kézizálog-hitelező custodia-felelőssége, legalábbis Ulpianus idejében.
Nörr ugyanakkor rámutat arra, hogy a felelősség kérdése zálogjognál nagyon vitatott;[5] nézete szerint a custodiára hivatkozó szövegek mindegyike kevéssé bizonyító erejű, és a záloghitelező custodia-felelőssége kifejezetten csak az említett Ulpianus-szövegben, valamint egy Diocletianustól és Maximianustól származó constitutióban mondatik ki.[6] Ez utóbbi szöveg a következőképpen szól:
Sicut vim maiorem pignorum creditor praestare necesse non habet, ita dolum et culpam, sed et custodiam exhibere cogitur. (C. 8, 13, 19)
- 124/125 -
Nézetünk szerint ez a rendkívül világosan fogalmazó forrásszöveg egyértelműen rögzíti a kézizálog-hitelező custodia-felelősségét Diocletianus korában.[7]
A kézizálog-hitelező custodia-felelősségére (is) egyértelműen lehet még következtetni nézetünk szerint az alábbi, most csak kivonatosan idézett és röviden elemzett fragmentumból is:
Et puto omnibus, quorum periculo res alienae sunt, veluti commodati, item locati pignorisve accepti, si hae subreptae sint, omnibus furti actiones competere... (Ulp. D. 47, 2, 14, 16)[8]
Ulpianus itt arról beszél, hogy mindenkit, akinek az őrizetében idegen dolgok vannak - miként a commodatum, a locatio conductio vagy a pignus esetében -, ha az őrizetükből azokat ellopták, megillet az actio furti. E szövegből jól levezethető többek között a kézizálog-hitelező custodia-felelőssége is: ha ugyanis a zálogba adott dolgot a kézizáloghitelező birtokából ellopták, a szöveg tanúsága szerint őt is egyértelműen megilleti az actio furti; ennek alapján pedig custodia-felelőssége is verifikálható, hiszen, mint ismert, a dolgot ért lopásért fennálló custodia-felelősség szükségképpen együtt jár az actio furti megindításának jogával. E tekintetben Pozsonyi Norbert helyesen mutat rá arra, miszerint "kézenfekvő, hogy a kézizálog-hitelező aktív legitimációja az actio furti esetén a custodia-felelősséggel áll összefüggésben, tehát ebben az esetben a periculum kifejezés a kézizálog vonatkozásában a periculum custodiae-t jelenti".[9]
Pozsonyi[10] szerint ez a jogeset azt a feltételezést erősíti meg, hogy a záloghitelező a diszpozitív jog szerint saját veszélyére tartotta magánál a zálogtárgyat, a szerződő felek azonban e szabálytól eltérhettek, és a Pozsonyi által hivatkozott Sulpicius-archívumban foglalt szerződési kikötések a szerző szerint éppen e diszpozitív szabálytól való eltérést dokumentálják. Ennek kapcsán Pozsonyi a Sulpicius-archívumból azokra a zálogkikötésekhez kötődő veszélyviselési klauzulákat tartalmazó okiratokra (TPSulp. 51 ["quae ab omni vi periculo meo esse fateor"]; TPSulp. 52 ["que ominia ab omini vi periculo meo est fetor"];[11] TPSulp. 79 ["id triticum quo de agitur omni periculo esset meo heredisve mei"]) hivatkozik, amelyekben az adós a dolog elpusztulásának vagy megrongálódásának minden veszélyét (azaz az omne periculumot) magára vállalja.[12] Ezek alapján pedig Kaser álláspontját cáfolja meg, aki azt hangsúlyozta, hogy a kézizálog-hitelező custodia-felelőssége csak a kései klasszikus jogtudományban vált elfogadottá - a Sulpicius-archívum okirati praxisa ugyanis Pozsonyi szerint megcáfolni látszik Kaser[13] álláspontját.[14]
(Azt látjuk, amit számos más esetben is, történetesen a szerződési praxis kiemelkedő jelentőségét a római jog egyes konstrukcióinak kialakulása, illetve fejlődése során. A terjedelmi korlátok miatt részletesebben most ki nem fejthető álláspontunk szerint maga a custodia-felelősség is valószínűleg egyes konkrét szerződési kikötésekben jelent meg első ízben, még a préklasszikus korban. Pozsonyi kutatásai alapján valószínűleg a záloghitelező custodia-felelőssége is első ízben a szerződési praxisban jelent meg, amit azután később a jogtudomány is magáévá tett. Forrásadataink szerint viszont a jogtudomány [azaz a tételes jog] valóban csak a kései klasszikus korban ismerte el a záloghitelező custodia-felelősségét.[15])
Megjegyezzük még, hogy noha a záloghitelező dologi jogi jogosult, custodia-felelőssége nem a zálogjogból, hanem az annak alapjául szolgáló kézizálog-szerződésből fakad, és az annak alapján megindítható actio pigneraticia in personamhoz kötődik. A záloghitelező custodia-felelőssége tehát nem töri át magának a custodia-felelősségnek a kötelmi jogi jellegét.
Ami a fentiek alapján vitathatatlannak tűnik: a kései klasszikus kori római jogban a kézizáloghitelező már a tételes jog által is előírt custodia-felelősséggel tartozott.
Arra nézve, hogy a custodia-felelősség nem csupán kötelmi jogosultakat terhelhet, másik példaként a haszonélvező custodia-felelőssége említhető. Paulus ugyanis világosan rögzíti, hogy a haszonélvező custodiáért tartozik helytállni:[16]
Nam fructuarius custodiam praestare debet. (Paul. D. 7, 9, 2)
A szöveg a Digesta 7. könyvében, annak "Usufructuarius quemadmodum caveat" c. 9. titulusa alatt került felvételre, mégpedig Ulpianus szövegei közé ékelve, a cautio usufructuaria következményeként megindítható actio ex stipulatu kapcsán.[17]
Ugyanakkor csupán Paulus, és ő is csak ebben az egyetlen, meglehetősen tömör és talán a kompilátorok által lerövidített szövegben utalt kifejezetten a haszonélvező custodia-felelősségére - ennek alapján feltehető, hogy e kiszélesítésre csupán a kései klasszikus korban, tehát Paulus idejében került sor, sőt, elvileg még az is elképzelhető, hogy ez egy kisebbségi vagy talán csak Paulus által megfogalmazott nézet lehetett még a kései klasszikus korban is.
Miként az közismert, már az ususfructus szintén Paulustól származó híres definíciójában is megta-
- 125/126 -
láljuk a dolog épségben történő megőrzésére vonatkozó hangsúlyos utalást; a haszonélvezet ugyanis egy idegen dolgokon fennálló használati és gyümölcsöztetési jogot jelent a dolog állagának épségben tartása mellett:
Usus fructus est ius alienis rebus utendi fruendi salva rerum substantia. (Paul. D. 7, 1, 1)
Önmagában már ebből a definícióból is le lehetne tkp. vezetni a haszonélvező custodia-felelősségét, ha tekintetbe vesszük, hogy pl. a custodia-felelősséggel tartozó commodatarius, vagy éppen a dologbérlő is épségben köteles visszaadni a dolgot a szerződés lejártával - tudjuk persze, hogy ez a deduktív okoskodás nem megalapozott a római jogi források elemzése során, mindenekelőtt a római jogtudósok kazuisztikus gondolkodásmódjára tekintettel.
A haszonélvező custodia-felelősségének problémával érdemes kicsit részletesebben is foglalkoznunk.
A klasszikus, nagy felelősségi monográfiák a fenti Paulus-fragmentumot (Paul. D. 7, 9, 2) vagy egyáltalán nem, vagy csupán lakonikus tömörséggel elemzik. Paris custodia-könyve egyetlen mondatot szentel csupán a haszonélvező custodia-felelősségének, a D. 7, 9, 2 alatt felvett paulusi textust idézve, magát a problémát azonban részletesebben nem vizsgálva.[18] Arangio-Ruiz az általa "breve frase"-ként minősített, a haszonélvező custodia-felelősségét rögzítő paulusi szöveggel nem foglalkozik részletesebben, és Paulusnak a haszonélvező custodia-felelősségére vonatkozó megállapításának nem tulajdonít technikus jelentést.[19] Metro custodia-monográfiájában kifejezetten azt írja, hogy nem foglalkozik a haszonélvezet körében felmerülő custodia-kötelezettség problémájával, mint a "szerződési matérián" kívül eső kérdéskörrel.[20] Robaye könyve,[21] illetve Cardilli felelősségi monográfiája[22] a forrásmutatók tanúsága szerint meg sem említi a szöveget - utóbbi azért igen különös, mert Cardilli könyvének már a címében is olvasható az a "praestare" szó, amely a Paul. D. 7, 9, 2 szövegében is szerepel, mégpedig kulcsfontosságú jelentőséggel rendelkezve.
Kétségtelen, hogy ez az egyetlen szöveg, amely kifejezetten rögzíti a haszonélvező custodia-felelősségét.[23] Metro szerint egy olyan fragmentumról van szó, amely "bizonyosan a kompilátorok által manipulált".[24] Ezt a részletesebben alá sem támasztott interpolációkritikai nézetet nem tudjuk osztani; a fragmentumban foglaltak álláspontunk szerint különösebb problémák nélkül beilleszthetők a custodia-felelősséget rögzítő más klasszikus kori szövegek sorába, legfeljebb - miként azt már fentebb is valószínűsítettük - a kompilátorok általi lerövidítésről lehet beszélni e Paulus-töredék esetében, legalábbis álláspontunk szerint.
A haszonélvező custodia-felelősségének legjellemzőbb és egyben legproblematikusabb sajátossága, hogy az a haszonélvező által adott cautio usufructuaria kapcsán a haszonélvező ellen megindított actio ex stipulatu mint stricti iuris iudicium alpereseként merül fel, holott a stipulatio kapcsán máskülönben egyáltalán nem vetődött fel a custodia-felelősség a források tanúsága szerint. E kérdéskört részletesen vizsgálta Ingo Reichard 1990-ben megjelent tanulmányában. Reichard[25] kifejezetten tagadta a stipulatio keretében a custodia-felelősség fennállását, ennek alapján pedig nem tulajdonított technikus jelentést a Paul. D. 7, 9, 2-ben foglalt custodiam praestare kitételnek sem.
De vajon helytálló-e ez az értelmezés?
E kérdés megválaszolásához - vagy legalábbis annak megkísérléséhez - további források elemzésére van szükség.
A klasszikus korban a lopásra majdnem mindig[26] kiterjedő custodia-felelősség együtt járt az actio furti megindításának jogával. Egy, különösen az actio furti aktív legitimációjával összefüggésben releváns szöveg tanúsága szerint, ha az ususfructus tárgyát képező rabszolgát ellopták, úgy mind a haszonélvezőt, mind pedig a tulajdonost megilleti a lopási kereset. Az actiót a forrásszöveg szerint megosztják a dominus és a haszonélvező között: míg a fructuarius duplumra perelhet a gyümölcsök miatt, vagy pedig arra az érdeksérelemre, amely őt a lopás folytán érte, addig a tulajdonos arra az érdeksérelemre perelhet, amely őt tulajdonjogának sérelme folytán érte:
Si servus fructuarius subreptus est, uterque, et qui fruebatur et dominus, actionem furti habet. Dividetur igitur actio inter dominum et fructuarium... fructuarius aget de fructibus vel quanti interfuit eius furtum factum non esse eius, dupli: proprietarius vero aget, quod interfuit eius proprietatem non esse subtractam. (Ulp. D. 47, 2, 46, 1)
A (nézetünk szerint technikus értelemben vett) custodia-kötelezettség folyományaként is tehát e szöveg értelmében a haszonélvező is megindíthatja az actio furtit.
Ne felejtsük el viszont, hogy a haszonélvező custodia-felelőssége konkrétan az actio ex stipulatu alpereseként merült fel - a cautióra tekintettel.
A források nem ismerik el a stipulatio hitelezőjének jogosultságát az actio furti megindítására -ebből pedig az a következtetés is levonható, hogy a stipulatiónál nem lehet custodia-felelősségről beszélni. De vajon következik-e ebből az is, hogy a ha-
- 126/127 -
szonélvező nem felelt technikus értelemben custodiáért?
Az alábbi Paulus-szöveg alapján a stipulatio hitelezője nem indíthatja meg az actio furtit. Akinek tehát egy dolgot stipulatio alapján tartozik valaki szolgáltatni, úgy a hitelező nem, csak a stipulatio adósa (nyilván a tulajdonos) indíthatja meg a lopási keresetet:
Is, cui ex stipulatu res debetur, furti actionem non habet, si ea subrepta sit, cum per debitorem stetisset, quo minus eam daret. (Paul. D. 47, 2, 13)
Az tehát, akinek stipulatio alapján tartoznak egy dologgal, nem indíthat lopási keresetet, amennyiben a dolgot ellopták, amikor az adóson múlt, hogy nem tudta azt átadni. Itt azonban arról van szó, hogy a hitelező nem indíthatja meg a lopási keresetet. A cautio usufructuaria keretében a haszonélvező a stipulatio adósa, nem pedig hitelezője, a forrásszöveg pedig arról már nem szól, hogy a stipulatio adósa sem indíthatna lopási keresetet, ami, mint ismert, a custodia-felelősség általában szükségszerű velejárója. Itt egész más tényállásról van szó, mint a cautio usufructuaria esetében. E forrásszöveg alapján tehát nem lehet a haszonélvező technikus értelemben vett custodia-felelősségének kizártságára következtetni.
Azt, hogy a stipulatio hitelezője nem indíthat actio furtit, a következő Paulus-szöveg is egyértelműen rögzíti:
Si stipulatus de te sim 'per te non fieri, quo minus homo Eros intra kalendas illas mihi detur', quamvis mea interesset eum non subripi (cum subrepto eo ex stipulatu non teneris, si tamen per te factum non sit quo minus mihi daretur), non tamen furti actionem me habere. (Paul. D. 47, 2, 67, 5)
Az "Ego" (a stipulatio hitelezője) tehát, noha érdekében áll, hogy a dolgot ne lopják el, érdekeltsége ellenére sem indíthatja meg a lopási keresetet. Viszont itt is a stipulatio hitelezőjéről van szó csupán.
A következő, szintén Paulustól származó forrásszöveg alapján nem csak a stipulatio hitelezője nem indíthat lopási keresetet, hanem a megbízás nélküli ügyvivő, a gyám, a gondnok, valamint a kötelmi hagyományos sem, illetve az sem, aki egy haszonbérlő részére fideiussio útján kezességet vállalt:
Is, cuius interest non subripi, furti actionem habet, si et rem tenuit domini voluntate, id est veluti is cui res locata est. Is autem, qui sua voluntate vel etiam pro tutore negotia gerit, item tutor vel curator ob rem sua culpa subreptam non habet furti actionem. Item is, cui ex stipulatu vel ex testamento servus debetur, quamvis intersit eius, non habet furti actionem: sed nec is, qui fideiussit pro colono. (Paul. D. 47, 2, 86)
Azt tehát, akinek érdekében áll, hogy a dolgot ne lopják el, megilleti a lopási kereset, ha a dolgot a tulajdonos akaratából (egyetértésével)[27] tartotta magánál, így pl. akinek a dolgot bérbe adták. A locatio conductio (és más szerződések) körében valóban egyértelmű a források tükrében a lopási kereset megindíthatóságának kiterjesztése arra, akinek az érdekében áll, a custodia-felelősségével is összefüggésben; a dolgot ért lopás esetén ugyanis a bérlő kontraktuális alapon kártérítéssel tartozik a bérbeadó irányában, az actio furtit pedig (ha fizetőképes) ilyenkor maga a bérlő indíthatja meg a tolvajjal szemben.
Nem illeti meg azonban a lopási kereset a negotiorum gestort, a tutort és a curatort. Mindennek oka nyilvánvaló: sem a megbízás nélküli ügyvivő, sem a gyám, sem pedig a gondnok nem felel custodiáért; így nem felel lopásért sem; ha pedig nem felelnek érte, akkor a lopási keresetet sem indíthatják meg.
Az pedig, akinek stipulatio vagy kötelmi hagyomány alapján tartoznak egy rabszolgát szolgáltatni, noha érdekükben állna, mégsem illeti meg őket a lopási kereset (ilyenkor azt nyilván a tulajdonos [a stipulatio adósa]), illetve az örökös indíthatja meg a tolvajjal szemben. A szöveg e részében említett stipulatio kapcsán megint arról van szó, hogy a stipulatio hitelezője nem indíthatja meg a lopási keresetet, tehát nem a stipulatio adósáról van szó, és ennek alapján sem lehet a haszonélvező műértelemben vett custodia-felelősségének kizártságára következtetni.
A forrásszöveg szerint végül azt sem illeti meg az actio furti, aki egy colonus részére fideiussiós kezességet vállalt; e vonatkozásban már a stipulatio adósáról: tehát a kezesről (fideiussorról) van szó. Ebből már lehet arra következtetni, hogy a fideius-sor nem felelt custodiáért, hiszen ha nem indíthatja meg az actio furtit, akkor nincsen custodia-felelőssége sem. Ez viszont egy teljesen más tényállás, aminek semmi köze sincs a haszonélvező felelősségének problémaköréhez.[28]
Az actio furti aktív legitimációjának kizártságával kapcsolatban itt idézett szövegekből tehát nem nézetünk szerint nem következik az, hogy a haszonélvező nem indíthatna actio furtit (a haszonélvező által megindítható actio furti lehetőségére egyébként is kifejezetten utal a D. 47, 2, 46, 1 alatt felvett, fentebb hivatkozott szöveg), illetve hogy ezzel összefüggésben ne felelne a műértelemben vett custodiáért.
- 127/128 -
A haszonélvező custodia-felelőssége inkább azért problematikus konstrukció, mert a stipulatio mint stricti iuris szerződés és az actio ex stipulatu mint stricti iuris actio kapcsán vetődik fel.[29] Ez kétségtelenül nehezen feloldható ellentmondást jelent.
A custodia-felelősségnek a haszonélvezőre történő kiterjesztése Serrano-Vicente szerint azon tendenciába illeszkedik, amely szerint a custodia-felelősség nem csupán a lopáshoz és a dologrongáláshoz kötődik, hanem általában az őrzési tevékenységhez.[30] E nézettel mi is egyetértünk; a praktikus gondolkodású római jogtudósok a klasszikus korban már széles körben alkalmazott custodia-felelősség haszonélvezőre - aki kétségtelenül egy idegen dolgot tart a saját kizárólagos őrizetében és érdekeltsége mellett - történő kiterjesztésének bizonyára semmiféle komolyabb akadályát nem látták, még akkor sem, ha tudjuk, hogy az actio ex stipulatu nem bonae fidei, hanem stricti iuris természetű kereset, és a custodia-felelősség egyébként bonae fidei contractust feltételez.[31] Ezt az ellentmondást Serrano-Vicente úgy véli feloldhatónak, hogy a cautio usufructuaria egy usus boni viri arbitratut[32] kíván meg,[33] amelynek értelmében a haszonélvező köteles tisztességes emberként eljárni joga gyakorlása során; és noha a cautio alapján indítható kereset (actio ex stipulatu) nem bonae fidei iudicium, az usus boni viri arbitratu követelménye a bíró számára hasonló eljárást és elbírálást enged meg, mint a bonae fidei kereseteknél.[34] E nézet elfogadása esetén pedig azt is mondhatnánk, hogy ennek köszönhetően végső soron érvényre jutnak az objektív bona fides követelményei[35] annak ellenére is, hogy maga a kereset stricti iuris actio. Ez az álláspont is plauzibilisnek tűnik, ugyanakkor ettől még maga a kereset stricti iuris természetű, és e nézet önmagában véve még mindig nem jelent elegendő magyarázatot a problémára.
Teljesen más álláspontot fogalmazott meg azonban az egész kérdéskörrel kapcsolatban Reichard, aki rámutatott arra, hogy a római forrásokban hiányoznak a stipulatióból fakadó custodia-felelősségre vonatkozó kifejezett utalások; a szerző úgy véli, hogy a klasszikus jog nem ismert ilyen felelősséget, illetve konstatálja, hogy a klasszikus jogtudósok a custodia-felelősséget a stricti iuris obligatiók körében nem alkalmazták.[36] Ennek megfelelően a szerző a Paul. D. 7, 9, 2 tükrében kétségesnek tartja, hogy a szövegben említett custodiam praestare a műértelemben vett custodia-felelősségre utalna.[37]
A custodia-felelősség alapvetően kötelmi jogi jellegét nem töri át a custodia-felelősség haszonélvezőre történő kiterjesztése, mert a felelősség nem általában az ususfructus, hanem a cautio usufructuaria alapján indítható actio ex stipulatu kapcsán merül fel. Ami azonban valóban több mint érdekes: a custodia-felelősség ugyanis - ahogyan a triásznak a custodián kívüli másik két eleme: a dolus és a culpa is - a bonae fidei szerződések, illetve az ezek alapján indítható bonae fidei actiók terrénumán merül fel. Ezt az ellentmondást nézetünk szerint aligha lehet másképpen magyarázni, mint praktikus indokokkal, és mint kivételt, illetve a custodia-felelősséggel tartozó személyek körének, valamint általában a custodia-felelősség tartalmának a kései klasszikus kori kitágítását: ha ugyanis az említett perjogi megfontolásoktól eltekintünk, tkp. semmilyen józan megfontolás sem szól a haszonélvező custodia-felelősségének kizártsága mellett, a haszonélvező esetében ugyanis mind az érdekeltség, mind az idegen dolog kizárólagos őrizete kétségtelenül fennáll. Ennek alapján pedig a lopási keresetet is megindíthatja, és erre kifejezett forrásbizonyítékul szolgál az Ulp. D. 47, 2, 46, 1 alatt fölvett forrásszöveg is.
A fentebb hivatkozott és elemzett források tükrében tehát a magunk részéről nem látjuk különösebben problematikusnak sem a kézizálog-hitelező, sem a haszonélvező custodia-felelősségének a legalábbis a kései klasszikus korra nézve történő verifikálhatóságát. Álláspontunk szerint mindkét esetben technikus értelemben vett custodia-felelősségről van szó, amely ezekben az esetekben is -feltéve, ha ingóságról van szó - együtt járt a lopási kereset megindításának jogával. Mindkét eset a custodia-felelősséggel tartozó adósok köre kései klasszikus kori kiszélesítésének releváns példája. Noha mind a creditor pigneraticius, mind az usufructuarius dologi jogosultak, a custodia-felelősség alapvetően kötelmi jogi jellegét egyik eset sem töri át, hiszen a kézizálog-hitelező custodia-felelőssége nem magából a zálogjogból, hanem az azt keletkeztető kézizálog-szerződésből, a haszonélvező custodia-felelőssége pedig nem magából a haszonélvezetből, hanem az annak kapcsán a haszonélvező által adott cautio usufructuariából következik. Ilyen értelemben tehát valójában kötelmi jogi adósokat terhel a custodia-felelősség mindkét esetben: a creditor pigneraticiust mint a kézizálog-szerződés adósát, illetve az usufructuariust mint a stipulatio adósát.
Ami a custodia-felelősségnek a haszonélvezőre történő kiterjesztését illeti, ez inkább azért jelent problematikus konstrukciót, mert a stipulatio alap-
- 128/129 -
ján indítható kereset esetében stricti iuris iudicium-ról van szó, a custodia-felelősség pedig csupán a bonae fidei contractusok (illetve actiók) terrénumán merült fel (miként azt Reichard meggyőzően kimutatta), ami viszont akár koncepcionális kérdéseket illetően késztethet minket átgondolásra a custodia-felelősség egész problematikájának vizsgálata során. E problémakör részletesebb kibontása a fentieken túl is esetleges további vizsgálódások tárgyát képezheti majd. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.
[1] Így pl. - csak hogy néhány szakirodalmi nézetre hivatkozzunk - C. A. Cannata: Ricerche sulla responsabilit contrattuale nel diritto romano, Milano 1966, 119skk. úgy vélekedik, hogy csupán a klasszikus korban, mégpedig Hadrianus korában jött létre a custodia-felelősség. E nézet szerint a veteres még nem ismerték a műértelemben vett custodia-felelősséget. A custodia-felelősség kialakulásának időpontját illetően néhai Molnár Imre szegedi professzor egyenesen a hajósi-fogadósi receptum-felelősséget tekintette kiindulópontnak. Molnár szerint ugyanis Labeo a róla elnevezett kifogással (exceptio Labeoniana) föltehetően egy új felelősségi formát teremtett meg: a custodia-felelősséget (Molnár I.: A római magánjog felelősségi rendje, Szeged 1994, 85; a custodia- és a receptum-felelősség azonban -Földi András nézetéhez csatlakozva - álláspontunk szerint két egymáshoz bár igen hasonló, de különböző tényállásokhoz kötődő, eltérő tőről fakadó és egymáshoz képest részben eltérő mértékű felelősséget jelentett, így a receptum-felelősség korántsem azonosítható a custodia-felelősséggel; e tekintetben ld. Földi A.: A hajósi-fogadósi receptum-felelősség és a custodia viszonyának kérdéséhez, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 33 [1991 - 1992], 9 - 28; uő: Anmerkungen zum Zusammenhang zwischen der Haftung "ex recepto nautarum cauponum stabulariorum" und der Haftung für "custodia", Revue internationale des droits de l'Antiquité 40 [1993], 263-291; uő: Kereskedelmi jogintézmények a római jogban, Bp. 1997, 103skk.). Az újabb szakirodalomban Martín Serrano-Vicente úgy vélekedik, hogy a műértelemben vett custodia-felelősség Labeo korában, mégpedig a locatio conductio operis körében alakult ki, és csak ezt követően terjesztették ki a custodiáért való helytállást a commodatariusra és az eladóra az emptio venditio körében - mégpedig előbb a haszonkölcsönbe vevőre és csak később, hosszú jogtudományi fejlődés után az eladóra (M. Serrano-Vicente: Custodiam praestare. La prestación de custodia en el derecho romano, Madrid 2006, 115skk.; összefoglalóan 351).
[2] Vö. Siklósi I.: A custodia-felelősség néhány kérdése a római jogban, Bp. 2009, 22skk.
[3] Azon túl, hogy ingatlanok esetében általában is nagyon vitatott a custodia-felelősség fennállása vagy fenn nem állása (számos tekintélyes szerző eleve kizárja a custodia-felelősség köréből az ingatlanokat, így pl. Cannata: id. m. 119sk.; R. Knütel: Die Haftung für Hilfspersonen im römischen Recht, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 100 [1983], 348; Molnár: id. m. 150; A. Guzmán Brito: La responsabilidad objetiva por custodia en el derecho romano y en el derecho moderno, con una referencia especial a la regla periculum est emptoris, Revista Chilena de Derecho 24 [1997], 181), az ingatlant ellopni - egy elszigeteltnek tekinthető klasszikus kori nézetet leszámítva (vö. Gell. Noctes Atticae, 11, 18, 13; Ulp. D. 19, 2, 13, 6; Ulp. D. 13, 3, 2; e forrásokra és az egész problémára nézve ld. a régebbi hazai szakirodalomból Marton G.: A furtum mint delictum privatum, Debrecen 1911, 147skk.) - egyébként sem lehet. Álláspontunk szerint azonban custodia-felelősség köréből nem lehet kizárni az ingatlanokat, ill. az ingatlanok tárgyában kötött szerződéseket; több forrásszöveg alapján nézetünk szerint verifikálható a custodia-felelősség ingatlanok körében is, az emptio venditio és a locatio conductio rei tekintetében (ld. pl. Alf. D. 18, 6, 12; Alf. D. 19, 2, 29; Paul. D. 19, 1, 36; Paul. D. 19, 2, 30, 4; Paul. D. 39, 2, 18, 9; Paul. D. 39, 2, 38 pr.). E kérdésekkel azonban most nem tudunk bővebben foglalkozni, e vonatkozásban ld. Siklósi I.: A konszenzuális adásvétel eladójának custodia-felelőssége a klasszikus római jogban, Jogtudományi Közlöny 70/10 (2015), 489skk.
[4] A forrásszöveghez ld. pl. V. Arangio-Ruiz: Responsabilit contrattuale in diritto romano, Napoli 1933[2], 145; P. Krückmann: Custodia, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 64 (1944), 26sk.; C. Rascón: Pignus y custodia en el derecho romano clásico, Oviedo 1976, különösen 102; R. Robaye: L'obligation de garde. Essai sur la responsabilité contractuelle en droit romain, Bruxelles 1987, 233skk.; Serrano-Vicente: id. m. 337.
[5] D. Nörr: Die Entwicklung des Utilitätsgedankens im römischen Haftungsrecht, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 73 (1956), 84. Ld. hasonlóan Serrano-Vicente: id. m. 353. - A záloghitelező custodia-felelősségéhez ld. pl. G. I. Luzzatto: Caso fortuito e forza maggiore come limite alla responsabilit contrattuale I. La responsabilit per custodia, Milano 1938, 233skk.; F. M. de Robertis: La responsabilit contrattuale nel sistema della grande compilazione, Bari 1982, II, 679; Serrano-Vicente: id. m. 335skk.; M. Fuenteseca: Pignus e hypotheca en su evolución histórica, Santiago de Compostela 2013, 177.
[6] Nörr: id. m. 84[64].
[7] A textus ugyanakkor erősen vitatott a szakirodalomban. Ld. pl. J. Paris: Responsabilité de la « custodia » en droit romain, Paris 1926, 181skk.; Arangio-Ruiz: id. m. 146; Visky K.: A "vis maior" a római jog forrásaiban, Bp. 1942, 91sk.; A. Metro: L'obbligazione di custodire nel diritto romano, Milano 1966, 180; Rascón: id. m. 102; G. MacCormack: "Custodia" and "culpa", Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 89 (1972), 157sk.; Robaye: id. m. 235skk.; Serrano-Vicente: id. m. 337. - Arangio-Ruiz a szöveg eredetisége mellett foglal állást; nézete szerint a textus nem említené a custodiát, ha az nem szerepelt volna az eredeti szövegben is. MacCormack szerint ez a textus "egy szignifikáns szöveg a praestare jelentésére vonatkozóan", és a "custodiam exhibere" alatt "custodiam praestare" értendő, ami ugyanakkor MacCormack álláspontja szerint tevékenységet jelent. Robaye ugyanakkor ezzel szemben azt a nézetet fogalmazza meg, hogy az idézett constitutio szerint "a kézizálog-hitelező technikus custodiáért áll helyt".
[8] A szöveghez ld. pl. Paris: id. m. 72sk.; Arangio-Ruiz: id. m. 101sk.; Robaye: id. m. 224. A forrásszövegre nézve ld. az újabb hazai szakirodalomból Pozsonyi N.: Zálogpraxis az ókori Rómában, PhD-értekezés, Szeged 2012 (ld.: http://doktori.bibl.u-szeged.hu/1641/1/Pozsonyi_Norbert_Ertekezes.pdf), 108sk., valamint uő: Zálogjog a Kr. u. I. század szerződési gyakorlatában (a TPSulp. 52 exegézise), in: P. Szabó B. - Újvári E. (szerk.): Universitas "unius rei". Tanulmányok a római jog és továbbélése köréből, Debrecen 2014, 232sk.
[9] Pozsonyi: Zálogjog a Kr. u. I. század szerződési gyakorlatában (id.), 232sk.
[10] Pozsonyi: Zálogpraxis az ókori Rómában (id.), 108.
[11] E két szöveghez ld. még. pl. J. Urbanik: Sponsio servi, The Journal of Juristic Papyrology 28 (1998), 188skk.
[12] Pozsonyi: Zálogpraxis az ókori Rómában (id.), 107. A TPSulp. 52-ben foglalt veszélyviselési klauzulára nézve ld. még
- 129/130 -
uő: Zálogjog a Kr. u. I. század szerződési gyakorlatában (id.), 231 - 234. A TPSulp. 79 elemzésére nézve ld. még uő: Die Verkaufsabrede beim "pignus" in Theorie und Praxis, in: Ph. Klausberger - Ch. Lehne - Ph. Scheibelreiter (hrsg.): Disputationes Tirolenses. Tagungsband zum 7. Internationalen Treffen der Jungen Romanist(inn)en, Wien 2014, 123skk. A TPSulp. 51, 52 és 79 elemzésére nézve (más, a témába vágó források elemzése mellett) ld. még újabban pl. F. Klinck: Verpfändung und Speichermiete in den "Tabulae Pompeianae Sulpiciorum", in: J. D. Harke (hrsg.): Facetten des römischen Pfandrechts. Studien zur Geschichte und Dogmatik des Privatrechts, Berlin - Heidelberg 2015, 55skk.
[13] M. Kaser: 'Furtum pignoris' und 'furtum fiduciae', Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 99 (1982), 253; vö. Pozsonyi: Zálogpraxis az ókori Rómában (id.), 107[511].
[14] Pozsonyi: Zálogpraxis az ókori Rómában (id.), 107[511].
[15] Pozsonyi: Zálogjog a Kr. u. I. század szerződési gyakorlatában (a TPSulp. 52 exegézise) (id.), 233 újabban arra mutat rá, hogy mivel a kézizálog-hitelező custodia-felelősségét csak a kései klasszikus jogtudósoktól származó források támasztják alá, nem állítható teljes biztonsággal az, hogy a kézizáloghitelező már a Kr. u. I. század első felében custodia-kötelezettséggel tartozott az általa átvett zálogtárgyak tekintetében, azonban nem is zárható ki ez a lehetőség. A magunk részéről minden további nélkül elképzelhetőnek tartjuk, hogy a kézizálog-hitelező custodia-felelőssége első ízben a szerződési praxisban jelent meg, a tételes jog pedig csak jóval később, a kései klasszikus korban reagált erre a szerződési gyakorlatban már ismert konstrukcióra. - A szerződési gyakorlat és a zálogjog összefüggéseihez ld. még az újabb szakirodalomból pl. D. Schanbacher: Verpfändungspraxis und Pfandrecht, in: W. Ernst - Jakab É. (hrsg.): Usus Antiquus Iuris Romani. Antikes Recht und lebenspraktischer Anwendung, Berlin - Heidelberg - New York 2005, 191skk.
[16] A haszonélvező custodia-felelősségére nézve ld. pl. G. Wesener: 'Custodia'-Haftung des Ususfruktuars, in: Synteleia V. Arangio-Ruiz, I, Napoli 1964, 191 - 197; MacCormack: id. m. 218sk.; I. Reichard: Stipulation und Custodiahaftung, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 107 (1990), 47skk.; Serrano-Vicente: id. m. 345sk.
[17] Vö. pl. Reichard: id. m. 47; Serrano-Vicente: id. m. 345sk.
[18] Paris: id. m. 144.
[19] Arangio-Ruiz: Responsabilit (id.), 269.
[20] Metro:id.m.191[248]. Mint látni fogjuk, e megállapítás nem helytálló, hiszen a haszonélvező jóllehet dologi jogosult, de custodia-felelőssége nem a "szerződési matérián" kívüli probléma: a haszonélvező custodia-felelőssége ugyanis egy stipulatio alapján vetődik fel (és éppen ez utóbbi körülményre tekintettel olyan izgalmas és egyben nehéz tudományos probléma a haszonélvező custodia-felelőssége, mert az jelen esetben nem egy bonae fidei szerződés kapcsán merül fel).
[21] Robaye: id. m.
[22] R. Cardilli: L'obbligazione di 'praestare' e la responsabilit contrattuale in diritto romano, Milano 1995.
[23] Vö. Metro: id. m. 192[248]: "la responsabilit per custodia dell'usufruttuario ha un solo fondamento testuale".
[24] Metro:id.m.192 [248]: "un frammento certamente manipolato dai Compilatori".
[25] Reichard: id. m. 46skk.
[26] Leszámítva a servus non custodiendusnak minősülő rabszolga ellopását (vö. pl. Pap. D. 47, 2, 81 pr., valamint számos további forrásszöveget is; az egész problémához ld. pl. balásfalvi Kiss B.: A "veszély" kérdése az adásvételnél a római jogban, I. Custodia-felelősség, Kecskemét 1940, 148sk.; M. Kaser: Die "actio furti" des Verkäufers, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 96 [1979], 110; M. Pennitz: Das periculum rei venditae. Ein Beitrag zum "aktionenrechtlichen Denken" im römischen Privatrecht, Wien - Köln - Weimar 2000, 395), valamint természetesen az ingatlanok tekintetében felmerülő custodia-felelősséget (ennek problémájára fentebb már röviden utaltunk).
[27] A "voluntas" szót a római jogi források több értelemben is használják; nem csupán akaratot (ld. ilyen értelemben pl. Diocletianus és Maximianus császár 294-ben kelt rendeletének szövegét: "cum errantis voluntas nulla sit" [C. 1, 18, 8]), hanem 'beleegyezést', 'egyetértést', 'jóváhagyást' is jelenthet (vö. H. G. Heumann - E. Seckel: Handlexikon zu den Quellen des römischen Rechts, Jena 1907[9], s. v. voluntas: 'Einwilligung', 'Zustimmung', 'Genehmigung'; vö. pl. Pomp. D. 39, 3, 20: "nulla enim voluntas errantis est" [az actio aquae pluviae arcendae keresettel kapcsolatban]; az actio de in rem versóval összefüggésben Ulp. D. 15, 3, 3, 4: "nisi forte mandatum domini aut voluntatem habuit"). Sőt, tegyük hozzá, az akarat filozófiai szempontból sem jelent föltétlenül kívánságot. Erre nézve ld. Földi: Kereskedelmi jogintézmények a római jogban (id.), 149[341], ahol a szerző Spinoza egyik fejtegetésére is hivatkozik.
[28] E forrásszövegek (D. 47, 2, 13; D. 47, 2, 67, 5; D. 47, 2, 86) értelmezésére nézve (további szakirodalmi hivatkozásokkal) ld. pl. M. Kaser: Grenzfragen der Aktivlegitimation zur actio furti, in: M. Harder - G. Thielmann (hrsg.): De iustitia et iure. Festgabe für Ulrich von Lübtow, Berlin 1980, 304skk.; Reichard: id. m. 64skk.
[29] Vö. Serrano-Vicente: id. m. 346.
[30] Serrano-Vicente: id. m. 346: "... una tendencia a que la custodia non sólo se refiera a hurtos y da nos de muebles, sino en general a una actividad de vigilancia.".
[31] Vö. Serrano-Vicente: id. m. 346.
[32] Az ezt a kifejezést a Digesta 7. könyvében tartalmazó források: Ulp. D. 7, 1, 9 pr.; Ulp. D. 7, 1, 13 pr.; Ulp. D. 7, 1, 13, 6; Ulp. D. 7, 1, 13, 8; Ulp. D. 7, 1, 27, 5; Iul. D. 7, 5, 6 pr.; Ulp. D. 7, 9, 1 pr.; Ulp. D. 7, 9, 1, 3; Ulp. D. 7, 9, 1, 5; Pap. D. 7, 9, 11; Ulp. D. 7, 9, 12.
[33] Vö. Knütel: id. m. 373.
[34] Serrano-Vicente: id. m. 346.
[35] Ennek egész problémakörére nézve ld. a hazai szakirodalomból Földi A.: A jóhiszeműség és tisztesség elve. Intézménytörténeti vázlat a római jogtól napjainkig, Bp. 2001; uő: Az objektív jóhiszeműség "olvasatai" a padovai bona fides-konferencia aktáinak tükrében, Acta Facultatis Politicoiuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 42 (2005), 223skk.; uő, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Romanistische Abteilung 124 (2007), 603skk., ill. uő: Újabb észrevételek a bona fides dualizmusának kérdéséről, Acta Facultatis Politico-iuridicae Universitatis Scientiarum Budapestinensis de Rolando Eötvös nominatae 44 (2007), 123skk.; uő: Monizmus, dualizmus vagy pluralizmus? Összehasonlító-történeti elmélkedések a bona fidesről, Állam- és Jogtudomány 54/3-4 (2013), 25 - 39.
[36] Reichard: id. m. 78sk.
[37] Reichard: id. m. 48.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, PhD, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Római Jogi és Összehasonlító Jogtörténeti Tanszék.
Visszaugrás
