Az igazságszolgáltatás felelősségvállalásának jogintézménye a jogbiztonságnak és a jogállamiságnak garanciális jellegű, alapvető biztosítéka. Amennyiben a közjogi státuszú bíróság az állam kényszerítő erejével támogatva jogellenesen jár el, és kárt okoz, felelőssége egy konstitucionálisan emeltebb szintű károsulti jogvédelmet indukál. Ugyanakkor, a gyakorlat alapján kialakított elvek következtében a kártérítés célja a legkevésbé ott biztosított, ahol a magánfél a garanciális jellegű igényét a gyakorlat által relatíve immunissá tett közhatalmi státuszú szervvel szemben kívánja érvényesíteni.
Magyarországon folyamatosan növekvő tendenciát mutat a bíróságok ellen benyújtott kártérítési keresetek száma, és a folyamatban levő ügyek száma sem csökken jelentősen. Ezekben az ügyekben a keresetek túlnyomó többségét az eljáró bíróságok nem találják megalapozottnak. Feltehetőleg polgári eljárások közül ez az egyetlen pertípus, ahol az alperesi pernyertesség tartósan ilyen magas arányú: a rendelkezésre álló statisztikai adatok ez az arányszám hosszú időn keresztül 90 % felett volt, míg 2005-től a megindult perek 99 %-át[1], 2012-ben 98 %-át[2], 2014-ben 95 %-át tette ki.[3] 2015. első félévében a bíróságok ellen indított és jogerősen befejezett 157 ügyből mindössze 3 esetben került sor az alperes bíróság marasztalására.[4]
A feltűnően magas bírósági pernyertességi arány kiemelt figyelmet érdemel, miután a bíróság felelősségvállalásának jogintézménye a jogbiztonságnak és a jogállamiságnak garanciális jellegű, alapvető biztosítéka, melynek hiánya gyengíti az igazságszolgáltatásba vetett bizalmat. A bíróság, mint közjogi státuszú állami entitás hatalmi jogosítványainak rendeltetésellenes gyakorlása diszfunkcionalitáshoz, valamint a jogrendszer szilárdságának és konzisztenciájának meggyengüléséhez vezet, hiszen az igazságszolgáltatási szerv közhatalommal való felruházottságának oka éppen az, hogy a jogok őrzője legyen, valamint, hogy a magánfelek jogszerű magatartását kikényszerítse.
Az állami kárfelelősségnek alapjogként való rögzítése egy emeltebb szintű károsulti jogvédelmet feltételez.[5] A bíróság felelőssége a közhatalom károkozásáért való felelősség, amely a közhatalommal való felruházottsága, valamint a magánjogi jogviszonyokba való markáns intervenciója miatt a jogvédelem ultima ratiojaként magasabb elvárhatóságot indukál. Mindezek alapján az állam kikényszerítő erejével, közhatalmával eljáró bíróság kártérítési felelősségének az általa okozott károkért fokozottabbnak, de minimális szinten is a magánfelek kárfelelősségével ekvivalensnek kell lennie.
A tekintélyelvű szocialista rendszerben megalkotott régi Ptk.[6] a bíróság kárfelelősségét az államigazgatási jogkörben okozott kárra utaló szabállyal rendezte[7] ak-
- 565/566 -
ként, hogy a kártérítés általános feltételei, valamint a mai napig fennálló két különös kritérium - a kár bírósági jogkörben való okozása és a rendes jogorvoslati lehetőségek kimerítése - mellett a kártérítési igény érvényesítésének feltételül szabta azt, hogy az eljáró alkalmazott vétkessége vagy bűnössége fegyelmi vagy büntetőeljárás során előzetesen megállapításra kerüljön. A törvény továbbá a bíróság kártérítési felelősségének elévülését az általános szabályoktól eltérően egy éves időtartamban állapította meg.[8]
A régi Ptk. hatálybalépését követő időszakban, az állami apparátust a végsőkig védelmező szocialista gondolkodásmód által megalkotott szabályozás érájában bírósággal szemben indított kártérítés iránti kereset csak elvétve létezett. A perek száma akkor sem nőtt jelentősen, amikor az 1977. évi IV. törvény az előzetes felelősségre vonás feltételét megszüntette, bíróság elleni per szinte nem is fordult elő[9] ebben az időszakban sem. Az előzetes szervezeti felelősségre vonás eltörlése az állami felelősség objektivizálása felé mutat, amely fokozódott azzal, hogy az alaptalan előnyt nyújtó eredetileg egy éves elévülési időt, mint általános jogegyenlőségi tételt sértő rendelkezést az Alkotmánybíróság megsemmisítette.[10]
Az új Ptk.[11] a bírósági jogkörben okozott károkért való felelősség tekintetében strukturális változást vezetett be azzal, hogy a bírósági és ügyészségi jogkörben okozott kárt külön szakaszban rendezi, ugyanakkor változatlanul és permanensen a közigazgatási jogkörben okozott kártérítés szabályainak alkalmazását írja elő.[12] A szabályozás - a már kialakult gyakorlat, az "élő jog" jogszabályi szintre emelésével - érdemi változást vezetett be annak rögzítésével, hogy a keresetet nem az adott ügyben eljáró bíróval, hanem a bírósággal, ha pedig az eljárt bíróság nem jogi személy, az eljárt bíróság illetékességi területén működő jogi személyiséggel rendelkező bírósággal szemben kell érvényesíteni.[13] A fentieken túl az új Ptk. érdemi változást nem hozott a bírósági jogkörben okozott kártérítési felelősség terén, az általános felelősség klasszikus jogellenesség-felróhatóság-kár-okozati összefüggés négyes feltételrendszerén túl a bírósági jogkörben való eljárást, valamint a rendes jogorvoslat kimerítését követeli meg, egyéb, a felelősség körét, vagy terjedelmét szűkítő szabályt nem tartalmaz.
A bírósági jogkörben okozott kártérítés iránti perek gyakorlatát megvizsgálva az állapítható meg, hogy a kártérítés feltételei közül az okozati összefüggés, valamint a kár bekövetkezése megítélésének tekintetében az általános kártérítési gyakorlattól lényegesen eltérő ítélkezési gyakorlat nem említhető, a bírósági jogkörben való eljárás, valamint a rendes jogorvoslati lehetőségek kimerítésének megítélése pedig jellemzően nem okoz problémát. Általánosságban megállapítható, hogy a kereset elutasításának indoka a leggyakrabban a jogellenesség, illetve felróhatóság hiánya.
A jogellenesség tekintetében a szakirodalom számos alkalommal elemzett tétele[14] az, hogy az évtizedek óta domináns bírói gyakorlat alapján, ha a felperes a követelése jogalapját a jogerős ítélet tartalmában jelöli meg (ami a kártérítési keresetek mintegy 80 %-át jelenti), ott eleve kizárt a kárfelelősség megállapítása.[15] A keresetét elutasító döntésekben permanensen visszatérő indokolás, hogy a Bszi. alapján[16] a bíróság végleges döntése mindenkire kötelező, beleértve az ügyben érintett személyeket és az állam szerveit is, így a kártérítési per bírósága azt nem bírálhatja felül, nem minősítheti, nem állapíthatja meg annak jogellenességét. Jogellenesség hiányában pedig az alperes kártérítési felelőssége nem ítélhető meg.[17] A bírói gyakorlatot orientáló felfogás értelmében a jogellenesség feltétele hiányzik, ha a kereset annak alapjaként a jogerős ítélet tartalmát jelöli meg, mégpedig azért, mert a kártérítési perben nem lehet az alapperben hozott döntés hibáira hivatkozni, a kártérítési per bírósága nem folytathat le "árnyékpert", a kártérítési per nem lehet a jogerősen lezárt alapper egy további, quasi jogorvoslati fóruma. A határozat esetleges megalapozatlansága sem vonhatja maga után a kár megtérítésének kötelezettségét.[18]
- 566/567 -
A hivatkozott felfogás szerint a jogerős ítélet tartalmának vizsgálata az anyagi jogerő jogintézményébe ütközne. A bíróságokkal szembeni kártérítési perben azonban nem érvényesülhet a res iudicata premisszáinak triásza - azonos felek, azonos jog, azonos tényállás[19] -, hiszen az alapper tényállása is eltért (egy magánfelek közötti tényállás, nem pedig a bíróság károkozó tevékenységének tényállása), az érvényesített jog is eltérő volt (lehetett akár kártérítés is, de más jogi alapokon nyugvó), és legalább az egyik, az eljárásban részt vevő fél is különbözött (hiszen alperesként bizonyosan nem a bíróság állt perben). Az alapügy és a bíróság elleni kártérítési per két, egymástól független jogviszony és eljárás. A kártérítési per bírósága valóban nem jogosult az alapperben hozott ítélet megváltoztatására, jogereje áttörésére, de a kártérítési per során nem az anyagi jogerővel bíró ítélet felülvizsgálata a tét, hanem az, hogy ha a jogellenesség a jogszabályt sértő eljárás, illetve jogerős ítélet alapján megállapításra kerül, akkor a bíróság eljárása folytán kárt elszenvedett fél olyan jogilag rendezett helyzetbe kerüljön, mintha nem érte volna őt kár. Így az alapperben hozott ítélet jogereje nem zárhatná ki a jogellenességet, a domináns koncepció követése esetén viszont a kártérítési per bíróságai a jogellenesség, azaz a jogszabály által tiltott kárt okozó magatartás, a rendeltetésellenes joggyakorlás vizsgálatáig el sem jutnak, mert eleve a jogellenesség kizárásának értékelik az ítélet jogerejét.
Az ítélet tartalmi immunitását valló következetes és irányadó állásponttal szemben a közelmúlt bírói gyakorlatában megjelent egy ellentétes irányú felfogás is, amely értelmében az alapperben hozott ítélet anyagi jogereje nem zárja ki az alapeljárás és a jogerős ítélet vizsgálatát, azaz, "nincs akadálya (...) annak, hogy a kártérítési per bírósága (...) vizsgálhassa az alapper bíróságának az esetleges károkozó magatartását, vagy mulasztását, illetőleg az ebből származó esetleges kártérítési felelősség fennállását. Ezek a kérdések ugyanis az alapperben nyilvánvalóan nem képezték vizsgálat tárgyát és ezért annak eredménye sem jelenhetett meg a jogerős ítéletben".[20] Ugyanakkor, a bíróság elleni kártérítési perek kurrens adatait és tendenciáit vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a partikulárisan érvényesülő kisebbségi állásponttal szemben jelenleg is dominál a jogerős ítélet tartalmi immunitásának elve.[21]
Amennyiben viszont az alapperben hozott ítélet egyértelműen súlyos és kirívó hibát tartalmaz, úgy a gyakorlat a felróhatóság vizsgálata, és a következmények megítélése aspektusából kettéválik. Az egyik álláspont tartja magát a jogerős ítélet abszolút védettségéhez, és még a nyilvánvaló és kirívó jogalkalmazási és jogértelmezési hiba esetén sem látja megállapíthatónak a bíróság felelősségét, valójában azon az alapon, hogy azt vizsgálni és deklarálni nem lehet. "Miután a kártérítési perben eljáró bíróság nem vizsgálhatja felül a más ügyben hozott és sérelmezett ítéletet, azt sem ítélheti meg, hogy az téves-e vagy sem, illetőleg történt-e kirívó jogalkalmazás tévedés és jogértelmezési hiba".[22] A másik felfogás szerint viszont a kártérítési per bírósága a "sérelmesnek tartott ítéletet nem bírálhatja felül; és - a kirívó tévedéstől eltekintve - nem állapíthatja meg annak jogellenességét",[23] azaz a jogellenesség megállapítására mégiscsak lehetőséget lát - de csak kirívóan súlyos jogsértés esetén.
A bírói jogkörben okozott kár megtérítése iránti perek tekintetében így a bírói gyakorlat nem tekinthető egységesnek annak megítélése kapcsán, hogy mennyiben alapítható a bíróság kártérítési felelőssége a jogerős döntés (téves vagy annak vélt) tartalmára. Az egyik álláspont alapján az ítélkezés egyre inkább a jogalkotásra jellemző immunitásra tesz szert, mivel a jogerős ítélet tekintetében még nyilvánvaló és kirívó jogalkalmazási és jogértelmezési hiba esetén sem állapító meg az eljárt bíróság kártérítési felelőssége. A másik felfogás szerint viszont a fél alapíthatja keresetét az ítélet tartalmára, de a kártérítés megállapítása csak feltűnően súlyos, nyilvánvalóan téves ítélet esetén lehetséges.[24] A két álláspont ötvözése viszont ahhoz a paradox és ambivalens eredményhez vezet, hogy ha a kártérítési perben eljáró bíróság a jogerős ítéletet vizsgálva kellően kirívó és súlyos jogsértést észlel, akkor - az egyéb feltételek fennállása esetén - megállapíthatja a jogellenességet, súlyos jogsértés hiányában viszont elutasíthatja a keresetet arra hivatkozással, hogy a jogerős ítélet tartalma nem vizsgálható és nem bírálható felül, azaz tartalmi immunitást élvez.
Így a joggyakorlat az általa kimunkált kárfelelősségi premisszákkal duplikált védelmi vonallal bástyázza körül a bíróságokat a kártérítési igényekkel szemben, egyrészt a tartalmi immunitás formulájával, másrészt
- 567/568 -
pedig a kirívóan súlyos jogsértés elve alapján, a keresetet elutasító döntés pedig az ügy jellegétől függően indokolható akár az egyik, akár a másik - a bíróság felelősségét lényegesen leszűkítő - doktrína alkalmazásával.
A szubjektív alapú kártérítés inherens tartalmi feltétele, conditio sine qua non-ja az elvárható magatartás ideáján alapuló felróhatóság megléte, azaz annak a követelménye, hogy a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható[25] - és felróható az a magatartás, amely nem felel meg ennek a követelménynek. A felróhatóság egyrészről objektivizált ("általában elvárható") másrészről pedig tipizált ("az adott helyzetben") elvárási mérce, amelyben kumulálódik a társadalom zsinórmértékszerű értékítélete és a személyes felróhatóság egyedi kategóriája.
A felelősség alapja egy adott elképzelt, a társadalom által elvárt magatartás, amelytől való eltérés jogkövetkezményt generál, felelősséget alapoz meg. Az "általában elvárható" kitétel a társadalom által elvárt magatartás mércéjét jeleníti meg, egy magasabb absztrakciós szinten levő objektív zsinórmértéket, melyet az "adott helyzetben" kitétel konkretizálhat, illetve bizonyos esetekben specializálhat. Így az adott helyzetben elvárható magatartást nem a károkozó képességeihez mérten kell megítélni, hanem a társadalomnak a - fejlődésével összefüggésben folyamatosan változó - elvárása, értékelése, absztrakt mércéje alapján kell vizsgálni, hogy az egyedi helyzetben mi várható el nem a károkozó egyéntől, hanem a társadalmi hatásra irányuló szemlélettel, általában. A felróhatóság foka - azaz, hogy mennyire, milyen mértékben tért el a károkozó az adott helyzetben általában elvárható magatartásról - a kártérítési felelősség szempontjából alapvetően közömbös, ahogy elvben annak sincs jelentősége, hogy - a hagyományos vétkességi kategóriákkal közelítve a kérdést - a kárt szándékosan vagy gondatlanul okozták.[26] A Ptk. 2:52. § (3) bekezdése alapján az csak a sérelemdíj összegének megállapítása során veendő figyelembe, hogy milyen mértékben róható fel a károkozás, illetve károsulti közrehatás esetén[27] a kármegosztás arányának meghatározása során, valamint többes károkozás megvalósulása esetén lehet lényeges a károkozó személyekre vonatkozóan megállapítható felróhatóság aránya.
Az elméleti megfontolások gyakorlati megvalósításának, az írott jog társadalmi valósággá válásának vizsgálatával ugyanakkor az állapítható meg, hogy a kártérítés célja a legkevésbé ott biztosított, ahol a magánfél a garanciális jellegű igényét a gyakorlat által relatíve immunissá tett közhatalmi státuszú szervvel szemben kívánja érvényesíteni.
A bíróságokkal szembeni kárfelelősségi igények megítélésénél a védendő jogtárgy a közhatalommal felruházott hatalmi ágnak a felelős magatartása, és így a közrendbe, a közélet tisztaságába vetett bizalom. A felelőssé tétel célja a társadalom megítélése által kardinálisnak vélt érték védelme oly módon, hogy az adott eseményhez - melyet a társadalom egy adott személynek betud - a jog bizonyos személyi vagy vagyoni jogkövetkezményeket fűz. A felróhatóság megítélésénél alkalmazott zsinórmérték a társadalom absztrakt értékítélete az adott magatartásról. Az igazságszolgáltatással szembeni társadalmi elvárás egyértelműen az, hogy a szakmai kompetencia, a döntésképesség és a jogbiztonság érvényesüljön, azaz, hogy a bíróságok szakmailag felkészülten és legitimen lássák el a közcélú feladataikat. Így ha azt vesszük alapul, hogy mi a társadalmi elvárás a bírósággal, mint közhatalommal felruházott szervvel szemben, az eredmény egy, a laikus felelősségénél nyilvánvalóan magasabb szintű, fokozott minőségre utaló elvárhatóságot indukál.
Végiggondolva azt, hogy a felróhatóság "zsinórmértéke" általában, a magánfelek közötti jogviszonyban mit jelent, és hozzátéve a közhatalommal felruházott szervvel szembeni magasabb szintű elvárhatóságot, következne az, hogy az igazságszolgáltatási szervek felróhatósága teoretikusan az átlagosnál kiemeltebb kéne, hogy legyen. Ezzel szemben a gyakorlat a súlyos jogsértés doktrína alkalmazásával - az immunitás felé mutató módon - következetesen és jelentősen leszűkíti a felelősség deklarálhatóságát.
A judikatúra - amennyiben átlép a jogerős ítélet tartalmi immunitásának problematikáján, és érdemben vizsgálja a bíróság felróhatóságát - évtizedek óta következetesen, állandó jelleggel, egyértelműen és koherensen vallja, hogy a bíróság felelőssége csak kirívóan súlyos jogszabálysértés vagy mulasztás, nyilvánvaló és
- 568/569 -
kirívóan súlyos jogalkalmazási vagy jogértelmezési tévedés esetén állapítható meg,[28] ha a bizonyítékok mérlegelése kirívóan okszerűtlenül, súlyosan logikátlanul történt.[29] A következetes bírói gyakorlat alapján a kártérítési felelősséget az sem alapozza meg, ha a határozat a bizonyítékok vagy egyéb körülmények téves mérlegelésén, vagy a bizonyítékok bizonyító erejének eltérő mérlegelésén[30] alapul. A gyakorlat alakította elvek alapján egymagában az a körülmény, hogy a bíróság határozata utóbb tévesnek bizonyul, nem vezethet annak megállapítására, hogy a bíróság vétkesen járt el, így felróhatóság hiányában a kárfelelősség nem foghat helyt.[31]
A kirívóan súlyos jogsértés doktrína alapjai már a régi Ptk. megalkotásakor, a bíróság nevében eljáró alkalmazott felelősségére vonatkozóan megjelentek. A régi Ptk. miniszteri indokolása értelmében a törvényes rendelkezések be nem tartása, vagy a törvény rendelkezéseivel éppen ellentétes eljárás általában csak akkor alap a kártérítési felelősség megállapítására, ha az alkalmazott rosszhiszeműen, szándékosan, tehát a károkozó magatartás jogtalanságának tudatában, vagy súlyosan gondatlanul határozott, intézkedett vagy mulasztott.[32] A kártérítési igény megalapozásához többlet-tényállásra volt szükség, önmagában is tilos cselekményre, vagyis nem pusztán a jogszabályoknak jóhiszemű, bár esetleg téves alkalmazására, hanem önálló, rosszhiszemű, vagy legalább súlyosan gondatlan kötelességsértésre.
Így a régi Ptk. szellemében, a megalkotása idején domináns ideológiáknak megfelelően az állam csak súlyos szűkítő feltételek fennállása esetén volt felelősségre vonható. A régi Ptk. folyamatos módosításaihoz fűzött későbbi indokolások a bíróság nevében eljáró alkalmazottak, illetve a bíróságok felróhatósága tekintetében magyarázatot nem adtak, azaz annak megítélését, az alkalmazandó szabályozás normatív tartalommal való kitöltését teljes mértékben a bírói gyakorlatra bízták. Időközben viszont átalakult az alkalmazotti felelősség szervi felelősséggé, a kritériumrendszer az alkalmazott számonkérhetőségéről áttolódott a bíróságra, amely alapján a bíróság nevében eljáró alkalmazott magatartása betudódik a bíróságnak, azaz az alkalmazott személyes felelőssége a foglalkoztató szervezetével szemben csak másodlagos és legfeljebb eseti jellegű lehet.
A rendszerváltást követően a bíróságokkal szemben robbanásszerűen megnövekedtek a kártérítési keresetek, ami a közhatalmat gyakorló személyekkel, szervekkel szembeni magasabb követelményekkel indokolható.[33] A megnövekedett társadalmi elvárás ellenére a felróhatóság megítélése a gyakorlatban nem változott, nem szigorodott, a kikristályosodott ítélkezési állandó alapján változatlanul csak a kirívóan és nyilvánvalóan súlyos tévedés minősül alkalmasnak a felelősség megállapítására.
A Legfelsőbb Bíróság egy 1982-ben - tehát a bíróságokkal szembeni kártérítési keresetek rendkívül alacsony számának időszakában - kelt eseti döntésében[34] kifejtette, hogy a bírósági jogkörben okozott kárért való felelősség megállapítása szempontjából a felróhatóság megítélése körében kettős követelmény érvényesül: egyfelől elvárható a szocialista törvényességnek megfelelő lelkiismeretes bírói munka, ugyanakkor e téren is érvényre kell jutnia az ítélkezés függetlensége garanciális elvének. Ez minden esetben az adott ügyben eljárt bíróság tevékenységének konkrét vizsgálatát igényli, ugyanakkor általánosan irányadó szempont, hogy a munka jellegével együtt járó jogszabály-alkalmazási, értelmezési tévedések a felróhatóság körén kívül esnek.
Az elv kialakulásától kezdve a mai napig a bírói függetlenség eszméje az egyik domináns érv arra, hogy a szakmai, hivatásbeli elvárásokkal szemben a bíróság felróhatósága, és ennek következtében felelőssége milyen okból kerül a súlyos, kirívó hibákra vonatkozóan korlátozásra.
Mind a régi Bszi., mind az új Bszi.[35] az Alaptörvénnyel összhangban[36] a bírói függetlenség tartalmát akként határozza meg, hogy a bírák a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók. A bírói hatalom, amelyhez a bírói függetlenség kapcsolódik, döntően az ítélkezésben ölt testet. A bírói függetlenség az ítélkezésre vonatkozik, és az Alkotmánybíróság értelmezésében is azt jelenti, hogy a bírónak mindenkitől - más bírótól is - függetlennek kell lennie, függetlenségét ga-
- 569/570 -
ranciáknak kell biztosítani minden befolyásolás ellen, származzék akár az külső hatalmi jogkör gyakorlásától, akár a bírósági szervezeten belülről. A bírói függetlenség azonban "nem jelent felelőtlenséget" és "nem jelenti a bírói hatalom korlátlanságát".[37]
A bírói függetlenség azt jelenti, hogy a bíró az ítélkezési tevékenységével összefüggésben nem befolyásolható és nem utasítható, nem lehet vele szemben nyomásgyakorlást, fenyegetést, beavatkozást alkalmazni, azaz a bíró személyes függetlenségét és a külső intervenció kizárását jelenti: az értelmezésbe, az eljárási eszközök megválasztásába, a tárgyalásvezetésbe való beavatkozás megakadályozását - nem pedig azt, hogy a már meghozott bírói döntés ne lenne elemezhető és kritizálható, anélkül, hogy a vizsgálat annak jogerejét érintené. A közhatalmi státusból eredően a bírói függetlenség nem képzelhető el bizonyos fokú kontroll nélkül, miután csak megfelelő fékek és ellensúlyok képesek egyensúlyban tartani a működését, és így nem eredményezheti azt, hogy a bíróság a függetlenség, mint általános és megkérdőjelezhetetlen immunitás ideája mögé bújva mentesül a kárfelelősség alól. Jogállamban a függetlenséggel együtt jelenik meg a számonkérhetőség és az átláthatóság, azaz az eljárások egészére vonatkozó transzparencia.
Az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (94) 12. számú ajánlása a bírák függetlenségéről, hatékonyságáról és szerepéről a következőképp fogalmaz: "Az ítélkezés során a bírák függetlenek, és biztosítani kell, hogy tevékenységüket akadályoztatástól mentesen és anélkül végezhessék, hogy bárhonnan érkező, bármely indokból, közvetlen vagy közvetett indíttatásból eredő, illetéktelen befolyásolástól, nyomásgyakorlástól, fenyegetéstől vagy beavatkozástól kelljen tartaniuk. ... A bírák nem kötelezhetők a bírói hatalmon kívül álló személyeknek az eléjük terjesztett ügyek érdemi részéről számot adni." Az Európai Bíróság az ún. Köbler-ügyben[38] a bírói függetlenség és a kárfelelősség tekintetében arra mutatott rá, hogy a "felelősségi elv nem a bíró személyes felelősségére, hanem az állam felelősségére vonatkozik. Ezért nem tűnik úgy, hogy a közösségi joggal ellentétes bírósági határozatokért való állami felelősség elismerése bizonyos feltételek mellett különleges kockázatot jelentene a végső fokon ítélkező bíróság függetlensége vonatkozásában."
Mindebből adódóan a függetlenség elvét nem sértheti az, hogy a már meghozott jogerős ítélet a kártérítési per bírósága által megvizsgálásra kerül, és adott esetben felelősséget alapoz meg, miután - figyelemmel arra, hogy a kártérítési per döntése az alapügyben hozott határozatot nem változtatja meg, annak jogerejét nem érinti - az alapügyben eljáró bírónak az adott ügyhöz kapcsolódó tevékenységét nem befolyásolja, viszont - ha egyáltalán tudomást szerez a kártérítési ügyben hozott döntésről - az ítélkezése minőségét javíthatja.
A súlyos jogsértés doktrína fenntartása melletti további érv, hogy az igazságszolgáltatás szervei sem tévedhetetlenek, ennek következtében a bíróság téves határozata nem szolgálhat alapul a felróhatóság megállapításához.
Egyet kell értenünk azzal, hogy a szubjektív felelősségi rendszerben még a közhatalommal bíró igazságszolgáltatási szervtől sem várható el az abszolút tévedhetetlenség, csak a szakmai szakértelem, a gondos eljárás és a lelkiismeretesség. A tévedhetetlenség követelménye, vagy helyesebben a bármilyen szintű és fokú tévedés esetére a kártérítés felelősség determinálása az objektív felelősséget jelentené (ami szűk körben, a Pp. 2. § (3) bekezdése szerinti igényérvényesítés esetén megjelenik, a régi Ptk. 349. §-a, illetve az új Ptk. 6:549. §-a szerinti, szubjektív felróhatóságon alapuló perek esetén azonban nem). Ugyanakkor szignifikáns minőségi differencia van a felróhatóság körén kívül eső, a kellő gondossággal végzett "munka jellegével együtt járó jogszabály-alkalmazási, értelmezési tévedés"[39] és a gyakorlat által instituált "egyértelműen súlyos, feltűnően kirívó"[40], illetve "kirívóan durva, nyilvánvalóan helytelen"[41] tévedés között. Így amennyiben a szubjektív felelősségi rendszer keretei között belátható, hogy a tévedés a felróhatóságot nem feltétlenül alapozza meg, úgy az is leszögezhető, hogy a felróhatóság leszűkítésének ilyen foka nem azonos a tévedés lehetőségének, elismerésével.
A bírói tévedés legitimálása érdekében hivatkozható érv, hogy az eljáró bíráknak - az ügyvédekkel ellentétben - nincs lehetőségük az ügy "visszaadására",[42] ők nem háríthatják át a tévedés esélyéből eredő kockázatokat olyan kérdésben sem, amelyekben a joggyakorlat nem tekinthető egységesnek, azaz, hogy a bíráknak nincs lehetőségük válogatni az ügyek között. Ezzel kapcsolatban viszont szükséges leszögezni, hogy a bíróság feladata az, hogy tevékenysége nehézségeit felvállalja és feladatait magas színvonalon, hatékonyan ellássa. Az eljáró bíró felelőssége az, hogy kötelezettségeinek maradéktalanul eleget tegyen, a hivatását esküjéhez hűen gyakorolja, a rábízott ügyekben folyamatosan és lelkiismeretesen eljárjon,[43] beleértve azt is, hogy fel-
- 570/571 -
vállalja a jogalkalmazással együtt járó jogértelmezés és döntéshozatal olykor nehéz feladatát. Ha pedig valaki ezt a kötelességét nem teljesíti, ha egy bíró ezzel a követelménnyel nem tud azonosulni, akkor - ahogy arra Kiss Daisy rámutatott - "nem kell, hogy bíró legyen".[44] A tévedésért való felelősség gyakorlati szinten ab ovo történő elutasítása az igazságszolgáltatásban ügyfélként érintett társadalom és a bíróság közötti távolságot növeli, és ronthatja a társadalomnak a jogszolgáltatás színvonalával és megbízhatóságával kapcsolatos érzetét. Önmagában a tévedések bekövetkezésére vonatkozó felelősség meglétének elismerésével, és az erre alapozott megfelelő szabályozás, illetve joggyakorlat kialakításával a bíróság szakmai megítélése nem sérül, sőt, ennek a változásnak számos pozitív következménye lehet, az igazságszolgáltatás szerveinek jobb társadalmi megítélésétől kezdve, a szakmai színvonal hosszú távon megalapozott fejlődésén keresztül a jogrendszerbe vetett bizalom erősödéséig.
A bíróságnak, mint közhatalommal felruházott önálló és autonóm hatalmi ágnak a károkozásáért való felelőssége elméleti szinten egy alkotmányosan magasabb elvárhatóságot indukálna. A kikristályosodott joggyakorlat viszont nem a fokozott felelősség irányába, hanem éppen ellenkezőleg, a felelőtlenség felé mutat: a jogértelmezési kérdések aspektusában a közhatalom, de legalábbis a bírói hatalom jogának tekinti a tévedést annak következetes rögzítésével, hogy csak a nyilvánvalóan és súlyosan kirívó tévedésre alapítható felelősség, lényegében kizárva annak a károsultnak a kártérítés iránti igényét, akinek a kára téves jogértelmezéssel okozatban állt be.
A judikatúra a súlyos jogsértés doktrína alkalmazásával a bíróságok felróhatósága tekintetében egy általánostól eltérő felelősségi kategóriát teremt, mivel nem azt vizsgálja, hogy a bíróság a társadalmi zsinórmértéknek megfelelően járt-e el, hanem ezen túl annak alapján ítél, hogy a jogsértése kellőképpen súlyos és kirívó-e. A felelősség ezen további differenciálása viszont jogalap nélküli és indokolatlan előnyt (vagy a felperes szempontjából nézve hátrányt) jelent. Nem igazolható semmilyen elvi ideológiával az, hogy a bíróságnak az általánoshoz képest milyen okból lenne enyhébb, tágabb körű a felróhatóság szintjén kívül eső kárfelelőssége a bírói tevékenységhez immanens tartalmi elemként kapcsolódó jogszabály-alkalmazási és értelmezési tévedéseket illetően, miközben éppen ezen tevékenység az, amivel a bíróság kárt tud okozni.
"Más az elvárhatóság a laikussal és a szakemberrel, az egyéni vállalkozással és a multinacionális óriásvállalkozással szemben",[45] azaz a társadalmi elvárhatóság mércéje alanyok szerint differenciált. Az adott helyzetben általában elvárható magatartás fogalmába kétségkívül beépülnek a szakmai szabályok, így ha a tényállásban a foglalkozás releváns, akkor az ideáltipikus, az adott helyzetben ésszerűen eljáró orvos, ügyvéd stb. magatartása lesz a mérce.[46]
A bírói kar hivatásrend, fundamentális feladata a professzionális tevékenység, az ítélkezés magas színvonalának biztosítása, a közmegbecsülés megőrzése, tevékenységének célja pedig, hogy szakmailag felkészülten, törvényesen lássa el a rendeltetéséből adódó feladatait. Darák szerint a bírák felkészültsége, szaktudásuk folyamatos gyarapítása nem csupán az ügyek gyorsabb befejezését szolgálja, hanem egyben a bírói függetlenség garanciáit is jelenti, segítve a közös európai igazságügyi kultúra és identitás megerősödését. A bírák alapos, széleskörű felkészültsége, szociális érzékenysége pedig erősíti az állampolgárok igazságszolgáltatásba vetett hitét.[47]
Viszont amennyiben eltekintünk attól, hogy a bíróságok kárfelelőssége közhatalmi státusuknál, a hivatalos minőségben való cselekvésnél fogva magasabb elvárhatóságot feltételezne, és a felelősségük mércéjét pusztán a professzionális tevékenységükkel szemben támasztott társadalmi elvárások alapján kíséreljük meg deklarálni, a súlyos jogsértés elvárására vonatkozó kitételt akkor sem tartjuk megállapíthatónak, miután nem indokolható, hogy milyen okból térne el az elvárási mérce más szakmák, például az orvosok vagy ügyvédek felelősségéhez képest - hacsak a bíróságok közhatalmi jellege miatt nem.
Talán némiképp idealista álláspont, de többek között pontosan az egyéni felelősséggel szemben megállapított szervezeti felelősség miatt lenne indokolt a felelősség kezelésének egy konzekvens és a társadal-
- 571/572 -
mi elvárásokkal összhangban megjelenő fair módja, amelynek a szakmai igényesség és elhivatottság kapcsán a bíróságnak, mint szervezetnek a tekintetében, saját önértékelésével kapcsolatban önmagával szemben megfogalmazott elvárásként is meg kellene jelennie. A bírói gyakorlat azonban a téves jogértelmezés körében elmulasztja annak értékelését, hogy a bíróságok károkozása során (akár bírói, akár titkári döntésről van szó) jogi szakvizsgával rendelkező személy jár el, ami elméletben a jogi szakértelem magas fokának garanciája. A professzionalistás, a szakmai elvárhatóság megsértése pedig meg kéne, hogy alapozza a felelősséget. A jogértelmezési tévedések tekintetében azon megszorító joggyakorlat, amely csak a legsúlyosabb és legkirívóbb hibák esetén tart kárfelelősséget megállapíthatónak, ellentmond annak a társadalmi elvárhatóságnak, ami a bírák professzionalitása alapján a zsinórmérték lenne. Ezzel szemben a judikatúra más szakmáknál következetesen úgy ítéli meg, hogy szakmai szabályok belépése esetén fokozottabb felelősség érvényesül, így orvosok[48] vagy ügyvédek esetén[49] a velük szembeni kártérítési kereset elbírálása során magasabb szintű elvárhatóságot követel meg a bírói gyakorlat is.
A Ptk. rekodifikációjakor alapelvként jelent meg, hogy a korábban kikristályosodott bírói gyakorlatot, az "élő jogot" a normatív szabályozás szintjére emelje, és hasznosítsa a régi Ptk. bírói gyakorlatának eredményeit. Az általános indokolás alapján beépíti a Ptk. évtizedes felsőbírói gyakorlatának maradandó mondanivalót hordozó, tételes jogi szabályozást kívánó, kodifikációra érett eredményeit".[50] Az új Ptk. koncepciói alapján több alkalommal is tervben volt[51] annak a normaszöveg szintjére emelése, hogy "az egyedi ügyben hozott közhatalmi döntések jogalkalmazási vagy jogértelmezési tévedései akkor válthatnak ki kártérítési felelősséget, ha azok kirívóan súlyosak", és az Országgyűlés elé terjesztett törvényjavaslat[52] is tartalmazta a "kirívóan súlyos" kitételt, az elfogadott Ptk. mégsem emelte törvényi szabályozás szintjére a gyakorlat által kimunkált felelősségtelepítő tételt.
Non ex regula ius sumatur, sed ex iure quod est regula fiat - nem a szabályból ered a jog, hanem a fennálló jogból lesz a szabály. A több évtized óta állandó és következetes bírói gyakorlatot a jogszabályi rangra emelése tette volna törvényi értékűvé, azonban ennek elmaradása feltételezi, hogy a jogalkotó - aki a közhatalmi entitás ellenőrzésének, felelősségre vonási szintjének meghatározására jogosult - mégsem kívánta a súlyos jogsértés doktrínáját jogszabályi szintre emelni. A szabályozási deficit eredményeként változatlanul a bírói gyakorlat alakíthatja azt, hogy a bíróság kártérítési felelősségéhez milyen szintű felróhatóságot kíván meg.
A felróhatóság megítélésénél az "adott helyzetben" kitétellel a jogalkalmazó annak vizsgálatára köteles, hogy a konkrét tényállás tekintetében mi tekinthető általánosan elvárhatónak. Az "adott helyzetben ésszerűen eljáró személy" azonban absztrakt értelemben nem létezik, így a bíróság álláspontját sokkal inkább az befolyásolja, hogy az ügyben eljáró bíró maga mit gondol az elvárható magatartásról, hogy szerinte az adott helyzetben hogyan kéne eljárni. Ebből következik, hogy a bírósági kárfelelősség kérdésében a bíró azt mérlegeli, hogy ő az adott helyzetben miképpen járt volna el, és felvetődhet annak gondolata, hogy ha az alapügyben eljárt bíró károkozását felróhatónak minősíti, akkor hasonló helyzetben a saját esetleges tévedése is felróhatóságot alapozhat meg.
Nem vitás, hogy adott ügy eldöntésekor az eljáró bíró szubjektumának is szerepe van, aminek hatása van a döntésre, de döntő jelentőséggel nem bírhat. A bíró csak a törvénynek van alárendelve, és a joggyakorlat követésére vonatkozó kötelezettsége nincs. Viszont egy ilyen esetben, amikor a szabályozást leszűkítő joggyakorlat ennyire állandó, kikristályosodott és következetes, a bírák tisztában vannak azzal, hogy a korábbi joggyakorlattól való eltérésük esetén a határozatuk nagy valószínűséggel kerül megváltoztatásra,[53] így a stabil
- 572/573 -
precedensjog gyakran vezet a bírói szubjektummal indokolható döntéshez, abból adódóan, hogy "a bírák számára a helyes bírói ítélet az a döntés, amelyet a többi bíró hozna ugyanabban az ügyben".[54]
A társadalmi valóságban a törvényi szintű szabályozás nem realizálódik maradéktalanul, az igazságszolgáltatás felelőssége a relatív immunitás felé mutat. A bírói gyakorlat fejlődési irányának vizsgálata alapján a jogszabály által meghatározott premisszák contra legem, szűkítő értelmezésével a bíróság jogalakító funkciója folytán új szabályokat hoz létre, bíró alkotta jogot, amely a közhatalmi státusú igazságszolgáltatási szervek korlátozott kárfelelősségét eredményezi, és gyakran eleve eldönti a kártérítés iránti per kimenetelét. Az igazságszolgáltatás szerveire vonatkozó felelősségi mérce determinálása a jogalkotói szupremáciája okán az állam feladata, viszont ezen jogalkotói dilemmák és jogpolitikai kérdések gyakorlati megválaszolása a bírói gyakorlatra lett áttestálva. Az igazságszolgáltatási entitások károkozásai következtében érvényesített igények gyakorlatát vizsgálva megállapítható, hogy a judikatúra által kimunkált felelősségtelepítő formulák tendenciózus alkalmazásával - a nemzetközi felfogással ellentétesen - a közjogi immunitás tünetei érvényesülnek, a közhatalmi státusú bíróságokat a relatív felelőtlenség irányába tolva.
A szabályozás és a gyakorlat változásának szükségességét indokolja egyrészt, hogy jogállami követelmény nemcsak a pártatlanság, hanem annak látszata is, azaz "el kell kerülni minden olyan helyzetet, amely jogos kétséget kelt a bíró pártatlansága tekintetében".[55] A tárgyilagos és elfogulatlan ügyintézést teoretikusan biztosítják a kárigényt elbíráló bíróság összeférhetetlenségre vonatkozó szabályai, az elmozdíthatatlanság garanciális elemei, a bírói függetlenség és sérthetetlenség elvei. A bírói függetlenséggel összeegyeztethetetlen a "mundér becsületének védelme". Ugyanakkor azzal, hogy a bíróság elleni kártérítési igény elbírálása bírósági hatáskörbe tartozik, elkerülhetetlenül sérül az elfogulatlanság, a pártatlanság látszata.[56] Nemritkán előforduló eset az, amikor a kártérítési kereset alperese a Kúria, és a felülvizsgálati kérelemről is a Kúria, tehát az alperes dönt, amely már alkotmányossági aggályokat is felvet.
A helyzet megoldásaként felvetődhet egyrészt az, hogy a bíróságok elleni kártérítési per elbírálása ne rendes bíróság, hanem külön bíróság hatáskörébe tartozzon. Viszont ilyen, az ítélkezésre alkalmas bíróságon kívüli szervezet Magyarországon nem létezik, és bár az Alaptörvény[57] lehetővé teszi külön bíróságok létesítését, azt azonban nem lehet megállapítani, hogy az alaptörvényi rendelkezésből kényszerűen következne az ügyek e csoportjának a rendes bíróságok hatásköréből való kivétele, akár az alapeljárásban, akár jogorvoslati szakban.[58] Másik megoldásként - miután az állam feladata az igazságszolgáltatás személyi, tárgyi feltételeinek biztosítása, és jogalkotási monopóliuma folytán az állam határozza meg a judikatúra által alkalmazandó jogot - célszerű lenne, hogy az állam legyen a kártérítés alanya, így a bíróság hatáskörébe tartozó ügyben a bíróság nem bírósággal szemben járna el. A régi Ptk. kodifikátorai nem tekintették jogi személynek az államot, így fel sem merült az, hogy a közhatalom kártérítési felelősségét a különleges státuszú államra telepítsék. Az 1991-es novella[59] mondta ki, hogy az állam a vagyoni viszonyok alanyaként mindenképpen jogi személy. A Ptk. rekodifikációja során felmerült, hogy az állam legyen a kártérítési perek szükségszerű alperese, azonban ezt a lehetőséget a jogalkotó végül - sajnálatos módon - elvetette.
Az optimális cél a bírósági jogkörben okozott kár aspektusából egy adekvát felelősségi rendszer, valamint egy kiegyensúlyozott elvárhatósági mérce kialakítása. A jogállami elvárásoknak megfelelő ideális egyensúlyi állapot egyrészt elérhető lenne jogalkotás általi módosítással, miután egy kellően részletes, alátámasztott, a megállapíthatóság kritériumrendszerét rögzítő törvényi szabályozás átalakíthatná a bíróságra vonatkozó kárfelelősségi struktúrát egy, a jogállami követelményeket és a társadalmi elvárásokat jobban kielégítő rendszerré. A jogalkotó megoldása lehetne az, hogy a kártérítési felelősség alanya az állam legyen, illetve elméletben, az állam önkorlátozó lehetőségére figyelemmel az is, hogy a bíróságokkal szembeni kártérítési felelősség a társadalmi elvárásoknak megfelelően szigo-
- 573/574 -
rúbban kerüljön szabályozásra. Előbbi megoldás az új Ptk. kodifikációja során is felvetődött, az utóbbi megvalósítása viszont kivitelezhetetlennek tűnik, miután a rekodifikáció során szóba sem került a felróhatóság megítélésének szigorítása, hanem éppen ellenkezőleg, javaslati szinten a súlyos jogsértés doktrína törvényi szintre való emelése merült fel lehetőségként.
Összegezve megállapítható, hogy bár indokolt lenne a bírósági jogkörben okozott kár megtérítése iránti kereset elbírálási gyakorlatának átgondolása, illetve átalakítása, erre vonatkozó törekvés - sem a jogalkotás, sem a jogalkalmazás tekintetében - nincs.
Ugyanakkor, a "klasszikus" bírósági kárfelelősségtől elkülönülő területen, a Pp. 2. § (3) bekezdésében[60] szabályozott, a jogviták ésszerű időn belüli elbírálásához való jog megsértése miatt a felet megillető sérelemdíj tekintetében Magyarországnak nemzetközi kötelezettsége áll fenn a szabályozás átalakítása tekintetében, az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) egy tavalyi döntése alapján. Az EJEB a 2015. július 16-án kelt és 2015. október 16-án jogerőre emelkedett pilot judgment-jében[61] - azon túl, hogy konkrét ügyben egyhangúlag megállapította az ésszerű időn belüli elbírálásra vonatkozó követelmény megsértését, és kártérítést ítélt meg a kérelmezőnek - általánosságban is deklarálta, hogy Magyarország tekintetében már korábban is gyakran került megállapításra a 6. cikk megsértése az eljárások elhúzódása vonatkozásában, valamint, hogy a konkrét ügy hátterében, a Magyarországgal szemben megállapított jogsértések alapján egy visszatérő probléma van, az a Konvencióval ellentétes gyakorlat alapján áll fenn. Így az EJEB ítéletében előírta Magyarországnak, hogy legkésőbb az ítélet jogerőre emelkedésétől számított egy éven belül vezessen be egy olyan hatékony jogorvoslatot, amely az EJEB esetjogában lefektetett elvekkel összhangban képes kezelni a túlzottan hosszú eljárások kérdését.
Így a rendszerhibásnak tekintett, az elhúzódó polgári eljárásokra vonatkozó jogorvoslat tekintetében Magyarországnak - amennyiben eleget kíván tenni a belső jog[62] részévé vált Egyezményből fakadó kötelezettségeinek, és meg kíván felelni az EJEB előírásainak - 2016 októberéig át kell alakítania az eljárás elhúzódásából eredő kártérítési igényekre vonatkozó hatályos szabályozást. Ez lényegében a Pp. 114/A. §-ában rögzített eljárás elhúzódása miatti kifogás, valamint a - dogmatikailag helytelenül - a Pp. 2. § (3) bekezdésében rendezett, sérelemdíjra vonatkozó igényérvényesítés újragondolását jelenti.[63] Az EJEB előtti eljárás alperese szükségszerűen az állam, így az EJEB jól megalapozott esetjogának megfelelő szabályozás kialakítása érdekében a jogalkotónak célszerű lenne akként rendelkeznie, hogy az új jogorvoslati eljárás során is az eljárás elhúzódása miatt igény közvetlenül a Magyar Állammal szemben legyen érvényesíthető.
Az EJEB által előírtan létrehozandó új kártérítési szabályozás természetesen csak az elhúzódó eljárásokra vonatkozó rendelkezések újragondolására vonatkozóan keletkeztet kötelezettséget, és nem érinti a bírósági jogkörben okozott kár megtérítésének Ptk.-beli szabályozását, illetve gyakorlatát. Ennek ellenére az új szabályozás felvetheti a teljes bírósági kártérítési felelősség újragondolását arra tekintettel, hogy visszás helyzetet teremtene az, ha az elhúzó bírósági eljárások miatti ügyekben az állam, más kártérítési ügyekben viszont a bíróság lenne az igényérvényesítés kötelezettje.
Így az EJEB elvárásai alapján kötelezettség áll fenn az eljárás elhúzódása miatti felelősségi szabályok átalakítására, amely egyúttal lehetőséget jelent a "klasszikus" bírósági kártérítés tekintetében a szabályozás, és ezen keresztül az évtizedek óta egységes joggyakorlat újragondolására. Ugyanakkor, változatlan szabályozás mellett is - az igazságszolgáltatásba vetett bizalom növelése érdekében, egy komprehenzív szemléletváltást követően - a felróhatóság megítélésének átgondolása lenne célszerű annak érdekében, hogy az igazságszolgáltatás, ahogy a nevében is szerepel, a bizonyos esetekben fellelhető egyfajta elitista és ügyfél szempontból potenciálisan kirekesztő jellegű attitűd helyett egy modern, magas szakmai színvonalú, szolgáltatásorientált hozzáállást képviseljen. ■
JEGYZETEK
[1] OIT tárgyévi parlamenti tájékoztatói
[2] OBH Elnökének 2012. évi beszámolója, 84. o. «http://birosag.hu/obh/obh-elnokenek-beszamoloi/2012/2012-eves» (2016. 04. 20.)
[3] OBH Elnökének 2014. évi beszámolója, 147. o. «http://birosag.hu/sites/default/files/allomanyok/obh/elnoki-beszamolok/elnoki_beszamolo_2014.pdf» (2016. 04. 20.)
[4] OBH Elnökének 2015. I. félévi beszámolója 27. o. «http://birosag.hu/sites/default/files/allomanyok/obh/elnoki-beszamolok/felevesbe-szamolo2015.pdf» (2016.04.20.)
[5] Alaptörvény XXIV. cikkének (2) bekezdése: Mindenkinek joga van törvényben meghatározottak szerint a hatóságok által feladatuk teljesítése során neki jogellenesen okozott kár megtérítésére.
[7] Régi Ptk. közlönyállapot, 349. § (4) bekezdés.
[8] Régi Ptk. közlönyállapot 349. § (3) bekezdés
[9] Uttó György: Közhatalmi kárfelelősség a három Polgári Törvénykönyv tükrében. Magyar Jog. 2010/10. 598.
[10] 53/1992. (X. 29.) AB határozat
[11] 2013. évi V. törvény
[12] új Ptk. 6:549. §
[13] A Bírósági Határozatok 2007. évi 4. számában közzétett "Emlékeztető a civilisztikai kollégiumvezetők 2007. január 29-31. napján megtartott országos tanácskozásán megvitatott jogkérdésekről" tartalmazta azon közös álláspontot, hogy a bíró tevékenységével összefüggő személyiségi jogi igények nem személy szerint a bíróval szemben, hanem csak a jogi személy bírósággal szemben érvényesíthetőek!
[14] Részletesebben lásd: Fuglinszky Ádám: Kártérítési jog. Budapest, HVG-ORAC, 2015. 539-543; Borbás Beatrix: A bírói hatalom kárfelelőssége. Budapest, HVG-ORAC, 2014. 142-145, 224-227; Pákozdi Zita: A bírósági jogkörben okozott károk megtérítése és a tisztességes eljárás. Miskolci Jogi Szemle. 2011/2. 90-95.
[15] BH 1993.32., BH 2003.65., BDT 2006.1496., LB. Pf. III. 20.558/1992., LB. Pf. V. 24.692/1999., LB. Pfv. V. 22.184/2006., LB. Pfv. V. 20.007/2007.
[16] A bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény (régi Bszi.), valamint 2011. évi CLXI. törvény (új Bszi.) 2. § (1) bekezdése alapján a bíróságok a vitássá tett vagy megsértett jogról véglegesen döntenek. A Bszi. értelmében (régi Bszi. 7. §, új Bszi. 6. §) a bíróság határozata mindenkire kötelező.
[17] LB Pf.X.21.328/2001/5., LB Pf.IX.25.196/2001., LB Pfv.X.21.769/2011.
[18] LB.Pf.V.21.221/1993.
[19] Pp. 229. §-ának (1) bekezdése alapján "A keresettel érvényesített jog tárgyában hozott ítélet jogereje kizárja, hogy ugyanabból a tényalapból származó ugyanazon jog iránt ugyanazok a felek - ideértve azok jogutódait is - egymás ellen új keresetet indíthassanak, vagy az ítéletben már elbírált jogot egymással szemben egyébként vitássá tehessék (anyagi jogerő)."
[20] BH 2013.243., Kúria Pfv.III.20.542/2012.
[21] Kúria Pfv.III.20.460/2014/9.: A jogerős ítéletek tartalma a kártérítési felelősséget nem alapozhatja meg.
Szegedi ítélőtábla Pf.I.20.967/2013/15.: a bíróságok a vitássá tett vagy megsértett jogról véglegesen döntenek. Ez mindenkivel szemben kötelező érvényű, beleértve az ügyben érintett személyeket, az állami szerveket, így a később eljáró bíróságot is.
[22] Havasi Péter. In: Polgári Jog, Kötelmi jog, harmadik, negyedik, ötödik és hatodik rész (szerk: Wellmann György. A sorozat főszerkesztője: Petrik Ferenc). Budapest, HVG-ORAC, 2013. 489.
[23] Orosz Árpád. In: A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény és a kapcsolódó jogszabályok nagykommentárja, IV. kötet (szerk: Osztovits András). Budapest, Opten, 2014. 214.
[24] Győri Ítélőtábla Pf.V.20.212/2014/8.
[25] új Ptk. 1:4. § [Az elvárható magatartás elve. Felróhatóság] (1) Ha e törvény eltérő követelményt nem támaszt, a polgári jogi viszonyokban úgy kell eljárni, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható.
[26] Fuglinszky i.m. 284.
[27] új Ptk. 6:525. §
[28] LB Pf.III.21.102/1987/3., LB: Pfv.V.23.970/1997., LB Pf.V.23.940/1998/3., BH 2009.15.
[29] BH 1986.417.
[30] BH 1996.362.
[31] BH 2000.55., BH 1994.311., BH 1982.140., BH 1992.103.
[32] A Magyar Népköztársaság Polgári Törvénykönyve. Az 1959. évi IV. törvény és a törvény javaslatának miniszteri indokolása. Budapest, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1959. 277.
[33] Uttó i.m. 598.
[34] BH 1982.140.
[35] Bszi. 3. §: A bírák függetlenek, a jogszabályok alapján meggyőződésüknek megfelelően döntenek, az ítélkezési tevékenységükkel összefüggésben nem befolyásolhatók és nem utasíthatók.
[36] Alaptörvény 26. cikk (1) bekezdés: A bírák függetlenek, és csak a törvénynek vannak alárendelve, ítélkezési tevékenységükben nem utasíthatóak.
[37] 54/2001. (XI. 29.) AB határozat.
[38] C244/01. számú ügy (Gerhard Köbler kontra Osztrák Köztársaság), az ítélet 42-43. szakasza.
[39] BH 1992.103.
[40] LB.Pf.V.21.025/1996/3.
[41] Kúria Pfv.IV.21.785/2012/7.
[42] Molnár Levente: A Kúria ítélete az ügyvédi felelősségről és az árnyékperek lefolytatásának tilalmáról. JeMa. 2013/3. 21.
[43] A bírák jogállásáról és javadalmazásáról szóló 2011. évi CLXII. törvény (Bjt.) 36. §.
[44] Kiss Daisy: Felelőtlen felelősök. Fundamentum. 2004. 1. 151.
[45] Lábady Tamás. In: Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz (szerk.: Vékás Lajos-Gárdos Péter). Budapest, Wolters Kluwer, 2014. 2236.
[46] Fuglinszky i.m. 287.
[47] Darák Péter: A magyar közigazgatási bíráskodás európai integrációja. A Doktori Értekezés Tézisei, Pécs, 2007. 12. «https://www.google.hu/url?sa=t&rct=j&q=&esrc=s&source=web&cd=2&ved=0CCUQFjABahUKEwjyj82-zKPIAhXBnnIK-He-NACI&url=http%3A%2F%2Fajk.pte.hu%2Ffiles%2Ffile%2Fdoktori-iskola%2Fdarak-peter%2Fdarak-peter-vedes-tezisek.pdf&usg=AFQjCNHd4wtcOodF2PRMsvotltpPzGz_cg&sig2=u4jzOgHDE861qQaGoHrraw&cad=rja».(2016.04.20.)
[48] BH 2011.282.: az orvosi tevékenységgel okozott kár esetén a kimentés nehezített, ami azonban nem az objektív felelősséghez közelítést jelenti, hanem abból következik, hogy fokozott elvárás érvényesül a beteg ellátása körében, az abban résztvevőkkel szemben.
BH 2006.400.: Ha az orvosai a tőlük elvárható legnagyobb gondosságot elmulasztják a beteg vizsgálata során, a kórház kártérítő felelőssége megállapítható.
[49] Pl. Szegedi ítélőtábla Pf.III.20.491/2010/11.: az ügyvédi tevékenység mércéje az ügyvédi hivatásból eredő legjobb tudás szerinti kellően gondos magatartás. Ez a zsinórmérték polgári jogi fogalom, és nem azonosítható az ügyvédekre vonatkozó etikai szabályokkal. Téves tehát az alperes azon hivatkozása, hogy a kártérítő felelősségét kizárja, ha a MÜK ügyletkötéskor hatályos etikai előírásában foglalt szabályokat betartja. Az általában elvárható mércét kell az ügyvéd tevékenységével szemben alkalmazni, és az alperesi tevékenység a gondossági zsinórmértéknek nem felelt meg.
[50] A 2013. évi V. törvény indokolásának III. 2. pontja
[51] 2006. évi Javaslat 5:610. § (2) bekezdése, hasonlóan a 2008. évi koncepció: Vékás Lajos (szerk.): Szakértői Javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez. Budapest, Complex, 2008. 1137.
[52] T/5949. törvényjavaslat 5:524. § (4) bekezdés.
[53] "Judges know that if they deviate too far from prior case law, their ruling will be appealed - and likely overturned by an appellate court." Vidmar, Neil: The Psychology of Trial Judging. Current Directions in Psychological Science. 2011/1. 58.
[54] dr. Bragyova András alkotmánybíró 40/2007. (VI. 20.) AB határozathoz fűzött különvéleménye.
[55] 67/1995. (XII. 7.) AB határozat.
[56] A Legfelsőbb Bíróság észrevételei az új Polgári Törvénykönyv tervezetére, 74. «http://docplayer.hu/2168408-A-legfelsobb-birosag-eszrevetelei-az-uj-polgari-torvenykonyv-tervezetere-i-altalanos-megallapitasok.html» (2016. 04. 20.)
[57] Az Alaptörvény 25. cikk (4) bekezdésében.
[58] 339/B/1993. AB határozat.
[59] 1991. évi XIV. törvény.
[60] Pp. 2. § (1) A bíróságnak az a feladata, hogy - összhangban az 1. §-ban foglaltakkal - a feleknek a jogviták elbírálásához, a perek tisztességes lefolytatásához és ésszerű időn belül történő befejezéséhez való jogát érvényesítse.
(3) Az (1) bekezdésben foglaltak teljesítésének elmulasztása esetén a fél - az alapvető jogait ért sérelemre hivatkozással - sérelemdíjra tarthat igényt, feltéve hogy a sérelem a jogorvoslati eljárásban nem orvosolható. Ha az (1) bekezdésben foglaltak teljesítésének elmulasztásából eredően a fél kárt is szenved és az a jogorvoslati eljárásban nem orvosolható, a szerződésen kívül okozott károkért való felelősség szabályai szerint követelheti a jogsértőtől kárának megtérítését. A sérelemdíj iránti igény, illetve a kárigény elbírálása során a bíróság soron kívül jár el. A sérelemdíj, illetve a kártérítés megítélését nem zárja ki, ha a bíróság nevében eljárt személynek az okozott jogsértés közvetlenül nem volt felróható.
[61] EJEB Gazsó kontra Magyarország ügyben hozott ítélete (48322/12. sz. kérelem)
[62] 1993. évi XXXI. törvény az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4-én kelt Egyezmény és az ahhoz tartozó nyolc kiegészítő jegyzőkönyv kihirdetéséről
[63] Utóbbi rendelkezésnek az átalakítása, anyagi jogszabályba való áthelyezése hosszabb távon már csak azért is indokolt, mert a jelenlegi tervek szerint 2018-ban hatályba lépő új polgári perrendtartás a koncepciója alapján nem az eljárási kódexben, hanem más jogforrás keretei között kívánja szabályozni az ésszerű időn belüli eljáráshoz való jog megsértésére alapozott sérelemdíj és kártérítés iránti igényt. Ennek megfelelően az Igazságügyi Minisztérium által közzétett, a Polgári perrendtartásról szóló törvény tervezete (elérhető: «http://www.kormany.hu/hu/dok?page=2&source=5&type=402#!DocumentBrowse» (2016. 04. 20)) sem tartalmazza a hatályos Pp. 2. §-ának rendelkezéseit.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bírósági titkár, Budapesti IV. és XV. Kerületi Bíróság (Budapest)
Visszaugrás
