Augusztus végén jelent meg Nogel Mónika A szakértői bizonyítás aktuális kérdései című monográfiája. A HVG-ORAC Kiadó gondozásában megjelent mű az igazságügyi szakértői tevékenységgel és a szakvéleményekkel kapcsolatos legfrissebb elméleti, gyakorlati, tudományos és jogi ismeretanyagot dolgozza fel. A kötet alapos, dogmatikai alapokon nyugvó tudományos és empirikus kutatás eredményeit bemutató szakkönyv, amely hasznos segítséget nyújthat a hivatásuk gyakorlása során szakvéleményekkel találkozó jogászok és az igazságügyi szakértők mindennapi munkájához.
A mű szervesen illeszkedik a szakértői bizonyítás témakörében született hazai monográfiák sorába. Székely János tollából 1967-ben jelent meg szakértőkről szóló összefoglaló mű[1], majd húsz évvel később született meg Erdei Árpád klasszikus monográfiája,[2] amely azóta is viszonyítási pont minden - a jogtudomány területén megjelenő - publikáció szerzőjének, aki érinti az igazságügyi szakértői tevékenységet. A témában megjelent írások körében említést érdemel továbbá Kármán Gabriella nemrégiben megjelent könyve[3] is.
A szakértői bizonyítás témakörét feldolgozó kötet nem előzmények nélküli a Szerző életútjában. Nogel Mónika 2014 óta foglalkozik aktívan a témával, és kifejezetten e szakterülethez kapcsolódóan több mint 50 tudományos mű írójaként bizonyította jártasságát rangos hazai és nemzetközi folyóiratokban többek között a szakértőjelöltek státuszáról,[4] a szakértői bizonyításról,[5] az igazságügyi szakértői rendszer minőségbiztosításáról[6], vagy a szakértők jogi státuszáról.[7] A monográfia a cikkek megírásához és a nyilvános vitára készült dolgozathoz[8] szükséges kutatások eredményeiből táplálkozik.
A kötet a szakértői tevékenység részkérdéseit, a szakértőkre vonatkozó joganyagot, tudományos közlemények eredményeit és a releváns kutatási eredményeket úgy mutatja be, hogy annak fókuszába a büntetőeljárást helyezi. Ettől függetlenül kétségtelen, hogy a megállapítások jogágtól függetlenül magában hordozzák annak lehetőségét, hogy a szakértői munka minőségét előmozdítsák, és a szakértői vélemények hatékonyabb ellenőrzését szolgálják.
A mű hat önálló, de szorosan egymáshoz kapcsolódó részből áll. A könyv felépítése logikus. A Szerző a kötet elején elhelyezi a szakértői tevékenységet a bizonyítás rendszerében, bemutatja, milyen eljárásjogi alapelvek nyernek relevanciát a szakértői bizonyítás során és felvázolja a hatályos jogi szabályozás lényeges pontjait.
A Szerző részletesen bemutatja és magyarázattal látja el, többször kritikával illeti a szakértőkre vonatkozó hatályos jogi szabályozást, amelynek gerincét a négy évvel ezelőtt elfogadott 2016. évi XXIX. törvény az igazságügyi szakértőkről (továbbiakban Iszktv.) adja. A Szerző már a bevezetőben nyilvánvalóvá teszi álláspontját, miszerint a törvény nem érte el a kitűzött célját,[9] nem volt képes a szakértői rendszert megreformálni és a szakértőkbe vetett
- 124/125 -
közbizalmat megerősíteni.[10] A műben számtalanszor találkozhatunk a Szerző Iszktv.-t érintő bírálatával, ami ugyanakkor sosem öncélú. A kritika minden esetben építő jellegű és jobbító szándékú. A Szerző minden egyes bírálathoz egy vagy több megalapozott és érvekkel alátámasztott konkrét javaslatot, illetve iránymutatást vázol fel annak érdekében, hogy a felelős minisztérium a törvény preambulumában megfogalmazott célt eredményesen szolgáló, a hatályos joganyagba illeszkedő, a nemzetközi és hazai jogi szabályozással koherens, és az igazságügyi szakértők támogatását is bíró, a gyakorlatban jól alkalmazható szabályozást alkothasson.
A szakértőkre vonatkozó szabályok kritikai elemzése során a Szerző nem szűkíti le a vizsgálódás tárgyát az Iszktv.-re. Például érinti a monográfia a magánszakértői vélemények kérdéskörét, amelyet az új büntető eljárási törvény[11] teljes egészében új alapokra helyezett, a több szakértő kötelező közreműködésére vonatkozó, ellentmondásoktól nem mentes szabályozást, a szakértőkre vonatkozó kizárási szabályokat, valamint a ténykérdések és jogkérdések között húzódó, sok esetben hajszálvékony határokat is. Utóbbi témakörhöz kapcsolódóan részletes, bírósági határozatokkal alátámasztott példajegyzéket is prezentál a Szerző.
A "Szakértői tevékenység ostrom alatt" című fejezet részletesen bemutatja a szakértői véleményekkel szemben támasztott követelmények szigorodását, alapvetően olyan megalapozott és releváns jelentések feldolgozásával, mint a PCAST- vagy az NRC jelentés. Foglalkozik olyan kurrens témák feldolgozásával is, amelyek befolyásolják a szakértői munkát és annak megítélését, mint például a CSI-hatás. A fejezet kitér az Európai Uniónak a szakértői tevékenységre vonatkozó elvárások összehangolására tett törekvéseire is, részletesen elemzi például az "Európai Forenzikus Tudomány 2020" koncepciót és a hozzá kapcsolódó jogalkotói és szakmai erőfeszítéseket. A bemutatott jelentések tapasztalatait és ajánlásait Magyarországon is érdemes mind a jogi szabályozásba, mind pedig a jogalkalmazói gyakorlatba beépíteni. Éppen ezért rendkívül hasznos, hogy a monográfia ezekről átfogó magyar nyelvű elemzést kínál a hazai szakemberek számára. A mű természetesen kitér a szakértőkre vonatkozó hatályos hazai szabályozás kialakulásának kulcsmomentumaira is.
A könyv egyik központi témája a szakvélemény hitelt-érdemlőségének elemzése, amelynek pontos definiálásával a jelen recenzió elején hivatkozott valamennyi monográfia, és a jogalkotás is adós maradt. Bár evidenciaként kezeljük, hogy a szakértői véleménynek hiteltérdemlőnek, megalapozottnak kell lennie, az elméleti és gyakorlati szakemberek sem tudnak e fogalmakra egységes, kiforrott definícióval szolgálni. A szakértői vélemény csak akkor képes a bizonyítási eljárásban betölteni a szerepét, ha hiteltérdemlő. A Szerző egyrészt mélyrehatóan elemzi a szakvélemények milyensége kapcsán használt leggyakoribb fogalmakat (hiteltérdemlőség, validitás, megalapozottság, stb.), másrészt meghatározza azok építőelemeit, világossá teszi a fogalmak közötti viszonyrendszert. A monográfia egyik meghatározó eredménye és újdonsága a definíciók lefektetése és a hiteltérdemlőség kritériumainak meghatározása.
A hiteltérdemlőség kulcselemeiként a Szerző a szakvélemény
• kiindulási adatait,
• a szakértő személyét,
• a szakértői módszert és
• a szakértői következtetést azonosítja.
A monográfia leghasznosabb része számomra a szakértői módszerrel foglalkozó fejezet. Ehelyütt a tudományos megalapozottságú módszer és a szakmai megalapozottság szükséges elemeinek vizsgálata révén a Szerző megalkotja a tudományos-szakmai megalapozottság fogalmát és részletesen elemzi a szakvélemény elkészítéséhez használt módszer megítélése kapcsán. A tudományos-szakmai megalapozottság alkotóelemei a verifikálhatóság, a vali-ditás, a megbízhatóság; a módszer tudományos közösségen belüli elismertsége; a módszer korszerűsége; a transzparencia követelménye; valamint a koherencia és logikai helytállóság. A megállapítások azért is fontosak, mert a technológia fejlődésével egyre többször merül fel kérdésként, hogy mely szakértői módszerek fogadhatóak el a bizonyítási eljárásban? E fontos kérdésnek ilyen megalapozott, és részletes összefoglalását eddig hazánkban senki nem adta, holott közismert, hogy hatályos büntető eljárási törvényünk az elődjénél szélesebb lehetőségeket biztosít e területen a joggyakorlat számára.[12] Ez az ismeretanyag a nemzetközi gyakorlat magyar nyelven történő elemzésével és az egyes kritériumokon végigvezető logikus érvelésével zsinórmértékül szolgál majd a szakértők, a védők, ügyészek és a bírák számára egyaránt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
