A megközelítéshez indokolt visszautalnom a kezdetekhez, a Róma falai közötti közösségi életre. A hagyomány szerint, az ókori Róma, 3000 család élete a Palatínuson Romulus által osztott, családonként 2500 kvadrát méretű telkeken kezdődött.1 Ezeken a szűk telkeken, ahol a létfeltételhez elengedhetetlen víznyeréshez szükséges kutak megközelítéséhez is szűk (gyalog)-utacskák vezettek, szükségszerűen rendnek kellett lennie, olyan rendnek, amely biztonságot is jelentett. Az adott helyzet megkívánta a felelősségteljes életvezetést. A közösségi élet feltétele elsődlegesen az együttélés szabályainak betartása, a tisztesség, az egymáshoz való korrekt viszonyulás kellett legyen. Így voltak csak képesek ezen a szűk területen a családok házat (talán csak kunyhót) építeni, de még kertet is műveltek. Herediumnak nevezték a "birtokot", amelynek ura (herus) a pater familias az övéivel, a családjával mintegy sajátjukban éltek. Nem kétséges, ebben a viszonylatban az élet rendjét a (lét)szükség teremtette meg. Az életfeltételek és -viszonyok stabilitását elsődlegesen az együttélés szabályainak elfogadása, önkéntes követése, a saját és a polgártársak érdekeinek egyeztetése, a megegyezés jelentette. Fontos a közösség érdekeinek elfogadása még annak árán is, hogy saját ügyeinek érvényesítése háttérbe szorulnak. Tehát, a római társadalom rendeződése kezdetén az egymásra utaltság a legerősebb tényezőként jelent meg, amely erősítette, építette a közösséget. Az egymásra utaltság rendjét pedig a közösségi normák, az erkölcs határozta meg. Meghatározó tényező továbbá, hogy Róma közösségi életének kezdeti stádiumában jogi szabályozás szintjén a szakrális szabályok és a jogszabályok keveredtek egymással. Ez abban nyilvánult meg, hogy szakrális szankciókkal, legitimációval, kihirdetéssel találkozunk jogi összefüggésekben, és fordítva: erkölcsi, vallási követelményeket írnak elő jogszabályokban.2
Vergilius értékrendje szerint a mos körében biztosítani kell a békét. Bizonnyal - annak árnyaltságában - a szokások normává érlelődtek. Kezdetben a római polgárok magánügyeiben a viták megoldására a mos (a szokás) az egymás közötti megegyezést tartotta. Ez elvárható magatartás volt, "illett" az egymás közötti vitát békésen lezárni, pacere, paktumot kötni.
A római polgár joga és kötelezettsége egy tőről fakadt. A jogok és kötelezettségek oly módon is egységet képeztek, hogy a köztársaság alatt mindvégig a polgár közösségi életben való részvételi joga egyben kötelezettséget is jelentett. Ma már mind formájában, mind tartalmában idegennek tűnik az erkölcsfelügyelet, amely a XII. táblás törvény után, már az V. sz. közepén érvényre jutott. A magisztrátusok között nem volt hivatalos munkamegosztás, egységes volt a hatalom. Egy kivétel azonban akadt: a censor az erkölcs felügyeleti jogát megtartotta. Ennek megfelelően az új magisztrátus, a censor kifejezetten a magánszféra és a közszféra érintkezésének rendjét volt hivatva ellenőrizni (mos maio-rum). Így ellenőrizték a polgár erkölcsi magatartását, azt, hogy az ősök erkölcse szerint él-e. Kifogás esetén a szankciókat is alkalmazták.3 Mai viszonyok között a személyiségi jogai megsértésének tekintené az állampolgár az efféle, magánszférába való beavatkozást. Nem kétséges, ebben a (társadalmi)normák és római polgár viszonyban jelentős szerepet kapott a közélet szereplőinek értékrendje, erkölcsi normarendszere. Róma közélete jellemzőinek taglalása nélkül csak egy villanásnyira indokolt érzékeltetni, hogy a hatalmon lévők példamutató magatartása, a normák iránti tiszteletük, azoknak önmaguk önkéntes alávetése egyértelműen és elengedhetetlenül maga után vonta Róma polgárainak elismerését, amely azzal a hasznos igyekezettel járt, hogy ez a magatartás mintaként szolgált. A császárság korában Paulus meghatározása: decet enim tantae maiestati eas servare leges, quibus ipse solutus esse videtur.4 (Illik, hogy a császár tartsa magát még azokhoz a törvényekhez is, amelyek alól feloldottnak tűnnék.)
A római közélet értékrendjének jellemzője III. Valentinus törvénye (429). Eszerint, az uralkodót kötelezik a törvények. Tekintélyük a törvények tekintélyétől függ. A hatalomnál fontosabbnak találták, hogy fejedelemségüket alávessék a törvényeknek, a törvényeikben azt parancsolják meg, aminek megtartása rájuk is kötelező.5
Az idők folyamán a római közjog magáévá tette a megszilárdult rendet, illetve normát. A közügyek, a közhatalom területén még az ingyen viselt politikai tisztség ellátásában is mérceként határozta meg a társadalmi elvárhatóságot. A norma megsértésének következménye a politikai felelősségre vonás volt.6 Még Róma uralkodása teljében, a második pun háború után is, amikor élvezte a teljes hatalmi státust, amikor egyértelművé vált, hogy a nemzetközi szerződések Rómával szemben nem, csak Róma által kényszeríthetők ki, akkor is azt a morális értéket hordozta, hogy a Birodalom nem csupán jogosultja, hanem kötelezettje is a pactumoknak. Pedig tudatában volt annak, hogy minden államnál erősebb, a vele szemben állók mind gyengébbek, tehát kiszolgáltatottak. Róma még ebben a pozícióban is erkölcsi kötelezettséget érzett a szerződések teljesítése iránt. Pacis imponere morem.1 Egyértelmű, itt nem iusról van szó, nem olyan jogról, amit Rómával szemben is ki lehet kényszeríteni, hanem az urbs pozíciójából eredő erkölcsi kötelezettségről. Az a megfogalmazás, amely szerint illik azt betartani, mindazonáltal, hogy nincs olyan - a természetfölötti hatalmakon kívüli - hatalom, amely Rómában ezt számon kérhetné, az erkölcsi értékek megalapozottságára utal.
Az erkölcsi normák jelen voltak a római közjogban. Így "Róma közrendje az öregek, a senatus tekintélyén nyugodott".8 Ugyanezt követelte meg a fas a családon belül is. A mai "jogi szabályozás" messzire esett attól az antik rendtől, ahol a családra vonatkozó szabályokat nem a ius, a jog rendje adta, hanem a mos (az erkölcs), és részben az istenek törvényi rendje a fas. A római polgár - az erkölcs, a szokás és a vallás szabta határok között - volt szuverén ura a családjának.
Már Horatius Kr. e. kb. 27-ben kimondta, hogy a törvények a jog és az erkölcsi/erkölcsi tartalom nélkül üresek és senkinek a javára nem szolgálnak.9
Ulpianus normája pedig máig érvényes: "Az igazságosság állandó és örök akarat arra, hogy mindenkinek megadják az őt megillető jogot. A jog alapelvei pedig: honeste vivere, alterum non leadere, suum cuique tri-buere.10 (Tisztességesen élni, mást meg nem sérteni, mindenkinek megadni azt, ami őt megilleti.)
A jog igen korán, már a köztársaság idején elhatárolódott az erkölcsi normáktól, így fokozatosan kialakult az erkölcsi normák önálló rendszere. Noha mindkét körben korán kialakultak az önálló normák, mégsem képeztek, (mert nem lehetséges képezni) egymástól független normarendszert. Fontos annak hangsúlyt adni, hogy a római jogban az erkölcsi normák megalapozottak voltak, értékkel bírtak. Nem arról van szó, hogy "az erkölcsi szabályokat a jog erejével is érvényre kell juttatni, hanem sokkal inkább arról, hogy a jogszabályokat az említett erkölcsi eredetű, de jogi tartalmat nyert alapelvekből kiindulva kell értelmezni és alkal-mazni."11 Konkrét megfogalmazással: Non ex regula ius sumatur, sed ex iure quod est, regula fiat.12 (Az elveket a létező jogból kell kiemelni, és nem a jogot elvi alapon alakítani.) Ezzel összefüggésben értékeli a jogtudós: "Gyakorlati eseteket döntöttek el bámulatos jogérzékkel és bizonyos, inkább erkölcsi elvekhez (bona fides, boni mores) igazodva."13 Általánosan elfogadott, hogy az erkölcsi norma szerinti családi és közösségi élet értékrendjét, a jogszabályok társadalmi rendeltetésének tiszteletét a rómaiak hagyták ránk.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
