(Szabó Máté: "Védtelenül" című írásához)
A hatalom természetéhez tartozik a bosszúvágy, a kritikusok megregulázására irányuló törekvés. Jól emlékszem arra, amikor a múlt század kilencvenes éveiben az "olajügyek" kapcsán egy volt rendőrtiszt kifejtette: a hivatalos verzióval szemben Kuzma Mihály alezredes - a szervezett bűnözés elleni fellépés elismert képviselője - nem lehetett öngyilkos. Erre az akkori országos főkapitány nyilvánosan kijelentette, hogy a kételkedő ex-kolléga valójában irtózik a vér látványától. Arra már bővebben nem tért ki, hogy akár így van, akár nem: mi köze ennek a kriminalisztikai észrevételekhez.
Több esetben - bátran nevezhetjük tipikusnak ezeket - fordult elő, hogy a rendőrök ellen brutalitás miatt panaszt vagy feljelentést tevő emberekről utóbb kiderült: valójában ők maguk követtek el hivatalos személy elleni erőszakot. Hiába érvelt a védelem azzal, hogy ez jogilag képtelenség, hiszen amennyiben az adott esetben intézkedő rendőrök nem fogták el a szándékos bűncselekmény elkövetésén tetten ért egyéneket a szolgálati szabályzat kivételt nem tűrő imperatív rendelkezésének megfelelően, akkor később már nehéz meggyőzően állítani: nem elkövetők, hanem sértettek a közbiztonság oltalmazói. Mégis voltak olyan ügyek, amelyekben a közhatalom elsiklott az egyébként árulkodó mulasztás felett, a feljelentőkből pedig gyanúsítottak, később vádlottak, a végén pedig elítéltek lettek.
Egyszer az éppen hivatalban lévő belügyminiszter üzleti ellenfelét védtem az ellene indított büntetőeljárásban, miközben a Rendőrtiszti Főiskolán tanítottam is. A belügyi tárca vezetője az intézmény egyik fórumán iránymutatást adott: aki szervezett bűnözőt véd, az nem oktathat rendőröket. Meg kell mondani: ez a kijelentés akkor hangzott el, amikor védencem ilyen minősítését jogerős döntés még nem mondta ki, egyébként később sem. A miniszter neveket nem mondott, tanszékvezetőm azonban hivatalos eljárásban jelentette ki: kétséget kizáróan azonosítottak engem és az akkori büntetőper közismert terheltjét. Mit ad isten, két héten belül kirúgtak, de nem erre, hanem létszámleépítésre hivatkozva (a felmentésemben megjelölt dokumentum egyébként létszámnövelésről rendelkezett). Minden lehetséges fórumon megállapították: az egybeesés véletlen.
Nyilván ugyanerről van szó az ombudsman munkatársai esetében is. A vizsgálódásoknak nem következménye a velük szembeni - egyébként jogszerű - fellépés, csak a sors kiszámíthatatlanságáról van szó, amihez kapcsolódhat az érintettek és főnökük túlérzékenysége, az láttathat összefüggést ott, ahol ilyen nincs.
A valódi kérdés persze az, hogy milyen módon lehetne meggyőződni erről (vagyis a hatalom részéről történő visszavágás kizártságáról). Ha elfogadnánk a mentességi jogok statuálásának, illetőleg kiterjesztésének szükségességét, akkor az adott probléma megoldásához közelebb kerülnénk. Meg kell azonban jegyezni, hogy még maga az országgyűlési biztos sincs védve például a titkos információgyűjtés, az egyéb "operatív" beavatkozások és egy sor más - például közigazgatási - eljárás hatásaitól. Az pedig képtelenség, hogy a munkatársak szélesebb körben legyenek oltalmazva. Nem elvetendő tehát az ötlet, mindazonáltal úgy vélem, jó volna egy kicsit mélyebben is elgondolkodni a dolgon.
Annál inkább, mivel a "Védtelenül" című írásban és itt is felvetett gondok valami nagyobb hiányosságra utalnak. Arra tudniillik, hogy miközben a posztmodern hatalomgyakorlás és a rizikótársadalom, a beavatkozó állam jegyében az emberi jogok klasszikus felfogásától egyre jobban eltávolodunk, elfelejtettük kiépíteni mindazt, amit ebben a folyamatban megszüntetve meg lehetne őrizni.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
