Értékes művel gazdagodott a honi iparjogvédelmi szakirodalom. A miskolci Novotni Alapítvány (a "Magánjog Fejlesztéséért") gondozásában 2006 végén jelent meg Vida Sándor "Az Európai Bíróság védjegyjogi gyakorlata" című műve. A cím kizárólag praktikus megközelítést sejtet, ám a munka kiváló ötvözete a szerző szakmai körökben közismert és elismert elméleti, valamint gyakorlati munkásságának: az MTA doktora és a Danubia Szabadalmi és Védjegy Iroda jogtanácsosa a védjegyjogi dogmatika bázisán rendszerezi és értelmezi az Európai Bíróság védjegyjogi döntéseit, az európai védjegyjogi ítélkezés sarkpontjait.
A monográfia - ahogy arra a mű előszava is rámutat[1] - a szakmai "címzetti kört" tekintve több réteget is érint: a védjegyjogi ítélkezés alapvető problémáinak feltárásával az iparjogvédelemmel foglalkozó gyakorló jogász, illetve a téma iránt érdeklődő kutató és jurátus számára is hasznos és hasznosítható ismereteket nyújt, miközben egyúttal az Európai Bíróság eljárását, működési metodikáját általában vizsgáló-elemző jogászok számára pedig szemléletes képet ad a "közösségi" bíráskodásról - egy sajátos nézőpontból. Végül - a laikus számára is érthető magyarázatai és áttekinthető tematikája révén - a piaci szereplők, a védjegyek, márkajelek világának "érintettjei", illetve a gazdasági szférához közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó szakemberek számára is tájékozódási pontokat kínál a probléma - számukra is nélkülözhetetlen - jogi megközelítéséhez.
A védjegyjog, a védjegyoltalom normarendszere - miként az iparjogvédelmi jogintézmények, illetve általában a magánjog ius speciáléjaként értelmezhető szellemi tulajdonjog - az európai jogalkotás és jogalkalmazás síkján immár hangsúlyos jogterületnek tekinthető. Az ipari és kereskedelmi tulajdonjogok, illetve a szerzői jog közösségi síkú relevanciáját érintő kezdeti elutasító-tartózkodó közösségi attitűd a ’70-es évekre - főként az Európai Bíróság jogértelmező, jogfejlesztő tevékenységének köszönhetően - előbb óvatosan befogadó, majd aktív szabályozó-harmonizáló igényűvé vált. Egy sajátos fejlődési ív ez, amelyben mindenkor meghatározó elemként szerepelt egyrészt - külső megközelítésben - a monopolisztikus jogi pozíciót, illetve territoriális tagoltságot eredményező iparjogvédelmi (szerzői jogi) jogosultság és a közösségi alapszabadságok (különösen az áruforgalom szabadságának alapvető kívánalma) között feszülő kollízió feloldásának dilemmája, illetőleg - jogterület-immanens problémaként - a jogosulti és a felhasználói-hasznosítói pozíciók érdekütközésének kezelése. Az Európai Bíróság elvi igényű védjegyjogi gyakorlatában - a monográfiából is kitűnően - e fejlődési ív híven tükröződik, s annak valamennyi eleme érintett. Ekként komoly tartalmi támpontokat kínál a közösségi szintű normaalkotás, illetőleg a közösségi iparjogvédelmi jogharmonizáció folyamatában.
E "támpontok" ugyanakkor több síkon érintették és befolyásolják a hazai szellemi tulajdonjog rendszerét, kodifikációját és gyakorlatát is. Közvetlen hatás már az Európai Megállapodás megkötése kapcsán is kimutatható volt, amely egyezmény a szellemi tulajdonjog (ipari és kereskedelmi tulajdonjogok) területét is kifejezetten említve határozott meg kötelezettséget jogalkotónk számára. Ezen túlmenően Magyarország uniós csatlakozását követően a "támpontok" közvetlenül és közvetve is befolyásolják a normaalkotást és jogalkalmazást a sajátosan rétegzett, ismert közösségi csatornákon, intézményes megoldásokon keresztül.
A gazdasági folyamatokban játszott hangsúlyos szerep, valamint a fentebb vázolt hatások eredőjeként tehát érezhetően élénkül a tágabb értelemben vett "szakma" érdeklődése a szellemi tulajdonjog intézményei iránt. Változik azonban az érdeklődés fókusza, s e változás az európajogi tárgyú elemzések síkján (nem csupán a vizsgált jogterületen) különösen látványos. Az alapvetést célzó áttekintő-bemutató jellegű szakirodalom mellé szükségszerűen az adott jogterület valamely szegmensének sajátosságait részleteiben feldolgozó, a - másodlagos közösségi jogforrások és a közösségi szintű jogalkalmazás tekintetében helyenként még bizonytalanul tájékozódó, ezért óvatosságra hajlamos - gyakorlat számára is hasznosítható értelmezések igénye lép.
A szerző művének szerkezeti felépítése és tartalma egyaránt tükrözője ezen igény felismerésének. A műben az anyagi jogi elemzések mellett az eljárásjogi környezet vázlata is megtalálható, illetve az Európai Bíróság vonatkozó döntéseinek analíziséhez kapcsolva az egyes nemzeti (tagállami) jogalkalmazói megoldásokra való - esetenként összehasonlító igényű - utalások sem hiányoznak.
Az "Európai Bíróság védjegyjogi gyakorlata" című monográfia öt fejezetből áll, amely három nagyobb tematikai egységet fog át. Az első - eljárásjogi -, valamint a harmadik - egyes tagállamok jogalkalmazói gyakorlatára vonatkozó - szerkezeti egység közé úgy ékelődik az Európai Bíróság védjegyjogi döntéseinek részletező elemzése, hogy ezzel szerző a vezértémát tágabb dimenzióba: annak komplex összefüggésrendszerébe helyezi.
Az első fejezet bevezetőnek is tekinthető: szakmai "invokációként" az Európai Bíróság aktivitásának hatásköri alapjait, eljárási rendjének főbb kereteit tekinti át, különös tekintettel az előzetes döntéshozatal, illetőleg a felszólalási eljárások kérdéseire. Megállapításai formálisan a védjegyügyekben történő eljárásokra specifikáltak, ám - főként az előzetes döntéshozatali eljárás tekintetében - generális jellegüknél fogva más ügyfajtára, illetve tematikára is alkalmazhatóan szemléltetik az adott eljárás lényeges elemeit és gyakorlati problémáit.
A második egységet három fejezet alkotja, tömör fejezeti címekkel: "Megkülönböztethetőség" (II. fejezet), "Összetéveszthetőség" (III. fejezet), "Jogérvényesítés" (IV. fejezet). A rövid fejezetcímek voltaképp a védjegyjogi esszenciális kérdéseire utalnak: e terminusok a védjegyjogi jogalkalmazás "hívószavai".
A "Megkülönböztethetőség" problémakörében a szerző a védjegyjogi "fogyasztóképre", a kiskereskedelmi szolgáltatások oltalmazhatóságára, a leíró jellegű megjelölésekre, a színekből, térbeli alakzatokból, földrajzi elemekből álló védjegyek oltalomképességére, valamint a megkülönböztető képesség használattal történő megszerzésének értékelésére vonatkozó döntéseket elemzi. Kiemelendő e körben a fogyasztó - a megkülönböztethetőség eseti értékelésében zsinórmértékként is funkcionáló - tájékozottsági szintjére vonatkozó közösségi és tagállami koncepciók, valamint a fogyasztói véleménykutatás sajátos bizonyítási eszközkénti alkalmazási lehetőségeinek részletes bemutatása. Fontos ehelyütt is rámutatnunk szerző példaértékű tudományos alaposságára, melynek köszönhetően a megkülönböztethetőség egyes, az Európai Bíróság gyakorlatában is megjelenő szegmensein belül átfogó képet kaphat az olvasó a kapcsolódó ügyek tényállásáról és az ügyben született ítéletek tartalmáról egyaránt.
Az "Összetéveszthetőség" fejezete a megjelölések összetéveszthetősége veszélyének, fennálltának, illetve hiányának szempontjait elemzi, a közösségi jogalkalmazás hangsúlyos problémájaként érzékeltetve az absztrakt, meglehetősen tág és szubjektív elemektől sem mentes értelmezési alternatívákat lehetővé tevő közösségi szintű normatív keretek eltérő, gyakran a nemzeti tradíciók kívánalmaihoz is igazodó tagállami interpretációját. Külön alfejezet foglalkozik a jó hírű védjegyek kiterjedt oltalmával, amelyet a szerző - mint a védjegyjog hagyományos kereteit feszegető genuin jogintézményt - az európai védjegyjog egyik vívmányaként értékel, ugyanakkor rámutat az eurokonform tagállami (így a hazai) irányelv-alkalmazás vonatkozó nehézségeire is.
A "Jogérvényesítés" fejezeti cím pedig a védjegyoltalmi pozíció tartalmi-terjedelmi kérdéseit, illetőleg ezzel szoros összefüggésben a bitorlás elleni jogosulti fellépés lehetőségeit és korlátait vizsgálja. Szemléletesen vázolja egyebek mellett az Európai Bíróság azon erőfeszítéseit, amelyek - a fentebbi utalásnak is megfelelően - a monopolisztikus pozíciót biztosító iparjogvédelmi jogosultság, illetve az áru- és szolgáltatásforgalom szabadságára irányuló alapelvi igényű közösségi kívánalmak között feszülő kollízió feloldását célozzák. Ezen szellemi erőfeszítések eredményeként kristályosodhattak ki - hosszú, soklépcsős folyamat eredőjeként - a párhuzamos import tilalmának keretei, illetve a regionális jogkimerülés intézményének elvi alapjai.
A mű záró egysége (V. fejezetként) az Európai Bíróság védjegyjogi gyakorlatának a "régi" tagállamok, azaz Németország, Franciaország valamint Nagy-Britannia ítélkezésére gyakorolt hatásaiból emel ki sajátos példákat. A karakteres nemzeti ítélkezési gyakorlatok elemzése nem csupán a monográfia elsődleges tárgyának keretezéseként szolgál, hanem ahhoz szervesen és több síkon is illeszkedik. Szerves egységben áll az Európai Bíróság gyakorlatát egyes eseteken keresztül bemutató megelőző fejezetekkel, amelyekben a szerző - a jogösszehasonlító igényt sem mellőzve - mindenkor felvillantja az egyes tagállami (így a hazai) jogalkalmazói koncepciók eltérő vagy harmonikus jellemzőit is. Másrészt tükrözi annak elismerését, hogy az európai síkú ítélkezés nem öncélú: több csatornán át sajátos, árnyalt hatásmechanizmust sugároz a tagállamok ítélkezési gyakorlatára.
E hatások felismerése, a koncepciók "árnyalatainak" értő differenciálása valamennyi tagállami jogalkalmazó számára nemes kihívás. De egyben elkerülhetetlen is. Vida Sándor műve e "szembesítéshez" is útmutatót nyújt.
Az iparjogvédelem exkluzív jogterület. Mindig jelentős eseményként értékelendő, ha honi művelői értékes gondolatokkal gazdagítják szakirodalmát. Különösen akkor, ha az a "honi művelője" teszi ezt, akinek több évtizedes elméleti és gyakorlati tevékenysége meghatározó e jogterület fejlődésében, értelmezésében. Az iparjogvédelem hazai és közösségi jogi szabályozási struktúrájából következően nehéz olyan átfogó jellegű munkát készíteni, amely nem terjeszkedik túl az előre kijelölt kereteken. Ehhez ugyanis sebészi pontossággal kell "kimetszeni" a kapcsolódó jogforrások és ítélkezési gyakorlat olykor nehezen körülhatárolható testéből a vonatkozó jogforrási helyeket és az iránymutató ítéleteket. Vida Sándor műve ezen követelménynek messzemenően eleget tesz és így - a szerző gazdag munkásságának szerves elemeként - a magyar-európai védjegyjogi irodalom méltán iránymutató alkotása. Megismerése nemcsak a szakmai közönség számára ajánlott. ■
JEGYZETEK
1 Az előszó szerzői: dr. Csécsy György egyetemi tanár és dr. Bíró György egyetemi tanár
Visszaugrás
