A magyar polgári jog újrakodifikálásának munkálatai során felmerült az általánosságban csak "a közös veszélyben elhaltakról szóló vélelem"-nek nevezett jogi konstrukció problematikája. Jelen írásban arra vállalkozunk, hogy a történeti - római jogban (I.) és a mérvadó újkori kodifikációkban (II.) fellelhető - gyökerek bemutatása után a kérdéskör szabályozási variációinak lehetőségeit (III.) vegyük sorra. Ezt követően néhány gyakorlati példával illusztráljuk a hatályos Ptk., a módosítás és a javaslat alapján történő rendezés közti különbségeket (IV.), majd de lege ferenda összegezzük a véleményünk szerint optimális megoldási lehetőséget (V.).
I. A közös eseményben/közös veszélyben elhaltak egymás utáni öröklésének szabályozását illetően a római jogi oktatásban használatos mérvadó tan- és kézikönyv a következőket írja: "Az öröklési viták könnyebb eldöntése érdekében a posztklasszikus jog alakította ki azt a vélelmet (praesumptio iuris), amely szerint, ha a szülők és gyermekeik közös veszélyben haltak el (commorientes), a serdületlen gyermekek (tizenkét évesnél fiatalabb leány, illetve tizennégy évesnél fiatalabb fiú) halála a szülőké előtt következett be, a serdült gyermekek pedig a szülők után haltak el (Tryph. D. 34, 5, 9, 1. 4)"1
Ugyanakkor abban az esetben, amikor egymással rokoni kapcsolatban nem álló több személy együtt elhalásáról van szó, a halál szimultán, egyazon időben történt beállása mellett foglal állást a forrás. Az elsőként vázolt megoldás vizsgálatához a iustinianusi Digestában található hét szöveghely közül négyet, a másodikként említett szabályozáshoz pedig a rendelkezésünkre álló tizenkét textusból szintén négyet veszünk behatóbb elemzés alá.2
I.1. Papiniunus3 fragmentumában4 az após és veje között arra nézvést született megállapodás, hogy amennyiben a leány, illetve a feleség halála után egy, életkorát tekintve egyesztendős fiúgyermek marad, úgy a hozomány a férjet illeti, ha azonban a gyermek még anyja életében meghalna, úgy a férj csupán a hozomány egy bizonyos részét tarthatja meg, feltéve természetesen, hogy a nő halálakor még fennállott a házassági kötelék.5 Az anya gyermekével együtt egy hajótörés alkalmával meghalt, és mivel az elhalálozási sorrend utólag már megállapíthatatlan, a jogász számára valószínűnek tűnt, hogy az anya túlélte a csecsemőt, vagyis a férj csupán a hozomány egy részét tarthatta meg. Egy gaiusi6 szöveghely7 regulaszerűen, mintegy normatív jelleggel határozza meg, hogy abban az esetben, ha az anya serdületlen fiúgyermekével8 együtt hajótörésben leli halálát, a gyermeket kell előbb meghaltnak tekin-teni.9
Tryphoninus10 töredékében11 az apa és fia háborúban esett el; az anya a fiú későbbi halálára alapozva igényét, a fiú vagyonát - nagy valószínűséggel a Hadrianus uralkodásának idejére datálható senatus consultum Tertullianum (Ulp. D. 26, 8.)12 alapján - magának követelte, ugyanakkor az agnát rokonok a fiú korábbi halálára hivatkozva tartottak igényt a teljes apai vagyonra. A jogtudós Hadrianus azon rescriptumára hivatkozik, miszerint az apa tekintendő korábban meghaltnak, vagyis az anya javára dönti el a jogvitát.13 A fragmentum ugyan nem ejt szót a fiú életkoráról, azonban nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy mint felserdült ifjú apjával együtt katonaként vett részt a háborúban.14 Egy következő, szintén tryphoninusi fragmentum15 két lehetséges variációt jelöl meg egy öröklési jogi kérdés kapcsán, amelyben az apa és fia - aki egyben apjának egyetlen végrendeleti örököse16 - egyszerre bekövetkezett halála képezi a tényálladék alapját: Ha a fiú serdült korú, úgy ő tekintendő túlélőnek, és a hagyatékra is az ő örökösei jogosultak, ha viszont a fiú serdületlen, akkor az apát kell túlélőnek vélelmezni. A vélelem természetesen az ellenkező bizonyításával megdönthető. Megemlítendő ugyanakkor, hogy Kaser a "nisi con-trarium approbetur" kitételt interpolációnak ítéli.17
I.2. A házastársak közti ajándékozás érvényességével foglalkozó ulpianusi fragmentum18 először megállapítja, hogy az ajándékozás érvénytelen, ha a fogságba esettek közül a megajándékozott hal meg először. Mi volna a megoldás akkor, ha mindketten ugyanazon katasztrófa (hajótörés, tűzvész) során halnak meg, és megállapíthatatlan, hogy melyikük hal meg előbb? A jogtudós a 206-ból származó oratio Severire hivatkozva érvényesnek tartja az ajándékozást, mert a megajándékozott nem tekintendő korábban elhaltnak; ennek megfelelően a kölcsönös ajándékozásnál is érvényesnek tekintendő az ajándékozás, tehát az ajándék az örököst illeti.19 Ha a kölcsönös ajándékozást tevő házastársak fogságba esvén bizonyíthatóan nem ugyanabban az időben halnak meg, Ulpianus szerint elméletileg a következő megoldások jöhetnek számításba: a fictio legis Corneliaie20 alapján a fogságba esést mintegy együtt elhalásnak tekintjük, s ekkor érvényes marad az ajándékozás; a házasság már életükben megszűnt a fogságba esés pillanatában, s ezért az ajándékozás érvénytelen; csak akkor érvényes az ajándékozás, ha a megajándékozott az ajándékozást túlélte; illetve csak akkor érvényes az ajándékozás, ha a megajándékozott visszatért. Ulpianus vélelmezi az első változatot, vagyis, hogy a fogságba esésnél a házastársak egyazon időben haltak meg, s így az ajándékozást érvényesnek tekinthetjük - megoldásában az egy időben történő meghalás vélelmét a fictio legis Corneliae alapján analógiával kiterjeszti az egyszerre fogságba esettekre is.21
Tryphoninus egy fragmentuma22 a dos receptitia23 visszaadására irányuló, a feleségnek a házasság idején bekövetkezett halálának feltételéhez kötött stipulatio hatályosságának kérdését taglalja; a házastársak együttes elhalálozása folytán kérdésként merül fel, hogy a feltétel beállott-e. Ha a nő túlélte volna férjét, az ügylet feltétele nem valósult volna meg, hiszen a házasság már a férj halálával megszűntnek lett volna tekintendő.
A jogtudós a házastársak egy időben beállott halálát vélelmezi - a feleség korábban bekövetkezett halálának lehetőségét meg sem említi -, s minthogy a házasság a nő halálakor szűnt meg, a stipulatio feltételét megvalósultnak kell elfogadnunk.24
Tryphoninusnak a helyettes örökös helyzetét taglaló fragmentumából25 a következő tényállás bontakozik ki: az örökhagyónak két serdületlen fia van, és Titiust rendeli helyettes örököséül annak, aki a fiúk közül később hal meg, ám a két serdületlen fiú hajótörés következtében egyszerre hal meg. Melyikük hagyatéka illeti meg Titiust? Ha a testvérek egymást követően haltak volna meg, a később elhalt örökölte volna a korábban elhalt vagyonát, s így Titius mint a később elhalt gyermek örököse mindkét hagyatékot megszerezhette volna. Titius ugyanakkor a később elhalt gyermek örököséül lett kinevezve, ám a testvérek közül - a szimultán beállott halál vélelméből kiindulva - egyik sem tekinthető úgy, hogy túlélte volna a másikat; Tryphoninus szerint abból kell kiindulni, hogy mindkét testvér utóbb elhaltnak tekintendő.26 Marcianus fragmentumában27 az együtt elhaló substitutus - jelen esetben az örökös testvére - és az örökös, illetve az egymásnak kölcsönösen helyettes örököseiként szereplő, együtt elhaló testvérek egymás utáni, illetve a substitutus öröklésének kérdése merül fel. Marcianus - az ellenkező bizonyításának hiányában - általános érvényű, regulaszerű megfogalmazással egyazon időben beállottnak vélelmezi a halálukat, s megállapítja, hogy nem örökölhetnek, illetve a substitutus sem örökölhet egymás után.28
I.3. A források áttekintése után helyesnek tűnnék néhány terminológiai megjegyzést fűzni az együtt elhalás kérdését tárgyaló fragmentumokhoz: A "commorientes" kifejezéssel csupán egyetlen forrásban találkoz-hatni,29 amely kifejezés azonban Beseler véleménye szerint interpolált, amit alátámasztani látszik azon tény is, hogy a forrásokban sem fordul elő a "commoriri" igealak.30 Többször olvashatók viszont a "simul perierint"31, illetőleg singularisban a "simulperierit"32 és "simul perit" 33 fordulatok, illetve ezek szinonimái, így például a "simul obissent" 34, "simul functus sit" 35, "pariter decesserint" 36 és "pariter mortuis" 37 kifejezések.38 A veszélyforrás - amely több személy együttes elhalálozását eredményezi - megnevezése in concreto a legtöbb szöveghelyen nem szerepel,39 a legszélesebb körben a lehetséges veszélyforrásokat azon fragmentum állapítja meg, amely a hajótörés, az omlás és a támadás mellett általánosságban jelzi a "valamilyen más módon" bekövetkezéssel fenyegető veszedelmet,40 egyebütt pedig legtöbbször hajótörést,41 tűzvészt, omlást és hadifogságot42 említ a textus. Mindezek alapján leszögezhető, hogy a "közös veszélyben elhunytak" terminus nem támasztható alá a római forrásanyagból, minthogy annak áttekintése során nem találkozhatunk a "periculum commune" fordulattal.43
Az első csoportban idézett esetek közül az első két, Gaiustól, illetve Papinianustól származó forrás a szülő és serdületlen gyermekének, míg a Tryphoninustól idézett szöveghelyek a serdült gyermek és szülőjének egyszerre bekövetkezett haláláról tudósít. A serdületlen gyermek és a szülő közös elhalálozása esetén a mindennapi élet tapasztalata szerint is elképzelhetőbb, hogy a gyengébb testi kondícióban levő személy, vagyis a serdületlen gyermek nem éli túl a szülőt. Teljességgel elfogadható tehát, hogy Papinianus a valószínűséget hozza fel responsumában indokként;44 ennek megfelelően a praesumptio kivétel nélkül alkalmazható.45 Azon körülmények között, ha a szülő és serdült gyermeke ugyanabban az időben távoznak az élők sorából, a jogtudósok egyszer sem hivatkoznak arra, hogy a szülőt életképesebb testi adottságai folytán a gyermek mindenképpen túlélné, hiszen - noha ez egy idős szülő és már felnőtt korú gyermeke esetében nem tűnik elfogadhatatlannak - ez korántsem biztos; elegendő itt a fiatal felnőtt szülő és épphogy serdült korú gyermeke elpusztulásának lehetőségeire és körülményeire gondolni. Éppen ezért a jogászok maguk is tisztában lévén a vélelmezett elhalálozási sorrend mesterkéltségével, véleményüket vagy az általános humanitással,46 vagy pedig egy adott császári rendelettel47 támasztják alá; bizonyos esetekben pedig egyéb jogpolitikai szempontokat érvényesítendő kivételt tesznek a vélelem alkalmazása alól.48 A római jog tehát nem állított fel a serdültek és serdületlenek együtt elhalásának esetére általános érvényű vélelmet, az életkor kizárólag a szülő és gyermeke együtt elhalásakor, tehát igen szűk körben feltételezte valamelyikük halálának korábbi beálltát!49
A második csoportban felsorolt fragmentumokban általánosan érvényesül azon vélelem, amely több személy együtt elhalása esetén a halál szimultán beálltát tételezi fel, s e praesumptio iuris alapján a jogtudósok kizárják az együtt elhalt személyek egymás utáni öröklésének lehetőségét. Megjegyzendő, hogy e tétel csak akkor volt alkalmazható, ha az érintett személyek együtt elhalását ugyanazon esemény, katasztrófa idézte elő.50
II. Először a Code civil, majd a német nyelvű törvénykönyvek, nevezetesen az ALR, az ABGB, az 1863-as szász BGB és az 1900-as német BGB, ezeket követően a két angolszász törvény, a brit Law of Property Act és az amerikai Uniform Simultaneous Death Act, végül pedig a magyar kodifikációs kísérletek vonatkozó rendelkezéseit tekintjük át.
II.1. A Code Civilben51 megtalálhatjuk az egyazon eseményben (un méme événement) elhaltak kölcsönös öröklési jogára vonatkozó, korkülönbségen alapuló vélelmet, amely azonban csak szubszidiáriusan, vagyis abban az esetben volt alkalmazható, ha nem állapítható meg, hogy melyikük halt meg korábban; a 720. § szerint a túlélési vélelmet a ténykörülmények alapján kell megállapítani - a ténykörülményekre alapozott vélelem a Cc. 1353. § szerint nem egyéb, mint a bíró felhatalmazása arra, hogy vélelmet formáljon a tényállásban felmerült valószínűségre -, ténykörülmények híján pedig a kor vagy a nem alapján.52 A törvényi vélelem megalkotásakor a törvényhozó az adott személyek fizikai ellenállóképességét vette alapul.53 A rendelkezés célja nem a vagyoni helyzet mentül méltányosabb rendezése, hanem a logikailag legvalószínűbb tényállás reprodukálása volt. A Code Civil szabályozása igen bonyolult kazuisztikus rendszert hozott létre, amely szerint a tizenöt év alatti, közös eseményben elhunytak közül az idősebb, a hatvan év feletti, közös eseményben elhaltak közül pedig a fiatalabb, ha pedig egyikük tizenöt év alatt, másikuk pedig hatvan év felett volt, úgy a fiatalabb tekintendő túlélőnek.54 A tizenöt és hatvan év közötti együtt elhalt férfi és nő közül - ha egyidősek, vagy a köztük fennálló korkülönbség egy évnél nem nagyobb - a törvény a férfit vélelmezi túlélőnek, ha pedig azonos neműekről van szó, úgy az örökséghez jutásuk természetes sorrendjét véve alapul a fiatalabbat kell túlélőnek tekinteni.55 Ezen utóbbi szabály teljességgel más alapra helyezi a felállított vélelmet, hiszen míg eddig a fizikai ellenállóképesség volt a hivatkozás alapja, addig itt a rendszerinti öröklési sorrendre történik hivatkozás; az előbbi hivatkozási ok sem feltétlenül helytálló, ugyanis - amint Hamza és Sajó megjegyzi -"semmi sem szól amellett, hogy a betegségekkel vagy szenvedésekkel szembeni rendszerinti ellenállás az itt szabályozott helyzetekben is mérvadó,...: a felrobbanó repülőgép esetében aligha van különbség a cirkuszi erőművész és törékeny hitvese között."56 A Code Civil részletes szabályozása ugyanakkor nem nyújt megoldást arra az esetre sem, hogy mi történik akkor, ha a közös veszélyben tizenöt és hatvan év közötti, illetve hatvan év feletti a két commoriens. A francia joggyakorlat nem fogadta szívesen a Code Civil e rendelkezését, mivel kivételt képez a távollevőkre vonatkozó általános szabály57 és az "affirmanti incumbit probatio" elve58 alól, éppen ezért alkalmazása során interpretatio restic-tivával élve csak a törvényes öröklése vonatkoztatják, és megkövetelik az azonos halálokot.59
II.2. A Preußisches Allgemeines Landrecht60 a közös veszélyben elhaltakra vonatkozó rendelkezésében ismeri a gemeinsames Unglück - utóbb a magyar terminológiába is bevonuló - fogalmát, valamint az egy időben való meghalás tényállását is; mindkét esetben az egy időben beállott halált rendeli vélelmezni, ha az elhalálozás tényleges sorrendje megállapíthatatlan.61 Az osztrák Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch62 nem állít fel kazuisztikus vélelmi rendszert az elhalálozás sorrendje kapcsán, hanem kimondja, hogy amennyiben kétséges, hogy ki halt meg korábban, a bizonyítás az adott elhunyt korábbi vagy későbbi halálára hivatkozó felet terheli; a bizonyítás eredménytelensége esetén abból kell kiindulni, hogy mindegyik személy esetében ugyanakkor állott be a halál.63 A közös veszély fogalma nem szerepel az Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuch - azóta már hatályon kívül helyezett - paragrafusában; szabályozása a klasszikus római jogi, a nem családtagok közös esemény folytán bekövetkező elhalását megdönthetően vélelmező megoldáshoz hasonló,64 lehetőséget ad a bizonyításra, ám ha ez eredménytelen, az egyszerre beállott halált vélelmezi.65 Az 1863-as Bürgerliches Gesetzbuch für das Königreich Sachsen66 - noha nem a személyi, hanem az öröklési részen belül - az ABGB-hez hasonlóan szabályozza a kérdést,67 vagyis ellenbizonyítás hiányában az együtt elhalást kell feltételezni.68 A svájci Zivilgesetzbuch69 szerint, amennyiben nem bizonyítható, hogy több elhalt személy közül egyik túlélte a másikat, úgy az egy időben bekövetkezett halált kell feltételezni;70 a közös veszély fogalmát azért nem vették fel a jogirodalomba, mert az e körbe tartozó esetek felesleges szűkítéséhez vezet-ne.71 A német Bürgerliches Gesetzbuch72 - mára hatályon kívül helyezett - rendelkezése a közös veszélyben elhaltak egyazon időben beállt halálát vélelmezi;73 említést érdemel, hogy a vonatkozó paragrafusban szerepel a gemeinsame Gefahr fogalma, valamint nem történik utalás az ellenbizonyítás lehetőségére, vagyis arra, hogy e szabály csak az elhalálozási sorrend bizonyítha-tatlansága esetén alkalmazandó.74
II.3. Az 1925-ös Law of Property Act úgy rendelkezik, hogy abban az esetben, ha két vagy több személy olyan körülmények között halt meg, amely nem teszi lehetővé annak eldöntését, hogy melyik élte túl a másikat, a fiatalabbat kell túlélőnek tekinteni.75 Ezen megoldás azonban - amely kizárólag logikai alapon nyugszik, ám megfelel az angolszász jogrendszerben gyakorta hivatkozott common sense-nek - nem alkalmazható abban az esetben, ha az elhalálozás sorrendjének kérdése házastársak között vetődik fel, ilyenkor ugyanis egyikükkel kapcsolatban sem lehet túlélési vélelemre hivatkozni, vagyis egyik sem örököl a másik után.76 Az Amerikai Egyesült Államokban az 1950-es évektől valamennyi államban szinte azonos szövegű Uniform Simultaneous Death Act a következőképpen szabályozza e kérdést. Ahol a tulajdon vagy más jogcím az elhalálozás elsőbbségétől függ, és az egyidejűleg történt elhalás nem kellőképpen bizonyítható, minden egyes személy tulajdona úgy tekintendő, mintha ő lett volna a túlélő. Ha a kedvezményezett joga attól függ, hogy túléli-e a másikat, s az egyidejű elhalás nem bizonyítható megfelelően, a jogosult túl nem élőnek tekintendő. Kölcsönös kedvezményezettség esetén a tulajdon a kedvezményezettek számának megfelelő, egyenlő részre osztandó, és e részek azok között osztandók el, akik túlélésük esetén utánuk kedvezményezettek volnának. Házastársak közös vagyonánál és közös tulajdonnál ötven százalékos az eloszlás, életbiztosítás esetén pedig a kedvezményezett tekintendő túlélőnek. Az amerikai szabályozás tehát az "affirmanti incumbit probatio"77 elvét engedi érvényre jutni, a bizonyítás eredménytelensége, illetve lehetetlensége esetén pedig az együttes elhalást vélelmezi, ami a kölcsönös öröklést teszi lehetővé.78
II. 4. A Horváth Boldizsár-féle 1871-es Általános Magánjogi Törvényjavaslat a személyekről szóló részben kétség esetére megdönthető vélelmet állít fel "több ugyanazon halálveszélyben kimúlt személy" egy időben bekövetkezett halálára.79 Az 1900-ban napvilágot látott Magyar Általános Polgári Törvénykönyv első szövege szintén megdönthető vélelmet állít fel a közös veszélyben elhunytak egyazon időben történt elhalásáról arra az esetre, ha a halál időpontja bizonyíthatatlan volna,80 e szabályozási javaslatot az 1913-as változat is átveszi.81 Az 1928-as Magánjogi Törvényjavaslat nem állít fel a közös veszélyben elhunytak kapcsán vélelmet, s a holtnak nyilvánításhoz82 fűzött indokolás meg-említi,83 hogy az Magánjogi Törvényjavaslat, miután expressis verbis kimondja, hogy erre az esetre nem kíván vélelmet konstruálni, az elhalálozás sorrendjét állí-tóra rója a bizonyítási terhet.84
III. Az eddig áttekintett szabályozások és lehetséges logikai kombinációk alapján a kérdés - Hamza és Sajó nézete szerint - a következő módokon volna rendez-hető.85
Amennyiben a feleknek lehetőségük nyílik a halál időpontjával kapcsolatban a bizonyításra, úgy három fő szabályozási irányt különböztethetünk meg:
a) Teljes törvényi vélelemhiány esetén a feleknek korlátlan lehetőségük nyílik a bizonyításra, amint ezzel a jelenleg hatályos Ptk.-ban is találkozhatni. Bizonyítékok hiányában a bíró kénytelen az együtt elhalás mellett állást foglalni. A megoldás hátránya, hogy a teljes bizonyítási szabadság és a túlélés véletlen tényezői hajlamosíthatják a feleket a tények manipulálására.86
b) A teljes bizonyítási szabadság mellett a bizonyítás sikertelensége esetén a törvényes vélelmet kell alkalmazni az elhalálozás sorrendjére, ahogy a Code Civil rendszerében látható. (Ezen belül megkülönböztethetjük azon két alesetet, miszerint egyfelől már igen gyenge bizonyítékok is kiküszöbölhetik a vélelmet, másfelől pedig csak az elhalálozási sorrend meggyőző megállapítása teszi lehetővé, hogy a vélelem ne kerüljön alkalmazásra.)
c) Főszabályként a vélelmet alkalmazzák, és a bizonyításnak csak kivételként van helye. Ezen megoldás lényegében csak logikailag különíthető el
attól a fentebb vázolt lehetőségtől, amely szerint csak az elsődlegesen tekintetbe vett, megalapozott bizonyítékok teszik lehetővé a vélelem -mint másodsorban felmerülő alternatíva - kikü-szöbölését.87
Amennyiben kizárjuk a felek bizonyítási jogát, úgy két megoldás kínálkozik, s a második változat ismét két lehetőséget vet fel.
a) Kötelező elhalálozási sorrendet állapítunk meg.
b) Az elhalálozás egyidejűségét vélelmezzük. Ezen utóbbi esetben egyik lehetőségként felmerülhet, hogy - mivel a felek egyszerre haltak meg - kölcsönösen örökölnek egymás után; másik járható útnak pedig az mutatkozik, hogy - mivel egyik sem tekinthető életben levőnek a másik halála után - mint kiesők nem örökölnek egymás után. Mivel az első lehetőség csupán bizonyos szempontból - így például a Code Civil alapjain álló bizonyítási rendszerben - korrekt lehet, ám mivel épp a nemkívánatos bizonyítgatás elkerülése a cél, logikailag elvetendő.88
IV. A logikusan levezethető szabályozási modellek után tekintsük át a problematikát néhány példa segítségével, amelyeket mind a hatályos Ptk., mind a tervezett módosítás, mind pedig a javaslat alapján megoldunk. A Polgári Törvénykönyv 600. § a) pontja alapján kiesik az öröklésből, aki az örökhagyó előtt meghal. Tehát a hagyatékból csak akkor lehet részesülni, ha az adott személy túlélte az örökhagyót. Így az öröklés - mint halál esetére szóló szerzés - a túlélés feltételéhez kötött szerzésnek minősül.89 E tömör szabályozásból az is kiderül, hogy hatályos öröklési jogunk nem ismeri a közös veszélyben elhunytak egyidejű elhalálozásának vélelmét. Ez azt eredményezi, hogy egy közlekedési balesetben elhunyt családtagok esetén - az öröklés sorrendjének megállapíthatósága céljából - az egyes családtagok elhalálozásának időpontját és egymásutániságát tisztázni kell.90 A közös veszélyben elhunytakkal kapcsolatos vélelem hiánya komoly bizonyítási nehézségeket okoz az elhunytak halálozási sorrendjének és az öröklés rendjének megállapításakor.91 Egyetértünk Vékás Lajossal abban, hogy ilyenkor - a végrendelet alapján történő öröklést kivéve - a véletlenek befolyásolják az öröklési sorrendet.92
Az új Ptk. koncepciója a hatályos szöveget [Ptk. 600. § a) pont] úgy módosítaná, hogy "kiesik az öröklésből, aki nem éli túl az örökhagyót" .93 A szövegváltoztatás indokaként a koncepció azt hozza fel, hogy "ilyen megfogalmazás mellett az egyszerre elhalt személyek utáni öröklési viták megelőzhetők".94 Úgy véljük, ez az indokolás nem igazán helytálló, mert aki nem éli túl az örökhagyót, az előtte vagy vele egy időben hal meg. Tehát a tervezett megfogalmazás annyiban bővebb értelmű a jelenleg hatályos szövegváltozatnál, hogy az örökhagyóval egyszerre elhalálozó is kiesik az öröklésből. Azonban ez a variáció sem oldja meg a halálozási időpontok és sorrendek megállapíthatóságának és bizonyíthatóságának nehézségét és nem küszöböli ki a véletlenszerűséget sem.
Egyetértünk viszont a koncepció azon felvetésével, hogy "ehhez kapcsolódóan meggondolást érdemel egy olyan kiesési oknak a meghatározása, amely a ,közös veszélyben', ma már inkább közös balesetben, vagy más hasonló közös esemény folytán mégsem teljesen egyidejűleg elhaltak egymás utáni öröklését - a később elhaltnak a korábban elhalt utáni öröklését - ilyen esetben kizárja" .95 Indokolásul a koncepció - véleményünk szerint, amint erre utóbb visszatérünk, logikailag nem helytállóan - a következőket írja: "Ez a kérdés ma már vélelmekkel nem oldható meg, ilyen szabály nélkül mégis feltűnően igazságtalan eredmények születhetnek. Különösen áll ez a leszármazók nélkül elhalt házastársak utáni öröklésre, ahol az egyiküknek a bármilyen rövid idővel való túlélése, rendszerint anélkül, hogy a később elhalt akár csak az eszméletét is visszanyerné, mindkettőjük vagyonát az ily módon utóbb elhalt házastárs családjának juttatná. Az ilyen balesetek sajnos ma egyáltalán nem kivételesek."96 Ez a megoldás csak a közös eseményt valóban túlélőnek biztosítana öröklést, függetlenül attól, hogy a közös esemény résztvevője volt-e.
Ha különböző öröklési helyzeteket veszünk górcső alá, akkor kideríthető, hogy a hatályos a), a tervezett módosítás b) vagy a javaslat c) szövege vezet-e igazságosabb eredményre.
A példaként felhozott szituációt vizsgáljuk meg először:
Házastárs 1 Házastárs 2 (leszármazók nélkül) A közlekedési balesetben Házastárs 1 hal meg először, Házastárs 2 pedig néhány perccel - anélkül, hogy eszmélete visszatérne - túléli.
a) Leszármazók hiányában97 Házastárs 2 örököl, ő lesz az örökhagyó a továbbiakban, és mivel ő is meghal, Házastárs 1 és Házastárs 2 közös vagyona Házastárs 2 szüleire háramlik.98
b) Mivel Házastárs 2 túlélte Házastárs 1-et a Ptk. 607. § (4) bekezdése alapján ő örököl, és az ő néhány perccel később bekövetkezett halálával a Ptk. 608. § (1) bekezdése szerint szülei lesznek az örökösök. Tehát a tervezett szövegmódosítás nem nyújt jobb megoldást erre az esetre.
c) Ha kizárjuk a közös veszélyben elhunytak egymás utáni öröklését, akkor a két örökhagyó (Házastárs 1, Házastárs 2 szülei örökölnek, fejenként egyenlő részben; azaz igazságosabb megoldást eredményezne a szövegkiegészítő javaslat.
Ha Házastárs 1 és Házastárs 2 (szintén leszármazók nélkül) bizonyíthatóan egyszerre halálozna el közlekedési balesetben, akkor
a) a hatályos szöveg szerint egyik sem halt meg a másik előtt, azaz kölcsönösen örökölnek egymás után (!), és utánuk szüleik;
b) a koncepció szövegtervezete alapján már Házastárs 1 és Házastárs 2 szülei fognak fejenként egyenlően örökölni;
c) a javasolt felvetés is erre az eredményre vezetne.
Ha
légi katasztrófában meghaltak, és megállapítást nyert az elhalálozás sorrendje (1: anya, 2: apa, 3: gyermek)
a) a gyermek örököl szülei után, de mivel neki nincsenek leszármazói, házastársa, szülei (mert előtte meghaltak) és a szüleinek leszármazói, így a törvényes örökösök egyenlő részekben az örökhagyó (a gyermek) nagyszülői (ezek hiányában a nagyszülők leszármazói);99
b) a tervezett szövegváltoztatás is az a) pontbeli eredményre vezetne. (Itt csak az egyidejű elhalálozás vezet az a) pontnál megfelelőbb eredményre: nincsenek "keresztül-kasul" öröklések az elhunytak között, hanem rögtön a következő paren-téla - itt a nagyszülői - örököl.);
c) a közös balesetben elhaltak egymás utáni öröklésének kizárása is a nagyszülői parentéla öröklésére vezetne. Tehát ennél a szituációnál nincs eltérés a három szabály adta lehetőségek között.
Ha ennek az öröklési helyzetnek a halálozási sorrendjét megfordítjuk: 1 gyermek, 2 apa, 3 anya, akkor az alábbiak vázolhatóak fel:
a) a meghalt gyermeknek nincsenek leszármazói, házastársa, így szülei örökölnek utána fejenként egyenlő részben. Az apa után - leszármazó kiesése miatt - az anya (mint házastárs) örököl, és az ő halálával - leszármazó és házastársa hiányában -az anya szülei lesznek az örökösök, azaz az anya családjáé lesz a teljes hagyaték;
b) mivel az anya és az apa is túlélte a gyermeket, így nem estek ki az öröklésből, tehát a szövegtervezet szerinti megoldás megegyezik az a) pontbelivel, azaz semmivel sem igazságosabb;
c) a javaslat szerint a gyermek után apa és anya nem örökölhetnek (és ők egymás után sem), így le-származók, házastárs, és szülők (valamint ezek leszármazói) hiányában a gyermek nagyszülei (az apa és az anya szülei) örökölnek egyenlő részben.
Ha
légi balesetben elhunynak és a halálozás sorrendje: 1 anya, 2 apa, 3 közös gyermek (a külön gyermek túlélő vagy nem részese a balesetnek):
a) az anya után a közös gyermek örököl, az apa után a két gyermek (fele-fele arányban), a közös gyermek halálát követően leszármazók, házastárs és szülők hiányában féltestvére, a külön gyermek;100
b) a koncepció változtatása ugyanerre a nem igazán méltányos megoldásra vezet. Az egyidejű elhalálozás esetén pedig igazságosabb eredmény születne: a külön gyermek és az anyai nagyszülők felefele arányban örökölnének;
c) a közös eseményben elhunytak egymás utáni öröklésének kizárása esetén - a halálozási sorrendre tekintet nélkül - a közös gyermek anyai nagyszülei és az apa külön gyermeke örökölnének fele-fele arányban.
Ha változik a halálozási sorrend: 1 apa, 2 közös gyermek, 3 anya, akkor az alábbi megoldások vázolha-tóak fel:
a) apa után a két gyermek egyenlő részben örököl, a közös gyermek után az anya örököl, ő utána pedig az anya szülei egyenlő részben, tehát a két család között megoszlik a vagyon;
b) a szövegtervezet - az egyszerre elhalálozás esetét is ideértve - az a) pontbeli eredményre vezet szintén;
c) a javaslat is az a) pontban vázolt megoldást nyújtja: az apa előző házasságából való gyermeke és az anya szülei öröklik a vagyont.
Megint eltérő halálozási időpontok esetén: 1 apa, 2 anya, 3 közös gyermek, az alábbi észrevételek tehetőek:
a) az apa halála esetén a két gyermek egyenlő részben örököl, az anya halálakor a közös gyermek örököl, a közös gyermek halálakor pedig - mivel az öröklésből kiesett szülő helyén annak leszármazója örököl - a külön gyermek;
b) a szövegtervezet az a) pontban ismertetett eredményre vezetne, ennél igazságosabb csak az egyszerre elhalálozás lenne, mert a külön gyermek és az anyai szülők öröklésével, megoszlana a hagyaték a két család között;
c) a javaslat igazságosabb lenne: eleve az egyenlő részbeni öröklésre vezetne a külön gyermek és az anya szülei között.
Ha az elhalálozás az alábbiakban következne be: 1 anya, 2 közös gyermek, 3 apa akkor:
a) anya után a közös gyermek, ő utána az apa, és apa után a külön gyermek örököl;
b) a koncepció szövegváltozata is ezt az öröklési láncolatot eredményezné, kivéve az egyszerre el-hunyás esetét [lásd: c) pontnál];
c) a javaslat méltányosabb lenne a két családra nézve a külön gyermek és az anya szülei örökölnének.
Ha először a közös gyermek hal meg és őt követik a szülők (apa és anya - ebben a sorrendben), akkor: a) a közös gyermek után apa és anya örököl egyenlő arányban, az apa után pedig a külön gyermek, anya vagyona pedig szüleire háramlik;
b) ugyanez az eredmény a tervezett módosításnál is, ideértve az egyszerre elhalálozás esetét is;
c) a külön gyermek és az anya szülei egyenlő részben részesülnek a hagyatékból a javaslat alapján.
Ha a közös gyermeket az anya, majd az apa követi, a megoldás az előbbivel azonos: a közös gyermek után egyenlő részben a szülei örökölnek, míg az apa után a külön gyermek, addig az anya után annak szülei örökölnek majd mindhárom (hatályos, módosítás-tervezet, javaslat) szabályszöveg alapján. Természetesen a fenti két bekezdésben vázolt helyzet az elhalt közös gyermek vagyonára vonatkozik, a szülők közös vagyona az öröklési jog már idézett előírásai szerint háramlik.
V. Mindezek alapján véleményünket az alábbiakban foglaljuk össze:
Az új Ptk. koncepciójában megfogalmazottakkal annyiban érthetünk egyet, hogy a közös eseményben meghaltak egymás utáni öröklését kizárjuk. Ezt a római jog - eltekintve az igen szűk körben alkalmazható, az elhalálozás sorrendjét megdönthető vélelemmel szabályozó, és a szülő-gyermek relációban az egymás után történő öröklést lehetővé tevő vélelemtől - és a legtöbb újkori kodifikáció is megteszi valamilyen formában, akár a vélelem elsődlegességét preferálva, akár azt a bizonyítás sikertelenségének esetére fenntartva.
A koncepció megfogalmazója helyesen ismeri fel, hogy a "közös veszély" helyett szerencsésebb a "közös esemény" kifejezés használata, tekintettel arra, hogy - amint ezt a jogtörténeti részben kifejtettük - a "közös veszély" fogalma nem vált következetesen és egyöntetűen alkalmazott terminus technicusszá, használata leginkább a német jogi terminológiában honosodott meg, s onnan került át a magyar jogi nyelvbe. A terminológiai hagyomány mögött jelentőségben semmivel sem marad el azon tény, hogy "közös veszély" alatt általában a halálhoz vezető oksági láncolatban egy igen hátul álló láncszemet értünk, ami nem azonos azon konkrét okkal, ami a halált előidézi, a "közös esemény" ezzel szemben a halált közvetlenül kiváltó eseményt jelent.101 A közös eseménynél ugyanakkor további fogalmi szűkítést kell végrehajtanunk: szükséges egyfelől, hogy az időbeli kapcsolat (egyidejűség) mellett a térbeli kapcsolat - például a háborúban az azonos hadszíntér - is fennálljon, másfelől elengedhetetlen fogalmi elem, hogy egyik személy cselekménye se legyen oka a másik személy halálának - gondoljunk a családját kiirtó, majd önmagával is végző, illetőleg a veszélyhelyzetbe jutottnak segítséget nyújtó személy esetére. Nem szükséges ugyanakkor, hogy a halálok mindkét személy esetében azonos legyen hajószerencsétlenségnél egyikük életének a hajón kiütő tűz, másikukénak a vízbefúlás vetett véget -, ám a különböző halálokoknak a mindkettőjük életét közvetlenül fenyegető eseményből kell fakadniuk. Közös eseménynek tekintjük tehát azt a veszélyforrást, amely olyan oksági láncolat elején helyezkedik el, amely közvetlenül - s ezért a lehetséges áldozatok körét pontosan körülhatárolha-tóan - okozhatja több személy halálát.102
Nem érthetünk ugyanakkor egyet a Ptk. koncepció indoklásának azon elemével, amely szerint a kérdést nem tartja vélelmekkel rendezhetőnek. A koncepció megalkotója a több személy halálát okozó közös eseményt tekinti önálló hipotézisnek, és diszpozícióként kimondja, hogy ezen személyek közül egyik sem örököl a másik után. Ezen önálló diszpozíció kimondása ugyanakkor azt sejteti, mintha ez nem volna általános elve az öröklési jognak - nevezetesen, hogy csak a túlélő örökölhet, s hogy a túl nem élő kiesik -, hiszen csak ott tekinthető a külön hipotézishez fűzött külön diszpozíció szükségesnek, ahol a jogalkotó valóban más magatartást várna el. Az öröklési jog említett alapelvét egy speciális helyzetre megismételni felesleges, hiszen e részkiemelésből a contrario arra következtethetnénk, hogy az alapelv nem is létezik, s minden a hipotézistől eltérő helyzetben épp az itt hangsúlyozott diszpozíció ellenkezőjének kellene érvényesülnie.103
Ha nem kívánunk a körülményes, csekély eredménnyel kecsegtető és legfőképp számtalan esetben méltánytalan eredményre vezető bizonyítgatás számára teret nyitni, úgy a közös eseményben - s ezen eseményt a fenti definíció segítségével pontosan körül kell határolnunk - elhunytak egymás utáni öröklése kizárandó és kiesési okként a Polgári Törvénykönyvbe beemelendő. Az imént levezetett joglogikai okokból ez - véleményünk szerint megdönthetetlen vélelem megalkotásával történhet. ■
JEGYZETEK
1 Földi A.-Hamza G.: A római jog története és institúciói. Budapest 200510. 205.
2 A szöveghelyek összeállításában a Hamza által felállított rendszert követtük - vö. Hamza G.: Az együtt elhaltakra vonatkozó vélelmek a római jogban. AUB 18. 1976. 347-361; Hamza G.-Sajó A.: Az együtt elhalás néhány jogi kérdése. MJ 1976/3. 191-202.
3 Papinianushoz bővebben lásd F. Schulz: Geschichte der römischen Rechtswissenschaft. Weimar 1961. 126; J. A. Ankum: Papinian, ein dunkler iurist? OIR 2. 1996.
4 Pap. D. 23. 4. 26 pr. Inter socerum et generum con-venit, ut, si filia mortua superstitem anniculum fi-lium habuisset, dos ad virum pertineret, quod si vivente matre filius obisset, vir dotis portionem uxore in matrimonio defuncta retineret. Mulier naufragio cum anniculo filio periit, quia verisimile videbatur ante matrem infantem perisse, virum partem dotis retinere placuit.
5 A házassági vagyonjoghoz lásd M. Lauria: Matrimonio e dote in diritto romano. Napoli 1952.; A. Wacke: Actio rerum amotarum. Köln-Graz 1963. Hamza G.: A házastársak közötti ajándékozási tilalom eredetének kérdéséhez a római jogban. AUB 19/20. 1977.
6 Gaiushoz bővebben lásd A. N. Honoré: Gaius. Oxford 1962; Gy. Diósdi: Gaius, der Rechtsgelehrte. In: ANRWn. 15. 1976.
7 Gai. D. 34. 5. 23. Si mulier cumfilio impubere naufragio periit, priorem filium necatum esse intel-legitur.
8 A serdültség számításához és jelentőségéhez lásd A. B. Schwarz: Die justinianische Reform des Pubertätsbeginns und die Beilegung juristischer Kontroversen. ZSS 69. 1952.; J. A. Ankum: Les ,infanti proximi' dans la jurisprudence classique. In: Estudios F. Hernandez-Tejero. Madrid 1993.
9 A forrás kazuisztikát kerülő tömörségét az magyarázza, hogy a fragmentum a De rebus dubiis titulusban található, amelyben gyakorta a jogeset ismertetése nélkül kerül sor a jogtétel megfogalmazására; vö. Hamza i. m. 1976. 350.
10 Tryphoninushoz bővebben lásd P. Krüger: Geschichte der Quellen und Literatur des römischen Rechts. 1912. 225.; Schulz i. m. 126.
11 Tryph. D. 34. 5. 9. 1. Cum bello pater cum filio perisset materque filii quodsi postea mortui bona vindicaret, adgnati vero patris, quasi filius ante perisset, divus Hadrianus credidit patrem prius mortuum.
12 A senatus consultum Tertullianumhoz lásd C. San-filippo: Di una interpretazione giurisprudenziale dei senatoconsulti Orfiziano e Tertulliano. In: Festschrift F. Schulz I. Weimar 1951.
13 Nagy valószínűséggel Hadrianus e rendelete jelenti az együtt elhaltakra vonatkozó vélelem klasszikus kori fejlődésének kiindulópontját. Vö. M. Kaser: Beweislast und Vermutung im römischen Formularprozess. ZSS 71. 1954. 239.
14 Hamza i. m. 1976. 350.
15 Tryph. D. 34. 5. 9. 4. Si Lucius Titius cum filio pubere, quem testamento scriptum heredem habebat, perierit, intellegitur supervixisse filius patri et ex testamento heres fuisse, et filii hereditas successoribus eius defertur, nisi contrarium appro-betur. Quod si impubes cum patre filius perierit, creditur pater supervixisse, nisi et hic contrarium approbetur.
16 A római végrendeleti örökléshez lásd Pólay E.: A római végrendelet eredete. AUSz 2. 3. 1956; M. Amelotti: Le forme classiche di testamento I-II. Torino 1966-1967.
17 Kaser i. m. 239; Hamza i. m. 1976. 351.
18 Ulp. D. 24. 1. 32. 14. Si ambo ab hostibus capti sint et qui donavit et cui donatum est, quid dicimus? Et prius illud volo tractare. Oratio, si ante mors con-tigerit ei cui donatum est, nullius momenti dona-tionem esse voluit: ergo si ambo decesserint, quid dicemus, naufragio forte vel ruina vel incendio? Et si quidem possit apparere, quis ante spiritum posuit, expedita est quaestio: sin vero non appareat, difficilis quaestio est. Et magis puto donationem valuisse et his ex verbis orationis defendimus: ait enim oratio si prior vita decesserit qui donatum accepit: non videtur autem prior vita decessisse qui donatum accepit, cum simul decesserint. Proinde rectissime dicetur utrasque donationes valere, si forte invicem donationibus factis simul decesserint, quia neuter alteri supervixerit, licet de commorien-tibus oratio non senserit: sed cum neuter alteri supervixerit, donationes mutuae valebunt: nam et circa mortis causa donationes mutuas id erat conse-quens dicere neuteri datam condictionem: locuples igitur heredes donationibus relinquent. Secundum haec si ambo ab hostibus simul capti sint amboque ibi decesserint non simul, utrum captivitatis specta-mus tempus, ut dicamus donationes valere, quasi simul decesserint? An neutram, quia vivis eis fini-tum est matrimonium? An spectemus, uter prius decesserit, ut in eius persona non valeat donatio: an uter rediit, ut eius valeat; mea tamen fert opinio, ubi non reverterunt, ut tempus spectandum sit captivi-tatis, quasi tunc defecerint: quod si alter redierit, eum videri supervixisse, quia redit.
19 Hamza i. m. 1976. 354.
20 Fóldi-Hamza i. m. 221.
21 Hamza i. m. 1976. 354.
22 Tryph. D. 34. 5. 9. 3. Si maritus et uxor simul perierint, stipulatio de dote ex capitulo si in matrimonio mulier decessisset habebit locum; si non probatur illa superstes viro fuisset.
23 Ehhez lásd Fóldi-Hamza i. m. 257. sk.
24 Hamza i. m. 1976. 355.
25 Tryph. D. 34. 5. 9 pr. Qui duos impuberes filios habebat, ei qui supremus moritur Titium substituit: duo impuberes simul in nave perierunt: quaesitum est, an substituto et cuius hereditas deferatur. Dixi, si ordine vita decessissent, priori mortuo frater ab intestato heres erit, posteriori substitutus: in ea tamen hereditate etiam ante defuncti filii habebit hereditatem. In proposita autem quaestione ubi simul perierunt, quia, cum neutri frater superstes fuit, quasi utrique ultimi decessisse sibi videantur? An vero neutri, quia comparatio posterioris decenden-tia exfacto prioris mortuo sumitur? Sed superior sententia magis admittenda est, ut utrique heres sit: nam et qui unicum filium habet, si supremum mori-enti substituit, non videtur inutiliter substituisse: et proximus adgnatus intellegitur etiam qui solus est quique neminem antecedit: et hic utrique, quia ne-utri eorum alter superstes fuit, ultimi primique obierunt.
26 Hamza i. m. 1976. 356.
27 Marci. D. 34. 5. 18 pr.
28 Hamza i. m. 1976. 358.
29 Ulp. D. 24. 1. 32. 14.
30 Beseler véleményét (ZSS 68. 1948. 383.) idézi egyetértően Hamza (i. m. 1976. 349.) is.
31 Tryph. D. 34. 5. 9. 3; Papin. D. 28. 6. 42.
32 Tryph. D. 34. 5. 9. 2.
33 Marci. D. 34. 5. 16 pr.
34 Marci. D. 36. 1. 35.
35 Marci. D. 34. 5. 18. 1.
36 Marci. D. 34. 5. 18 pr.; Marci. D. 39. 6. 26.
37 Marci. D. 34. 5. 16 pr.
38 Vö. Hamza i. m. 1976. 348.
39 D. 24. 1. 32. 14; 28. 6. 34 pr.; 28. 6.42; 34. 5.8; 34. 5. 9. 2; 34. 5. 9. 3; 34. 5. 9. 4; 34. 5. 16 pr.; 34. 5. 16. 1; 34. 5.17; 34. 5. 18 pr.; 34. 5. 18. 1; 36. 1. 35;
39. 6. 26.
40 Ulp. D. 36. 1. 18. 7.
41 D. 23.4. 26 pr.; D. 34. 5. 22; D. 34. 5. 23; Tryph. D. 34. 5. 9 pr.
42 Ulp. D. 24. 1. 32. 14.
43 Vö. Hamza-Sajó i. m. 192. 200; Hamza i. m. 1976. 347.
44 D. 23. 4. 26. pr.
45 Hamza i. m. 1976.352; Hamza-Sajó i. m. 193.
46 D. 34. 5. 22. A humanitás szerepéhez a római jogfejlődésben lásd F. Schulz: Prinzipien des römischen Rechts. Leipzig 1934. 128-150.
47 D. 34. 5. 9. 1. eod. 16 pr.
48 Hamza i. m. 1976. 353; Hamza-Sajó i. m. 193.
49 Hamza i. m. 1976. 359.
50 Hamza i. m. 1976. 359.
51 A Code Civilhez bővebben lásd E. Gaudemet: L'interpretation du Code civil en France depuis 1804. Paris 1935; A. Bürge: Ausstrahlungen der historischen Rechtsschule in Frankreich. ZeuP 5. 1997. 643-653; Hamza G.: A francia magánjogfejlődése és a római jog. In: Magister artis boni et aequi. Studia in honorem János Német. Szerk. Kiss D., Varga I. Budapest 2003. 341-354.
52 Hamza-Sajó i. m. 193.
53 Cc. 720. § Si plusieurs personnes respectivement appelées à la succession l'une de l'autre, périssent dans un même événement, sans qu'on puisse reconnaître laquelle est décédée la première, la présomption de survie est determinée par les circonstances dufait, et à leur défaut, par la force de l'àge ou du sexe.
54 Cc. 721. § Si ceux qui ont péri ensemble, avaient moins du quinze ans, le plus âgé sera présumé avoir survécu. S'ils étaient tous au dessus de soixante ans, le moins âgé sera présumé avoir survécu. Si les uns avaient moins de quinze ans, et les autres plus de soixante, les premiers seront présumés avoir survécu.
55 Cc. 722. § Si ceux qui ont péri ensemble, avaient quinze ans accomplis et moins de soixante, le màle est toujours présumé avoir survécu, lorsqu'il y a égalité d'âge, o si la différence qui existe n'excède pas une année. S'ils étaient du même sexe, la présomption de suivre quidonne ouverture à la succession dans l'ordre de la nature, doit être admise: ainsi le plus jeune est présumé avoir survécu au plus âgé.
56 Hamza-Sajó i. m. 194.
57 Cc. 135. § Quiconque réclamera un droit échu à un individu dont l'existence ne sera pas reconnue, devra prouver que ledit individu existait quand le droit a été ouvert: jusqu'à cette preuve, il sera déclaré non recevable dans sa demande.
58 Vö. Paul. D. 22. 3. 2; Földi- Hamza i. m. 159.
59 Hamza-Sajó i. m. 194.
60 Az Allgemeines Landrechthez bővebben lásd Hamza G.: Az európai magánjog fejlődése. A modern magánjogi rendszerek kialakulása a római jogi hagyományok alapján. Budapest 2002. 102; H. Thieme: Die preussische Kodifikation. ZSS GA 57. 1937; 200 Jahre Allgemeines Landrecht für die preußischen Staaten. Wirkungsgeschichte und internationaler Kontext. Frankfurt a. M. 1995.
61 ALR 39. § Wenn zwei oder mehrere Menschen ihr Leben in einem gemeinsamen Unglücke verloren haben, daß nicht ausgemittelt werden kann, welcher zuerst verstorben sei; so soll angenommen werden, daß keiner den anderen überlebt habe.
62 Az Allgemeines Bürgerliches Gesetzbuchhoz bővebben lásd Hamza i. m. 2002. 110. skk.; W. Brauneder: Das Allgemeine Bürgerliche Gesetzbuch für die gesamten Deutschen Erbländer der österreichischen Monarchie von 1811. In: Gutenberg-Jahrbuch 1987; Uö.: Das österreichische ABGB als neuständische Zivilrechtskodifikation. In: Vestigia Iuris Romani. Festschrift für G. Wesener. Graz 1992.
63 ABGB 25. § Im Zweifel, welche von zwei oder mehreren verstorbenen Personen zuerst mit Tod abgegangen sei, muß derjenige, welcher den früheren Todesfall des Einen, oder des Anderen behauptet, seine Behauptung beweisen; kann er dieses nicht, so werden Alle als zu gleicher Zeit verstorben vermu-thet, und es kann von Übertragung der Rechte des Einen auf den Anderen keine Rede sein.
64 Marci. D. 34. 5. 18. pr.
65 Hamza-Sajó i. m. 195.
66 A szász Bürgerliches Gesetzbuchhoz bővebben lásd Hamza i. m. 2002. 95.
67 2007. §
68 Hamza-Sajó i. m. 195.
69 A svájci Zivilgesetzbuchhoz bővebben lásd H. Legras-Herm: Grundriss der schweizerischen Rechtsgeschichte. Zürich 1935; P. TUOR: Le Code civil Suisse. Exposé systématique. Zürich 1942.
70 ZGB 32. § 2. Kann nicht bewiesen werden, daß von mehreren gestorbenen Personen die eine die andere überlebt habe, so gelten sie als gleichzeitig verstorben.
71 Hamza-Sajó i. m. 195.
72 A német Bürgerliches Gesetzbuchhoz bővebben lásd J. W. Hedemann: Die Fortschritte des Zivilrechts im XIX. Jahrhundert. Ein Überblick über die Entfaltung des Privatrechts in Deutschland, Österreich, Frankreich und der Schweiz. Berlin 1910-1935; M. John: Politics and Law in Late Nineteenth-Century Germany. The Origins of the Civil Code. Oxford 1989.
73BGB 20. § Sind mehrere in einer gemeinsanem Gefahr umgekommen, so wird vermutet, daß sie gleichzeitig gestorben seien.
74 Hamza-Sajó i. m. 196.
75 Law of Property Act (1925.) 184.
76 Hamza-Sajó i. m. 196.
77 Paul. D. 22. 3. 2.
78 Hamza-Sajó i. m. 197.
79 Általános Magánjogi Törvénykönyv Tervezete Magyarország számára 1. Közlemény Általános Rész. Pest 1871. 31. § Több, ugyanazonegy halálveszélyben kimúlt személy kétség esetében egyidejűleg elhunytnak vélelmezendő.
80 Indokolás a Magyar Általános Polgári Törvénykönyv Tervezetéhez 1. Budapest 1901. 15. § Közös veszélyben elhaltakról az a vélelem, hogy haláluk egyidőben állott be.
81 18. § Ha többen közös veszélyben haltak meg, a vélelem az, hogy haláluk egyidőben állott be.
82 Mjt. 39-42. §
83 Indokolás Magyarország Magánjogi Törvénykönyvének Törvényjavaslatához 1. Budapest 1929. 32. Nincsen élő jogunkban törvényes vélelem a halál időpontja tekintetében arra az esetre sem, ha többen közös veszélyben haltak meg. Az Mtj. Sem állít fel ilyen vélelmet. Aki tehát az elhalálozásnak bizonyos sorrendjét állítja, azt bizonyítania kell.
84 Hamza-Sajó i. m. 198.
85 Hamza-Sajó i. m. 198-199. 86 Hamza-Sajó i. m. 198.
87 Hamza-Sajó i. m. 198.
88 Hamza-Sajó i. m. 199.
89 Világhy M.-Eörsi Gy.: Magyar polgári jog. Budapest 1965. II. 410.
90 A Polgári Törvénykönyv magyarázata. Szerk. Gellért Gy. Budapest 2001. 2002-2003.
91 Vékás L.: Magyar polgári jog. Öröklési jog. Budapest 1995. 20.
92 Vékás i. m. 20-21.
93 MK 15. II. 2002. január 31. Az új Polgári Törvénykönyv koncepciója. 187.
94 Uo. 95Uo. 96Uo.
97 A törvényes öröklés általános rendje; Ptk. 607. § (4) bek. Ha leszármazó nincs, a házastárs örököl.
98 A törvényes öröklés általános rendje; Ptk. 608. § (1) bek. Leszármazók és házastárs hiányában az örökhagyó szülei örökölnek fejenként egyenlő részben.
99 A törvényes öröklés általános rendje; Ptk. 609. § (1), (2) bek.
100 Ptk. 608. § (2) bek. Az öröklésből kiesett szülő helyén ennek leszármazói örökölnek olyan módon, mint a gyermek helyén annak leszármazói.
101 Hamza-Sajó i. m. 201.
102 Hamza-Sajó i. m. 201.
103 Hamza-Sajó i. m. 200.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Nótári Tamás, egyetemi adjunktus, KRE ÁJK, Budapest Dr. Papp Tekla, egyetemi docens, SZTE ÁJK, Szeged
Visszaugrás
