A globalizálódó világban alapvetően fontos az államok nyitottsága a nemzetközi együttműködésre. Ehhez elengedhetetlen az állami szuverenitás megbontása, korlátozása, amely különféle jogi megoldások útján jut érvényre.[1] Az előbb említett nemzetközi együttműködésnek egyik (és a jelen tanulmány szempontjából központi jelentőségű) formája az Európai Unió, amely felfogható az állami szuverenitást érő egyfajta "kihívásként" is, mivel olyan, közvetlen hatállyal, elsőbbséggel és önintegráló jelleggel bíró jogrendszert eredményez, amelynek érdekében a tagállamoknak korlátozniuk kell szuverenitásukat.
A fentiekkel kapcsolatban a tagállami alkotmányos megoldások terén megfigyelhető a belső és a külső szuverenitás közti különbségtétel. Míg az állami főhatalomnak, azaz a belső szuverenitásnak a részbeni korlátozása általában véve elfogadott, addig egyes országok a függetlenségnek, a külső szuverenitásnak a csorbulását vonakodnak elismerni.[2] Magyarország is ezt a koncepciót követi az Alaptörvény E) cikk (2) bekezdésében: nem tartalmaz hatáskör-átruházási konstrukciót, helyette a hatáskörök közös gyakorlását mondja ki,[3] ezzel pedig kettős igényt elégít ki: a szuverenitás védelmének implicit megfogalmazása mellett biztosítja az Unióban való tevékeny közreműködést. Ennek pedig - egyes értelmezések szerint - az az oka, hogy az ország politikai önállósága a közelmúltban született újjá, így mind Magyarország, mind a volt szovjet blokk országai
- 48/49 -
erősebben ragaszkodnak a függetlenség hangsúlyozásához, mint a nyugat-európai társaik.[4]
Az Európai Unió eredményei, fejlődési tendenciái nagymértékben függnek a tagállamok hozzáállásától, így célszerű, hogy az együttműködés elé a tagállamok ne gördítsenek akadályokat. Ez különösen az olyan érzékeny kérdések esetében bizonyul jelentős kihívásnak, mint például a két jogrend konfliktusa, vagy az integráció önkorlátozást megkívánó jellege, melynek eredményeképpen az államoknak a jogalkotástól kezdve az egyes szakterületeken át az igazságszolgáltatás bizonyos elemeiig fel kell adniuk kizárólagos hatásköreiket, amely a függetlenség csökkenését jelentheti.
A jelen tanulmány célja Magyarország példáján keresztül annak bemutatása és értékelése, hogy a közelmúltban az Unió tagjaként milyen jogi eszközök szolgáltak a függetlenség és az "identitás" erősítésére (lásd 2-3. pont). Mindezek előtt érdemes röviden áttekinteni, hogy az uniós jog hol helyezkedik el a magyar jogrendszerben (lásd 1. pont). Végezetül pedig célszerű néhány konstruktív javaslatot tenni a jövőre nézve (lásd 4-5. pont).
Azzal, hogy Magyarország csatlakozott az Európai Unióhoz, a magyar jog mellett immáron az uniós jogrendszer szabályai is alkalmazandók, amely a gyakorlatban nem mindig bizonyul egyszerű kérdésnek.
Az uniós és a belső jog összeegyeztethetőségének, a kölcsönös érvényesülés megteremtésének a nehézsége részint abból fakad, hogy a közjogi gondolkodásban sokáig nem alakult ki következetes elképzelés arról, hogy az uniós jogot nemzetközi jognak, belső jognak, vagy önálló jogrendnek tekintjük-e. E tekintetben az Alkotmánybíróság gyakorlata is széttartó, ugyanis sokáig azt az elvet követte, hogy az uniós jogot a belső jogba kell integrálni,[5] az utóbbi évek gyakorlatában azonban egyre dominánsabban jelenik meg az az elképzelés, hogy az uniós jog a belső jog része, azonban nem képezi részét a magyar jogforrási hierarchiának.[6]
Amikor az uniós jog jogrendszerbeli helyét kíséreljük meghatározni, fontos lehet számba venni, hogy az uniós jog érvényesülési rendje teljesen más elv mentén működik, mint a belső jog. Az ún. alkalmazási elsőbbség alapján a fölérendelt jogrend csupán az alárendelt jogrend mellőzését, alkalmazhatatlanságát kívánja meg, érvénytelenségét azonban nem. Így például ha az uniós jog hatályon kívül helyeződik, a korábban "lappangó" magyar norma újra életre kelhet és alkalmazhatóvá válik, vagyis nem kerül ki végleg a jogrendszerből.[7] Ezzel szemben a magyar jogrend egy szigorú, derogációs modellen alapul, vagyis az alsóbb szintű norma közjogilag érvénytelennek minősül, ha tartalmilag nem egyeztethető össze a hierarchiában feljebb lévő normával. Az uniós jog tartalmaz továbbá olyan jogforrásokat - mint például az ún. soft law -, amelyek a belső jog szemszögéből igencsak nehezen kezelhetőek. Ez a szabályozási módszer jogi kötőerő híján a pszeudonormákhoz hasonló, az Európai Unió Bírósága ugyanakkor értelmezi, figyelembe veszi őket gyakorlatában, továbbá a puha jogi aktusok a másodlagos jogforrások körébe tartoznak. Mindezekre tekintettel álláspontom szerint az uniós jog legfeljebb arra tekintettel kezelhető a magyar jog részeként, hogy az alkalmazandó az ország területén, ugyanakkor célszerűbb lehet két, az ország területén hatályosuló, egymással párhuzamosan létező, önálló jogrendszerről beszélni, amelyek egymáshoz való viszonyát az elsődlegesség elve határozza meg.[8]
Az elsődlegesség (más néven értelmezési vagy közvetett hatály) a jogalkalmazás során abban nyilvánul meg, hogy a tagállami bíró az elé kerülő ügyben köteles az uniós joggal összhangban értelmezni a belső normákat.[9] Ennek érvényesülését segíti elő, többek között, az előzetes döntéshozatali eljárás,[10] amely alapján a tagállami bíróságok az előttük lévő ügyben az uniós jog érvényességével, alkalmazhatóságával kapcsolatos kérdésekkel az Európai Unió Bíróságához (EUB) fordulhatnak (amely bizonyos esetekben kötelezettség is egyben). Az EUB megválaszolja a kérdést, de a döntés jogát nem vonja el a nemzeti bíróságtól.[11]
Mindezek alapján felismerhető, milyen sok alkalmazkodást igényel a két jogrendszer együttélésének megteremtése, éppen ezért fontos, hogy a közhatalmat gyakorló szervek prioritásként kezeljék az érdekellentétek megelőzését és az együttműködő alkotmányosság talajára lépjenek.[12]
Az Európai Unióhoz való csatlakozással Magyarország egy új jogrend érvényesítésének, alkalmazásának megteremtésére vállalkozott. Az Európa-klauzula, vagyis az Alaptörvény E) cikke jelenti az összekötő kapcsot az uniós és a nemzeti jogrend között.[13] Rendeltetése, hogy az integráció joganyagának érvényesülését biztosítsa, valamint meghatározza az unióval közös hatáskörgyakorlás korlátait és terjedelmét. A normaszöveg értékelésénél két pontot mindenképpen érdemes megvilágítani.
Elsőként azt, hogy az Európa-klauzula vizsgálatakor szembetűnő, hogy ellentétben több tagállam szabályozásával, nem tartalmaz hatáskör-átengedési konstrukciót. A vonatkozó jogirodalomban is vita tárgyát képezi az Alaptörvény által használt közös hatáskörgyakorlás terminológia helyességének megítélése. Az Európai Unióról szóló Szerződés[14] egyértelműen a hatáskörök átruházását deklarálja, alkotmányunk azonban ehhez képest a szuverenitást erőteljesebben hangsúlyozó megoldási javaslatot kínál.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
