A klasszikus római jogi custodia-felelősség egyébként is meglehetősen összetett problémakörének talán legbonyolultabb kérdései éppen a konszenzuális adásvételi szerződés eladójának első látásra egyszerűnek tűnő custodia-felelőssége kapcsán vetődnek fel. Feltéve, hogy az eladó egyben a dolog tulajdonosa is, az adásvétel esetén magát a tulajdonost terheli custodia-felelősség, és ilyen értelemben az eladó custodia-felelőssége a custodia-felelősség összes további esetével szembeállítható, mert az eladó nem idegen dolgot tart magánál, hanem a sajátját. Ebből fakad pl. az is, hogy az actio furti aktív legitimációja az adásvétel körében sokkal problematikusabb, mint a custodia-felelősség más eseteiben. Általában is rendkívül vitatott a custodia-felelősségnek az ingatlanokra történő kiterjedése, ill. ezen belül az eladónak a még át nem adott ingatlan tekintetében fennálló custodia-felelőssége is. Az eladó custodia-felelősségének elemzése egy sor olyan forrásszöveg exegézisét teszi szükségessé, amelyek a mai napig erősen vitatottak a téma szerteágazó szakirodalmában.
Mint jól ismert, konszenzuális adásvételi szerződés esetén a klasszikus római jogban - számos forrásszöveg tanúsága szerint - az eladó custodia-felelősséggel tartozott, ha a szerződés megkötése után a dolog nála maradt.[1]
Már itt előrebocsátjuk, hogy az eladó custodia-felelősségével kapcsolatban idézhető forrásanyag akár csak megközelítően teljes körű vizsgálatáról egy tanulmány szükségképpen szűkre szabott kereteire tekintettel kénytelenek vagyunk lemondani. Megjegyezzük továbbá, hogy az eladó custodia-felelősségével összefüggésben természetesen az adásvételi szerződéssel kapcsolatos veszélyviselés[2] problémaköre is fölvetődik, amely témának olyan gazdag forrásanyaga és szekunder irodalma van, hogy e tekintetben részletesebb fejtegetésre egy tanulmány szűkre szabott keretei között nem lehet vállalkozni. Így most csupán néhány olyan fontos szöveget kívánunk rövid elemzésünk tárgyává tenni, amelyek alapján az eladó custodia-felelőssége verifikálható az adásvételi szerződés megkötését követően nála maradt dolog vonatkozásában.
Ez korántsem problémamentes kérdéskör, sőt, megkockáztatjuk, hogy több szempontból is a custodia-felelősség egész kérdéskörének talán legbonyolultabb kérdései éppen az eladó custodia-félelőssége kapcsán
- 487/488 -
vetődnek fel. Az eladó, mint ismert, egészen az átadásig tulajdonosa az eladott dolognak; ebből viszont a vis maior veszélyének viselése főszabály szerint nem következik, hiszen, mint ismert, a szerződés perfektté válása után a vis maior veszélyét a vevő viseli.[3] Az emberi erővel elhárítható, kisebb balesetekért (pontosabban azok kazuisztikus jelleggel meghatározott bizonyos köréért) viszont az eladó köteles helytállni, akit így a források alapján a klasszikus jog szerint custodia-felelősség terhel. Ami tkp. furcsa konstrukciót jelent, hiszen itt - feltéve persze, hogy ha az eladó egyben a dolog tulajdonosa is - magát a tulajdonost terheli custodia-felelősség, és ilyen értelemben és tekintetben az eladó custodia-felelőssége a custodia-felelősség összes további esetével szembeállítható, mert az eladó nem idegen dolgot tart magánál, hanem (kivéve, ha nem a saját dolgát adta el) a sajátját. Ebből fakad pl. az is, hogy az actio furti aktív legitimációja az adásvétel körében sokkal problematikusabb kérdéskör, mint a custodia-felelősség más eseteiben. A custodia-felelősség ugyanis (ha az éppen lopás kapcsán merül fel) együtt jár a lopási kereset megindításának jogával, amely viszont a források szerint elsősorban az érdekelvből következik. Ebből fakadnak azután olyan, a custodia-felelősség más eseteivel ellentétes megoldások, hogy az actio furti megindításának joga nem feltétlenül az eladót fogja csupán megilletni, hanem (a posztklasszikus korban, a Paul. 2, 31,17 tanúsága szerint) olykor a vevőt is, akinek vonatkozásában az actio furti aktív legitimációja nem a custodia-felelősségből, hanem a szerződéssel összefüggő nyilvánvaló érdekeltségéből fakad.
Az eladó által megindítható actio furtinak tehát kettős alapja van: egyrészt (általában és alapesetben) a tulajdonosi minőség, másrészt pedig az ő sajátos, dogmatikailag tkp. problematikus custodia-felelőssége (hiszen az ebben az esetben nem idegen dolgot őrző, ugyanakkor kétségtelenül érdekelt adóst terhel). Ha az eladó mentesül a custodia-felelősség alól, akkor ebből elvileg az is következhetne, hogy az actio furtit a vevőnek kellene megindítania, és vannak is ilyen tartalmú forráshelyek; más esetekben viszont a jogtudósok mégis csupán az eladónak adják meg az actio furti megindításának a jogát, és azt nem terjesztik ki a vevőre.
Rendkívül vitatott a custodia-felelősségnek az ingatlanokra történő kiterjedése, ill. ezen belül természetesen az eladónak a még át nem adott ingatlan tekintetében fennálló custodia-felelőssége is, amely kérdéskörrel részletesebben is szeretnénk foglalkozni.
Talán már e néhány bevezető gondolat alapján is látható, mennyire összetett kérdések merülnek fel az eladó első látásra magától értetődőnek és egyszerűnek tűnő custodia-felelősségének vizsgálata során, amelyek részletesebb kifejtése akár egy önálló monográfiát is igényelhetne; nem véletlen, hogy e témakörnek önálló, kitűnő monográfiát szentelt a régebbi magyar szakirodalomban Kiss Barnabás.[4] Újabban pedig a brazil szakirodalomban egy olyan PhD-értekezés is született, amely döntően az eladó custodia-felelősségének problémáival foglalkozik.[5]
Nézzük meg mármost e vonatkozásban magukat a forrásokat, az alábbiak szerint. Elsőként néhány, az eladó custodia-felelőssége szempontjából általában releváns fragmentumot kívánunk megvizsgálni (II.). Ezt követően az ingatlan eladójának custodia-felelősségével (III.), majd pedig a bor eladójának custodia-felelősségével (IV.) foglalkozunk, mint két igen fontos és a szakirodalomban sokat vitatott esetcsoporttal. A terjedelmi korlátok miatt csupán hézagos elemzésünket egy, a szakirodalomban sok fejtörést okozó, elsősorban a birtoktan és csak másodsorban a custodia-felelősség témakörében releváns Iavolenus-fragmentum exegézisével zárjuk (V.), végül pedig főbb következtetéseinket foglaljuk össze röviden (VI.).
A preklasszikus korból származó, számunkra releváns források közül mindenekelőtt a következő, Paulus által epitomált Alfenus-töredéket idézzük. Az alábbi fragmentum tanúsága szerint, amennyiben a megvásárolt dolog lopás folytán elveszett, miután a dolgot átadták, ennek veszélye a vevőé, ha pedig még nem adták át, az eladóé: "Materia empta si furto perisset, postquam tradita esset, emptoris esse periculo respondit, si minus, venditoris..." (Paul. D. 18, 6, 15, 1).[6] Vagyis a
- 488/489 -
szerződéskötést követően a még a dolog birtokában lévő eladó a dolgot ért lopásért helytállni tartozik - az eladónak már Alfenus korában is konstatálható custodia-felelősségével összhangban, noha maga a szöveg a custodia terminusát kifejezetten nem tartalmazza. A periculum azonban a D. 18,6,15,1 szövegében a lopás veszélyét jelenti, a custodia-felelősségre nézetünk szerint minden további nélkül lehet következtetni. A szöveget az interpolációkritikai irodalom sem vitatta eredetiségében.[7] Nem merül fel olyan kétség, hogy Paulus megváltoztatta volna Alfenus döntésének lényegét, és ezért a szöveg az eladónak már a köztársasági kor végén "bizonyos esetekben"[8] - lopás esetén feltétlenül -fennálló custodia-felelősségét bizonyítja.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
