Rasmussen szerint a legtöbb, az uniós integrációt magyarázó elméleti megközelítés nem veszi figyelembe, hogy az uniós jog az átlagnál nagyobb szerepet játszik az Unió fejlődésében.[1] Annak érdekében, hogy érthetőbbé váljon a folyamat, szükséges lehet a nemzetközi közjog, így a nemzetközi szervezetek jogelmélete területéről kölcsönözni elméleti keretet. Erre szolgál Guy Fiti Sinclair megközelítése, aki a nemzetközi szervezetek hatáskör-növekedésével foglalkozik. Mivel az Unió fejlődése esetén a leggyakoribb kritika, ami felmerül, a lopakodó hatáskör jelensége,[2] megindokolható az elméleti keret választása.
A tanulmány célja annak bemutatása, hogy a jogállamiság miként jelent meg az uniós jogban, és hogyan figyelhető meg a fejlődése egészen a portugál bírák ügyében, az ún. ASJP-ügyben hozott döntésig. Az eset kiválasztását az indokolja, hogy ez az az ügy, amelyben az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) a jogállamiságra mint értékre alapítja érvelését és kapcsolja azt össze az igazságszolgáltatás kérdésével egy tagállami jogrendszerben. Mivel a Bíróság az uniós jog fejlődésének egyik zászlóshajója, az ügy vizsgálata szükségszerű.
Annak érdekében, hogy a tanulmány bemutassa a fejlődési ívet, először a történeti kontextust vázolja, amely felöleli mind az uniós jog dimenzióját, mind bizonyos nemzetközi tendenciák bemutatását. Mivel Sinclair elmélete nagy hangsúlyt helyez a nemzetközi szervezetek szerveinek és azok egyes képviselőinek álláspontjára, fontosnak tartom ezek ismertetését is. A tanulmány hangsúlyt fektet arra is, hogy kontextusba helyezze a jogállamisággal kapcsolatos gondolkodást az akadémiai szférában. Ennek oka, hogy az uniós jog fejlődésében szerepet játszott az is, hogy a jogászi szakma egyes képviselői miként gondolkodtak arról. Ezt az eset bemutatása követi, vázolva annak előzményét, valamint következményeit is.
A tanulmány történeti és jogtudományi munkákat is használ, a megfelelő uniós jogi forrásokkal és esetjoggal együtt. Fontos, hogy a terjedelmi korlátok miatt nincs lehetőség minden jogeset alapos elemzésére. A cél azonban nem is ez, hanem hogy rámutasson, az Unió működésének értelmezése és gondolkodási keretbe helyezése lényeges és szükséges.
Sinclair álláspontja szerint vannak olyan nemzetközi szervezetek, amelyek az eredeti, a tagállamaik által megadott kereteken túllépve gyarapítják hatásköreiket. Elmélete Jellinek alkotmányfelfogásából indul ki: eszerint az alkotmányok szövege egyáltalán nem, vagy viszonylag ritkán változik, a szöveget azonban el kell különíteni a mögötte levő jelentéstartalomtól. Ez alapján egyes nemzetközi szervezetek alapító szerződéseinek szövege nem is változik, azonban a mögöttes jelentéstartalmuk igen, amely így e szervezetek hatáskörbővüléséhez vezethet, amelyet a szerző alkotmányos növekedésnek nevez.[3]
Ezek a folyamatok rendelkeznek közös jellemzőkkel. A nemzetközi szervezetek bizonyos tendenciákat felhasználva szakértői joganyagot hoznak létre. A joganyag létező alapító szerződési rendelkezésekre támaszkodik, az értelmezésük azonban már túlmutat azok eredeti jelentésén. Ez a joganyag kötelezettségeket állapít meg a tagállamok számára, amely így a tagállami hatáskörökre is hatással van. Ezzel a modern állam koncepcióját is meghatározzák a nemzetközi szervezetek. Sinclair hangsúlyozza, hogy ebben a folyamatban szerepet játszik az akadémiai szféra és a nemzetközi bíróságok is.[4] Előbbi hatással van a problémakörrel kapcsolatos gondolkodásra, utóbbi pedig jóváhagyja a hatáskörbővülést. Elméletét az ILO, a Világbank és az ENSZ békefenntartó rendszerének vizsgálatával mutatja be.
Semmi nem zárja ki, hogy ez az elméleti keret alkalmas legyen univerzális nemzetközi szervezetek vizsgálatán túl a regionális nemzetközi szervezetekre is. Megjegyzendő, hogy habár az Unió pontos meghatározása mindmáig vitatott, az bizonyosan elmondható, hogy rendelkezik a nemzetközi szervezetek jellemzőivel, még ha azon túlmutató jellemzőkkel is rendelkezik. Érdemes hangsúlyozni azt is, hogy Sinclair egy alkotmányjogi analógiából indul ki. Mivel az Unió esetén jelen van az ilyen gondolkodás, ez a sajátos eltérés meg is erősíti az elmélet alkalmazásának létjogosultságát.[5]
Egyes szerzők álláspontja szerint a jogállamiság csupán az Egységes Európai Okmánnyal, illetve a Bíróság
- 30/31 -
esetjogával jelent meg az uniós jogban.[6] Van olyan megközelítés is, amely szerint az ESZAK-ot létrehozó Párizsi Szerződés már utal a jogállamiságra.[7] Az azonban biztosan igaz, hogy a jogállamiság hosszú ideig csak marginálisan jelent meg az uniós jog fejlődésében. Változást a C-294/83. sz. Les Verts v. Európai Parlament-ügy hozott. A Bíróság szerint az EGK egy jogközösség is, mivel sem a tagállamok, sem pedig az Unió és annak intézményei nem mentesek annak vizsgálata alól, hogy jogi aktusaik megfelelnek az alkotmányos alapchartának, azaz az EGK-Szerződésnek.[8] Az is igaz, hogy a Bíróság esetjogában a jogállamiság egyes beazonosítható elemei, többek között a legalitás elve, a jogbiztonság és a hatékony jogvédelem, az arányosság elve már sporadikusan korábban is megjelentek.[9] A jogállamiságnak az alapjogokkal való kapcsolata a Kadi-, valamint a PKK-ügyekben tovább finomította a jogállamisággal kapcsolatos gondolatiságot.[10]
Ez nagyjából egybeesett azzal, hogy a kelet-közép-európai államok a hidegháború végével arra törekedtek, hogy az Unió tagjai lehessenek. A tagállamok ugyanakkor a felkészültséggel kapcsolatban fejezték ki aggályaikat. Ennek eredménye az Európai Tanács 1993-as ülésén elfogadott koppenhágai kritériumok lettek.[11] Ennek alapján a csatlakozási kritériumok mellett helyett kapott a jogállamiság, a demokrácia és a jogállamiság tisztelete is.
A jogállamiság általános jelleggel megjelent az uniós jog egyéb területein is. Már az Egységes Európai Okmány is említi preambulumában, ahogy a Maastrichti Szerződés is.[12] Ez utóbbi hangsúlyozza a jogállamiság fontosságát a közös kül- és biztonságpolitika (KKBP) és a fejlesztési politika esetében is. Mivel az Amszterdami Szerződés újabb tagállamok csatlakozását kívánta előkészíteni, tovább bővítette ennek körét. A jogállamiságot immár az Unió alapító elvének tekintette. Ehhez szorosan kapcsolódott a 7. cikk, amely arra szolgált, hogyha valamelyik tagállam tartósan és súlyosan megsérti ezen elveket, akkor azt az Unió megfelelően szankcionálja.[13] A másik változás a 49. cikk volt, ami előírta, hogy a csatlakozni kívánó államok tartsák tiszteletben ezeket az alapelveket.[14]
A lisszaboni reformok tovább bővítették a rendelkezések körét. Először, a 6. cikk (1) bekezdésében szereplő alapelvek az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) 2. cikkében kaptak helyet az Unió értékeiként.[15] Ugyanakkor a jogállamiság helyet kapott az Unió céljai között is. Az EUSZ 3. cikk (1) bekezdése rögzíti, hogy az Unió célja többek között az uniós értékek érvényesítése is. Emellett az EUSZ 13. cikkének (1) bekezdése rögzíti, hogy az uniós intézmények célja többek között az Unió értékeinek érvényesítése. Említést érdemel az EUSZ 7. cikke, amely az Amszterdami és a Nizzai Szerződés óta tovább finomodott. A KKBP esetén is megjelent a jogállamiság kérdése. Az EUSZ 21. cikkében is jelen van azon alapelvek között, amelyek meghatározzák az Unió nemzetközi szintű fellépését. Emellett ugyanezen cikk nevesíti a jogállamiságot akként is, hogy az Unió a nemzetközi szintű együttműködés során munkálkodik azon, hogy megszilárdítsa és erősítse a jogállamiságot. A jogállamiság megjelent az Európai Alapjogi Charta preambulumában is alapelvként, mint amire az Unió támaszkodik.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
