A határokon átnyúló jogviták esetében problémát jelenthet a bíróság számára, milyen módon jusson hozzá a sokszor perdöntő bizonyítékhoz, ha a bizonyítási eszköz külföldön található vagy tartózkodik (például a tanú külföldön lakik; a helyszín, amit a szemle során meg kell tekinteni egy másik államban van, vagy esetleg az okiratot őrzik a perbíróság államának területén kívül). Az ezredfordulóra világossá vált, hogy a nemzetközi polgári eljárásjogból ismert hagyományos jogsegélyrendszer nem kínál már - az integráció fokához mérten - megfelelő választ a külföldön történő bizonyításfelvétel problémájának megoldására. A bizonyításfelvétel tekintetében történő együttműködés fejlesztését csak közösségi szinten lehet hatékonyan megvalósítani. Az 1206/2001/EK rendelet1 hatálybalépése eredményeképpen először vált lehetővé, hogy az Európai Igazságügyi Térség valamennyi államában egységes szabályok szerint járjanak el a bíróságok - a polgári és kereskedelmi ügyekben2 - a külföldön történő bizonyításfelvétellel kapcsolatos együttműködés során. Hazánkban a rendelet a csatlakozás időpontjától (2004. május 1.) kezdődően, immáron közel két éve alkalmazandó tekintettel arra, hogy sem maga a Csatlakozási Okmány, sem a mellékletei nem tartalmaznak arra vonatkozólag utalást, hogy a polgári, illetve kereskedelmi ügyekben való igazságügyi együttműködés területén korábban elfogadott jogi aktusok valamelyike csak egy átmeneti időszakot követően volna alkalmazható.3
Az 1206/2001/EK rendelet jellegét tekintve alapvetően technikai szabályozás. Nem vezetett a külföldön történő bizonyításfelvétel jogának valóságos egységesítéséhez, mindössze egyszerűsíti, technikai mozzanataiban uniformizálja és felgyorsítja azt Európa-szerte.4 Közvetlenül nem szabályozza, hogy maga a külföldön történő bizonyításfelvétel milyen módon zajlik [vö. 1. cikk (1) bek.]. E kérdésekben a nemzetközi egyezményeknek, a tagállamok nemzeti jogának rendelkezései alkalmazandók, illetve a bíróság mérlegelési jogkörébe tartoznak.5 Maga a bizonyításfelvétel a lex fori elvét követi akár a perbíróság, akár a megkeresett bíróság folytatja azt le. Heß álláspontja szerint ez a lépés csak egy közbülső, átmeneti megoldásnak tekinthető, a feleknek ugyanis még a jelenlegi Európai Igazságügyi Térségben is számos különböző eljárásjog konfrontálódását kell megélniük. Középtávon ezért mindenképpen sort kellene keríteni az európai bizonyítási jog általánosabb érvényű szabályrendszerének kidolgozására.6
A közvetlenség elve megköveteli, hogy a bizonyítási cselekményeket főszabályszerűen a perbíróság folytassa le. Belföldön a perhatékonysági szempontok alapján tehető ez alól kivétel [ld. Pp. 201. § (1) bek.]. Nemzetközi viszonylatban pedig más államok területi felségjoga szab határt a perbíróság ilyen jellegű cselekményeinek. Mivel a bírói hatalom az államhatalom része, alapvetően az adott állam területén fejthető ki. Az érintett állam hozzájárulása nélkül nem lehet a területén bizonyításfelvételt eszközölni és az állam területén tartózkodó személyeket nem lehet az eljárásban való közreműködésre kényszeríteni.7 Az állami szuverenitás tehát határt szab az ún. extraterritoriális bizonyításfelvételnek. A közvetlen bizonyításfelvétel lehetősége jelent nagy előrelépést a korábbiakhoz képest, mivel ez egy olyan aktus az idegen állam területén, amely a klasszikus nemzetközi jogi értelemben nem lenne megengedett. Heß szerint az ilyen a szuverenitásból fakadó korlátok viszont az Európai Igazságügyi Térség államai között már nem játszhatnak szerepet.8
A jogsegélyegyezményeken alapuló hagyományos rendszerben alapvetően három lehetséges mód nyílik a külföldön található bizonyítékok beszerzésére: a perbíróságtól eredő megkeresés nyomán a külföldi bíróság által lefolytatott, a konzul általi közvetlen és (ahol a perbíróság saját joga lehetőséget ad rá), a fél által külföldről "importált" bizonyítási eszköz belföldi felhasználása.9
A bizonyításfelvételről szóló rendelet hatálybalépésével a határokon átlépő hagyományos jogsegély rendszerétől egy új együttműködési modell felé történő elmozdulás tapasztalható az Európai Unióban, ahol a rendelet szabta keretek között lehetővé vált a más tagállam felségterületén lefolytatott közvetlen bizonyításfelvétel is. Ezáltal valójában a bírói hatalom gyakorlásának részleges átengedésével az állami szuverenitás egy kis szegmensét adták fel a tagállamok, ami nyilvánvalóan alapvető változást jelent mind az 1954-es10, mind pedig az 1970-es hágai egyezmény11 szabályozásához viszonyítva.12
Az 1206/2001/EK rendelet a külföldön található bizonyítékok beszerzésének két egymástól lényegesen különböző módját különbözteti meg. A hagyományos együttműködési modellből jól ismert megkeresés mellé belép a megkereső állam bírósága részéről történő közvetlen bizonyításfelvétel lehetősége. A két megoldási módozat (aktív és passzív jogsegély) egyenrangú alternatívaként van jelen,13 amennyiben kényszerítő intézkedés alkalmazására nincs szükség a bizonyításfelvétel megvalósíthatóságához, akkor közülük a megkereső bíróság (perbíróság) jogosult választani. A perbíróságnak annak mérlegelése során, hogy melyik utat választja, a hagyományos megkeresést, vagy a közvetlen bizonyításfelvételt, alapvetően célszerűségi szempontokat kell érvényre juttatnia. Általánosságban a közvetlen bizonyításfelvétel mellett szól, hogy a perbíróság több ismerettel rendelkezik az ügyről, és ilyenkor is a saját jogának van alávetve. Így az egész eljárás során egy egységes eljárásjog kerül alkalmazásra. Szintén e megoldás előnyére írandó a közvetlenség elvének jobb érvényesülése. A bizonyításfelvétel ezen módozata azonban rendszerint nagyobb költségvonzatú.
A közvetlen bizonyításfelvételre kizárólag abban az esetben kerülhet sor a másik államban, amennyiben az önkéntes alapon, azaz kényszerítő intézkedések nélkül végrehajtható [17. cikk (2) bek. 1. mondata]. Személyek meghallgatása esetén tehát akkor, ha a tanú vagy a szakértő hajlandóságot mutat a vallomástételre, illetve a szakértői vélemény adására. Tárgyi bizonyítási eszközöket (okirat, szemletárgy) érintő bizonyításfelvétel esetén pedig olyan esetben, ha az okirat vagy szemletárgy birtokosa önként lehetővé teszi az említett tárgyi bizonyítási eszköz megvizsgálását a megkereső bíróság részéről.
Külföldön tartózkodó tanú meghallgatásának szükségessége esetén a rendelet adta mindkét lehetőséggel élhet a bíróság, amennyiben a tanú hajlandó a vallomástételre kényszerítő intézkedés alkalmazása nélkül is. A tanú meghallgatására irányuló megkeresés hátránya, hogy a bíróságnak nincs alkalma a közvetlen benyomásszerzésre, a kérdezésre. Ezáltal éppen ennek a bizonyítási eszköznek az előnyei (az interteraktivitás) nem tudnak érvényre jutni. Önkéntesség esetén a 17. cikk alapján természetesen mód nyílik a megkereső bíróság általi közvetlen bizonyításfelvételre is a tanú tartózkodási helyének tagállamában. Nem tisztázott ellenben az a kérdés, hogy amennyiben a közvetlen bizonyításfelvétel során önként megjelenő tanú vallomást tesz, a büntetőjogi fenyegetettség kérdése az igazmondás tekintetében hogyan alakul. Enélkül ugyanis nem tudja teljeséggel betölteni a funkcióját a jogintézmény.14
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
