[1] A folyóirat II/3. számának "Fórum" rovatában rövid kommentárt szenteltem egy jogesetnek. Ennek az volt a lényege, hogy az "A" telken lévő családi ház tulajdonosa kártérítést igényel a szomszédos "B" telek tulajdonosától, mert az telkén üzletközpontot épített és az így kialakult forgalomterhelés miatt az "A" telken lévő családi ház forgalmi értéke csökkent.
[2] E tanulmány kiindulópontja az a közvélekedéssel is megegyező meggyőződés, hogy igazságtalan lenne, ha az ilyen károkozás következmények nélkül maradna. Utaltam arra is, hogy mivel valójában tipikusan kártalanítási helyzetről van szó, mert az ilyesfajta beruházások jellemzően a szükséges hatósági engedélyek keretében, azaz jogszerűen valósulnak meg, az lenne a korrekt jogi megoldás, ha ezeket a helyzeteket a Ptk. kártalanítási tényállásként kezelné - amit nem tesz.
[3] Szeretném az akkor írtakat néhány további szemponttal kiegészíteni.
[4] A Kúria III. tanácsa döntően a 2014-2015-ös években elsősorban az ún. rádióátjátszó tornyok létesítésévek kapcsolatban kialakította a rPtk. ilyen ügyekkel kapcsolatba hozható szabályainak, a 100. §-nak és a 339. § (1) bek-nek az értelmezési kereteit. A Kúria gondolatmenetének lényege a következő: a fent említett és ahhoz hasonló tényállások esetén a kárigényt a Ptk. 100. §-ának szomszédjogi szabálya és a kárfelelősség általános szabálya együttalkalmazásával kell megoldani, mégpedig úgy, hogy a kárfelelősség jogellenességi elemét a szomszédjogi szabály, azaz a szükségtelen zavarás tilalma, felróhatósági elemét pedig az általában elvárható magatartás, azaz a szükségtelen zavarás elkerülése alapján vizsgáljuk.
[5] Mélyebb elemzés nélkül is nyilvánvaló a Kúria gondolatmenetében rejlő ellentmondás; a jogellenességet, azaz a zavarást és annak szükségtelenségét, konkrétan azt, hogy a szomszéd a létesítményt észszerű feltételek mellett máshol vagy máshogy is megvalósíthatta volna, a kárfelelősség általános elve szerint a károsultnak kell bizonyítania, ugyanezt csak ellenkező előjellel - hogy ti. a létesítmény észszerű feltételek mellett máshol vagy máshogy nem volt megvalósítható - a károkozónak.
[6] Feltételezhető, hogy a Kúria is észlelte ezt az ellentmondást és igazságtalannak találva az ebből logikusan következő eredményt, hogy ti. a károsult jó eséllyel nem fogja tudni bizonyítani a jogellenességet és nem jut kompenzációhoz, azt a módszert alkalmazza, hogy a károsultat terhelő bizonyítást valamilyen zavaros okfejtéssel teljesítettnek tekinti, és a hangsúlyt a károkozóra nehezedő kimentő bizonyításra helyezi.
[7] A már említett rádióátjátszótorony-ügyekben szinte minden esetben az volt a Kúria végkövetkeztetése, hogy a létesítmény máshol vagy máshogy is megépíthető lett volna, azaz a károkozó nem tudta kimenteni magát és károsult így kártérítéshez jutott. Ezzel azonban a dogmatikai dilemma nem oldódott meg és az igazság eme győzelme sem tekinthető megnyugtatónak.
[8] A dogmatikai probléma megoldásának a Ptk. módosításán álláspontom szerint az lenne az útja, ha a Kúria szakítana a jogellenesség rPtk. 100.§, illetve Ptk. 5:23 §-ára alapításával és abból indulna ki, hogy a jogellenességet a károkozás alapozza meg, a szükségtelen zavarás kritériumát pedig kizárólag a felróhatóság körében vizsgálná.
[9] Az igazság pedig akkor győzne megnyugtatóan, ha a károsult a kimentés sikere esetén is kompenzációhoz jutna abból kiindulva, hogy ugyan miért kellene zokszó nélkül tudomásul vennie ingatlanának értékcsökkenését vagy életminősége romlását csak azért, mert a szomszéd nyilvánvalóan önös érdekből a létesítmény megépítése mellett döntött. Különösen indokolt ez a kérdés akkor, ha a szomszédot a létesítmény megvalósítására üzleti - nyereségszerzési - cél vezette. Ez a körülmény egyébként nézetem szerint a felróhatóság körében is értékelhető, ha abból indulunk ki, hogy ilyen esetben a kompenzáció felajánlása tekinthető az általában elvárható magatartásnak. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző ügyvéd.
Visszaugrás
