A rovatba, Sólyom Lászlóra is emlékezve arról vártunk írásokat, hogy vajon mennyire voltak reálisak a Sólyom-bíróság és általában a rendszerváltó értelmiség elvárásai a liberál-demokratikus alkotmányos fordulattal kapcsolatban. Komoly alkotmányos hagyományok hiányában el lehetett-e várni a polgároktól, hogy megértsék és kövessék a többségi felfogást gyakran elvető alkotmánybírósági döntéseket (pl. a halálbüntetés eltörléséről, a visszamenőleges igazságszolgáltatás tilalmáról, a személyes adatok vagy a szólásszabadság szigorú védelméről). Mennyiben könnyítette meg a 2010-es autokratikus populista fordulatot az, hogy egy elitistának gondolt alkotmányos felfogás nem vált a jogi kultúra széles rétegek által elfogadott részévé. Mit tehetett volna az Alkotmánybíróság és a liberál-demokratikus elit az alkotmányos kultúra megerősítése érdekében?
Igaz-e a magyarországi rendszerváltásra az a megállapítás, amelyet más kelet- és közép-európai rendszerváltásokra vonatkozóan megfogalmaztak, miszerint jellegét tekintve elitista volt, mellőzte a társadalmi részvételt, liberalizmusa nem volt demokratikus, előtérbe helyezte a jogi alkotmányossági megoldásokat, továbbá kijelenthető-e, hogy ezáltal hozzájárult a 2010 utáni autokratizációhoz? A nem demokratikus liberalizmus alatt annak kritikusai általában arra gondolnak, hogy a bevezetett liberális demokrácia morális megalapozása szempontjából kulcsfontosságú kérdések eldöntésére a közvélemény figyelmen kívül hagyásával, a többség értékrendszerével gyakran ellentétes módon került sor.[1] A "nem demokratikus" döntéshozatal általam ebben az írásban használt - és Cas Mudde holland politikatudós szóhasználatától némileg eltérő[2] - fogalma nem a döntéshozók demokratikus felhatalmazását vitatja; az esetek kisebb részében - amikor az Országgyűlés döntéseiről lesz szó - a nép által közvetlenül választott képviselőkről, illetve az esetek nagyobb részében - az alkotmánybírák vonatkozásában - a képviselők által demokratikus eljárásban megválasztott szakemberekről beszélek.[3] A fő indok az, amiért a tárgyalt döntéshozatali folyamatokra mégis a "nem demokratikus" jelzőt használom, hogy a döntések meghozatalát semmiféle nyilvános társadalmi diskurzus, vita nem előzte meg. Ez okozhatta, hogy az új rendszerrel nehéz volt azonosulnia a közönségnek. A nem demokratikus liberalizmus, mint kritika először a lengyel politikai átalakulással kapcsolatban merült fel.[4] Később Cas Mudde említett cikkében egyenesen azt állította, hogy a térség illiberalizmusa (aminek 2014-es büszke meghirdetésével Orbán Viktor kétes hírnevet vívott ki magának, és - ami ennél rosszabb - az egész országnak) válasz az 1989-et követően a rendszerváltó elit által nem demokratikus úton eldöntött, jogi eszközökkel megvalósított liberalizmusra.[5]
Két dolgot szeretnék még előre bocsátani. Egyrészt nem gondolom, hogy a 2010 utáni orbáni "ellenforradalom" legfontosabb okai közé lennének sorolhatóak az országlakosok többsége értékrendszerétől idegen, az ő megkérdezésük nélkül bevezetett liberális jogi intézkedések (törvények vagy éppenséggel azokat megsemmisítő alkotmánybírósági döntések). Másrészt a vizsgálat tárgya az, hogy vajon a közvélemény mennyire értett egyet az adott liberális döntésekkel, és azzal, hogy azokat a demokratikus eljárások nélkül hozták meg. Vagyis nem az a kérdés, hogy e sorok szerzője egyetért-e a döntések tartalmával és módjával. Megjegyzem, a vizsgálat tárgyát képező döntések túlnyomó többségével akkor is egyetértettem, és a véleményem mára sem változott meg, de belátom, hogy ezekről a közvélemény percepciója más lehetett, és emiatt a szóban forgó döntések hozzájárulhattak a társadalom demokratikus eljárásokból való kiábrándulásához, és így közvetve a magyarországi illiberális autokrácia sikeréhez. Vagyis, az itt következő elemzés a felkérőben megfogalmazott, következő kérdésre keresi a választ: "Mennyiben könnyítette meg a 2010-es autokratikus populista fordulatot az, hogy egy elitistának gondolt alkotmányos felfogás nem vált a jogi kultúra széles rétegek által elfogadott részévé?" Sokkal nehezebb válaszolni arra a kérdésre, hogy vajon az Alkotmánybíróságnak tekintetbe kellett volna-e vennie a liberális demokrácia elveivel kapcsolatos, általa is valószínűsíthetően ismert közvélekedést.[6] A leegyszerűsített válaszom erre a későbbiekben nem tárgyalt kérdésre az, hogy az alkotmányosság védelmére létrehozott, par excellence elitista intézményként az alkotmányosság szempontjait kellett szem előtt tartania, törekedve az alkotmányos kultúra mielőbbi elterjesztésére.
Mielőtt ezekre a nem demokratikusan elhatározott liberális jogi ügyekre rátérek, részletes igazolás nélkül szeretném leszögezni, hogy szerintem a kerek-
- 65/66 -
asztal-tárgyalásokat követő jogalkotás és alkotmánybírósági gyakorlat (amit a szakirodalom "jogi alkotmányosság"-nak nevez, szemben az állampolgárokat bevonó "részvételi alkotmányosság"-gal[7]) útján bevezetett liberális demokrácia népszerűségének csökkenésében a fő szerepet a rendszerváltástól várt életszínvonal-emelkedés elmaradása és a liberális-demokratikus alkotmányos hagyományok hiánya játszotta. Ez nem azt jelenti, hogy a szabadságvágy, illetve az azt valóra váltani hivatott liberális, demokratikus alkotmány létrehozása ne lett volna fontos eleme az 1989-ben történteknek, de az osztrák életszínvonal fájdalmas reformok nélküli elérése a szabadságnál is fontosabb volt, és ezen a téren csalódnia kellett az ország lakosainak. A kiábrándultságot növelte a szociális biztonság csökkenése, a gazdasági egyenlőtlenségek növekedése, illetve a korábbi nomenklatúra egy részének meggazdagodása a spontán privatizáció során. A csalódottság jele, hogy a Pew Research 2009-es felmérése szerint a magyarok 72%-a szerint "a legtöbb ember rosszabbul él" húsz évvel a rendszerváltás után is, mint 1989-ben, ami a kapitalizmus támogatottságának 34%-os visszaesését is eredményezte. Es ez nem hungaricum a térségbeli politikai átalakulásokat tekintve: a visszaesés Litvániában 26, Bulgáriában 20 százalékpontos volt. Az elkeseredettség alapja pedig az, hogy a magyar háztartások reáljövedelme ebben az időszakban minden évben csökkent, a régió gazdasági növekedésének kétharmada a lakosság felső tíz százalékát gazdagította.[8] Ahogy Hannah Arendt mondta Sain-Just-öt idézve: nem lehet szabadságra alapozott köztársaságot építeni az emberek szegénységtől és szenvedéstől való megszabadítása nélkül.[9]
A gazdasági okok mellett az egykori agrártársadalmak engedelmességet, az autoritás feltétlen tiszteletét, nacionalizmust, idegengyűlöletet támogató értékrendszere, amit Magyarország esetében Bibó a politikai hisztériára való hajlamként írt le - ezt a történelmi tendenciát csupán néhány, gyorsan elillanó liberális demokratikus momentum szakította meg -, szintén hozzájárult a Fidesz nem liberális, populista retorikája iránti, máig tartó fogadókészséghez. Ahogy a Policy Solutions 2022-es értéktérképe mutatja, ez az értékrendszer - talán az abortusz liberális és a gazdasági újraelosztás baloldali értékeinek támogatását leszámítva - a szocialista idők óta ma is zömmel tekintélytisztelő, illetve konzervatív a hagyományos családmodell támogatását, valamint számos társadalmi kisebbség elutasítását illetően. Ennek jele a rendpártiság 79%-os támogatottsága a közoktatást illetően, a romaintegrációval szembeni 72%-os bizalmatlanság, az idegen kultúrák befogadásának 56%-os elutasítása, a halálbüntetés 50%-os támogatottsága vagy az esetlegesen meleg családtagjaik miatt szégyenkezők 47%-os aránya.
Az 1989-es rendszerváltás azon liberális intézkedéseinek számbavétele előtt, amelyeket nem előzött meg társadalmi vita, és amelyek nem feltétlenül feleltek meg a társadalom értékrendszerének, érdemes megnézni, hogy mennyire volt liberális az akkori közvélekedés. Erre irányuló, célzott korabeli vizsgálatok hiányában inkább csak közvetett adatokra lehet hivatkozni. A Medián egy 1991-es felmérése szerint például még az SzDSz, az akkori nagyobbik liberális párt (a kisebbik ugyebár a Fidesz volt) választóinak csak a kisebbsége volt erkölcsi-politikai és gazdasági kérdésekben valódi liberálisnak mondható, a többséget inkább a párt radikalizmusa vonzotta.[10] Kis János, a párt akkori elnöke később ugyan kétségbe vonta ezt a megállapítást, mondván, hogy olyan liberális elvek, mint az állam és az egyház elválasztása vagy az abortuszhoz való jog elismerése széles társadalmi támogatottságot élveztek a rendszerváltás idején, de azt elismerte, hogy a halálbüntetés eltörlése vagy a romákkal szembeni tolerancia kérdésében a liberális álláspont inkább gyengének volt mondható, és együtt járt a neoliberális gazdaságpolitika általános elutasításával. Kis János is világossá tette, hogy bár a párt vezető közgazdászai nem voltak szabadpiaci fundamentalisták, de támogatták a széles körű privatizációt, valamint a korlátozott mértékű állami újraelosztást és piacszabályozást.[11]
Az az állítás, miszerint az 1989-90-es rendszerváltás nem demokratikus, liberális jogi jellege a visszarendeződés lehetséges, noha nem meghatározó oka, valójában két állítást tartalmaz: egy eljárásit és egy tartalmit. Az eljárási állítás lényege, hogy az új alkotmányos rend kialakítása a kerekasztal-tárgyalások nem demokratikus fórumán, az elit, azon belül is a jogászi elit meghatározó részvételével történt. A tartalmi állítás az, hogy a kialakított új rendszerről nem tudható ugyan, hogy megfelelt-e az országlakosok elvárásainak, de az tudható, hogy a kialakításról nem kérdezték meg őket.
A kerekasztal két, illetve az állampárthoz közeli "társadalmi" szervezetekkel együtt három részvevőjének,
- 66/67 -
ha nem is azonos módon, de egyaránt hiányzott a legitimitása, amennyiben nem rendelkeztek a társadalom felhatalmazásával. Ok állapodtak meg egy, tartalmában a nyugati mintáknak teljesen megfelelő, liberális demokratikus alkotmányban. Ezt tervezték felváltani egy immár eljárási szempontból is legitim végleges dokumentummal, amely alkotmányjogi értelemben lezárhatta volna az 1989-ben indult alkotmányozási folyamatot. Ha erre sor került volna, az megnehezíthette volna 2010 után az alkotmány módosítását, illetve még inkább egy új elfogadását. Ennek a végleges liberális demokratikus alkotmánynak az elfogadása 1996-ban kudarcot vallott, és ez 2011-ben megkönnyítette a Fidesz dolgát abban, hogy az Alaptörvény elfogadását (ami egyébként nem volt része 2010-es választási programjuknak) a "rákosista" alkotmány kicserélésének hazug érvével igazolják. Nyilván a választók többségének fogalma sem volt róla, hogy az 1949-es alkotmányból 1989 után nagyjából annyi maradt, hogy Magyarország fővárosa Budapest. (Egyébként ebben a tudatlanságban a populista propaganda mellett nyilván szerepe volt annak is, hogy az alkotmányjogászi szakma felvilágosító munkája nem volt hatékony, illetve az alkotmánybírósági joggyakorlat nem volt közérthető formában elérhetővé téve.) Az új Alaptörvény megalkotását nemcsak az érintetlenül hagyott kétharmados szabály, hanem a rendkívül aránytalan választójogi rendszer változatlansága is segítette, ami lehetővé tette a Fidesznek, hogy 2010-ben a szavazatok alig több mint felének megszerzésével szert tegyen a mandátumok alkotmányozáshoz elegendő arányára. (A választási rendszer még aránytalanabbá tétele folytán a Fidesznek 2014-ben és 2018-ban már a szavazatok felére sem volt szüksége a kétharmados többséghez.) Ahogy ezt későbbi visszaemlékezések világossá teszik, az aránytalan választási rendszer az alapító atyák tudatos választása volt a kormányozhatatlanság elkerülése érdekében, de figyelmen kívül hagyva a weimarizálódás veszélyeit.
A rendszerváltáskor alkotmányba foglalt intézményi struktúrában meghatározó szerep jutott a jogi alkotmányosság legfőbb képviselőjének, az Alkotmánybíróságnak. A rendkívül erős hatáskörökkel felruházott testület egy különösen aktivista elnök, Sólyom László vezetésével a "láthatatlan alkotmány" koncepcióját érvényesítve már-már alkotmányozói szerepbe került.[12] Félreértés ne essék, Sólyom főtanácsadójaként magam is helyeseltem ezt a szerepet, főleg az alkotmányos kultúra hiánya miatt. Az más kérdés, hogy az 1990-es évek közepétől el tudtam volna képzelni, és publikáltam is olyan változtatási javaslatot, ami az alapvetően politikai természetű absztrakt normakontroll helyett az egyének alkotmányjogi panaszára helyezte volna a hangsúlyt.[13] (Akik ezt a szememre hányták 2011 után,[14] amikor a Fidesz megvalósította az ötletemet, pontosan tudják, hogy a Fidesz célja nem az Alkotmánybíróság hatékonyságának növelése, hanem eltakarítása volt egy, az alkotmányosságot lábbal tipró parlamenti többség útjából.) A jogi alkotmányosságnak való elsőbbségadás a rendszerváltás kezdetén - elsősorban az alkotmányos kultúra hiányában - nem volt elkerülhető, sőt - ahogy Sólyom Péter helyesen megállapítja - az alkotmányos kultúra kialakításának megkezdésében jelentős szerepet játszott.[15] Az alkotmányos kultúra hiánya miatt nem nagyon volt komoly esélye a részvételi alkotmányosságnak, de ettől még az alternatíva nélküli jogi alkotmányosság utóbb forrásává válhatott a kiábrándultságnak.
A többségében nem liberális értékrendű közönség által idegenkedve fogadott liberális döntések egy része gazdasági, másik része jogi-politikai volt.[16] Közös vonásuk, hogy társadalmi viták nélkül születtek, sőt, a követendő gazdaságpolitikáról például még a kerekasztal-tárgyalásokon sem esett szó.
A rendszerváltás utáni kormányok gazdasági liberalizmusa alatt azt a spóroló-megszorító gazdaságpolitikát értem, amely szociális érzéketlensége miatt a magyar választók rendszerváltással kapcsolatos csalódottságának egyik oka lett. A kiábrándultság tény; az más kérdés, hogy valójában volt-e alternatívája ennek a gazdaságpolitikának. Kutatások[17] igazolják, hogy a magyar és több más új, kelet-közép-európai demokrácia nyugati nyomásra, többé-kevésbé kényszerűségből választotta a szociálisan érzéketlen gazdasági liberalizmust, sőt, az uniós csatlakozás feltételei tovább nyomták őket ebbe az irányba; az alternatíva feltehetően az államcsőd, illetve az abból következő még nagyobb katasztrófa lett volna. Ennek a gazdaságpolitikának a társadalmi percepcióját nem befolyásolja, hogy a rákövetkező - az Orbán-rendszerben bevezetett, szociálisan szintén érzéketlen - gazdaságpolitika sok szempontból nagyon hasonlónak bizonyult. (Az egy másik kérdés, hogy emiatt
- 67/68 -
miért nem veszíti el a kormány ugyanúgy a népszerűségét, mint az elődei. Azt gondolom, hogy ez összefügg azzal a félelemmel és megtévesztéssel, ami a NER-Magyarországnak sajátja.)
A politikai-alkotmányos liberalizmus zömmel alkotmánybírósági, illetve - például a köztársasági elnök megválasztásának módja esetében - kivételesen parlamenti döntésekben[18] nyilvánult meg, amelyek a kifejezett vagy feltételezett közvéleménnyel szemben az Alkotmánybíróság által "jogállami forradalom"-nak nevezett, 1989-es átfogó alkotmánymódosítás valamely rendelkezésére, illetve annak bírósági értelmezésére hivatkoztak. Az előbbire példa a halálbüntetés eltörlése az élethez való jog és az emberi méltóság sérelme alapján az Alkotmánybíróság által, az utóbbira pedig az, amikor az Országgyűlés amiatt döntött a köztársasági elnök közvetett megválasztása mellett, mert ez a megoldás tűnt a képviseleti demokrácia liberális elvével összehangban állóbbnak. Az utóbbi szempontot hangsúlyozta az Alkotmánybíróság a 2/1993. (I. 22.) AB határozatban is, amely azzal az indokolással tiltotta meg népszavazás tartását az alkotmány módosításáról, hogy a közvetlen demokráciával szemben a képviseletit tartja a népszuverenitás elsődleges kifejeződésének; jóllehet az Alkotmány szövege nem tartalmazott utalást ilyen hierarchiára. Ezek az értelmezések egyértelműen ellentétesek a részvételi alkotmányosság felfogásával, amely a demokrácia nevében bírálja a hagyományos jogi alkotmányosságot, mondván, hogy az elvonja a jelen és a jövő generációk lehetőségét, hogy vitassák a korábbi generációk által választott alkotmányos megoldásokat.[19]
Ami a halálbüntetés eltörléséről rendelkező 23/1990. (X.31.) AB határozatot illeti, abban az Alkotmánybíróság nemcsak a választópolgárok népszavazás útján kifejeződő akaratát, hanem az Országgyűlés döntési lehetőségét is korlátozta e büntetés visszaállítását illetően. Sólyom László elnök a határozathoz fűzött párhuzamos véleményében így fogalmazott: "A parlament tetszése szerint fenntarthatja, eltörölheti vagy visszaállíthatja a halálbüntetést - amíg e büntetés alkotmányosságáról az Alkotmánybíróság ki nem mondta a végső szót." E szöveg egyik olvasata kizárja a halálbüntetés későbbi visszaállításának lehetőségét, akár alkotmánymódosítás útján is, feljogosítva ezzel az Alkotmánybíróságot az alkotmányváltoztatás alkotmányellenessé nyilvánításának jogával. Később, a 11/1999. (V. 7.) AB határozattal az Alkotmánybíróság ki is mondta, hogy alkotmányellenes a halálbüntetés visszaállításáról szóló népszavazás kiírása, annak ellenére, hogy az akkori közvéleménykutatási adatok szerint még 2001-ben is a lakosság több mint kétharmada halálbüntetéspárti volt.[20]
A köztársasági elnök választásának módja az első olyan kérdése volt a demokratikus rendszerváltásnak, amelyet illetően a lakosságot - az 1989. novemberi "négyigenes" népszavazással - bevonták a döntéshozatalba. A népszavazás legfontosabb eldöntendő kérdése az volt, hogy a köztársasági elnököt a választások előtt, közvetlen módon válasszák-e meg - ami szinte biztosan Pozsgay Imre, az MSzMP jelöltjének győzelmét eredményezte volna -, vagy csak a választások után, a parlament által. A választópolgárok kis többséggel az SzDSz és a Fidesz által is támogatott, utóbbi megoldás mellett döntöttek, ami Göncz Árpád elnökké választását eredményezte. Az elnökválasztás módját illető későbbi döntéseknél azonban már figyelmen kívül hagyták a polgárok időközben megváltozott véleményét. A kérdésről a választások után az MSzP által kezdeményezett népszavazást a parlamenti többség az 1990. évi nyári szabadságok idejére írta ki, ami így érvénytelen lett. Az MSzP újabb népszavazási kezdeményezése 1999-ben azért hiúsult meg, mert a másik ellenzéki párt, az SzDSz nem támogatta az aláírásgyűjtést. Az SzDSz akkor azzal érvelt a közvetlen elnökválasztás ellen, hogy az a magyar alkotmányos berendezkedést az elnöki rendszer irányába változtatná meg, ami ellentétes lenne a parlamentarizmus liberális történelmi hagyományával.[21] Ez az érvelés figyelmen kívül hagyta, hogy a korabeli közvéleménykutatási adatok szerint a választópolgárok 87%-a a közvetlen elnökválasztást támogatta, és azt is, hogy a közvetlen elnökválasztás önmagában nem feltétlen fenyeget a prezidenciális rendszer veszélyével (lásd Ausztria és Szlovákia példáját).
Külön erre vonatkozó közvéleménykutatási eredmények hiányában is nyilvánvaló volt, hogy az átmeneti igazságszolgáltatás kérdései, illetve a múlttal való szembenézés módjai (ilyen volt az előző rezsim felelőseinek felelősségre vonása, az átvilágítás, a kárpótlás és a szocialista titkosszolgálati iratokhoz való hozzáférés lehetősége) foglalkoztatták a közvéleményt.[22] Az Alkotmánybíróság és az Országgyűlés ilyen ügyekre vonatkozó döntései politikai és akadémiai viták kereszttüzébe is kerültek. Különösen így volt ez a visszamenőleges igazságszolgáltatás kérdése esetében, ahol a közvélemény és a kormányzó pártok által is támogatott Zétényi-Takács-féle törvény
- 68/69 -
hatálybalépését az Alkotmánybíróság akadályozta meg azzal az alapvetően liberális érveléssel, hogy jogállamot nem lehet jogállamellenes eszközökkel védeni, és "a mindig részleges és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság előbbrevaló " (11/1992. (III. 5.) AB határozat). Azzal, hogy a szigorú jogfolytonosság talaján maradt, egyes vélemények szerint az Alkotmánybíróság "előállította a rendszerváltás igazságosság-deficitjét, eleve lemondva az emberekben meglévő igazságérzet, igazságosságigény kielégítéséről, nagy tömegeket elidegenítve az alkotmányosság eszméjétől".[23]
Hasonló csalódás fogadta a közvélemény nem kis részének körében a titkosszolgálatokkal kollaborálók átvilágításának elmaradását, illetve azt, hogy eközben a régi rendszer áldozatainak mind anyagi, mind pedig információs kárpótlása jelképes maradt. Ezekben az ügyekben az Országgyűlés által szintén az 1990-es évek elején elfogadott törvényeket lényegében az Alkotmánybíróság is szentesítette, alapvetően liberális, adatvédelmi érvekre hivatkozással. Medgyessy Péter miniszterelnök III/II-es múltjának 2002-es nyilvánosságra kerülésekor ismét kifejeződött az enyhe átvilágítással és a titkosszolgálati akták hozzáférhetetlenségével kapcsolatos elégedetlenség. Az abban az évben végzett közvéleménykutatás szerint a megkérdezettek 60%-a szerint a múlt takargatása helyett helyesebb lett volna az azzal való szembenézés.[24] Egy tizenöt évvel később lefolytatott felmérés szerint a válaszolók többsége még mindig támogatta volna az akták nyilvánosságra hozatalát,[25] amit immáron a Fidesz-kormány utasított el, miközben az Alaptörvény negyedik módosításával a visszamenőleges igazságszolgáltatás iránti igényt inkább politikai ellenfele, az MSzP elleni leszámolásra használta.
* * *
Természetesen sohasem fog kiderülni, vajon az 1989-es demokratikus rendszerváltásnak ezek - az országlakosok értékrendszerétől eltérő tartalmú, a megkérdezésük nélkül meghozott - döntései valóban hozzájárultak-e ahhoz, hogy a választópolgárok többsége 2010 óta az illiberális autokráciát intézményesítő pártra szavaz, még ha nem is fair választások keretében. Bizonyos fokig a demokratikus "jogállami forradalom" máig továbbélő percepciójáról árul el sok mindent az Orbán-rendszer új kihívójának, Magyar Péternek a sikere. Magyar az első interjújában a következőket mondta: "Teljesen mindegy, hogy demokrácia van-e vagy jogállam, nem szeretem ezeket a szavakat, mert teljesen feleslegesek..."[26] Ez arra utal, hogy 1989 eszméi még az Orbán-féle autokráciát ellenzők körében sem követendőek. Ezért azután, azok a politikusok és jogász szakemberek, akik az alkotmányos demokrácia visszaállítását tűzik ki céljukul, jobban teszik, ha figyelembe veszik az 1989 utáni nem demokratikus, liberális jogi alkotmányosság tapasztalatait. ■
JEGYZETEK
[1] Ebben az értelemben ez a nem demokratikus liberalizmus hasonló az autoritariánus liberalizmus Michael Wilkinson által használt fogalmával, amelyet meghatároznak a kormányzati gazdaságpolitika elemei. Lásd Michael Wilkinson: Authoritarian Liberalism and the Transformation of Modern Europe, New York, Oxford University Press, 2021.
[2] Cas Mudde: Populism in Europe: An Illiberal Democratic Response to Undemocratic Liberalism, Government and Opposition, 2021/4, 577-597, https://doi.org/10.1017/gov.2021.15. A magyarban nehezen adható vissza a különbség a Mudde által használt "undemocratic" és az általam választott, inkább az angol "non-democratic"-nak megfelelő "nem demokratikus" kifejezések között. Egy angol nyelvű publikációmban a "non-democratic" jelzővel illetem a magyarországi liberalizmust. Gábor Halmai: From Liberal Democracy to Illiberal Populist Autocracy: Possible Reasons for Hungary's Autocratization, The Hague Journal on the Rule of Law, 28 May, 2024, https://doi.org/10.1007/s40803-024-00231-6.
[3] Éppen a magyarországi rendszerváltás során szerzett személyes tapasztalatai alapján érvel úgy Kim Lane Scheppele, hogy az alkotmánybírák döntései olykor közelebb kerülhetnek a demokratikus közösség akaratához, mint a parlamenti képviselőkéi. Lásd Kim Lane Scheppele: Democracy by Judiciary. Or, why Courts Can be More Democratic than Parliaments, in Rethinking the Rule of Law After Communism, eds. Wojciech Sadurski - Martin Krygier - Adam Czarnota, Budapest, CEU University Press, 2005.
[4] Lásd elsőként Jerzy Szacki: Liberalism After Communism, Budapest, CEU Press, 1995. Marcin Król, az 1980-as évek lengyel ellenzéki mozgalmának filozófusa pedig a rendszerváltást követő Mazowiecki-kormány pénzügyminiszteréről elnevezett, neoliberális Balcerowicz-terv kapcsán fogalmazta meg a "Hülyék voltunk" önvádját. Vö.: "Byliśmy głupi" ("We Were Stupid"), Marcin Król interviewed by Grzegorz Sroczyński, Gazeta Wyborcza. 2014. február 7. Angol fordítás: Timothy Snyder: https://www.iwm.at/news/inmemoriam-marcin-krol-1944-2020. Lásd a Kultura Liberalna folyóirat 2015-ös Król-interjújának angol nyelvű kivonatolt szövegét is: Kończy się świat demokracji ("The End of the Democratic World"),
- 69/70 -
https://www.tttdebates.org/the-end-of-the-democratic-world/#Marcin.
[5] A nem demokratikus jellegre lásd Mudde (2. vj.), vj.). Mind a nem demokratikus, mind a jogi jellegre pedig lásd: David Kosař - Jiří Baroš - Pavel Dufek: The Twin Challenges to Separation of Powers in Central Europe: Technocratic Governance and Populism, European Constitutional Law Review, 2019/3, 427-461, https://doi.org/10.1017/S1574019619000336.
[6] Majtényi László az ugyanebben a rovatban közölt írásában ilyen értelemben fogalmazza át az eredeti felkérőben szereplő kérdést: "Az első alkotmánybíróság radikális és elitista alapjogvédelmi működése helyett volt-e indok és lehetőség a mérsékletre?" (kiemelés az eredetiben - H.G.)
[7] Jogi és részvételi alkotmányosság szembeállítására lásd Paul Blokker: New Democracies in Crises? A Comparative Constitutional Study of the Czech Republic, Hungary, Poland, Romania and Slovakia, London, Routledge, 2014. Egy újabb munkájában Paul Blokker szintén használja a "liberális legalizmus" fogalmát abban az értelemben, mint a jog semleges felfogásának és a politika liberális felfogásának keveréke. Lásd Paul Blokker: Populism and Illiberalism, in Routledge Handbook of Illiberalism, eds. András Sajó - Renáta Uitz - Stephen Holmes, New York, Routledge, 2022, 279. Wojciech Sadurski szintén amellett érvelt, hogy a jogi alkotmányosságnak negatív hatása lehetett a demokratikus rendszerváltásokat követően, hozzájárulhatott a politikai pártok gyengeségéhez és civil társadalom kedvezőtlen helyzetéhez. Lásd Wojciech Sadurski: Transitional Constitutionalism: Simplistic and Fancy Theories, in Rethinking the Rule of Law after Communism, eds. Adam W. Czarnota - Martin Krygier - Wojciech Sadurski, Budapest, CEU Press, 2005, 9-24.
[8] Az adatokat idézi: Scheiring Gábor: Szocialista falak helyén kapitalista falak, Merce.hu, 2021. november 22.
[9] Hannah Arendt: What Freedom and Revolution Really Means, Thoughts on Poverty, Misery, and the Great Revolutions of History, The New England Review, 2017/2, https://lithub.com/never-before-published-hannah-arendt-on-what-freedom-and-revolution-really-mean/.
[10] Csizmadia Ervin: A liberális gondolat és a liberális politika, Elet és Irodalom, 2000. október 20.
[11] Lásd Kis János: Szabadságra ítélve - Életrajzi beszélgetések Meszerics Tamással és Mink Andrással, Budapest, Kalligram, 2021.
[12] A történelmi helyzet szülte aktivizmus szükségességét Sólyom utólag ekként magyarázta: "Abban a történelmi helyzetben az Alkotmánybíróságnak aktivistának kellett lennie... Az aktivizmus elkerülhetetlensége az Alkotmánybíróság avantgard szerepére utal. A sokban konzervatív és a demokráciát az 1946-os hagyományok, valamint az európai minimum alapján restauráló rendszerváltásban az Alkotmánybíróságnak vállalnia kellett az olyan megoldások kifejtését is, amelyek lehetőségét az Alkotmány tartalmazta, de az akkori közszellem a szabályokba zárva hagyta volna őket. Ezek a megoldások különösen olyan helyzetekben elengedhetetlenek, amikor a szabadságjogok érvényesülése, garanciális feltételeik minél szélesebb körű biztosítása a tét? - Sólyom László: A magyar Alkotmánybíróság önértelmezése és Hans Kelsen, in Hans Kelsen jogtudománya, szerk. Cs. Kiss Lajos, Budapest, Gondolat, 2007. 431. Idézi Sólyom Péter: Kelsen köpönyegéből. A magyar alkotmánybíráskodás keletkezéstörténetéhez, Közjogi Szemle, 2021/1, 11.
[13] Halmai Gábor: Merre tovább Alkotmánybíróság? Beszélő, 1996/4, http://beszelo.c3.hu/cikkek/merre-tovabb-alkotmanybirosag; angolul Gábor Halmai: Who is the Main Protector of Fundamental Rights in Hungary? The Role of the Constitutional Court and the Ordinary Courts, in Systems of Justice in Transition, eds. Jiri Priban - Pauline Roberts - James Young, Aldershot, Hampshire, Ashgate, 2003.
[14] Pokol Béla: Maradjunk közelebb a tudósszerephez! Jogelméleti Szemle, 2015/4, 62-69.
[15] Lásd Sólyom (12. vj.) Az más kérdés, hogy az Alaptörvény elfogadását követően Sólyom, túlértékelve az alkotmányos kultúra Alkotmánybíróság által kialakított helyzetét, alaptalanul bízott abban, hogy az majd megvédi az alkotmányosságot az autokrácia fenyegetésétől. Lásd Sólyom László: Az alkotmányosság esélyei. HVG, 2012. január 4.
[16] Samuel Moyn, a Yale Egyetem jogász-történész professzora tavaly megjelent könyvében (Liberalism Against Itself, New Haven, Yale University Press, 2023) világszerte a "hidegháború liberalizmusát" ("Cold-War liberalism") okolja a politikai liberalizmus idegenkedéséért a demokráciától, a tömegek mobilizálásától. A korábbi totalitárius rendszerek visszatérésétől félő liberális elit az államtól való félelmében a negatív szabadságot hangsúlyozta, az állami forrásokat is igénylő pozitív szabadsággal szemben. Ez utóbbi pedig utat nyitott a neoliberalizmusnak nevezett, szociálisan érzéketlen gazdasági liberalizmusnak.
[17] Vö.: Dorothee Bohle - Béla Greskovits: Capitalist Diversity on Europe's Periphery, Ithaca, Cornell University Press, 2012.
[18] A parlamenti döntések nem demokratikus jellegére olyan esetekben utalok, amikor azok nem egyeznek meg a társadalmi többség akaratával az adott kérdésben.
[19] Az alkotmányosság jogi fogalmának ezt a kritikáját a külföldi alkotmányjogi irodalomban lásd például: Martin Loughlin: Against Constitutionalism, Cambridge (Mas.), Harvard University Press, 2022, vagy: Rober-
- 70/71 -
to Gargarella. The Law as a Conversation Among Equals, Cambridge, Cambridge University Press, 2022.
[20] TÁRKI: Közép-európai közvélemény: Lakossági vélemények a közbiztonságról és a halálbüntetésről a közép-kelet-európai országokban, 2001. június, https://www.tarki.hu/adatbank-h/kutjel/pdf/a556.pdf.
[21] Lásd: Kis János: Liberalizmus Magyarországon - tíz évvel a rendszerváltás után, Élet és Irodalom, 2000. szeptember 15.
[22] Lásd erről Kende Péter: Igazságtétel, Beszélő, 1992/3, http://beszelo.c3.hu/cikkek/igazsagtetel.
[24] Lásd Varga László: Gergő és az ő árnyéka, Beszélő, 2002/9-10, http://beszelo.c3.hu/cikkek/gergo-es-az-o-arnyeka.
[25] Vö. a Republikon Intézet megbízásából 2017. április 7-19. között végzett felmérés eredménye: http://republikon.hu/elemzesek,-kutatasok/170430-ugynok.aspx.
[26] A legelső Partizán-interjúban elhangzottakat idézi Szentes Ágota: Kormányváltó? Megváltó? Élet és Irodalom, 2024. április 5., 12.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, European University Institute.
Visszaugrás
