Napjaink büntetőpolitikai törekvései között - amint ez nemzetközi és hazai dokumentumokból is kitűnik - kiemelkedő fontosságú feladatként jelenik meg a szervezett bűnözés elleni küzdelem.[1] Ennek eszközrendszerében[2] kiemelkedő jelentősége van azoknak a szankcióknak, amelyek a bűnös eredetű vagyon elvonására irányulnak[3] Azonban ezek
- 245/246 -
alkalmazása során annak bizonyítása, hogy a vagyon bűncselekményből ered, számos esetben csaknem a lehetetlennel határos. Erre tekintettel napjainkban a nemzeti szabályozások többsége - gyakran csak a bűncselekmények bizonyos körére - a büntetőügyekben megszokottól eltérően szabályozza a bizonyítási terhet, illetve a bizonyítottság szükséges mértékét abban a vonatkozásban, hogy a vagyon bűncselekményből ered-e.[4] Ilyen rendelkezések bevezetését egyébként nemzetközi egyezmények is megfontolásra érdemesnek tartják,[5] illetve ismertek olyan kezdeményezések, amelyek a szabályozási módszer elismertetését szorgalmazák az Európai Unió büntetőpolitikájában.[6]
- 246/247 -
A külföldi szabályozások közül mindenképpen úttörőnek tekinthető az angol,[7] hiszen a bizonyítási teherre és a bizonyítottság megkövetelt mértékére vonatkozó rendelkezéseket már a kábítószer bűncselekményekről szóló 1986-os törvény (Drug Trafficking Offences Act 1986, DTOA)[8] is tartalmazott a vagyon bűnös eredete kapcsán. A DTOA szerint a vagyonelvonás (confiscation) előfeltétele, hogy a terheltet egy vagy többrendbeli kábítószerrel visszaélés miatt elítéljék.[9] Főszabály szerint a terhelt kábítószerrel visszaélésből (drug trafficking) eredő bevételét (benefit) kell elkobozni [1. § (2) bek.].[10] A vagyonelvonás nem korlátozódik arra a kábítószerrel visszaélésre, amelyért az elkövetőt elítélték, hanem kiterjed az általa elkövetett bármely ilyen bűncselekményre, függetlenül attól, hogy azért a terheltet elítélték-e vagy sem. Sőt vagyonelvonás akkor is elrendelhető, ha az elkövető az elítélés alapjául szolgáló bűncselekménnyel összefüggésben egyátalán nem jutott bevételhez.[11] A Court of Appeal Dickens ügyben hozott határozata szerint - a törvény kontextusára és a büntetések jellegére tekintettel - a vádnak a büntető ügyekben szokásos módon kell bizonyítania azon kérdéseket, amelyekben a bizonyítási teher őt terheli. Azaz minden ésszerű kétséget kizáróan kell bizonyítani, hogy a terhelt jövedelemhez jutott kábítószerrel visszaélésből.[12]
A bíróság a bizonyítás megkönnyítése végett azonban különféle tényeket vélelmezhet ("may ... make ... assumptions")[13] annak meghatározása céljából, hogy a terhelt jutott-e jövedelemhez kábítószerrel vissza-
- 247/248 -
élésből, és ha igen, mennyihez [2. § (2) bek.].[14] Többek között kábítószerrel visszaéléssel kapcsolatos bevételnek kell tekinteni bármilyen vagyont, amihez a terhelt elítélése óta jutott, és azt is, amit az ellene indított eljárás kezdetét hat évvel megelőző időponttól kezdve szerzett [2. § (3) bek. a) pont.].[15] Emelett bármilyen általa az említett időszak kezdetétől kifizetett összeget (expenditure) kábítószerrel visszaéléssel összefüggésben szerzett bevételből teljesítettnek kell tekintetni [2. § (3) bek. b) pont].[16] A terheltnek azonban lehetősége van a fenti vélemek megdöntésére, azaz bizonyíthatja, hogy azok nem állnak fenn [2. § (2) bek.].[17] A terheltnek csak annak nagyobb valószínűségét (és nem ésszerű kétséget kizáró bizonyosságát) kell bizonyítani, hogy az adott vagyon nem kábítószerrel visszaélésből származik. Ugyanis mindig ez (az enyhébb standard) az ellenbizonyítás szükséges mértéke, ha a bizonyítási terhet a vádlottra telepítik.[18]
A DTOA-t 1994-ben váltotta fel a kábítószerrel visszaélésről szóló 1994-es törvény (Drug Trafficking Act 1994, DTA).[19] A két jogszabály rendelkezései a témánk szempontjából releváns körben többé-kevésbé hasonlók. Annak azonban, hogy a terhelt jutott-e jövedelemhez kábítószerrel visszaélésből, nem minden ésszerű kétséget kizáró bizonyosságát kell bizonyítani, hanem - a polgári ügyekben szokásos módon - csak a nagyobb valószínűségét [DTA 2. § (8) bek. a) pont]. A vélelmek alkalmazása nem fakultatív, hanem kötelező [4. § (2) bek.]. A vélelmező tények bizonyítására is a polgári ügyekben szokásos standard vonatkozik [2. § (8) bek. a) pont].[20] A vélelmeket nem csak akkor nem lehet alkalmazni, ha a terhelt megdönti őket [4. § (4). bek. a) pont], hanem akkor sem, ha vélelmezésük esetén az igazságtalanság komoly veszélye (serious risk of injustice) állna fenn [b) pont].[21]
- 248/249 -
Az ehhez hasonló rendelkezések alkalmazása azonban szinte szükségképpen emberi jogi aggályokat kelt, összhangban azzal, hogy a hatékonyság növelése szinte szükségképpen konfliktusba kerül a jogállami büntetőjog alapelveivel, illetve garanciáival.[22] Ennek megfelelőlen várható volt, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága (továbbiakban: Bíróság) és Bizottsága (továbbiakban: Bizottság) is meg vizsgálja, hogy mennyiben felelnek meg a kábítószer bűncselekményekből eredő vagyon elvonására vonatkozó angol szabályozás[23] vélelmei az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt egyezmény (Convention for the Protection of Human Rights and Fundamental Freedoms)[24] (a továbbiakban EJEE) 6. cikkének.[25]
- 249/250 -
Olyan panaszok előterjesztésére, amelyek azt állították, hogy az angol vagyonelvonási szabályozás sérti az EJEE 6. cikkét - más rendelkezések megsértését állító kérelmekhez képest - meglepően későn került sor. Az 1990-ben kezdődött Welch ügyben a kérelmező még nem vitatta - legalábbis a vagyonelvonási szabályok alkalmazásával kapcsolatban -, hogy az állam megsértette volna a 6. cikket.[26] Csak az 1995-ben indított Elton ügyben merült fel arra vonatkozó panasz, hogy a kábítószerrel visszaélésből eredő vagyonra vonatkozó angol szabályozás sérti az egyezmény 6. cikk 2. bekezdését. A Bizottság azonban ezt 1997-ben nyilvánvalóan alaptalannak ítélte.[27] A probléma - pontosabban annak komplexitásának - megítélése azonban láthatóan megváltozott, hiszen 2000-ben a Phillips ügyben a Bíróság már elismerte, hogy az angol vagyonelvonási szabályok és az EJEE 6. cikk kapcsolata legalább olyan bonyolult és komoly kérdéseket vet fel, ami a panasz érdemi vizsgálatát teszi szükségessé.[28] Végeredményben azonban egyezménysértést a Bíróság ebben az ügyben sem állapított meg.[29]
- 250/251 -
A kérelmezőt (Bryan Leslie Elton-t) 1993. október 15-én nyilvánította bűnösnek a Crown Court kábítószerrel visszaélésben, amit 1992. szeptember 25-én követett el. Tizenkét év szabadságvesztésre ítélték, illetve a DTOA alapján 6 500 angol font értékben vagyonelvonást rendeltek el vele szemben.[30]
A kérelmező panasza szerint az ellene alkalmazott vagyonelvonás sérti - az EJEE 6. cikk 2. bekezdése által garantált - az ártatlanság vélelméhez fűződő jogát,[31] mivel inkább vélelmeken alapul, sem mint ésszerű kétségen túl bizonyított tényeken.
A Bizottság felidézte a Welch ítéletből azon megállapítást,[32] hogy a Bíróság nem kérdőjelezi meg a nemzeti bíróságok vagyonelvonásra vonatkozó hatáskörét a kábítószerrel visszaélés elleni küzdelemben.
A Bizottság továbbá - Salabiaku és a Pham Hoang döntéseire figyelemmel[33] - felidézte, hogy vélelmek (presumptions) minden jogrendszerben érvényesülnek, alkalmazásuk elvileg az EJEE alapján sem tilos. Mindazonáltal a 6. cikk 2. bekezdése nem viszonyul közömbösen vélelmek büntetőjogban való alkalmazásához. Az EJEE hivatkozott rendelkezése megköveteli az államoktól, hogy a vélelmeket ésszerű határok közé szorítsák és biztosítsák a védelem jogait.
A Bizottság rámutatott, hogy a Crown Court csak azt követően rendelte el a vagyonelvonást, hogy a kérelmezőt bűnösnek nyilvánították kábítószerrel visszaélésben, megállapították, hogy az ilyen bűncselekményekből bevételt szerzett, és meghatározták ennek összegét. A Bizottság azt is megjegyezte, hogy a DTOA 2. §-ában szabályozott vélelmek nem kerülhetnek alkalmazásra, ha az adott esetben helytelennek
- 251/252 -
mutatkoznak. A Bizottság megállapítása szerint a vagyonelvonáshoz vezető eljárásban a kérelmezőnek lehetősége lett volna bebizonyítani, hogy a vélelmezett tények az adott esetben nem állnak fenn. A Bizottság úgy vélte a kérelmező ellen alkalmazott vagyonelvonás az EJEE 6. cikk 2. bekezdése alapján garantált ártatlanság vélelme vonatkozásában nem vet fel semmilyen problémát. Ebből következően a Bizottság az EJEE akkor hatályos 27. § 2. bekezdése alapján nyilvánvalóan alaptalannak találta a panaszt, így azt elfogadhatatlannak nyilvánította.
A kérelmezőt (Steven Phillips-et) 1996. június 27-én nyilvánította bűnösnek a Newport Crown Court, mivel 1995 novemberében részt vett nagy mennyiségű kannabisz gyanta behozatalában. 1996. július 12-én - a fenti cselekményéért - kilenc év szabadságvesztést szabtak ki rá. A kérelmező büntetett előéletű volt, de egyik előző elítélése sem kábítószerrel visszaélésre vonatkozott. A DTA alapján hozott vagyonelvonási határozatnak megfelelően a kérelmezőnek összesen 91 400 fontot kellett megfizetnie.
A kérelmező szerint a DTA azon vélelme, amely alapján a büntetőeljárás kezdetét hat évvel megelőző időpontot követően szerzett vagyona kábítószerrel visszaélésből ered, sérti az EJEE 6. cikk 2. bekezdése által garantált jogát.[34]
Szerinte a DTA formáját és hatását tekintve büntető jellegű, ebben a vonatkozásban hivatkozott a Bíróság Welch ítletére. Rámutatott, hogy az adott eljárást megelőzően soha nem ítélték el kábítószerrel visszaélésért, és bizonyíték sem volt arra, hogy 1995 előtt kábítószerrel visszaélésben vett volna részt. A bíró kizárólag a kötelező vélelmek alkalmazásával nyilvánította a házát és más ezen időpont előtt szerezett vagyontárgyait kábítószerrel visszaélésből eredőnek. Nézete szerint az eset megkülönböztethető a Salabiaku ügytől, hiszen az utóbbi egy olyan - minden büntető igazságszolgáltatási rendszerben gyakori - szituációt fed, amikor a bizonyítási teher eredetileg a vádat terheli, és ezt követően helyeződik át a védelemre, hogy megdöntse ezt, illetve kimentse a terheltet.
A Kormány szerint a vagyonelvonási eljárásban az érintett személy nem volt megvádolva az EJEE 6. cikk 2. bekezdésének értelmében, mi-
- 252/253 -
vel a bíróságnak nem az érintett személy bűnösségéről kellett határoznia, hanem csak arról, hogy - a kábítószerrel visszaélésben való bűnösségének megállapítását követően - milyen vagyona essen elkobzás alá. Ha a 6. cikk 2. bekezdése mégis alkalmazható lenne a Kormány a Salabiaku ügyben kialakult elvekre hivatkozott, és ezek alapján tagadta, hogy akár a vélelmek, akár azok az adott ügyben való alkalmazása megsértené az EJEE 6. cikk 2. bekezdését. Hiszen a vélelmek megdönthetők voltak, erre a kérelmezőnek mind az elsőfokú, mind a jogorvoslati eljárásban megvolt a lehetősége. Főszabály szerint a vádnak kell bizonyítania, hogy a vádlott (mennyi) vagyont szerzett a kábítószerrel visszaélésből. Figyelemmel az ilyen tranzakciókat jellemző titkosságra szükséges volt a vádló helyzetének megkönnyítése, a bizonyítási teher megfordítása azonban ésszerű határok között maradt.
A Bíróság szerint a panasz olyan bonyolult és komoly kérdéseket vet fel, ami az ügy érdemi vizsgálatát teszi szükségessé az EJEE 6. cikk 2. bekezdése alapján. Ennék következtében a panasz e része nem tekinthető - az EJEE 35. cikk 3. bekezdése szerint - nyilvánvalóan alaptalannak.
A panasz érdemi elbírálására irányuló eljárásban a kérelmező fenntartotta azt az állítását, hogy azok a vélelmek, amelyek alapján a Crown Court az elkobzás által érintett vagyon összegét megállapítja, sértik az ártatlanság vélelméről rendelkező 6. cikk 2. bekezdését. Szerinte a vagyonelvonás elrendeléséhez vezető processzus ahelyett, hogy azon bűncselekményért való büntetéskiszabás része lenne, amelyben bűnösnek találták, sokkal inkább olyan elkülönült eljárásnak tekinthető, amelyben - az EJEE 6. cikk 2. bekezdése értelmében - büntetőjogi vádakat hoztak fel vele szemben. A kérelmező ebben a vonatkozásban a skót Court of Appeal McIntosh ügyben hozott ítéletének indokolásában található - Lord Prossertől származó - elemzésére hivatkozott. Eszerint a vádló, amikor a vagyonelvonás indítványozásával egyidejűleg arra tesz indítványt, hogy a bíróság állapítsa meg a terhelt kábítószerrel visszaélésből eredő vagyonát, lényegében azt kéri a bíróságtól, mondja ki a terheltről, hogy kábítószerrel visszaélést valósított meg. Ha pedig ezen cselekmények elkövetése büntetendő, akkor ez az indítvány Lord Prosser szerint szorosan analóg azzal a helyzettel, amikor a skót fogalmak szerinti adott bűncselekmény miatti konkrét vádat emelnek. Természetesen ebben az esetben nincs vádemelés, nincs vádindítvány (indictment) és elítélés sem. Ugyanakkor Lord Prosser - a védelem érvelése alapján - egy további lényeges különbségként utalt arra, hogy míg a skót jog
- 253/254 -
szerint a vádnak konkrét cselekményre kell vonatkoznia, és bizonyítást igényel, addig a DTA alapján tett állítások általánosak és nem alapulnak bizonyítékokon. Ezt a különbséget figyelembe véve azonban - ahogy Lord Prosser rámutatott - kaffkainak tűnne azt állítani, hogy az utóbbi esetben kevesebb szükség van az ártatlanság vélelmének érvényesítésére. Szerinte ebben az esetben még nagyobb szüksége van az illetőnek az ártatlanság vélelme által nyújtott védelemre. Részéről nem látott semmi okot arra, hogy ne tartsa az ártatlanság vélelmével ellentétesnek a DTA szabályozását, amely szerint a terheltnek kell bizonyos állítások helytelenségét bizonyítani.
A Kormány szerint a vagyonelvonás alkalmazása valójában büntetés kiszabását jelent, azért a kábítószerrel visszaélésért, amely az elítélés alapjául szolgált, nem pedig azt, hogy a kérelmezőt további bűncselekmény elkövetésével vádolták meg. Erre tekintettel a 6. cikk 2. bekezdése nem alkalmazható. Ebben a vonatkozásban a Privy Council szintén a McIntosh ügyben egyhangúan hozott ítéletét érdemes megemlíteni, amely szerint a 6. cikk 2. bekezdése azért nem alkalmazható, mert a vagyonelvonási eljárásban a terhelt nem volt megvádolva bűncselekmény elkövetésével, hanem büntetés szabtak ki rá azon bűncselekmény miatt, amelyben bűnösségét megállapították. A Privy Council szerint egyébként, ha a 6. cikk 2. bekezdése alkalmazható is lenne, a vagyonelvonás meghatározásánál használt vélelmek akkor sem voltak ésszerűtlenek vagy elnyomó (oppressive) jellegűek.
A Bíróság megállapítása szerint vitathatatlan, hogy a terheltet abban az eljárásban, amelyben bűnösségét 1996. június 27-én kannabisz gyanta behozatala miatt megállapították, bűncselekmény elkövetése miatt vádolták meg, így jogosult volt az EJEE 6. cikk 2. bekezdésének védelmére, és részesült is abban. A Bíróságnak azt a kérdést kell megválaszolnia, hogy új vádemelésnek tekinthető-e, amikor az ügyész (prosecutor) a terhelt bűnösségének megállapítása után indítványozza a vagyonelvonás elrendelését. Másodszor pedig, ha a fenti kérdést tagadóan is válaszoljuk meg, alkalmazható-e az adott ügyben mégis a 6. cikk 2. bekezdése, hogy a kérelmezőnek védelmet nyújtson a vagyonelvonási eljárásban alkalmazott vélelmekkel szemben.
Annak meghatározásakor, hogy a kérelmezőt a vagyonelvonási eljárás során - a 6. cikk 2. bekezdése értelmében - megvádolták-e bűncselekmény elkövetésével, a Bíróságnak a joggyakorlatában kialakított következő három kritériumra volt figyelemmel:
a) az eljárás nemzeti jog szerinti besorolása,
- 254/255 -
b) az eljárás valódi természete (essential nature), és
c) az ennek eredményeként kiszabható büntetés jellege és súlya.[35]
ad a) Az első kritérium tekintetében a Bíróság szerint - bár az angol bíróságok döntései megoszlanak ebben a tekintetben - a nemzeti jog besorolása alapján nyilvánvalóan nincs szó arról, hogy a terheltet a nemzeti jog besorolása szerint új bűncselekménnyel vádolnák meg. Ebben a vonatkozásban a Bíróság Lord Chief Justice a Benjafield-ügyben hozott ítéletben tett megállapítását fogadta el, amely szerint "az angol jogban a vagyonelvonás a büntetés kiszabási eljárás (sentencing process) része, amelyre azt követően kerül sor, hogy a terheltet az ellene felhozott vádpontokban szereplő bűncselekmények vonatkozásában bűnössé nyilvánították."
ad b) A második kritérium (az eljárás jellege, nature of the proceedings) tekintetében megállapítható, hogy annak vélelmezése, hogy kábítószerrel visszaélésből ered a terhelt minden vagyona, amit a büntetőeljárás megindulását megelőző hat évben szerzett, szükségessé teszi, hogy a bíróság azt is feltételezze, hogy az elítélés alapjául szolgáló bűncselekményt megelőző időben törvénytelen kábítószerrel kapcsolatos tevékenységekben vett részt. Szemben a vád szokásos kötelezettségével, hogy a terhelttel szembeni állításait bizonyítsa, a vizsgált eljárásban a kérelmezőnek kellett bizonyítania, hogy nagyobb valószínűsége van annak, hogy az adott vagyont más úton (azaz nem kábítószerrel visszaéléssel összefüggésben) szerezte. Mindazonáltal az eljárás célja nem az volt, hogy megállapítsa a terhelt bűnösségét a kábítószerrel kapcsolatos bűncselekményben, vagy az ilyen deliktumok vonatkozásában emelt vádak alól felmentse őt. Habár a Crown Court ilyenkor feltételezi, hogy a terhelt bevétele kábítószerrel visszaélésből ered, a bűnügyi nyilvántartásban ez a megállapítás nem, csak a kérelmező 1995 novemberében elkövetett bűncselekménye került rögzítésre. Ezen körülmények között nem mondható, hogy a kérelmezőt bűncselekmény elkövetésével vádolták. Valójában a DTA által szabályozott eljárás célja az volt, hogy lehetővé tegye a nemzeti bíróságoknak, hogy meghatározzák azt a megfelelő összeget, amelyben a vagyonelvonást el kell rendelni. A Bíróság szerint ez az eljárás megfeleltethető annak, mint amelyben a pénzbírság összegét meghatározzák, vagy amelyben a megfelelően bűnösnek nyilvánított személyre kiszabott szabadságvesztés hosszát meghatározzák. A Bíróság szerint ez a megközelítés van összhangban a Welch ügy-
- 255/256 -
ben hozott határozattal, amely szerint a vagyonelvonás a 7. cikk értelmében büntetést képez.
ad c) A harmadik kritérium vonatkozásában megemlíthető, hogy a terhelttel szemben jelentős összegű vagyon (91 400 font) elkobzását rendelték el. Ha ezt az összeget a kérelmező nem fizeti meg további két évi szabadságvesztés kell letöltenie, az 1995 novemberi bűncselekmények miatt kiszabott kilenc évhez képest.
A Bíróság azt is megvizsgálta, hogy bár a vagyonelvonás alkalmazása nem jelenti azt, hogy a terheltet új bűncselekményekkel vádolták volna meg, nem alkalmazható-e mégis az EJEE 6. cikk 2. bekezdése, hogy a kérelmezőt megvédje a vagyonelvonási eljárás során alkalmazott vélelmektől. A Bíróság ebben a vonatkozásban - a Minelli,[36] a Ribemont[37] és a Sekanina[38] ügyekre hivatkozva - felidézte, hogy a 6. cikk 2. bekezdése a büntető eljárásokra a maguk teljességében (in their entirety) vonatkozik, és nemcsak az ügy érdemére (merits of the charge). Azonban utalt arra, hogy az ártatlannak vélelmezés joga csak a vád alá helyezett bűncselekménnyel összefüggésben merül fel. Ha pedig a vádlottat ezért megfelelően elítélik - az Engel és társai ügyben kifejtettek alapján[39] - a 6. cikk 2. bekezdés nem kerül alkalmazásra olyan állításokkal kapcsolatban, amelyek a terhelt karakterét vagy cselekményét a büntetés kiszabás során érintik, hacsak ezek nem olyan természetűek vagy fokúak, hogy a konvenció autonóm fogalomhasználata értelmében új vádnak tekinthetők.
A fentiekre tekintettel a Bíróság öt szavazattal kettő ellenében úgy döntött a 6. cikk 2. bekezdése nem alkalmazható a kérelmező ellen folyt eljárásokban.
Bár a kérelmező eredeti panaszában nem hivatkozott az ún. tisztességes eljárás (fair trial)[40] követelményére, képviselője (counsel) ezt a rendelkezést is alkalmazhatónak tartotta. A Kormány azt nem tagadta, hogy az ügyre a 6. cikk 1. bekezdése is alkalmazható, de szerinte e
- 256/257 -
rendelkezés megsértése nem jöhet szóba. A Bíróság - tekintetbe véve az adott eljárás természetét - szükségesnek tartotta az ügy vizsgálatát a tisztességes eljárás követelményeinek érvényesülése szempontjából is.
A Bíróság - az utóbbi évek ítélkezési gyakorlatából a Findlay ügyre[41] hivatkozva - felidézte azt, hogy a 6. cikk 1. bekezdése a büntető eljárás teljességére, ezen belül a büntetés kiszabásra is alkalmazható. Mivel a Bíróság - visszautalva az ítélet 32. bekezdésében tett megállapítására - úgy vélte, hogy a vagyonelvonás elrendelése hasonló a büntetés kiszabásához, a 6. cikk 1. bekezdését erre is alkalmazhatónak tartotta. A Bíróság szerint - a Saunders ítéletben[42] kifejtett tételek megfelelő alkalmazására utalva - a személyeknek az a joga, hogy büntető ügyekben ártatlannak vélelmezzék őket, és a vádló viselje az ellenük felhozott vádak bizonyítási terhét, azon kívül, hogy kiemelést nyer a 6. cikk 2. bekezdésében, a tisztességes eljárás részét képezi. A Bíróság az ártatlanság vélelméhez való jogot - ahogy azt már a Salabiaku ítéletben is kifejtette[43] - nem tekinti abszolútnak, az EJEE ugyanis nem tilalmazza automatikusan vélelmek alkalmazását, amelyek egyébként minden jogrendszerben működnek. Ezek alkalmazása azonban csak annyiban engedélyezett, amennyiben az államok - figyelembe véve a mi forog kockán - bizonyos határokon belül maradtak, és biztosítják a védelem jogait.
A Bíróság kiemelte, hogy nem feladata az EJEE-nek való megfelelés szempontjából in abstracto vizsgálni a DTA vélelmeit, hanem - ezzel kapcsolatos joggyakorlatával összhangban[44] - azt kell eldöntenie, hogy azokat a kérelmező ügyében a tisztességes eljárás (az EJEE 6. cikk 1. bekezdés által biztosított) garanciáival összhangban alkalmazták-e. A Bíróság ebben a vonatkozásban is ismételten hangsúlyozta (visszautalva ítéletének 34. bekezdésében kifejtettekre), hogy a törvényi vélelmek nem azért nyertek alkalmazást, hogy a vádlottat bűnösnek nyilvánítsák bizonyos bűncselekményekben, hanem azért, hogy a nemzeti bíróság megállapíthassa a vagyonelvonás megfelelő összegét. Ezért, bár a vagyonelvonás a törvényi vélelmek alapján jelentős mértékű volt (91 400
- 257/258 -
angol font) és a kérelmezőnek ezen összeg meg nem fizetése esetén kétévi szabadságvesztést kell letöltenie, további kábítószerrel visszaélésért való elítélés nem képezte az eljárás tárgyát.
Továbbá, bár abban a vonatkozásban, hogy a kérelmező szerzett-e kábítószerrel visszaélésből vagyont és ha igen mennyit az említett vélelmek alkalmazása kötelező volt, a rendszer nem nélkülözte a biztosítékokat (safeguards): Így a vagyonelvonás elrendelése bíróság által történt, olyan eljárásban, amely magában foglalta a nyilvános meghallgatást (public hearing), és amelyet megelőzően a terheltnek lehetősége volt arra, hogy a vád - előzetesen felfedett - állításainak cáfolatára bizonyítást indítványozzon. A bíróságnak arra is megvolt a lehetősége, hogy a vagyonelvonást kisebb összegben rendelje el, ha nagyobb valószínűségét látta annak, hogy csak kisebb összeg értékesíthető. Az alapvető (principal) biztosíték ugyanakkor az volt, hogy a DTA vélelmei a kérelmező által megdönthetők voltak. Nem alkalmazták ezeket, ha a kérelmező bizonyította, hogy nagyobb a valószínűsége annak, hogy a vagyont nem kábítószerrel visszaélésből, hanem más úton szerezte. Továbbá, a bíróságnak arra is megvolt a lehetősége, hogy a vélelmeket ne alkalmazza, ha úgy vélte, hogy azok az igazságtalanság komoly veszélyét idéznék elő.
Összességében, ennek következtében, a Bíróság megállapította, hogy a DTA megfelelő rendelkezései ésszerű határok közé szorítva kerültek alkalmazásra, fontosságot tulajdonítva annak, hogy mi forog kockán, és teljes mértékben tiszteletben tartva a védelem jogait. Ebből következik, hogy a Bíróság szerint a vélelmek működése nem fosztotta meg a kérelmezőt a tisztességes eljáráshoz fűződő jogától. Ebből következően egyhangúan úgy döntött nem sértették meg az EJEE 6. cikk 1. bekezdését.
Az ítélethez Nicolas Bratza bíró részleges különvéleményt fűzött, amihez Vajic bírónő csatlakozott. Részéről egyetért a többségi véleménnyel abban, hogy a 6. cikket nem sértették meg, de szerinte annak 2. bekezdése alkalmazható.[45] Úgy véli, a Bíróság többségének álláspontja túl szűken értelmezi az ártatlanság vélelmének szerepét a büntetőjogi vád elbírálásának folyamatában.
Ha az alapul fekvő kérdés eldöntésénél az Engel ügyet vesszük figyelembe, akkor ez - ahogy a McIntosh ügyben Lord Birmingham of Cornhill helyesen megjegyezte - nem támasztja alá a kérelmező állás-
- 258/259 -
pontját. Az ítélet 90. bekezdése szerint ugyanis a 6. cikk 2. bekezdése irrelevánssá válik, mihelyt valakit a törvény szerint bűnösnek nyilvánítottak, így a büntetés kiszabási eljárás során a bíróság - a hivatkozott egyezményi rendelkezés megsértésének veszélye nélkül - akár más bűncselekmények elkövetését sugalló tényeket is figyelembe vehet. Azonban Bratza bíró szerint az Engel ügyben hozott ítéletet több okból is óvatosan kell figyelembe venni.
Az Engel ügyben ugyanis a büntetés kiszabásánál figyelembe vett tények igazságát a vádlottak is elfogadták. Így ezek nem különböztek azoktól a tényektől (pl. büntetett előélet), amelyeket a bíróság a büntetést kiszabásánál rutinszerűen figyelembe vesz. Ezen nem vitatott tényeket (az újság szintén betiltott korábbi számának terjesztésében közreműködést) ráadásul - a cselekményt megelőző helytelen viselkedés (misconduct) példáiként - az Engel ügy alapjául szolgáló eljárásban az elzárás (detention) hosszának meghatározásánál, mint "a kérelmező általános magatartásának jeleit" vették figyelembe, arra utaló jelként, hogy a szabályszegésre és a feljebbvalók iránti tiszteletlenségre általában hajlamos. Ezzel szemben a Phillip ügy alapjául szolgáló helyzet - ahogy arra a kérelmező helyesen rámutatott - igen különböző. Az adott tények (nevezetesen, hogy a vagyon kábítószerrel visszaélésből származik) képezik közvetlenül a vagyonelvonási eljárás eldöntendő kérdését (are directly in issue). A Phillips esetben az adott tényeket nem pusztán a személyiség megítélése céljából veszik figyelembe, amely tényező befolyásolhatja a büntetés mértékét, hanem azért, hogy megfosszák a terheltet egy jelentős mértékű összegtől, amely a bíróság szerint - a vélelmek alkalmazása alapján - bűncselekményből származik.
Az Engel ügy a Bíróság ítélkezési gyakorlatának meglehetősen korai időszakából származik. Ez volt az első eset, amelyben közvetlenül a 6. cikk 2. bekezdésének megsértésére hivatkoztak. Az utóbbi idők esetjogában, különösen a Minelli és a Sekanina esetekben azonban a rendelkezés hatóköre és alkalmazása lényeges fejlődésen ment keresztül. Olyan esetekben is alkalmazást nyert, amikor az adott személyt felmentették és az ellene folyó eljárás már befejeződött.
Talán, és ez még fontosabb, a Bíróság az ártatlanság vélelmének megsértését kizárólag a 6. cikk 2. bekezdése alapján vizsgálta és nem a tisztességes eljárás - 6. cikk 1. bekezdésében foglalt - általános követelményének fényében. Ebben a vonatkozásban ugyanis az Engel ügy óta a Bíróság esetjoga két vonatkozásban is jelentős fejlődésen ment keresztül. Egyrészt teljes körű elismerést nyert, hogy a 6. cikk általános
- 259/260 -
követelményei a büntetőeljárás minden szakaszára alkalmazhatók, beleértve ebbe a büntetés kiszabását is. Ezt az Eckle ügyben[46] állapította meg a Bíróság (ésszerű időn belül való elbírálás szükségessége), de alkalmazták a Findlay,[47] mostanában, pedig a T. and V. v. United Kingdom ügyben[48] (független és pártatlan bíróság követelménye). Másrészt a Bíróság egyre inkább az 1. bekezdésben meghatározott tisztességesség speciális aspektusainak tartja a 6. cikk többi bekezdésében foglalt követelményeket. Ez ugyan kiváltképp a 3. bekezdéssel kapcsolatban igaz, a 2. bekezdéssel kapcsolatban nincs esetjog, ami ezt a kapcsolatot ilyen egyértelműen kimondaná. Ugyanakkor ilyen kapcsolat nyilvánvalóan létezik, az ártatlanság vélelme a tisztességes eljárás alapvető eleme. Valamint azért nyilvánvaló utalások találhatók erre vonatkozóan a Bíróság esetjogában. A Lutz ügyben[49] a Bíróság megállapította, hogy "állandó gyakorlata szerint az első bekezdés az alapvető szabály, aminek a 2. és 3. bekezdés speciális alkalmazása". A Murray esetben a 6. cikk 1. és 2. bekezdése alapján is vizsgálták, hogy a terhelt hallgatásból hátrányos következtetések levonása sérti-e az egyezmény rendelkezéseit; a hallgatáshoz való jog, az önvádra kötelezés tilalma és azon elv, hogy a vád viseli a bizonyítási terhet, nemcsak a tisztességes tárgyalás aspektusaiként lettek megnevezve, hanem az ártatlanság vélelmének speciális összetevőiként is. Még közelebb áll a jelen esethez a Salabiaku és a Pham Hoang ügy, amelyekben a Bíróság a vélelmek alkalmazásával kapcsolatos panaszokat mindkét bekezdés vonatkozásában vizsgálta, megjegyezve az előbbi esetben, hogy a vizsgálatot a 2. bekezdés alapján kezdte, mivel "az ártatlanság vélelme, a 6. cikk 1. bekezdésében biztosított tisztességes eljárás egyik aspektusa".
Az igaz, hogy a Salabiaku és a Pham Hoang ügyekben - a jelen esettel szemben - a bíróság nem a büntetés kiszabás során, hanem a tárgyaláson az elítélés előtt alkalmazott ügy érdemére vonatkozó vélelemmel foglalkozott. Azonban - ahogy arra az R. Benjafield-ügyben a Court of Appeal rámutatott - a Bíróság a Minelli esetben hangsúlyozta, hogy a 6. cikk 1. bekezdéséhez hasonlóan 2. bekezdése is "a büntető eljárás egészére vonatkozik, függetlenül a vád eredményétől, és nem csak
- 260/261 -
a vád lényegének vizsgálatára terjed ki". Bratza bíró közeli kapcsolatot lát azon esetek között, amelyekben a vélelmek a tárgyaláson (trial stage) nyernek alkalmazást a bűnösség meghatározására, és azok között, ahol a vélelmek - mint a Phillips ügyben - az elítélés után érvényesülnek (az elkobzás alá eső vagyon meghatározása végett). Véleménye szerint a Court of Appeal a Benjafield ügyben helyesen cselekedett, amikor a vagyonelvonási eljárást a 6. cikk 1. és 2. bekezdés együttesen olvasott követelményeinek fényében vizsgálta, a tisztességesség vonatkozásban pedig alapvetően a Salabiaku és a Pham Hoang ügyekben lefektetett követelményeket importálta.
A különvélemény szerzője teljesen osztja a Bíróság következtetését és az érvelését abban a kérdésben, hogy az adott esetben alkalmazott vélelmek nem haladták meg az észszerűség határát és alkalmazásukkor a védelem jogai figyelembe vették.
Az EJEE 6. cikke különleges helyet foglal el az EJEE által védett jogok között.[50] A tisztességes eljárás követelménye (1. bekezdés első mondat) nem korlátozható alapjog, de annak bizonyos elemei (pl. a tárgyalás nyilvánossága) az egyezmény szerint is korlátozásoknak vethetők alá (második mondat). Sőt olyan kifejezetten említett és korlátozhatatlannak tűnő részjogosítványok (mint az ítélet nyilvános kihirdetése) is tartalmaznak fogalmilag bennük rejlő korlátozásokat (implied restrictions). Ezek megállapításánál a szükségességnek és arányosságnak különleges szerepe van, azonban lényegében nem az egyezmén által biztosított jog - az EJEE 8-11. cikkéhez hasonlóan - megengedett korlátozásáról van szó, hanem inkább fogalmi körének megvonásáról.[51] A 6. cikk 1. bekezdése a Bíróság szerint implicit módon tartalmaz további jogokat is, pl. az önvádra kötelezés tilalmát, amelyek szintén bennük rejlő korlátozásoknak vannak alávetve.
Megfogalmazása szerint a 6. cikk 2. bekezdése által védett jog szintén nem tűri el vele szemben más érdekek mérlegelését, azaz abszolútnak tekinthető. A Phillips ügy azonban - Salabiaku ügy alapján - már úgy hivatkozik az ártatlanság vélelméhez fűződő jogra, mintha az nem lenne abszolút. Ez a kitétel azonban csak a Phillips ügyben jelent
- 261/262 -
meg, a Salabiaku ítélet ilyen megállapítást nem tartalmaz, hanem csak arra mutat rá, hogy az EJEE 6. cikk 2. bekezdése elvileg nem tiltja vélelmek alkalmazását. Azonban az EJEE hivatkozott rendelkezése a Bíróság Salabiaku ítéletben - a hatékony jogvédelem doktrínája alapján - kifejtett tétele szerint nem is viszonyul közömbösen a vélelmekhez. Hiszen ellenkező esetben - nevezetesen akkor, ha a 6. cikk 2. bekezdésében szereplő a "törvénynek megfelelően" (according to law) kitételt kizárólag a nemzeti jog alapján értelmeznénk a nemzeti jogalkotó tetszésétől tennénk függővé az EJEE garanciájának alkalmazását. Az ártatlanság vélelmével tehát a Salabiaku ítélet indokolásának megfelelően csak azon nemzeti szabályzás van összhangban, amely a vélelmeket ésszerű határok közé szorítja és alkalmazásuk során tiszteletben tartja a védelem jogait. A Salabiaku ítélet - a Phillips ügyben a Bíróság által is hivatkozott - része[52] tehát mindössze az ártatlanság vélelmét függetlenítte a nemzeti jog szabályaitól, semmiben nem érintette annak (szükséghelyzeten kívüli) korlátozhatóságának kérdését. A Salabiaku ügyben a Bíróság tulajdonképpen beleértette az ártatlanság vélelmébe a bizonyítási teher vádra telepítésének jogát, ez a jog azonban - ahogy ezt a Phillips ítélet is kimondja - már valóban nem abszolút, hanem benne rejlő szükséges és arányos korlátozásoknak van alávetve. A 6. cikk garanciái annyiban bizonyosan nem abszolút jogok, hogy azoktól ne lehetne eltérni szükséghelyzet (háború vagy a nemzet létét fenyegető más rendkívüli állapot) esetén (vö. EJEE 15. cikk 2. bek.).
Ahogy az a Phillips ítélethez fűzött különvéleményből kitűnik[53] a Bíróság joggyakorlatában általánosan elfogadott összefüggés, hogy az ártatlanság vélelme (6. cikk 2. bek.) a tisztességes eljárás (1. bek.) egyik speciális aspektusát képezi.[54] Azonban míg a Phillips ügyben hozott ítélet a 6. cikk 1. és 2. bekezdésének követelményeit külön-külön vizsgálta,[55] addig az ahhoz csatolt különvélemény a két rendelkezés együttes figyelembevételét (read together) tartja követendő vizsgálati
- 262/263 -
módszernek.[56] A Bíróság esetjoga - ahogy az a Phillips ítélethez fűzött különvéleményből is kitűnik[57] - korántsem egységes abban a kérdésben, hogy a 6. cikk említett két bekezdése elkülönítetten, vagy külön-külön vizsgálandó. A Salabiaku ügyben a Bíróság elkülönítetten vizsgálta, hogy a bűnösség megállapításában közreható vélelmek sértik-e az EJEE 6. cikkének 1., illetve 2. bekezdését.[58] Ugyanakkor miután kimondta, hogy az 2. bekezdést nem sértették meg,[59] az 1. bekezdés vonatkozásában már csak megfelelően utalt a korábban a másik bekezdés kapcsán kifejtettek megfelelő alkalmazására, illetve megállapította az 1. cikkben foglalt más követelmények megsértését.[60] Ezzel szemben a rendkívül hasonló tényeken alapuló Pham Hoang ügyben az 1. és 2. bekezdés megsértésének vizsgálata nem vált el egymástól. Ennek oka azonban az is lehetett, hogy a többszöri hivatkozásokból[61] megállapíthatóan lényegében igazodtak a Salabiaku ítélet - a 6. cikk mindkét bekezdése vonatkozásában azonos - konklúziójához, és az elkülönített vizsgálatot ezért nem tartották szükségesnek. A Funke ügyben - amelyben a kérelmezőt megbüntették bizonyos rá nézve terhelő dokumentumok benyújtásának elmulasztása miatt - külön vizsgálták a 6. cikk két bekezdését.[62] miután az 1. cikk megsértését megállapították,[63] nem tartották szükségesnek a 2. cikk vizsgálatát.[64] Együtt vizsgálták azonban a 6. cikk 1. és 2. bekezdésének megsértését a Murray esetben,[65] amely azzal foglalkozott, hogy lehet-e hátrányos következtetéseket levonni a terhelt hallgatásából. Ennek oka azonban az is lehet, hogy - szemben a Funke üggyel - itt olyan bizonyíték mérlegelési kérdések is felmerültek, ami miatt az ügy az ártatlanság vélelméhez is kapcsolódik. A joggyakorlatban nevesített önvádra kötelezés tilalma és a 6. cikk két bekezdésének összefüggése még jobban előtűnik a Saunders ügy íté-
- 263/264 -
letben, amely egyébként az előbbi két esetre is hivatkozik,[66] tulajdonképpen azok tételeit tisztázva. Az ügyben a 6. cikk két bekezdésének együttes vizsgálatát[67] megelőzően a Bíróság kifejezetten rámutatott, hogy az önvádra kötelezés tilalma és a hallgatáshoz való jog egyrészt a tisztességes eljárás implicit alkotóeleme, másrészt szorosan kapcsolódik az ártatlanság vélelméhez is.[68] A fenti ügyekből az mindenképpen leszűrhető, hogy a 6. cikk 1. és 2. bekezdés vizsgálati módszerére jelentős befolyással van az adott jogkérdés jellege. Az angol vagyonelvonási jog vélelmei[69] vonatkozásában nem merül fel olyan emberi jog megsértése, amit bele kellene érteni a konvenció rendszerébe. Amiben az angol vagyonelvonási szabályozással kapcsolatos jogkérdés alapvetően eltér a Murray és a Saunders ügyektől, de egyébként a többitől is, hogy az 1. és 2. bekezdésnek nem csak a megsértése, hanem - különösen a második rendelkezés esetében - az alkalmazhatósága is kérdéses.[70] Azt viszont, hogy alkalmazható-e az 1., különösen pedig a 2. bekezdés az elítélés után - más bűncselekményekre vonatkozó önálló vádemelés hiányában - nem lehet a két rendelkezés vonatkozásában egységesen eldönteni. Az együttes vizsgálat módszere ráadásul lehetővé teszi azt a hibát, amit egyébként a különvélemény szerzője is elkövet,[71] hogy a 6. cikk 2. bekezdés alkalmazási körét arra hivatkozva terjeszti ki a büntetés kiszabására, hogy bizonyos döntések azt az 1. bekezdés követelményeivel kapcsolatban megtették.[72] A 6. cikk 2. bekezdés speciális rendelkezése minden további nélkül rendelkezhet az általános szabálynál (1. bek.) nyilvánvalóan szűkebb fogalmi körrel, a rendszertani értelmezés nem használható fel az előbbi rendelkezés alkalmazási kö-
- 264/265 -
rének tágítására.[73] Részünkről a következőkben tehát elkülönítve vizsgáljuk, hogy az angol vagyonelvonás szabályai megfelelnek-e az EJEE 6. bekezdés 1., illetve 2. bekezdésének.
A Bíróság gyakorlata abban sem egységes, hogy milyen sorrendben vizsgálja a 6. cikk 1. és 2. bekezdését. A Salabiaku esetben például a Bíróság elsőként a 6. cikk 2. bekezdését vizsgálta, mivel ez volt a lényegi (essential) kérdése az ügynek. Miután megállapította, hogy azt nem sértették meg,[74] rátért a 6. cikk 1. bekezdésének vizsgálatára, ahol megfelelően alkalmazhatónak tartotta a 2. bekezdés tekintetében kifejtett álláspontját, illetve megállapította, hogy más vonatkozásban sem sértették meg a 6. cikk 1. bekezdését.[75] Ezzel szemben a Deweer esetben a bíróság elsőként vizsgálta a 6. cikk 1. bekezdés alkalmazhatóságát,[76] illetve megsértését,[77] és csak aztán mondta ki, hogy ez utóbbira tekintettel a 6. cikk 2. bekezdés vizsgálata már szükségtelen.[78] Részünkről az angol vagyonelvonási szabályok kapcsán elsőként a 6. cikk 2. bekezdést vizsgáljuk, tekintettel arra, hogy ennek már alkalmazhatósága is különösen vitatott, nem is szólva arról, hogy a vélelmek alkalmazása ezzel a garanciával szorosabb kapcsolatban lehet.
A Phillips ítélet és az ahhoz fűzött különvélemény álláspontja alapvetően abban a kérdésben különül el, hogy a 6. cikk 2. bekezdése egyáltalán alkalmazható-e az angol vagyonelvonási szabályokra. Az ítélet szerint nem, a különvélemény alapján pedig igen.[79] Ebben a vonatkozásban alapvetően annak vizsgálata szükséges, hogy azon bűncselekmények vonatkozásában, amelyek nem képezték az elítéléshez vezető eljárás tárgyát, érvényesül-e az ártatlanság vélelme a büntetéskiszabás szakaszára, illetve ennek hiányában a vagyonelvonási eljárás önálló vádemelésnek tekinthető-e.
- 265/266 -
Elsőként vizsgáljuk meg, hogy a 6. cikk 2. bekezdése mennyiben alkalmazható a büntetéskiszabás szakaszában, nyilvánvalóan azokra a bűncselekményekre, amelyekre az elítélés nem vonatkozott, de mégis figyelembe vették őket a büntetés kiszabás szakaszában.[80]
Mind az ítélet, mind a különvélemény hivatkozik azokra a jogesetekre (Minelli, Ribemont és a Sekanina ügyek), amelyekben kimondásra került, hogy "a 6. cikk 2. bekezdése a büntető eljárásokra a maguk teljességében (in their entirety) vonatkozik és nemcsak az ügy érdemére (merits of the charge)".[81] A különvélemény - bár alárendelten,[82] de - jelentőséget tulajdonít e körülménynek a 6. cikk alkalmazási körének megállapításánál.[83] Ezzel szemben ítéletében a Bíróság tulajdonképpen megkülönböztette a Phillips ügyet a fenti jogesetektől, leszögezve, hogy az ártatlannak vélelmezés joga kizárólag a vád alá helyezett bűncselekménnyel összefüggésben merül fel. Ha ebben a bíróság már bűnösnek találta a vádlottat, a 6. cikk 2. bekezdése nem lesz alkalmazható.[84] A hivatkozott jogesetek (Minelli, a Ribemont és a Sekanina ügyek) ugyanis gyökeresen más szituációkat takarnak, mint amelyen a Phillips ügy alapul.[85] Ezekben az eljárás vagy még folyamatban volt (Ribemont),[86] vagy, ha be is fejeződött, a terhelt bűnösségét bírói ítélet nem álla-
- 266/267 -
pította meg (Adolf, Minelli, Sekanina ügyek). A bűncselekmény elkövetésére utaló megállapítások pedig éppen arra a bűncselekményre vonatkoztak, amely miatt az elkövető ellen eljárás indult. E két körülményre tekintettel a hivatkozott ítéletekben szereplő az ártatlanság vélelmének egész büntető eljárásra kiterjedő hatályt tulajdonító kijelentések, egyáltalán nem bírnak relevanciával egy olyan ügyben (mint Phillips-é), amelyben a terhelt bűnösségét megfelelően megállapítják, a bűnösnek vélelmezés kérdése pedig az eljárás tárgyát nem képező bűncselekménnyel kapcsolatban merül fel.
A fenti ügyekkel szemben az Engel és társai ügyében[87] hozott ítélet tartalmaz olyan - a Phillips ítélet[88] és a különvélemény[89] által is figyelembe vett - megállapítást, amely releváns támpontot adhat az angol vagyonelvonás és az EJEE kapcsolata vonatkozásában. Az Engel ügyben a Bíróság kimondta, hogy az EJEE 6. cikk 2. bekezdése csak a bűnösség bizonyítására vonatkozik, a büntetés mértékének megállapítására nem. Ennek következtében az EJEE nem akadályozza meg a nemzeti bíróságot abban, hogy amikor a törvényesen bűnösnek nyilvánított személy büntetésének mértékéről határoz, olyan körülményeket is figyelembe vegyen, amelyek az adott terhelt személyiségére vonatkoznak.[90] Az Engel ügyben eljáró szervek kizárólag a büntetés - a terheltek jellemére és előéletére tekintettel való - meghatározása céljából vettek figyelembe olyan megállapítást nyert (established) tényeket, amely-
- 267/268 -
nek az igazságát a terheltek nem vitatták. A vádlottakat nem önmagában e tények alapján büntették meg.[91]
A Phillips ítélethez fűzött különvélemény szerint az Engel ügyben tett megállapítást magát is több okból is óvatosan kell figyelembe venni.[92] Az Engel ügyben ugyanis a büntetés kiszabásánál figyelembe vett körülmények fennállását a vádlottak elismerték, ami nem mondható el a Phillips ügyben szereplő tényekről.[93] A hivatkozott körülmények az Engel ügyben a személyiség meghatározásánál szerepeltek,[94] annak is csak az egyik tényezőjét alkották. Ézen felül a szankció mértékének meghatározásánál a személyiségen kívül más - nagyobb súlyú - körülmények is szerepet játszottak (közvetett és többszörösen részleges hatás). Ezzel szemben - ahogy arra a különvélemény rámutat - a Phillips ügyben a vélelmezett tények közvetlenül lényegesek a szankció mértéke szempontjából,[95] nem is szólva szerintünk arról, hogy hatásuk akár kizárólagos is lehet. Azonban a különvélemény szerzője döntő mértékben nem a fenti differenciákra tekintettel, hanem a 6. cikk két bekezdésének - már általunk a korábbiakban kritizált - együttes vizsgálatára alapította a 6. cikk 2. bekezdés alkalmazhatóságát.[96]
Az Engel ügyben kimondott fenti szabályra a Phillips ítélet már úgy hivatkozik, hogy a 6. cikk 2. bekezdése a büntetés kiszabás körében tett megállapításokra nem alkalmazható, kivéve, ha ezek olyan természetűek vagy fokúak, hogy a konvenció autonóm fogalomhasználata értelmében új vádnak tekinthetők.[97] Az utóbbi klauzula megjelenése azonban szerintünk valójában nem jelent változást az addigi joggyakorlathoz képest, csak látszólag állapít meg kivételt az Engel ügyben kialakított szabály alól. Tulajdonképpen csak azon - feltehetően addig is irányadó - tétel leszögezését jelenti, hogy a 6. cikk 2. bekezdése akkor is érvényesül, ha a vádemelést egy másik bűncselekmény miatti büntetéskiszabás mezébe csomagolják. A fenti klauzula nem gyengíti, hanem éppen megerősíti, azt a fentebb kifejtett tételt, hogy bizonyos kérdésekre, amelyek
- 268/269 -
értelemszerűen nem az elítélés alapjául szolgáló tényekhez kapcsolódnak, attól függetlenül vonatkozik (vagy nem vonatkozik) a 6. cikk 2. bekezdése, hogy a büntetés kiszabás körében vizsgálják őket.
A fentiek alapján a vagyonelvonás csak arra tekintettel tartozhat a 6. cikk 2. bekezdése alá, ha az ügyész (prosecutor) erre irányuló indítványa az elítélés alapjául nem szolgáló bűncselekmények elkövetésére vonatkozó vádnak tekinthető.[98] Ennek eldöntésénél a Bíróság korábbi esetjogára - nevezetesen az A. P., M. P. és T. P. ügyre[99] hivatkozva - három tényezőt nevezett meg relevánsnak:
a) az eljárás nemzeti jog szerinti besorolása,
b) valódi természete (classification of the proceedings under national law, their essential nature), valamint
c) az ennek eredményeként kiszabható büntetés jellege és súlya.[100]
A fenti tényezők egyike (a b) pont alatt felsorolt körülmény) azonban jelentősen eltér a büntetőjogi vád az esetjogban - ezen belül a hivatkozott A. P., M. P. és T. P. ügyben - használt fogalmának második elemétől. Ez ugyanis a Bíróság esetjogában nem az eljárás a valódi természete, hanem az abban elbírált bűncselekményé (nature of the offence).[101] A vizsgált tényező megváltoztatása a Phillips ügyben azért tekinthető lényegesnek, mert a bűncselekmény (kábítószerrel visszaélés) természete alapján a büntetőjogi jelleg tagadása meglehetősen valószínűtlen lett volna.
A Bíróság nemcsak a b) pont alá tartozó tényezőt változtatta meg, hanem a vád büntetőjogi jellegének meghatározásakor használt teszt vizsgálati módszerét is csak részben alkalmazta. Az eljárás nemzeti jogi besorolásának értékelése tekintetében követte a szokásos - a büntetőjogi vád autonóm fogalmából adódó - módszert,[102] hiszen annak ellenére, hogy az eljárás a nemzeti jog szerint nem minősült büntetőjoginak,[103] rátért a másik két tényező figyelembevételére. Azonban a Phillips ítélet csak megemlíti a c) pont alá tartozó tényezőt[104] (a fenye-
- 269/270 -
gető szankció súlyát és a helyettesítő szabadságvesztés lehetőségét), de valójában nem értékeli annak hatását a vád büntetőjogi jellegére, kizárólag az alapján dönt, hogy milyen az eljárás jellege. A fenti eltérés azért is fontos, mert a szankció súlya és a helyettesítő szabadságvesztés lehetősége - egyes források[105] szerint - a vizsgált három körülmény legfontosabbika, ha nem is mindig elegendő a büntetőjogi jelleg meghatározásához.
A szerinte lényegében egyetlen releváns körülmény - az eljárás természete - vonatkozásában a Bíróság a következőket fejtette ki: Annak vélelmezése, hogy a kérelmező az eljárás megindulását hat évvel megelőző időpont után szerzett minden vagyona kábítószerrel visszaélésből ered, azt is szükségessé teszi, hogy a bíróság a terhelt kábítószerrel kapcsolatos törvénytelen tevékenységekben való résztvételét feltételezze.[106] Mindazonáltal a Bíróság rámutatott a vagyonelvonási eljárás nem tekinthető bűncselekmény elkövetésével vádolásnak, mivel célja nem az, hogy állást foglaljon abban a kérdésben, hogy a terhelt e deliktumok elkövetésében bűnös-e, hanem pusztán az elkobzandó vagyon összegének meghatározása. A Bíróság ebben a vonatkozásban - a Welch ügyre hivatkozva - a vagyonelvonási eljárás büntetéskiszabási jellegét hangsúlyozta, hasonlónak tartotta azt a szabadságvesztés hosszának vagy a pénzbüntetés összegének meghatározásához.[107] A Bíróság szerint tehát a vagyonelvonás nem jelent az elítélés alapjául nem szolgáló bűncselekmény miatti vádemelést, hanem csak azon deliktum miatti büntetés kiszabása, amelyben bűnösnek találták. A Bíróság tehát valójában a vagyonelvonás büntető jellegének meghatározásakor már a megvádolás (charge) elemét tagadta, nem pusztán annak büntető jellegét.
A Bíróság esetjoga - a Findlay eset[108] - alapján felidézte azt, hogy a 6. cikk 1. bekezdése a büntető eljárás teljességére, ezen belül a büntetés kiszabásra is alkalmazható.[109] Mivel a Bíróság - visszautalva az ítélete 32. bekezdésében tett megállapítására - úgy vélte, hogy a vagyon-
- 270/271 -
elvonás elrendelése hasonló a büntetés kiszabásához, a 6. cikk 1. bekezdését az előbbire is alkalmazhatónak tartotta.[110] A Bíróság - a Saunders ügyre hivatkozva[111] - kifejtette, hogy a személyeknek az a joga, hogy büntető ügyekben ártatlannak vélelmezzék őket, és a vádló viselje az ellenük felhozott vádak bizonyítási terhét, azon kívül, hogy kiemelést nyer a 6. cikk 2. bekezdésében, a tisztességes eljárás részét képezi.[112] A Bíróság az ártatlanság vélelme vonatkozásában a Salabiaku ügyben[113] a 6. cikk 2. bekezdés kapcsán kifejtett tételeire utalt, amely szerint az EJEE automatikusan ugyan nem tilalmazza a minden jogrendszerben működő vélelmek alkalmazását, azonban ilyenek működése csak annyiban engedélyezett, amennyiben az államok - figyelembe véve a mi forog kockán - bizonyos határokon belül maradtak, és biztosítják a védelem jogait.[114] A Bíróság tehát tulajdonképpen a vélelmek alkalmazásának az 1. bekezdés keretében való vizsgálatára megfelelően alkalmazni rendelte azokat a tételeket, amelyeket az ártatlanság vélelmének (6. cikk 2. bek.) kapcsán kialakított. A Bíróság érvelése mögött az a logika is meghúzódhatott, hogy olyan vélelmek, amelyek a bűnösség megállapításánál való alkalmazása nem ütközik az egyezménybe, biztos, hogy nem sértik az 1. bekezdést sem.[115]
Bár a Bíróság - ezzel kapcsolatos joggyakorlatával összhangban[116] - itt is utalt arra, hogy nem általában a fenti vélelmeket vizsgálta a tisztességes eljárás (az EJEE 6. cikk 1. bekezdés által biztosított) garanciáival való összhang szempontjából, hanem csak azoknak a kérelmező ügyében történő alkalmazását.[117] Ennek ellenére megjelölhetők olyan, az angol szabályozásban rejlő biztosítékok (safeguards), amelyeket a Bíróság relevánsnak tartott az egyezménysértés hiányának megállapításánál
a) alapvető biztosíték, hogy a DTA vélelmei a kérelmező által megdönthetők voltak;
- 271/272 -
b) a vagyonelvonás bíróság által történt;
c) olyan bírósági eljárásban (judicial procedure), amely magában foglalta a nyilvános meghallgatást (public hearing), és amelyben a terhelt - a vád előzetesen felfedett állításaira reagálva - bizonyítást indítványozhatott;
d) megvolt a lehetősége annak, hogy a vélelmeket ne alkalmazzák, ha a bíróság úgy vélte, hogy azok az igazságtalanság komoly veszélyét idéznék elő.[118]
A Bíróság és a Bizottság következetes gyakorlata szerint soha sem a szabályozás egészét, hanem csak annak adott ügyben való alkalmazását vizsgálja az EJEE-vel való összhang szempontjából. Mégis az angol vagyonelvonás vélelmei és a 6. cikk garanciái vonatkozásában a következők szűrhetők le a Bíróság ítéletéből:
Az eljárás tárgyát képező bűncselekmény vonatkozásában az elítélés után az ártatlanság vélelme magától értetődően nem érvényesül.
Az ártatlanság vélelme nem akadálya annak, hogy a vagyonelvonás összegének megállapításánál olyan bűncselekményeket is figyelembe vegyenek, amelyekre az elítélés nem terjedt ki. Egyrészt a büntetés kiszabás szakaszára az ártatlanság vélelme ilyen esetekben sem terjed ki. Másrészt az, hogy a vagyonelvonás alkalmazása során figyelembe vették az elítélés által nem érintett bűncselekményeket, nem jelenti azt, hogy a terheltet megvádolták volna azok elkövetésével. Ennek oka tulajdonképpen az, hogy a vagyonelvonás alkalmazásának nem ezen bűncselekmények, hanem az elítélés alapjául szolgáló bűncselekmény szankcionálása a célja.
A terheltre nézve hátrányos vélelmek alkalmazása a vagyonelvonási eljárásban önmagában nem feltétlenül sérti a tisztességes eljárás követelményét. E kérdés megítélésénél különös lehetősége van annak, hogy a vélelmek az érintett részvételével zajló bírói eljárásban megdönthetők legyenek.
* * *
- 272/273 -
by Miklós Hollán
It is widely recognised, both at international and at national level, that criminals should not be allowed to profit from their crime. Taking the profit out of crime will help dismantle and disrupt criminal enterprises, especially organised crime. Considering the problems connected with establishing the unlawful origin of certain assets legislators often enact statutory provisions according to which the convicted persons have to prove the leglitimate origin of them. This paper examines whether the application of such provisions of Drug Trafficking Offences Act 1986 (DTOA) and Drug Traffiking Act 1994 (DTA) in England and Wales violate the presumption of innocence enshrined in Article 6 of Convention for the Protection of Human Rights and Fundamental Freedoms.■
- 273 -
JEGYZETEK
* Lezárva 2002. július 1. Készült az OTKA T/377446. sz. pályázat támogatásával.
[1] Ld. pl. globális szinten az ENSZ szervezett bűnözés elleni nápolyi politikai deklarációját és globális akciótervét (Naples Political Declaration and Global Action Plan against Organized Transnational Crime, A/RES/49/159, 94th plenary meeting, 23 December 1994). Regionális (számunkra európai) keretek között pedig az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának 2001/11. számú ajánlását (Council of Europe Recommendation Rec (2001)11 of the Committee of Ministers to member states concerning guiding principles on the fight against organised crime, adopted by the Committee of Ministers on 19 September 2001 at the 765th meeting of the Ministers' Deputies), illetve az Európai Unió Tanácsának 1998. december 21-ei határozatát a szervezett bűnözés átfogó stratégia általi megelőzéséről (Council Resolution of 21 December 1998 on the prevention of organised crime with reference to the establishment of a comprehensive strategy for combating it, Official Journal C 408, 29/12/1998 pp. 1-4.). Hazai vonatkozásban az 1033/1994. (V. 6.) Korm. határozat a közbiztonság fejlesztésének feladatairól (II/5. pont).
[2] A szervezett bűnözés elleni küzdelem eszközrendszerére ld. HOLLÁN M.: A büntetések szigorításával a szervezett bűnözés ellen. In: Jogérvényesítés - jogalkamazás (szerk.: Jakab András). [Tudományos ülés - Budapest, 2001. december 14.] "KGRE-ÁJK Kiadványok 3." KGRE-ÁJK, Budapest, 2002. 48-57.
[3] Vö. pl. XVI. Nemzetközi Büntetőjogi Kongresszus I. szekció határozatainak III/6. pontja. Ez egyrészt arra vezethető vissza, hogy a szervezett bűnözésnek - a kriminológia szakirodalom által általánosan elismerten - vagyonszerzési célja van (Ld. például: ADLER, F.-MUELLER, G. O. W.-LAUFER, W. S.: Kriminológia. [1998] Osiris, Budapest. 2000. 445.). Másrészt, tekintettel arra, hogy a bűnöző szervezeteken belül az egyes tagok kicserélhetők, a vezetők pedig cserélődhetnek, egyes személyek megbüntetésével a szervezett bűnözés kevésbé ingatható meg, mint a bűntársaság működési céljára orientált szankciókkal. Másként megfogalmazva "az állam napjainkban már eljutott oda, hogy elismerje: ha már szervezett bűnözést képtelen felszámolni, legalább [az abból] keletkező nyereséget kívánná visszaszerezni" [IRK F: Globalizáció, bűnözés, bűnözéskontroll. In: Békés Imre ünnepi kötet (szerk.: Gellér B.). "Bibliotheca Iuridica 1 Libri Amicorum" ELTE-ÁJK, Budapest. 217.].
[4] Vö. pl. KiLchling: Die Praxis der Gewinnabschöpfung in Europa. "Forschung aktuell - research in brief" May-Planck-Institut für ausländisches und internationales Strafrecht, Freiburg i. Br., 2001. 27-28. A svájci, a dán és az ír szabályozás áttekintésére ld: Reversal of the burden of proof in confiscation of the proceeds of crime: a Council of Europe Best Practice Survey. "Best Practice Survey No. 2". PC-S-CO (2000) 8 Rev.
[5] Globális szinten elsősorban lásd az Egyesült Nemzetek Szervezete keretében a kábítószerek és pszichotrop anyagok tiltott forgalmazása elleni, 1988. december 20-án, Bécsben kelt egyezmény (United Nations Convention against Illicit Traffic in Narcotic Drugs and Psychotropic Substances, adopted by the Conference at its 6th plenary meeting, on 19 December 1988) (kihirdette: 1998. évi L. törvény) 5. cikk 1. bekezdés a) pontját, amely szerint: "Minden Fél meghozza a szükségesnek mutatkozó intézkedéseket, hogy lehetővé tegye az elkobzást [...] a [kábítószerrel visszaélésből] származó jövedelem, vagy az ilyen jövedelem értékének megfelelő vagyon tekintetében [...]." A 7. bekezdése szerint pedig: "Minden Fél megfontolhatja a bizonyítás terhének megfordítását az elkobzás tárgyát képezhető, feltételezett jövedelem vagy vagyon törvényes eredetét illetően, abban a mértékben, ahogy ez összeegyeztethető belső jogi elveivel, bírósági eljárási szabályaival és más eljárási szabályaival." Hasonló rendelkezések szerepelnek az ENSZ Transznacionális szervezett bűnözés elleni egyezményének (United Nations Convention against Transnational Organized Crime) 12. cikke 1. bekezdés a) pontjában és 7. bekezdésében az egyezmény által érintett bűncselekmények vonatkozásában.
[6] Ld. a bűncselekmény eszközének és az abból származó vagyonnak az elkobzásáról szóló (új) EU kerethatározat megalkotására irányuló dán kezdeményezést (Initiative of the Kingdom of Denmark with a view to the adoption of a Council Framework Decision on Confiscation of Crime-related Proceeds, Instrumentalities and Property, Official Journal C 184, 02/08/2002. 3-5.).
[7] Értve ezalatt az Angliára és a Walesre vonatkozó rendelkezéseket. A skót büntetőjog rendkívül hasonló rendelkezéseit a tanulmány nem tágyalja, illetve nem fordít figyelmet az Észak-Írországra vonatkozó külön rendelkezésekre sem.
[8] A DTOA szövegét ld.: MITCHELL, Al. R.-HINTON, M. G.-TAYLOR, S. M. E.: Confiscation. Sweet and Maxwell, London, 1992. 413-445.
[9] Az angol büntetőjogban a bűnösség megállapítása (conviction) és a büntetés kiszabás (sentencing) eljárásilag is elkülönül [vö. BÁRD, K.: A büntetőhatalom megosztásának buktatói. Értekezés a bírósági tárgyalás jövőjéről. KJK, Budapest, 1987. 13.].
[10] Tekintettel arra, hogy a benefit kifejezés elsődleges jelentése "előny, haszon", a bíróságok előtt érveltek azzal, hogy a rendelkezés csak a nettó profit elvonására vonatkozik. Azonban az Smith ügyben a Court of Appeal kimondta, hogy ez az értelmezés helytelen; a fizetség, illetve egyéb ellenszolgáltatás fogalma nem a nettó profitot takarja (MITCHELL-HINTON-TAYLOR: i. m. 94-95.).
[11] Uo. 73.
[12] Uo. 74. o. 19. lj., 78.
[13] Bár az "assumption" szó jelentése szó szerint "feltételezés", és a vélelmet angolul egy másik kifejezéssel ("presumtion") fejezik ki, ennek ellenére lénygében itt sincs másról szó, mint tények vélelmezéséről.
[14] Uo. 74. A bíróságnak tehát diszkrecionális joga van a vélelmek alkalmazására (Uo. 80.). Ha a bíróság úgy dönt nem alkalmazza a vélelmeket, a vádnak továbbra is kétséget kizáróan kell bizonyítania, hogy a terhelt kábítószerrel visszaélésből jutott bevételhez (Uo. 78.).
[15] Uo. 75.
[16] Uo. 80., 83.
[17] Uo. 80.
[18] Uo. 75.
[19] A DTA szövegét ld. MITCHELL, A. R.-TAYLOR, S. M. E.-TALBOT, K. V.: Confiscation and the Proceeds of Crime. Sweet and Maxwell, London, 1997. 275-353.
[20] MITCHELL-TAYLOR-TALBOT: i.m. 92.
[21] Uo. 93.
[22] Ez az összefüggés jól látható, ha végigtekintünk a Nemzetközi Büntetőjogi Társaság (Association Internationale de Droit Penal, AIDP/International Association of Penal Law, IAPL) 1999-ben, Budapesten, "A szervezett bűnözés kihívásával szembesülő (szembeszálló) büntető igazságszolgáltatás" címmel megrendezésre került XVI. Kongresszusának határozatain, amelyekben csak úgy hemzsegnek az arra vonatkozó utalások, hogy a jogállamiságot; a büntetőjog alapelveit; az anyagi és eljárásjogi garanciákat; az emberi (illetve alapvető) jogokat a szervezett bűnözés elleni harcban (is) tiszteletben kell tartani. A határozatok szövegét ld. Csemegi Károly emlékkönyv (szerk.: Wiener A. Imre). [Association Internationale de Droit Penal XVIE Congress Internationale de Droit Penal Budapest 5-11 Septembre 1999 Actes du Congress] MTA-JI, Budapest. 242-244., 249-251., 255-256., 259-265., magyar fordításukat pedig HOLLÁN M.: A XVI. Nemzetközi Büntetőjogi Kongresszus határozatai. Magyar Jog, XLVII. évf. (2000) [2. sz.] 115-123. Nyilvánvaló, ha a szervezett bűnözés elleni harcban a jogalkotók nem feszegették (kívánták volna feszegetni) a jogállami kereteket, a határozatok szövegéből mellőzték volna az ilyen - egyébként magától értetődő - megállapításokat, vagy azok száma minimális lenne.
[23] A más bűncselekményekre vonatkozó - enyhébb - szabályozás az EJEE 6. cikkel való összhangjára vonatkozó a Bíróságtól vagy Bizottságtól származó döntés ismereteink szerint még nem született.
[24] Az Egyesült Királyság az EJEE-t 1951-ben ratifikálta, az egyezmény 1953-ban lépett hatályba [STARMER, K.: The European Convention on Human Rights. Overview. In: Criminal Justice, Police Powers and Human Rights (eds.: Keir Starmer et al.). "Human Rights Series" Blackstone, London, 2001. 1.].
[25] Az 1. bekezdés releváns része a következő: "Mindenkinek joga van arra, hogy ügyét a törvény által létrehozott független és pártatlan bíróság tisztességesen, nyilvánosan és ésszerű időn belül tárgyalja, és hozzon határozatot [...] az ellen felhozott büntteőjogi vádak megalapozottságát illetően. [...]" A 2. bekezdés szerint: "Minden bűncselekménnyel gyanúsított személyt mindaddig ártatlannak kell tekinteni, amíg bűnösségét a törvénynek megfelelően meg nem állapították." Érdemes megjegyezni, hogy a 2. bekezdés hivatalos fordítása pontatlan, mivel az egyik hivatalos (angol) szöveg "Everyone charged with a criminal offence [...]" szövegrészét helyesebb úgy fordítani, hogy "Bárki, akit bűncselekménnyel vádoltak meg...". Ez a fordítás adja vissza azt a tanulmányunk érvelése szempontjából igen fontos összefüggést, ami a 6. cik 2. és az 1. bekezdése között van, nevezetesen, hogy a két rendelkezés egymással a specialitás viszonyában áll. (A bűncselekménnyel való megvádolás az EJEE autonóm fogalma, azaz nem jelenti azt, hogy meg kívánták volna vonni az ártatlannak vélelmezés jogát azoktól, akik pl. a magyar jog értelmében vádlottnak nem, hanem csak gyanúsítottnak számítanak.)
[26] Panasza a vagyonelvonás kapcsán csak a 7. cikk megsértésére irányult: Welch v. United Kingdom) No. 17440/90, Dec. 12. 02. 93; Welch v. United Kingdom, Comm. Report of 15 October 1993.; Welch v. United Kingdom judgement of 9 February 1995, Series A no. 37-A (továbbiakban Welch judgement) (vö. még BELL, E.: The ECHR and the Proceeds of Crime Legislation. Criminal Law Review, 2000. i.m. 789.). Az ügy kivonatos ismertetését magyarul ld. BERGER, V.: Az Emberi Jogok Európai Bíróságának joggyakorlata. [1998] HVG-ORAC, Budapest, 1999. 325-327., illetve GRÁD A.: Kézikönyv a strasbourgi emberi jogi ítélkezésről. 2.. átdolg. kiad. HVG-ORAC, Budapest, 2000. 269-270.; Részletesebben tárgyalja GELLÉR B.: A "büntetés" fogalma az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről szóló Egyezmény 7. cikkének 1. bekezdésében című cikkében (Magyar Jog, XLIV. évf. (1992) [2. sz.] 105-107).
[27] (Elton v. United Kingdom) No.. 32344/96, Dec. 11. 09. 1997 (továbbiakban: Elton decision) (ld. még BELL: i.m. 791.). A szintén az angol vagyonelkozási szabályokkal kapcsolatos 1996-os Taylor ügyben sem történt hivatkozás a 6. cikkre (Ronald M. Taylor v. United Kingdom) No. 31209/96, Dec. 10. 09. 97. (továbbiakban: Taylor decision) (BELL: i.m. 790.).
[28] (Phillips v. United Kingdom) No. 41087/98. Dec. 30. 11. 2000 (továbbiakban Phillips decision).
[29] Phillips v. United Kingdom judgement of 5 July 2001, no. 41087/98 (továbbiakban Phillips judgement).
[30] A Court of Appeal - egyesbíróként eljárva - elutasította a kérelmező a vagyonelvonás elleni fellebbezését, mivel a panasz nem a vagyonelvonásról szóló döntésre, hanem magára a törvényi szabályozásra vonatkozott. Márpedig "nem a Court of Appeal büntető ügyszakának feladata, hogy elsődleges jogforrást (primary legislation) megsemmisítsen."
[31] Érdemes rámutatni, hogy a kérelmező a 7. cikk megsértését is panaszolta, de nem a vagyonelvonás, hanem a feltétes szabadságra bocsátás (parole) szigorúbb szabályainak visszaható hatályát kifogásolta. E kérelme egyébként elkésettség miatt lett elfogadhatatlanná nyilvánítva.
[32] Welch judgement. para. 36.
[33] Salabiaku v. France judgement of October 1988, Series A no. 141-A (továbbiakban: Salabiaku judgement). para. 28.; Pham Hoang v. France judgement of 25 September 1992, Series A no. 243 (továbbiakban: Pham Hoang judgement). para. 33.
[34] Érdemes utalni ara, hogy Phillips a EJEE 5., 7. és 8., valamint az (első) kiegészítő jegyzőkönyv 1. cikkének megsértését is panaszolta.
[35] A. P., M. P. and T. P. v. Switzerland judgement of 29 August 1997, Reports 1997-V (továbbiakban: A. P., M. P. és T. P. judgement). para. 39.
[36] Minelli v. Switzerland judgement of 25 March 1983, Series A no. 62 (továbbiakban: Minelli judgement). para. 30.
[37] Allenet de Ribemont v. France judgement of 10 February 1995, Series A no. 308 (tovbbiakban: Ribemont judgement). [paras 32-37. a bekezdés szám megjelölése tőlem - H. M.]
[38] Sekanina v. Austria judgement of 25 August 1993. Series A no. 266-A. (továbbiakban: Sekanina judgement). [para. 22. a bekezdés szám megjelölése tőlem - H. M.]
[39] Engel and others v. Netherlands judgement of 8 June 1976, Series A no. 22 (továbbiakban: Engel judgement). para. 90
[40] A fordítás a 6/1998. (III. 11.) AB határozat II/5. pontja alapján.
[41] Findlay v. the United Kingdom judgement of 25 February 1997, no. 22107/93, Reports 1997-I (továbbiakban: Findlay judgement). para. 69.
[42] Saunders v. United Kingdom judgement of 17 December 1996, no. 19187/91, Reports 1996-VI (továbbiakban: Saunders judgement). para. 68.
[43] Salabiaku judgement. para 28.
[44] Salabiaku judgement. para. 30.; Saunders judgement. para. 69.
[45] Partly dissenting opinion of judge Bratza joined by judge Vajic annexed to the Phillips judgement (továbbiakban: Phillips dissenting opinion). [para. 1.]
[46] Eckle v. Germany judgement of 15 July 1982, Series A no. 51 (továbbiakban Eckle judgement). [para. 77. a bekezdés szám megjelölése tőlem - H. M.]
[47] Findlay judgement. [para. 69. a bekezdés szám megjelölése tőlem - H. M.]
[48] T. and V. v. the United Kingdom judgements of 16 December 1999, no. 24724/94. [para. 110. a bekezdés szám megjelölése tőlem - H. M.]
[49] Lutz v. Germany judgement of 25 August 1987, Series A no. 123-A. para. 52.
[50] STARMER: i. m. 4-5.
[51] Uo. 4-5.
[52] Salabiaku judgement. para 28.
[53] Phillips dissenting opinion. [para. 11.]
[54] Lutz judgement. para. 52.; Öztürk v. Germany judgement of 21 February 1984, Series A no. 73 (továbbiakban: Öztürk judgement). para. 47.; Adolf v. Austria judgement of 26 March 1982, Series A no. 49. para. 30.; Minelli judgement. para. 27., Deewer v. Belgium judgement of 27 February 1980, Series A no. 49 (továbbiakban Deewer judgement) para. 56.; Salabiaku judgement. para. 25.
[55] Phillips judgement. paras. 28-36., illetve 37-47.
[56] Phillips dissenting opinion. [para. 12.]
[57] Uo. [para. 11].
[58] Salabiaku judgement. paras. 25., 26-30., illetve 31.
[59] Uo. para. 30.
[60] Uo. para. 31.
[61] Pham Hoang judgement. paras. 33., 36.
[62] Funke v. France judgement of 25 February 1993, Series A no. 256-A. paras. 41-44., 45.
[63] Uo. para. 44
[64] Uo. para. 45.
[65] Murray v. the United Kingdom judgement of 8 February 1996, Reports 1991-I. (továbbiakban Murray judgement). paras. 41-58.
[66] Saunders judgement. para. 68.
[67] Uo. paras. 67-76.
[68] Uo. para. 68.
[69] Az angol vagyonelvonási szabalyozás egyes eljárásjogi aspektusai kapcsán felvetődik az önvádra kötelezés tilama, ez azonban egy külön cikk témája lehetne.
[70] Az 1. bekezdés vonatkozásában korábban ez is vitatott volt [vö. BÁRD K.: A bíróság előtti tiszteséges eljáráshoz való jog és döntés a büntetőjogi felelősségről. Acta Humana, No. 6-7. (1992) 68.].
[71] Phillips dissenting opinion. paras. 9-11.
[72] Mindegyik olyan esetben (Eckle, Findlay, T. and V. v. United Kingdom judgements), amelyekben a 6. cikk követelményeinek a büntetéskiszabás időszakára való alkalmazhatóságát kimondták, az 1. bekezdésben nevesített garanciák megsértése volt kérdéses.
[73] Más kérdés, hogy amikor a 6. cikk 2. bekezdés megsértésének - és nem pusztán alkalmazhatóságának - kérdéséről van szó, a tisztességesség követelménye áthatja az ártatlanság vélelmének értelmezését.
[74] Salabiaku judgement. para. 30., [subpara 5.]
[75] Uo. paras. 25., 26-30., illetve 31.
[76] Deweer judgement. paras. 41-47.
[77] Uo. paras. 48-54.
[78] Uo. para. 56. [subpara 3.]
[79] Phillips judgement. para. 36., illetve Phillips dissenting opinion. [para. 1.]
[80] Az nyilvánvaló, hogy az elítélés alapjául szolgáló bűncselekmény vonatkozásában az ártatlanság vélelme már megdőlt.
[81] Phillips judgement para. 35.; Phillips dissenting opinion. [para. 8.]
[82] Phillips dissenting opinion. [para. 9.]
[83] Uo. [para. 8.]
[84] Phillips judgement. [para. 35.]
[85] A Minelli ügyben ugyanis a terhelt ellen elévülés miatt megszüntették a büntető eljárást, a költségek egy részének viselésére kötelezéssel kapcsolatban azonban az indokolásban a bűnösségére utaló megállapításokat tettek. A Minelli ítéletben hivatkozott Adolf ügyben az osztrák Btk. a bagatell bűncselekményekre vonatkozó 42. §-a (a Btk. 28. §-ához hasonló szabály) alkalmazása során tettek a terhelt bűnösségre utaló megállapításokat (vö. BÁRD: A bíróság előtti tiszteséges eljárás... i. m. 82-83.). A Sekanina ügyben a kérelmezőt bizonyítékok hiányában mentették fel, azonban a fogvatartás miatti kártalanítás vonatkozásában tettek a bíróságok olyan megállapításokat, amelyekből a terhelt bűnösségére lehetett következtetni (vö. GRÁD: i. m. 238.). A Ribemont ügyben a nyomozás során tartott sajtókonferencián tett megállapítások sértették meg az ártatlanság vélelmét (Ribemont judgement.)
[86] Az ügy az ártatlanság vélelmének alkalmazási körét nem időbelileg, hanem azon személyek vonatkozásában terjesztette ki, akik részéről tett kijelentések ezt az alapjogot megsérthetik (Ribemont judgement. para. 35.).
[87] Az adott ügyben az egyik (Dona nevű) kérelmezőt három hónapi fegyelmező zászlóaljra ítélték, mert részt vett egy "Riadó" nevű újság egyik (8.) számának elkészítésében, amelynek terjesztését parancsnoka megtiltotta, mivel tartalma veszélyeztette a katonai fegyelmet (Engel judgement. para. 43.). A fegyelmi büntetés kiszabásánál - többek között - súlyosító körülményként értékelték, hogy Dona részt vett az újság egy előző (6.) számának publikálásában, amely szintén hasonlóan tilos volt (Uo. para. 44.). Egy másik kérelmezőt (Schul-t) hasonló körülmények alapján ítéltek el, de nála minősítőként értékelték azt a további körülményt is, hogy közreműködött egy - az újoncoknak szóló - negatív tartalma miatt szintén betiltott információs bulletin publikálásában (Uo. para. 45.). A két kérelmező (Dona és Schul) panasza szerint megsértették az ártatlanság vélelméhez fűződő jogukat, amikor a büntetés kiszabásánál figyelembe vették, hogy korábban részt vettek két olyan iromány terjesztésben, holott ez utóbbi magatartásokért soha nem lettek megvádolva (Uo. para. 90. [subpara. 1.])
[88] Phillips judgement. para. 35.
[89] Phillips dissenting opinion. [paras. 4-7.]
[90] Engel judgement. para. 90. [subpara. 2.]
[91] Uo. para. 90. [subpara. 3.] Erre tekintettel a Bíróság egyhangúan úgy határozott, hogy nem sértették meg az EJEE 6. cikk 2. bekezdését a Dohna és Schul elleni eljárás során (Engel judgement. para. 12.).
[92] Phillips dissenting opinion. [para. 5.]
[93] Uo. [para. 6.]
[94] Uo. [para. 6.]
[95] Uo. [para. 7.]
[96] Uo. [paras. 8.-12.]
[97] Phillips judgement. para. 35.
[98] Uo. para. 30.
[99] A. P., M. P. és T. P. judgement. para. 39.
[100] Phillips judgement. para. 31.
[101] A. P., M. P. és T. P. judgement. para. 39.; Öztürk judgement. para. 50.
[102] Erre lásd részletesen GRÁD: i. m. 219.
[103] Phillips judgement. para. 32.
[104] Uo. para. 33.
[105] Vö. ASHWORTH, A.-EMMERSON, B.: Human Rights and Criminal Justice. S&M, London, 2001. 149-151.
[106] Phillips judgement. para. 33.
[107] Uo. para. 34.
[108] Findlay judgement. para. [69. a bekezdés szám tőlem - H. M.].
[109] Phillips judgement. para. 39.
[110] Uo. para. 38.
[111] Saunders judgement. para. 68.
[112] Phillips judgement. para. 40.
[113] Salabiaku judgement. para. 28.
[114] Phillips judgement. para. 40.
[115] Ezen összefüggés hasznosítására utal, hogy a Bíróság ismételten hangsúlyozta (visszautalva ítéletének 34. bekezdésében kifejtettekre), hogy a törvényi vélelmek nem azért nyertek alkalmazást, hogy a vádlottat bűnösnek nyilvánítsák bizonyos bűncselekményekben, hanem azért, hogy a nemzeti bíróság megállapíthassa a vagyonelvonás megfelelő összegét (Phillips judgement. para. 42.).
[116] Salabiaku judgement. para. 30.; Saunders judgement. para. 69.
[117] Phillips judgement. para. 41.
[118] Uo. para. 43.
Lábjegyzetek:
[1] Hollán Miklós, Tudományos segédmunkatárs, MTA Jogtudományi Intézete; tanársegéd, KGRE-ÁJK, Bűnügyi Tudományok Intézete; doktorandusz hallgató, SZTE-ÁJK, Büntetőjogi és Büntetőeljárásjogi Tanszék, Szeged, E-mail: hollanm@jog.mta.hu
Visszaugrás
