Az Európai Unió mára kikristályosodott ún. "négy szabadsága" az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad áramlását jelenti. Noha jól elkülöníthető rendszerekről van szó, mégis vannak elvi és gyakorlati átfedések, amelyek során a szabadságok erősíthetik egymást. A jelen cikk arra törekszik, hogy három jogeset és elméleti hátterük segítségével bemutassa, miként tudta befolyásolni az áruk, személyek és szolgáltatások szabad mozgására vonatkozó szabályrendszer az egészségügy területét, amelyen a közösségi kompetencia meglehetősen szűkre szabottnak tekinthető. Az egészségügyi területen bekövetkezett változásokkal szeretném bemutatni, hogy valójában milyen nagy jelentősége is van a "négy szabadság" elvének még egy olyan részterületen is, amelyet a tagállamok szinte teljesen a saját hatáskörükbe tartozónak, ezáltal az európai közösségi jogtól mentesnek véltek.
Az Európai Közösségek Bírósága (a továbbiakban: a Bíróság) két, 1998-ban hozott kardinális döntésével, illetve egy, 2001-ben hozott döntésével alapvető változásokat vezetett be az addig nagyfokú tagállami önállósággal irányított, az európai közösségi jog által csak marginálisan érintett tagállami egészségügyi rendszerek működésében. Az 1998-as Kohll és Decker joge-setekkel2 a Bíróság ui. az európai közösségi joggal ellentétesnek minősítette azokat a luxemburgi jogszabályokat, amelyek a nem Luxemburgban igénybevett szociális biztonsági ellátások költségeinek megtérítését a luxemburgi hatóság előzetes hozzájárulásától tették függővé. A Bíróság kimondta, hogy a luxemburgi joghatóság alá tartozó személy által a nem ebben a tagállamban vásárolt szemüveg vagy igénybe vett fogászati kezelés költségeit a luxemburgi teherviselőnek előzetes hozzájárulás hiányában is meg kell térítenie, ugyanúgy, mintha a vásárlásra Luxemburgban került volna sor. Igaz, a megtérítési kötelezettség csak a Luxemburgban szokásos árra vonatkozik, de a más tagállamban történő áruvásárlásnak vagy szolgáltatás igénybevételnek a Luxemburgban történő vásárlással vagy szolgáltatás igénybevétellel való egyenrangú szintre emelése az egészségügyi rendszerek határon átnyúló jellegének erősítését alapozta meg.3 A 2001-es Vanbraekel eset pedig tovább pontosította azoknak a betegeknek a lehetőségét, akik nem abban a tagállamban kívánnak kórházi kezelést igénybe venni, amelynek egészségügyi intézményénél biztosítottak.4 A jogesetek tehát az áruk és szolgáltatások szabad áramlásán keresztül, és nem a szociálpolitikán keresztül közelítették meg a vándorló személyek egészségügyi megtérítéssel kapcsolatos magatartását; noha a hatás leginkább a szociálpolitika tárgykörébe tartozó egészségügyi jogszabályok területén jelentkezik.5
Nem vitatott, hogy a jogesetek megváltoztatták az egészségügyben 1998-ig érvényes szabályrendszert. Nagyon fontos azonban annak tisztázása, hogy ez a változás mennyire tekinthető váratlannak, illetve pontosan mit is foglal magában. A jelen tanulmány legfőbb célkitűzése a Kohll és Decker, illetve a Vanbraekel esetekkel módosított egészségügyi szabályrendszer bemutatása az Európai Unióban. Elsőként ismertetem az egészségügyi szektorban a jogesetek előtti szabályozási rezsimet. Ez a szabályozás a személyek szabad áramlásához kapcsolódik, amely a Római Szerződés hatályba lépése óta biztosít egészségügyi jogosultságokat a tagállami állampolgár migránsoknak és családtagjaiknak. Ezután rávilágítok, hogy az áruk és szolgáltatások szabad áramlásához kötődő Kohll és Decker, valamint a Vanbraekel jogesetek milyen elméleti hatást gyakoroltak az egészségügyi szektorban addig érvényes szabályrendszerre. Bemutatok néhány kiválasztott tagállami példát is, aminek keretében szó lesz az egészségügyi költségeknek az Európai Unióban való tagsággal összefüggő kategóriáiról is.6 Másrészt azonban annak vizsgálatára is törekszem, hogy az áruk és szolgáltatások szabad áramlása alapelvek szerint eldöntött jogesetek mennyiben hathatnak vissza általánosságban az egészségügyet addig meghatározó személyek szabad áramlása alapelv érvényesülésére.
A Maastrichti és az Amszterdami Szerződéssel bevezetett rendelkezések7 ellenére az egészségügy területén az Európai Közösség hatásköre összességében erősen korlátozott. Az Alapszerződés 5. cikkében meghatározott szubszidiaritás elve a tagállami kompetenciát csak erősíti. A kizárólagos tagállama hatáskör alól csak néhány konkrét kérdéskörhöz kapcsolódóan találunk kivételeket, ilyen az Alapszerződés 42. cikkében jelzett, a személyek szabad áramlásához kapcsolódó szociális biztonsági koordináció területe. Az Alapszerződésben biztosított jogalapot és a másodlagos jogforrásban történő szabályozási lehetőséget a szociális biztonsági koordináció területén a Tanács elsőként a 3/58/EGK és 4/58/EGK rendeletekkel, majd az azóta is hatályban lévő, többször módosított, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségben mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló 1408/71/EGK. rendelettel és a végrehajtásáról rendelkező 574/72/EGK tanácsi rendelettel (a továbbiakban: Rendelet) érvényesítette.8 A Rendelet a szociális védelem területén belül a szociális biztonsági ellátásoknak az Európai Gazdasági Térség területén belül migráló személyek részére történő odaítéléséről szól. Két fontos jogosultságot biztosít a személyi hatálya alá tartozó migrálóknak: a fogadó tagállamban (ez a migráció célállama) a szociális biztonsági ellátások igénybevétele szempontjából nemzeti bánásmódot garantál, illetve biztosítja a migrációt megelőzően, másik tagállamokban már megszerzett jogosultságok megtartását és beszámítását.
Az első fontos kérdés, hogy kik élhetnek a szociális biztonsági koordinációról szóló rendelet által biztosított jogosultságokkal. A Rendelet szabályai szerint a "migráns személyek" fogalom a következő személyi kategóriákat foglalja magában: a Közösségben mozgó EU polgárokat, hontalanokat és menekülteket, ha a munkavállalókra vagy önálló vállalkozókra vonatkozó szociális biztonsági rendszer alá tartoznak vagy tartoztak [a Rendelet 2(1) cikke]. Ide tartoznak továbbá a családtagok és a túlélő hozzátartozók is, állampolgárságuktól függetlenül. A közszolgálatban foglalkoztatottak, illetve a diákok is migránsnak minősülhetnek a Rendelet szempontjából, ha az általános szociális biztonsági rendszer alá tartoznak. Ezeknek a személyeknek, amennyiben bármikor megvalósítják a Római Szerződésben garantált szabad mozgást, jogukban áll a Rendeletnek az egészségügyi ellátásokra vonatkozó részére hivatkozni. A Rendeletre hivatkozásból viszont ki vannak zárva azok a harmadik államokból érkezett állampolgárok, akik nem családtagjai egy EU polgárnak. Hangsúlyozandó, hogy ez a Rendelet egyik legnagyobb hiányossága, hiszen a huzamosan az EU területén tartózkodó, de az egyik tagállamból a másikba vándorló harmadik állampolgárok szociális integrációjának folyamatossága emiatt teljességgel hiányzik. Jelenleg zajlik a Rendelet módosítása, és a Bizottság javaslatában megtalálható a harmadik állampolgárokra való kiterjesztés szabályozási célkitűzése.9 Éles tagállami ellenkezés tapasztalható azonban a kérdéskörben, ezért a személyi hatály kiterjesztése eléggé bizonytalannak tűnik.10 A továbbiakban a jogosulti kör meghatározására a "migráns személyek" összefoglaló fogalmat használom.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
