A legutóbbi 40-50 év jogi műveinek bibliográfiájában található címek cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a témaválasztás időszerűségét a jogtudomány művelői a szívükön viselik, amikor természetes ellenállásukat leküzdve elszánják magukat egy szellemi termék közzétételére. A legkülönbözőbb dolgok (a büntető eljárási jog, az ügyészi munka, az ítélkezési gyakorlat, a nyomozás, némelykor a bizonyításelmélet - ami éppen kell) "időszerű", esetleg "aktuális" kérdései igen gyakran jelennek meg olykor akár jobb sorsra is érdemes dolgozatok címében, bár a tartalomban valamelyest ritkábban. Tapasztalataim szerint ez még inkább így van a felkérésre készült előadásokkal - ilyenből magam is számosat tartottam.
Az efféle címválasztás természetesen garantálja a szakirodalom-olvasó és előadás-hallgató közönség tapasztaltabb elemeinek elégedetlenségét. Ők ugyanis szívesebben vennék, ha a címből tájékoztatást kapnának arról, minek teszik ki magukat, amikor elolvasnak valamit, vagy meghallgatnak egy előadást. Talán igazuk is van, ha nem érzik magukat boldognak, amikor csupán abban lehetnek bizonyosak, hogy a végén módjuk lesz majd a szerzőnek vagy az előadónak az időszerűségre vonatkozó ítélőképességéről véleményt formálni.
Ez alkalommal a hozzáértő már a cím láttán bizonyos lehet, hogy időszerűséggel a dolgozatban nem találkozik: a jogdogmatika mostanság nem kedvelt módszer, ezzel pepecselni csak a felesleges tudóskodást folytatók akarnak, még a dogmatikai szabályok alkalmazása is kiment a szokásból. Erről akár a jogszabályok szövegéből, akár bizonyos jogalkalmazói aktusokból bárki bizonyosságot szerezhet. Az olyan dolgozatról, vagy előadásról, melynek címe dogmatikai orientáltságú tartalmat helyez kilátásba, a világ dolgaiban járatosak azonnal és tévedhetetlen biztonsággal megállapítják, hogy nem a vérpezsdítően izgalmas időszerűség az erénye. Már ha egyáltalán valami az.
Minthogy e dolgozat témaválasztását - mint érzékeltetni próbáltam - nem az időszerűségre törekvés és nem is a divat követelményei irányították, a cím pedig dogmatikai eszmefuttatást sugall, alighanem az a legjobb, ha most jelzem, mindössze néhány egyszerű tételes jogi megfigyelésemet és a belőlük adódó még egyszerűbb következtetéseimet teszem közé. Az érintett törvényi rendelkezések között az összefüggés nem mindig tartalmi és közvetlen, de összeköti őket a dogmatikai megfontolásokból, illetőleg ezek törvényírói figyelmen kívül hagyásából fonódó laza szál.
Talán fölöslegesen, de mondanivalómat a dogmatika fogalmának és szerepének rövid leírásával és méltatásával kezdem. Ehhez Békés Imrét hívom segítségül. O ugyan a büntetőjogi dogmatikáról mondja el mindazt, amit átveszek tőle, ám megállapításai a büntető eljárási jogra is, sőt általánosan érvényesek.
Szerinte a dogmatika a hatályos joganyag fogalmi megragadása, a fogalmak tartalmának meghatározása és ezek ellentmondásmentes rendszerének kiépítése. A dogmatika az írott joghoz, a dogmához kötött. Békés rávilágít, hogy a dogmatika fejlődésének előzménye a kodifikáció, s ahol a kodifikáció elmarad, ott a dogmatika művelése nem jelentkezik. Ami a funkcióját illeti, a dogmatika, de lege lata érvényesül, de tételei de lege ferenda is hatnak, s akár jogtudományi ihletésű jogpolitikai célkitűzésként is megjelenhetnek.1
Mindebből az következik, hogy a dogmatika a tételes jog rabja, ám a fordítottja is áll: a dogmatika módszerének helytelen alkalmazása a tételes jogi szabályok negatív értékelését váltja ki. A törvény olvasásakor elsőként nem magát a dogmatikai hibát, hanem a következményeit lehet felfedezni, s az utóbbiak jelentősége az egyszerű logikátlanságtól az alkotmányellenességig eléggé széles skálán mérhető.2 Ha a tételes jog átalakulása a dogmatikai szabályokkal ellentétben áll, ez az elméleti jogász gyanakvását váltja ki, s könnyen kialakul a tételes jogra vonatkozó negatív értékítélete.
Nem kétséges, hogy a dogmatika iránt minden tisztelet ellenére annak öncélú művelése és a jognak a reális igények diktálta alakulásától történő elszakítása képtelenség. Az sem kétséges azonban, hogy a jogalkotói elképzelések formába öntése, vagyis a jogszabályírás, dogmatikai tudatlanság mellett zavaros és a gyakorlatban is alkalmazási nehézségeket teremtő szabályokhoz vezethet. A dogmatikai ismeretek hiánya vagy a dogmatika lebecsülése különösen a kódexek megalkotásánál veszélyes, mert ezek belső ellentmondásai a terjedelem miatt nehezen észrevehetők, ám esetenként jelentős zavar forrásai.
Az 1973-ban elfogadott II. Be. közel harminc évig volt hatályban s ez alatt a különböző módosítások jelentősen átalakították. Ennek hatására eredeti színvonalához képest sokat veszített dogmatikai feszességé-ből és logikája nem egyszer megbolydult. Az 1998. évi XIX. törvénnyel megalkotott III. Be. előkészítése idején a dogmatikai korrektség is természetes elvárás volt az új kódexszel szemben. Ez a várakozás nem vált valóra, mert még a viszonylag egységes szemléletet tükröző utolsó tervezet sem bizonyult dogmatikailag kifogástalannak, s mire a javaslat az Országgyűlés elé került, a módosítások csak rontottak rajta. Napjainkra a temérdek aprócska és a három nagy novelláris módosítás folytán a dogmatikai hibák szinte hatványozódtak, noha esetenként a kijavításukra is sor került. Illusztrációként egy utóbb helyrehozott - de elemi hibához képest elég sokáig békén hagyott - példány emlékét idézem fel.
A III. Be. szövegében újdonságként jelent meg az a rendelkezés, hogy a törvényes vád hiánya megállapításakor a másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet hatályon kívül helyezi, de arról nem szólt, hogy mi történjék ezután. Ismeretes volt, hogy az előkészítők erre az esetre az eljárás megszüntetését kívánták előírni, ám ez a törvényből kimaradt. A dogmatika világosan eligazít: a hatályon kívül helyezés önmaga nem áll meg, a hatályon kívül helyezett ítélet helyébe valamit be kell léptetni, például az eljárás megszüntetését, új eljárásra utasítást, az ügy áttételét, akármit.
Az erről szóló rendelkezés hiányában a törvényes vád hiányát felfedező jogorvoslati fórum úgy járhatott, mint az egyszeri gazda, aki elvágta a szépen megálló tele zsák madzagját, de mert nem volt másik, ott topogott tehetetlenül, tartva a zsák száját, s nem tudta, mitévő legyen.
Mielőtt tovább haladnék, az előzőekkel összefüggésben van még egy megjegyezni valóm a törvényes vád szabályozásának történetéhez. Tulajdonképpen a dogmatikai malőrök körébe sorolható az is, hogy a törvényes vád hiányát észlelő másodfokú bíróság kezét semmi nem kötötte meg abban a választásban, mit tegyen a lelet hatására. Az ilyen szabadság azonban a bíróság számára sajátos - mondhatni paradox - korlát, mert a félreérthetetlen jogalkotói utasítás hiánya miatti hézag betöltése nem bírói feladat. A másodfok így is bizonyos lehetett abban, hogy a hatályon kívül helyezést az elsőfokú bíróság új eljárásra utasításával nem párosíthatta, mivel ez utóbbi sem kapott törvényi útmutatást a törvényes vád hiányának a kezeléséhez.
Az elsőfokú bíróság helyzete tehát ugyancsak felemás volt: észlelhette, hogy a vád nem törvényes, de a megfelelő eljárásjogi eszköz híján nem volt mit tennie. Módjában volt persze folytatni az eljárást és akár ítéletet is hozni, azzal az illúzióval eltelve, hogy a hierarchikus rendszer működésének dogmatikája szerint a mindig "okosabb" magasabb szint majd rendbe teszi az ügyet. Az előzőekből azonban tudjuk, hogy ha a másodfok ilyenkor új eljárásra utasította volna az elsőfokú bíróságot, nem csak önkényeskedés, de egy circulus viciosus elindítása miatt is kaphatott volna szemre-hányást.3
Mint korábban is, most is a tételes jog szolgálójának tekintem a dogmatikát. Ettől azonban még nem ártott volna a III. Be. szerkesztőinek és a későbbi a módosítások előkészítőinek az eljárásjog fejlődése során kialakult néhány alapvető, s eléggé tételes jog független dogmatikai követelményre figyelemmel lenniük. Mindemellett arra is érdemes gondolni, hogy az ún. "dogmatikai igazságok" nem szakadhatnak el a törvény szövegétől abban az értelemben sem, hogy ha ezekre egy új törvényben is támaszkodni kívánunk, a törvény szövegének ezt félreérthetetlenné kell tennie. A büntető eljárásban aligha fogadható el szabályként valami, ami azért nincs benne a törvény szövegében, mert azt "mindenki úgy is tudja". Könnyen lehet, hogy valamelyik jogalkalmazó másképpen tudja, netán másképpen akarja tudni, s még az sem lehetetlen, hogy az illető tudatlan.
A "mindenki tudja" tétel hiábavalóságát ismét példával illusztrálom. Azt legalább száz éven át mindenki tudta, hogy ítéletet csak tárgyalás alapján lehet hozni. Hosszú ideje tudott volt az is, hogy a fellebbezési bíróság akkor hoz ítéletet, ha a megfellebbezett ítéletet megváltoztatja. A tudás kincsestárában annak ismerete ugyancsak ott volt, hogy a bíróság eljárásának alapvető formája a tárgyalás.
Az ügyhátralék terhétől való menekülés nagy és dühös igyekezetétől eltelve a bírói gyakorlat nemrégiben egyszer csak felfedezte, hogy ha a másodfokú eljárásban az alapvető eljárási formának nem a tárgyalást, hanem a tanácsülést tekintjük, akkor egyszerűbben intézhetők el a fellebbezések. A törvény az ilyen értelmezést csekélyke erőszak árán megengedte, s már csupán a mindenki által tudott első tételt kellett elfelejteni. A feledés az elme önvédelmi mechanizmusa. Így aztán sorra születtek a tanácsülésen hozott ítéletek, amelyek a dogmatika félretevőinek nagyobb dicsőségére soha nem emelkedhettek jogerőre a tételes jog szerint.4 A törvény szerint ugyanis akkoriban a másodfokú bíróság ítélete a kihirdetésekor emelkedett volna jogerőre, ám a tanácsülésen azt senkinek nem lehetett kihirdetni. Igaz, azt is minden bíró tudta, hogy a másodfokú ítélet megfellebbezhetetlen, tehát jogerős. A tudás hatalom.
Mára a jogalkotás az ismertetett ellentmondásokat és dogmatikai aggályokat meghaladottá tette: a gyakorlat által kialakított helyzetet beírta a törvénybe. A régi dogmatika szerint természetesen elégedetlenkedhetünk - korábban azonban azt mondtam, hogy a dogmatikának kell inkább alkalmazkodnia a tételes joghoz. Itt tehát meg kell igazítani eddigi fogalmainkat.
A törvényes vád mintha csak a dogmatikai problémák bőséges tárházának lenne az álneve, úgy kínálja a további észrevételezni valókat, kü1önösen azóta, hogy a jogalkotó átírta a vádra vonatkozó alapvető törvényi rendelkezést (Be. 2. §). Egyesek éppen ezt vélik a bajforrásnak. Nincs igazuk. A problémák jelentős részben korábban is léteztek, az új fejlemények tükrében csak markánsabbá váltak. Kísérletet teszek ennek igazolására.
A törvényes vád fogalmát a szakirodalom lényegileg egységesen, a vádlegitimációval rendelkező személynek a bírósághoz intézett indítványaként fogta fel, amelyben az ott megjelölt személy ott leírt magatartása miatti felelősségre vonását kérte. Több-kevesebb árnyalással ezek az elemek jelentek meg majdnem minden definícióban. A fogalom a 2006. évi LI. törvény óta immár tételes jogi megfogalmazást is nyert és nem várt konfúziók forrásává vált.
Kétségtelen, hogy a Be. 2. § (1) bekezdése a kötöz-ködni vágyó elemző számára ad némi alapot az epéske-désre. A korábbi rendelkezés szerint az ítélkezés során bíróság vád alapján, az új formula szerint törvényes vád alapján jár el. Így tehát, ha a vád nem törvényes, nincs helye ítélkezésnek. Ez rendben is lenne, ha az "ítélkezés" az ítélet meghozatalával egyenlő, ám ez nem így van. Az ítélkezés a Be. szóhasználatában több, mint az ítélethozatal, a bírósági tevékenység nagy részét, például a pervezetést, a ténymegállapítást is magába foglalja. Ez következik a funkciómegosztás elvének meghatározásából, ott a szóhasználat erre a tágabb értelemre utal. Így a formula önellentmondó: csak törvényes vád alapján járhat el a bíróság, de hogy a vád nem törvényes, néha csak a bírósági eljárás későbbi szakaszában derülhet ki, de evvel együtt kiderül az addigi bírósági eljárás törvénysértő volta is.
Úgy vélem, az érvelés bár tetszetős, ha csak a 2. § (1) bekezdését tekintjük, valóban nem látszik többnek kötözködésnél. A rendelkezés csupán annyit mond, a vád törvényességének követelménye azt fejezi ki, hogy amikor a törvényesség hiánya kiderül, nincs helye az eljárás folytatásának. A (3) bekezdéssel egybevetve azonban a dolog nem látszik ennyire egyszerűnek.
Ez utóbbi szerint a bíróság csak annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről dönthet, aki ellen vádat emeltek s olyan cselekmény miatt, amelyet a vád tartalmaz. A (4) bekezdés is csak a vád kimerítéséről szól kimondva, hogy a vád szerinti minősítéshez és a szankcióra vonatkozó indítványhoz a bíróság nincs kötve. E két utóbbi bekezdés elmulasztja a "törvényes" jelző alkalmazását. Most már az a kérdés, hogy vajon dönthet-e a bíróság annak a személynek a büntetőjogi felelősségéről, aki ellen nem törvényes a vád; a büntetőjogi felelősségről való döntés azonos-e az ítélkezéssel, s ha igen, miért nem azonos a szóhasználata a két bekezdésnek, ha nem, akkor melyik mit jelent; és egyébként köteles-e a bíróság a nem törvényes vádat kimeríteni.5
Ezen előbbi gondolatsort természetesen lehet rosszindulatú kötözködésnek minősíteni, s ha sarokba szorítanak, elismerek csekélyke malíciát. Valóban, a III. Be. 2. § (1), (3) és (4) bekezdéséről mondhatjuk, hogy a bennük észlelhető kisebb pontatlanságok jól kezelhetők a józanész szabályai szerint, különösen azt tudva, hogy mi is a céljuk.
Ami viszont az eddig félretett (2) bekezdést illeti, itt csupán egy kérdést említek, s azt is a helyeslés szándékával. A (2) bekezdés meghatározott személy pontosan körülírt, büntetőtörvénybe ütköző cselekményéről szól, mint a törvényes vád tartalmi kellékeiről. Ekként a vád egész biztosan törvényes akkor, ha a vádlott magatartását az ittas járművezetés törvényi tényállását kimerítőnek írja le teljes pontossággal, ám azt például erőszakos közösülésnek minősíti. A példa abszurd volta ellenére eljuthatunk arra a következtetésre, hogy a minősítésbeli hiba elhanyagolható fontosságú, a bíróságnak mindössze a vádtól eltérő minősítés lehetőségét kell az előkészítés során megállapítania. Nem kétséges, hogy dogmatikailag ez a helyes felfogás, minthogy a jogkérdésben a bírói álláspontnak valóban nagyobb erőt kell tulajdonítanunk, mint a vádlói nézeteknek. A vádlói vélekedés a jogról a bíróságot nem kötheti.
A törvényes vád fogalmának törvénybe iktatása láthatóan nem sikerült fényesen. Arra is felvonhatja valaki a szemöldökét, hogy a "Törvényes a vád, ha" kezdetű formula üzenete szerint szenvedhet a vád akármilyen jelentős törvényellenességben, ha a 2. § (2) bekezdésében írtaknak megfelel, törvényesnek kell tekinteni. Eszerint tehát például a törvényi feltételek hiányában6 vagy a kizáró feltételek ellenére benyújtott vád törvényessége ezen az alapon nem vonható kétségbe.
Kifogásolható volta ellenére a törvényi fogalommal kapcsolatban az a legfontosabb, hogy megvan. Minden, így dogmatikai szempontból is helyes, hogy a vád törvényességének ismérveit legális definíció állapítja meg, ha hozzá vagy a hiányához eljárási hatások tartoznak.
Hogy mire megyünk a mostani szabályokkal, már más lapra tartozik, de érdemes vetni rá egy pillantást. Elsőként szigorúan tételes jogi alapon teszek fel kérdéseket, amelyeket a törvény sugall, ám amelyekre választ nem lelünk benne.
A Be. 267. § (1) bekezdés j) pontja alapján a bíróság a tárgyalás előkészítése során az eljárást megszünteti, "ha a vád nem törvényes [2. § (2) bekezdés]". E rendelkezésből világos, hogy törvénytelen vád alapján nincs helye tárgyalásnak. A 332. § ugyanilyen rendelkezést tartalmaz arra az esetre, ha a tárgyaláson derül fény a törvényes vád hiányára, a 373. § (1) bekezdés I. pontja a másodfokú eljárásban történő megszüntetést ír elő a törvényes vád hiányának estére [c) pont], míg a harmadfokú eljárásban történő megszüntetést a 399. § (1) bekezdése rendeli el. A megszüntetés távolabbi hatásaira azonban nem találunk kádenciát, ezekre csak a dogmatika segítségével tudunk következtetni. A neuralgikus kérdés az, hogy a megszüntetés végérvényese avagy van mód az ismételt vádemelésre. Ennek megválaszolásában a dogmatika lehet segítségünkre.
A megszüntető végzés ügydöntő határozat, s mint ilyen, az ítélettel esik egy tekintet alá. Így amikor jogerőre emelkedik, az ebből következő hatások ugyanazok, mint az ítéletnél. Az ügydöntő határozat jogereje viszont - negatív jogerő hatásként - a kétszeri eljárás tilalmát is magába foglalja.
A Be. rendelkezései a törvényes vád hiányában hozott megszüntető végzést nem kezelik a többitől eltérően, a jogerejére nem vonatkozik kivételes szabály. Ekként az ilyen végzés is végleg irányadó és erga omnes hatású, csak úgy, mint a többi jogerős ügydöntő határozat. Következésképpen a ne bis in idem elve folytán az ügyben az ismételt vádemelés nem lehetséges, erre legfeljebb rendkívüli perorvoslat adhatna módot. Ez idő szerint azonban a Be. e probléma megoldására nem biztosít eszközt.
Az ellenkező eredményre vezet egy másik dogmatikai érvelés, amelyet végig gondolás nélkül nem lehet elutasítani. Ennek az a kiinduló pontja, hogy a törvényes vád hiányában az eljárás alapja hiányzik. A bíróságnak tehát arra kell szorítkoznia, hogy kizárja az eljárását, s végzése éppen azt jelzi, hogy nincs módjában foglakozni az üggyel. Ebből viszont az következnék, hogy a törvényes vád hiánya miatti megszüntetés az addigi eljárás semmisségét jelzi, miért is a kétszeri eljárás tilalma nem kaphat szerepet, hiszen első eljárás nem is volt. Az újbóli vádemelés tehát nem ütközik e tilalomba.
A dogmatikai érvelés minden helyessége ellenére okkal érezhetünk nyugtalanságot, ha a törvényes vád híján megszüntetett eljárást egy immáron törvényesen benyújtott váddal újból lehet kezdeni. Lássuk, miért, s kezdjük a nézelődést a törvényes vád lehetséges okainál.
A törvényes vád hiánya nem azonos módon jelentkezik akkor, ha közvádról, magánvádról vagy pótmagánvádról van szó. Amikor az eljárás magánvádra indul, ám a bűncselekmény ténylegesen közvádra üldözendő, a törvényes vád hiányát a vádlegitimáció hiánya előidézi, függetlenül attól, hogy a vád tartalmilag rendben lévő lenne. Ha magánvádas ügyben a közvádló lép fel, a vádlegitimáció hiánya vitatható, minthogy a közvádló jogosult a magánvád átvételére, s ezt belátása szerint teheti. Ilyen esetben az a probléma, hogy a vád átvétele "hallgatólagosan", pontosabban kifejezett nyilatkozat hiányában is megtörténhet-e érvényesen. Az eljárási cselekménytan szakértői erről valószínűleg hosszasan értekeznének, kibontva az akaratkijelentések és a reálaktusok viszonyát, az ilyenfajta elmélkedés azonban nem témája ennek a dolgozatnak.7 A legegyszerűbb, ha az ügyészi vádemelést a magánvádas ügyben a vád átvételének tekintjük.
Amikor a közvádra üldözendő bűncselekmény miatt a pótmagánvádló lép fel, a vád legitimáció önmagában nem lehet probléma, minthogy a pótmagánvádló éppen azért képviseli a közvádat, mert az ügyész ettől tartózkodik. Mutatkozhat hiba abban, hogy az adott esetre a törvény a pótmagánvádló fellépését nem engedi meg, vagy a pótmagánvád a törvényes vád tartalmi kritériumainak nem felel meg. Ilyenkor a bíróság nem fogadja el a vádindítványt, de ha mégis ezt teszi, a vádlegitimáció mégiscsak hiányzik.
Utolsónak azt az esetet említem, amikor a közvádlói legitimáció adott, ám a tartalmi kritériumok sérülnek. Az ismételt vádemelés lehetőségének elismerésével kapcsolatos aggályok éppen ebben az esetben mutatkozhatnak a leginkább indokoltnak.
Arról van szó, hogy ebben az esetben a közvádló, mint állami "tisztviselő", kötelezettségeit valamilyen okból nem teljesítette (elmulasztotta, hogy törvényes vádat nyújtson be), s erre a helyzetre a Be. az eljárás megszüntetését írja elő. A szabály mögött az az elv húzódik meg, miszerint az állami apparátus által elkövetett hiba következményeinek az állam érdekében történő elhárítása néha nem engedhető meg, a törvény által meghatározott hibák kockázatát az államnak kell viselnie.
Az 1973. évi Be. ezt az elvet még nem tette magáévá. A törvényes vád hiányáról sem a tárgyalás előkészítéséről, sem pedig az elsőfokú eljárásról szóló rendelkezések nem tettek említést. A másodfokú eljárásban ugyan a 250. § III. pontja szerint a törvényes vád hiányában hozott ítéletet hatályon kívül kellett helyezni és az iratokat vissza kellett küldeni az ügyészhez, amennyiben a törvényes vád hiánya az ítéletet lényegesen befolyásolta, ám a felfogás egészen más volt, mint ma. A jogalkotónak akkor álmában sem jutott eszébe, hogy a vád törvényességét a vádlegitimáció hiányán kívül más ok is kizárhatja. A III. Be. előkészítése során viszont éppen az volt az elképzelés, hogy a vád törvényességének a hiánya a közvádló fellépése esetén járjon olyan súlyú következményekkel, amelyek ráirányítják a figyelmet a vádemelés törvényességének jelentőségére.
A vádemelés a büntetőeljárás kulcsfontosságú eseménye. A büntetőügy ezzel kerül az igazság megállapítási és büntetés kiszabási monopóliummal felruházott bíróság elé, tehát a megvádolt személyt most már úgyszólván közvetlenül fenyegeti az elítéltetés réme. A vád törvényességének szigorú megkövetelése garancia e veszély könnyelmű felidézésével szemben. Valljuk meg, ha a közvádló működésében olyan súlyos hiányosság mutatkozik, mint a vád törvényességi követelményeinek áthágása és ennek nincsenek eljárási következményei, az ügyész tét nélkül szeghet szabályt. A hibát bármikor kijavíthatja egy újabb, immár törvényes vádemeléssel, ha a bűncselekmény közben, mondjuk, nem évült el, vagy egyéb eljárási akadály nem jelentkezett.
Ráadásul az eljárás megszüntetéséről szóló határozat még arról is tájékoztatja, hogyan javíthatja a hibát, sőt, ad absurdum az egész procedúra akár újból és újból megismételhető.
Talán belátható, hogy az ügyészi hiba miatti törvénytelen vád okán hozott megszüntető határozat nem tekinthető az ügyész "újrapróbálkozását" engedő technikai előírásnak. Ha jogalkotó ilyennek szánta volna, nyilván az iratoknak az ügyészhez való megküldését írta volna elő, ahogyan ezt a második Be. tette. A baj azonban az, hogy a jogalkotói (valójában törvényelőkészítői) szándék a rendelkezések szövegéből nem tűnik ki félreérthetetlenül, így legfeljebb emlékezni lehet rá. Az emlékezés azonban kevés. Jól ismert tény, hogy a törvény az elfogadása után gyakran önálló, az alkotók szándékával éppen ellentétes hatást kiváltó életre kél, s ezen semmiféle "kodifikátori emlékezet" nem segíthet. Esetünkben a helyzet talán valamivel szerencsésebb, mert nem csupán az emlékezetet tudjuk segítségül hívni. A Be.-nek a kártalanításról szóló 580. § (1) bekezdés II. pontja szerint kártalanítás jár az előzetes letartóztatásért, a házi őrizetért és az ideiglenes kényszergyógykezelésért, ha a bíróság az eljárást egyebek között a törvényes vád hiánya miatt szüntette meg. A dogmatika szabályai szerint, ebből az következik, hogy az ilyen okból történő eljárás megszüntetés ténylegesen "végleges" hatályú, különben nem lehetne rá kártalanítási igényt alapozni. S mivel a rendelkezés nem differenciál a törvényes vád fogalmának elemei szerint, bajos lenne azt állítani, hogy a szabály csupán egyik esetre, például büntető törvénybe ütköző magatartás pontos körülírását nem tartalmazó vádra vonatkozik.
A törvényes vád összes kérdésének tárgyalása lehetetlen egy rövid dolgozatban. A szándékom azonban most nem is az átfogó vizsgálódás, hanem - ahogyan a bevezetőben jeleztem - a dogmatika fontosságának és szükségszerű korlátainak érzékeltetésére irányul. Remélem ez sikerült. A tárgyilagosság kedvéért azonban megjegyzem, hogy a Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának 1/2007. BK véleménye jól illusztrálja, hogy a kodifikátori szándék befolyása legalábbis jelentéktelen, ha ugyan egyáltalán létezik.
A dokumentumból az is kiderül, hogy a vád törvényességének hiánya nem elháríthatatlan akadálya az adott személy büntetőjogi felelősségre vonásának. A Kollégium álláspontja szerint az újbóli vádemelés természetesen lehetséges, mert az említett alapon született ügydöntő határozat a büntetőjogi felelősség tekintetében anyagi jogerőhatással nem rendelkezik.
A büntetőjogi felelősség tekintetében valóban nincs anyagi jogerőhatása e megszüntető végzésnek. Ez azonban bizonyára minden eljárási akadály esetében elmondható lenne, például a vádelejtés esetén is. Van viszont anyagi jogerőhatás abban a tekintetben, hogy a bíróság az eljárást a törvénynek megfelelően megszüntette, pontosan úgy, mint minden más eljárási akadály, például már megint a vád elejtése esetén. A Be. nem tesz különbséget a megszüntető okok között, a Kollégium igen.
A dogmatikának a tételes jog úgyszólván minden rendelkezéséről van mondanivalója. A korábbi részekben ezt már illusztráltam a másodfokú eljárás dogmatikát félretevő értelmezésének és a törvényes vád törvényi megfogalmazásának gyönyörködtető példáival. Dolgozatom végén még egy példát veszek elő, melynek - korántsem elfogulatlan véleményem szerint - az a különös vonása, hogy új eljárásjogi intézményről és az elmélet által eléggé elhanyagolt területről egyaránt szól. Ennek tanulsága is az, mint az előzőké: a szabályozás korrektségét érdemes a dogmatika módszerével is vizsgálni. Meglehet, ez tanulságnak elég soványka, de ennél többet a bevezetőben sem ígértem. Sajnos mélyebb s megrendítőbb igazságot nem közölhetek. Ha van ilyen, azt az olvasónak kell felfedeznie. Talán ezt az utolsó rész elolvasása elősegíti.
Az utolsó témakör bevezetőjeként a lex imperfecta jelenségéről teszek néhány általános megjegyzést.
A szankció nélküli jogszabályi előírás mindig problematikus, mert könnyen marad a pusztába kiáltott szó, minthogy nem lehet kikényszeríteni. Nem állítom, hogy a III. Be. túl sok szankció nélküli rendelkezést tartalmaz. Az viszont bizonyos, hogy az ilyen rendelkezésből egy is több a kelleténél, mert a lex imperfecta az általános felfogás szerint nem kívánatos jelenség. Azt, hogy mégis vannak ilyen rendelkezések, mindjárt igazolni fogom, mégpedig a törvény szövegével.
A dolgomat megkönnyíti, hogy a III. Be. nemrégiben új intézménnyel gazdagodott, amit a szakma igen udvarias fogalmazás szerint is a lelkesedés legkisebb jele nélkül fogadott. A Vas megyei Bíróság kollégiumvezetője például nem sokkal az intézmény törvénybeiktatása után kitűnő előadásban fejtette ki a róla kialakított nem éppen elismerő véleményét.8 Így tehát kevesek érzékenységét érintheti, ha magam is rámutatok egy-két gyenge pontjára. A Be. 262/A. és 262/B. §-ában szabályozott kifogásról van szó.
A kifogás intézménye eléggé meghatározhatatlan természetű. Felfogható sajátos jogorvoslatként, melyet a vádlott, a védő és a magánfél vehet igénybe a bíróság határidő-mulasztásának, vagy ilyen határidő más személyek számára történő kitűzésének elmulasztása esetében. Jogorvoslat, minthogy a felsőbb fórumtól a mulasztások pótlására szóló utasítást kér az előterjesztője. Ennek megfelelően a kifogást, a mulasztó bíróságnak fel kell terjesztenie a hatáskörrel rendelkező fórumhoz, és számot kell adnia ebben arról is, mi okozta a kifogásra okot adó mulasztást. Amennyiben a felsőbb fórum a kifogást alaposnak tartja, elrendeli a sérelmezett helyzet megszüntetését. A törvény azt is rendezi, hogy a kifogás elbírálásánál miképpen kell eljárni, milyen határozatot lehet hozni, és mire lehet a mulasztó bíróságot utasítani.
A dolog mindaddig rendben lévőnek vélhető, amíg azt nem kutatjuk, mi történik, ha a mulasztó bíróság a megállapított határidőben nem pótolja a mulasztását. Úgy látszik, hogy a mulasztás eljárási szankciója a kifogás, pontosabban az ennek alapján kiadott pótlási utasítás.
Az eljárási szankciókról az elmélet keveset mond, s a nézetek eléggé eltérők. Mégis tudni lehet, hogy ezek az eljárási szabályszegés miatt a törvény által meghatározott eljárási jogkövetkezményben állnak. Ennek fényében viszont kétséges, hogy valódi eljárási szankcióval van dolgunk.
A kifogás elbírálása után az utasított bíróság tulajdonképpen nyugodt lehet, hogy már nem történhet semmi, hiszen ha nem tesz eleget az utasításnak, nem tudható, milyen következményekkel kell számolnia. Pontosabban: tudjuk, hogy a Be. nem határoz meg következményeket. Gondolom, a legrosszabb az lehet, hogy a kifogást benyújtó egy újabb kifogásban panaszkodik ezen megátalkodottság miatt.
A lex imperfecta elkerülendőségéről a kifogás intézményének megálmodói is nyilván tudnak és tudtak akkor is, amikor kezükbe vették a szabályíró pennájukat. Lehet, hogy azért nem állapítottak meg valódi eljárási szankciót a felsőbb fórum utasítása iránti engedetlenség esetére, mert úgy vélték, a felsőbb bírósági rendelkezést az alsóbb szint tiszteletbe fogja tartani. Nincs okom kételkedni abban, hogy ez racionális elgondolás, de abban sem, hogy dogmatikailag kifogásolható.
Könnyen lehet, hogy egyszerűen nem találtak olyan szankciót, amelyet ésszerűen elő lehetett volna írni. Bevallom, nekem sem jut eszembe ilyen, de a sorsnak hála, nem én kényszerültem a kifogás szabályozásának kimódolására. Szerencsémre nekem a bíráló szerepe jutott.
Egy munkatársam véleménye szerint a szankcióelőírás jogalkotói elmulasztásnak az is oka lehet, hogy az eljárási szankciók mibenléte és alkalmazásuk módja még nem teljes mértékben része jogászi gondolkodásunknak. Lehet némi igazsága: az eljárási szankciók jogtudományi tárgyalása ez idő szerint, nem tölt meg vaskos köteteket, talán még egyetlen vékonyat sem. Tény azonban, hogy eljárási szankciókat a büntető eljárási törvények hagyományosan alkalmaznak. Ez igazolja a Moliere óta már közhellyé "fejlődött" tételt, amely szerint nem kell tudnunk, hogy mi a próza, ahhoz, hogy prózában beszéljünk.
A kérdéskör szakirodalmi elhanyagoltsága ellenére is sikerült a törvényellenesen beszerzett bizonyíték kizárását eljárási szankcióként beleírni a II. Be. szövegébe, mégpedig teljesen világosan: az ilyen bizonyíték nem vehető figyelembe. Igaz, a formulázást joggal illette kritika, ám a lényeg nem ebben rejlett. Ha akarjuk az abszolút eljárási hibák miatti kötelező hatályon kívül helyezést és új eljárásra utasítást is eljárási szankcióként ismerjük fel, mint ahogy az is. A példákat tovább sorolhatnám. Ennél azonban fontosabb, hogy akár akarunk az eljárási szankciók elméleti kérdéseiben elmélyedni, akár nem, a dogmatikai kezelésüknek a törvényben minden más előíráshoz hasonlóan korrektnek kell lennie. A dogmatikai korrektség ekképpen némileg független lehet attól, hogy az eljárási jog egyes eszközei mennyire kidolgozott elméleti alapon állnak, avagy mennyire kerülték el az elmélet művelőinek figyelmét.
A kifogás intézményének szabályozása dogmatikailag kifogásolható, mert lényegileg lex imperfecta született. Számomra majdnem bizonyos, hogy más eredmény nem is születhetett volna, mert a bíróságok határidő mulasztásainak rendszerint rajtuk kívül álló oka van, s a bíróságokkal szemben alkalmazható eljárási szankciók ezen nem segíthetnek.
A dogmatikai vizsgálódás alapján én a kifogás intézményének szabályozását kifogásolom. Mások, más alapon, a hasznosságát vonják kétségbe. Vajon kinek van igaza? ■
JEGYZETEK
1 Békés Imre: A magyar jogtudományi gondolkodás helye Európában; in Erdei Árpád (szerk.): Tények és kilátások, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1995.; 14-15. o.
2 A dolog arra az angol gyermekversikére emlékezet, melyben kiesik egy ló patkószege, emiatt elvész a patkó, ezért a ló lesántul, hírnök lovasa így elkésik, amiért a tábornok elveszti a csatát, az ország a háborút... Minden egy szeg miatt ott, s egy dogmatikai hiba miatt alkotmányellenesség itt: ha a hiba a jogszabály belső ellentmondását eredményezi, ami a tipikus eset, már el is érkezhetünk a jogbizonytalanságig. Attól, hogy ezt dogmatikai (= jogalkotási) hiba eredményezte, a jelentősége nem lesz kisebb. Megjegyzem, minden alkotmányellenesség "kodi-fikációs hibából" ered, s itt a hangsúlyt a hiba "error" értelmére helyezem. Egyébként pedig egyre megy: az alkotmányellenesség az okától és eredetétől függetlenül objektív, csak a megítélése nem mindig az.
3 Az utolsó mondatban túl sok a "volna," ezért kéretik spekulációnak tekinteni.
4 A feledékenységre kevésbé hajlamosak folytathatták a régi módi szerint is, ha ragaszkodni kívántak a bürokratikus elintézésmódhoz a rugalmas elfogadása helyett, ezt senki nekik meg nem tilthatta. Kívülállóként persze lesznek, akik nem értik, hogyan lehetett egyes helyeken a tanácsülés, másutt meg a tárgyalás az alapvető eljárási forma másodfokon, s hogyan lehetett mindkét eljárási mód törvényes. Lehet, hogy mégis létezett egy ideig a "helyben szokásos büntető eljárási jog" kategóriája?
5 Ezek az egyébként logikus kérdések így együtt Karinthy halhatatlan érdeklődő mondatára emlékeztetnek: Lehet-e igaz barátság férfi és nő közt s ha igen, akkor miért nem?
6 Például a terhelt mentelmi jogát nem függesztették fel.
7 Az eljárási cselekménytan eléggé elhanyagolt terület a büntető eljárási jog irodalmában. Az érdeklődő azonban bizalommal fordulhat Móra Mihályhoz. Dr. Móra Mihály: A magyar büntető eljárási jog, Tankönyvkiadó, Budapest, 1961, XII. fejezet, 205219. o.
8 Dr. Spitz János: Új jogintézmények a büntetőeljárásban; in Dr. Benisné dr. Győrffy Ilona (szerk.) Nyolcadik Magyar Jogászgyűlés, Budapest, 2006; 138. o.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Erdei Árpád, egyetemi tanár, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar, Budapest
Visszaugrás
