Más humán közszolgáltatásokhoz hasonlóan a szociális igazgatás, s különösen a rászorultsági alapú szociális ellátások igazgatásának szervezeti keretei Magyarországon folyamatosan változtak, és többször került sor a rendszerváltozás óta eltelt időszakban paradigmaváltásra és rendszerszerű változásra. A következőkben azt tekintem át, hogy a hazai pénzbeli rászorultsági ellátások (azaz a segélyek) igazgatásában milyen jelentősebb változások és átalakulások előzték meg a legutóbbi, 2015. március 1-jével lezajlott rendszerszerű reformot és hogy a legutóbbi változtatás hogyan illeszkedett ebbe a sorba. Ennek keretében elsőként azt tekintem át, hogy a segélyezés igazgatása mennyiben függ a választott jóléti modelltől és az adott állam szociális igazgatási rendszerétől. Mivel az igazgatási rendszer szorosan kapcsolódik a jóléti politikákhoz, így a jogi szabályozás sem érthető meg bizonyos szociálpolitikai és összehasonlító ismeretek nélkül.
A segélyezés valamennyi jóléti állam szociális ellátórendszerében megjelenik, azonban súlya, szerepe az egyes modellekben eltérő. Éppen ezért különösen fontos, hogy áttekintsük, a különféle paradigmákat követő országokban milyen szerepe van a segélyezésnek. Elsőként azt vizsgálom, hogy a választott jóléti modell hogyan hat ezekre a rendszerekre, majd kifejezetten a
- 19/20 -
főbb igazgatási rendszereket tekintem át, ahol a jóléti paradigma mellett kiemelkedően fontos szerepet játszik az önkormányzati és az államigazgatási rendszer közötti feladatmegosztás is.
A segélyezési rendszer kialakítására jelentősen hat, hogy az adott állam melyik jóléti modellt követi. Éppen ezért elsőként röviden áttekintem, hogy az egyes modellek miként viszonyulnak a rászorultsági alapú ellátásokhoz. Az elemzés során elsősorban Gøsta Esping-Andersen megközelítésére építek, annak bizonyos mértékű korrekciójával.[2]
Esping-Andersen csoportosításában az első modellt az észak-európai államok (valamint Belgium) jelentik, amelyek modellje "nemzetközileg egyedülálló abban, hogy az állami pillérre teszi a hangsúlyt".[3] Esping-Andersen a modell három főbb jellemzőjének azt tekinti, hogy univerzális garanciákat, elsősorban a munkapiacra történő visszatérést elősegítő, ún. aktivációs lehetőségeket és ellátásokat, valamint fejlett szolgáltatásokat nyújtanak a gyermekeknek, a fogyatékossággal élőknek és a támogatásra szoruló időseknek. Ennek megfelelően a skandináv jóléti modellben meghatározó a jövedelmi-vagyoni rászorultságtól és az előzetes biztosítási jogviszonytól független ellátások, az ún. demogránsok szerepe. Természetesen a skandináv rendszerekben is megjelennek a rászorultsági és a biztosítási alapú ellátások, azonban azok jelentősége kisebb mértékű. A biztosítási ellátásokhoz is sok esetben demográns jellegű juttatások kapcsolódnak. Mindezekre figyelemmel, a széles körű, alanyi jogon nyújtott ellátórendszer miatt a rászorultsági ellátások csak legvégső esetben jelennek meg ezekben a rendszerekben, s így szerepük is korlátozottabb.
Gøsta Esping-Andersen csoportosításában a második modellt az angolszász államok (különösen az Egyesült Államok, Ausztrália, Új-Zéland, részben az Egyesült Királyság valamint Írország) jelentik, amelyek aktívan támogatják a piaci megoldásokat, oly módon, hogy egyrészt ösztönzik a magán jóléti ellátásokat és az akut piaci kudarcok kezelésére korlátozzák a közfelelősséget.[4]
Ebben a rendszerben az "egészségügyi ellátórendszer kivételével az állam szerepe reziduális, és a bizonyítottan rászorulóknak nyújtott célzott ellátások rendezésére korlátozódik", így a magán jóléti piac felé tereli a középosztályt, az állam pedig erősíti a jövedelemtesztelés szerepét. Esping-Andersen szerint bár a liberális államokban az állami jóléti kiadások aránya jóval alacsonyabb, azonban ezek a jóléti kiadások a magánszféránál jelentkeznek.[5] A fenti modellt jellemzők kiemelik a rendszerben a rászorultsági jellegű - sok esetben önkormányzati - szociálpolitika meghatározó szerepét. Ezzel összefüggésben áll az, hogy az angolszász rendszerekben a munkaerőpiacra történő visszatérésben fontos szerepet játszik a kényszer. Azaz a rászorultsági ellátásokhoz való hozzáférés feltételei közé tartozik, hogy a jövedelmi-vagyoni szempontból rászoruló személy együttműködjön a hatóságokkal, illetve széles körben alkalmazzák a munkatesztet. Ezért a rendszert egyfajta szelektivizmus is jellemzi, s a rászorultság mellett gyakran megjelenik az érdemesség szempontja is.
Az 1990-es évek végétől, elsősorban az Egyesült Királyságban megjelentek a különféle szolgáltatásoknak nagyobb szerepet szánó megoldások is, amelyek sok esetben skandináv mintákat kezdtek alkalmazni. Ezek az új megközelítésű szolgáltatások sok esetben más angolszász államokban is elterjedtek, különösen a foglalkoztatáspolitika és az ahhoz kapcsolódó segélyezési igazgatási feladatok körében. Ezek az elképzelések elsősorban az ezredforduló "harmadik utas" munkáspárti kormányainak reformjaiban jelentek meg, amelyek az "enabling" ("alkalmassá tétel") elvéhez kötődően erősítették a foglalkoztatáspolitikai, a segélyezési és szolgáltatási rendszerek kapcsolatait.[6]
Esping-Andersen csoportosításában a harmadik modellt a kontinentális európai országok legtöbbjében megjelenő vonás, a hagyományos családi jóléti felelősségek részleges fennmaradása jellemzi. Szerinte ebben a rendszerben a legfontosabb a fő kenyérkereső biztonsága, amely modell familiáris jellegét csak tovább erősíti a társadalombiztosítás dominanciája, amely jó védelmet nyújt az egész életükben stabil állással rendelkezőknek.[7] A kontinentális államokban ennek megfelelően a rászorultsági szociálpolitika egyfajta "végső menedék" ("last resort") azok számára, akik a társadalombiztosítás széles körű ellátórendszerében semmilyen szolgáltatásra nem szereztek jogosultságot, így annak szerepe csak kiegészítő jellegű. A bismarcki modellel viszonylag jól leírható Németország, Ausztria rendszere, valamint részben a svájci és a holland rendszer is.
Esping-Andersen ezeket a rendszereket a kontinentális ("bismarcki") modell körébe sorolta, ugyanis számos jellemzőjük miatt ahhoz állnak legközelebb, azonban az alkotmányos szabályozásukra a skandináv rendszer is jelentős befolyást gyakorolt. Bár a modellbe sorolható országok valamely fejlett állam jóléti modelljének mintáját kísérlik meg követni, azonban ezeknek az országoknak - gyengébb gazdasági erejük miatt - a jóléti rendszerük is fejletlenebb. Ezekre az államokra egyfajta reziduális rendszer - azaz az általános, szociális minimumon alapuló védőháló hiánya - és a gyengébb gazdasági erő miatti gyengébb állami szerepvállalás jellemző. Erre figyelemmel ebben a modellben erősebb a családi gondoskodás szerepe. Ez a megközelítés összefügg a fenti államok hagyományaival, s a családi, familiáris viszonyok erős jellegével.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
