E mű Szerb Antal által 1943-ban végzett fordítását az 1937. évi londoni kiadással egybevetette és kiegészítette Dávid Gábor. A Villon-idézeteket Vass István, a többi versrészletet Tótfalusi István fordította. A száz festmény mellékelt képét Urbach Zsuzsa válogatta és látta el magyarázatokkal. Az utószót Klaniczay Gábor, a jegyzeteket Vidrányi Katalin írta.
Johan Huizinga (Groningen 1872 - De Steeg 1945) holland kultúrtörténésznek a XIV-XV. századi francia és holland kultúra gazdagon dokumentált alakulását elemző, értékelő és újszerűen minősítő műve először 1919-ben jelent meg Hollandiában. E monográfia 1923-ban németül, 1924-ben angolul, 1932-ben pedig franciául is napvilágot látott. A folyton ismétlődő holland, angol és német kiadásokat 1974-ben követte a francia újranyomás. Az 1938-ban publikált "Homo ludens" című művében főleg az öncélú konvenciók, szokások, játékok színes jellemzőit és különös szerepeit vizsgálta elmélyülten Huizinga. Szerzőnek "A patriotizmus, nacionalizmus" c. válogatott tanulmányai magyar nyelven 1943-ban jelentek meg. "A középkor alkonya" c. magyar nyelvű kiadás 1996-ban született. Huizinga nem "egykönyves" történetíró, nem törekedett arra, hogy egyetlen kor szaktekintélyévé váljék. Kutatói érdeklődése, tanulmányainak, könyveinek tárgyköre igen tág. Portrét rajzolt a XII. századi "pregótikus" gondolkodókról, a Középkor alkonyán kívül is írt Burgundiával foglalkozó munkákat, több tanulmánya született a reneszánszról, feldolgozta a holland kultúrtörténet nagy korszakait és alakjait, színes tanulmányokat írt Amerikáról, több történelemelméleti munkát hagyott hátra és európai hírnevét növelték a két világháború közötti korszak súlyos politikai, kulturális problémáival, különösen a fasizmus térnyeréseivel foglalkozó pamfletjei, amelyek közül legismertebb "A holnap árnyékában" c. 1935-ben megjelent írása. Igyekezett lényegesen ellentétes történelmi helyzeteket egymásnak szögesen ellentmondó elvek szerint rendszerezni. Huizinga egész életműve eljutott hozzánk, jelentős hányadát magyarra is lefordították. Tolnai Gábor által szerkesztett "Válogatott tanulmányok"-at például 1943-ban Radnóti Miklós ültette át magyarra. Népszerűvé vált Huizinga a Domanovszky Sándor körül tömörülő művelődéstörténet-kutatók között is. Fő művének termékenyítő hatása két magyar monográfia születését is előmozdította. Dercsényi Dezső Nagy Lajos korát (1938), Horváth Henrik pedig Zsigmond király korszakát dolgozta fel (1937) igényesen gyűjtött hazai forrásanyaggal, amelyeket főleg Huizinga módszerével rendszereztek, ezt nem is rejtve véka alá. Kardos Tibor Huizinga szellemében írt előszót a Kálti Márk "Képes krónikájából" megjelenő szemelvényekhez (1938). "A holnap árnyékában" (1938) magyarországi megjelenése azért is nyert élénk visszhangot, mert többen magukévá tették Huizinga diagnózisát a kor "kulturális bajairól". Szerb Antal nemcsak lefordította a művet, hanem módszeresen hasznosította annak felfogását. Halász Gábor - aki a Magyar Csillag hasábjain külön tanulmányt szentelt Huizingának 1943-ban - a nagy holland történész magatartását Erasmuséhoz hasonlította, és érzékeltette, hogy Huizinga ihletése főleg a holland polgári kultúra nyugodtságában keresendő. Halász Gábor szerint Huizinga vizsgálódásai és a holland nemzeti múlt áttekintése a kis népek sorsa iránti aggodalmat is érzékeltette. A "kis nemzeti" és mégis "európai" nézőpont közel állhatott a magyar értelmiség progresszív csoportjainak felfogásához is. Huizinga iránti rokonszenvet személyes sorsa és kiállása csak növelte. 1942-ben ugyanis a fasiszták koncentrációs táborba zárták, de nem sikerült Őt megtörniük. A táborból kiszabadította a nemzetközi tiltakozás, de továbbra is otthonától távol, házi őrizetben tartották.
- 415/416 -
Amint Huizinga, Szerb Antal és Halász Gábor sem érte meg a második világháború végét. A középkor ragyogó ősze után tél borította el a földet, vasba öltözött a világ, létalapja lett a harc.
2.1 Európában az emberi illetve közösségi élet kontúrjai a XIV. és a XV. században rendkívül élesek voltak. Szenvedés és öröm, balsors és szerencse között nagyobbnak látszott a távolság. Minden élményben lüktetett a feltétlen és végleges feszültség. Szinte minden eseményt és magatartást ünnepélyes formák vettek körül, a szertartás méltóságával voltak felruházva. A születés, házasság, halál isteni misztériumként jelentek meg az egyházi fenségek sugárzásában. A rang és a gazdagság gyönyöreit is mohóbban élvezték, és ez a jelenleginél élesebb ellentétben állt a panaszos szegénység szenvedéseivel. E hosszú periódus bizonyos szakaszaiban a török veszedelem megjelent, sőt súlyosan fenyegetett, ennek intenzív ellensúlyozása helyett azonban sok felesleges és sikertelen áldozattal jártak a Szentföld felszabadítására meghirdetett keresztes háborúk. Az egyéni és közösségi élet összetevői büszkén és kíméletlenül közszemlére voltak kitéve. A középkori várost nem szegélyezték kiterjedt elővárosok, gyár- és villanegyedek, falak közé volt zárva, amelyet számos torony csipkézett. Szinte minden törekvés éles ellentétekben és hatásos formákban jelent meg, ami feszültséget és szenvedélyes hangulatot kölcsönzött a mindennapi életnek. Ebből következett az állandó ingadozás a féktelen öröm és az elkeseredés, a kegyetlenség és a bensőséges megindultság között. A gyakori körmenetek állandó forrásai voltak a kegyes felindulásnak. Az "Egy párizsi polgár naplója" szerint volt, aki csak nézte, de sokan be is álltak a sorba, "nagy áhítatukban sűrűn hullott a könnyük, szánalomra méltóan sírtak". Gyakoriak voltak a nyilvános kivégzések is. A hatóságok gondoskodtak róla, hogy a mély benyomást keltő színjátékból semmi se hiányozzék. A halálba indulókat állásuknak megfelelő ruhában vezették a vérpadig. A fényűzést és kicsapongó életet ostorozó beszédek olyan heves indulatot keltettek a tömegben, amely tettekben is kifejeződött. A luxustárgyak és játékok elégetése mind Franciaországban, mind Itáliában már elterjedt szokás volt, amikor Savonarola Firenzében a művészet jóvátehetetlen kárára mágiára vetette az ún. hívságokat. Nemzeti gyász idején az emberek úgy viselkedtek, mintha csakugyan elemi csapás érte volna őket. VII. Károly temetésén a gyász és fájdalom láttán szinte az egész város sírásban és jajveszékelésben tört ki. Bár a közigazgatás szervezete már bonyolult formákat öltött, a nép a politikát egyszerű típusokban látta a népdal, a lovagregény és az Ótestamentum elképzelései között. A nép szemében a politikai ügyek kalandos történetekké egyszerűsödtek. A XIV. század vége felé és a XV. század elején Európa királyságainak politikai életében annyi a vadság és tragikus konfliktus, hogy a nép kénytelen volt azt hinni, hogy csupa véres és romantikus események történnek. 1407-ben Orleans-i Lajost kegyetlenül meggyilkolták, az ennek nyomán fellángolt pártharcok addig tartottak, amíg 1415-ben bosszúból Félelem Nélküli Jánost ölték meg Montereauban. E két gyilkosság és a rá következő ellenségeskedés egy évszázadon keresztül a gyűlölködés színeit festette a francia történelemre. Nyugaton már negyed százada tartott a nagy egyházszakadás, a skizma, amely minden országot és közösséget megosztott és megingatta az egyház szilárdságában vetett hitet. Ketten, sőt rövidesen hárman is civakodtak a pápai méltóságért. A nép holdkóros pápának tartotta Lunai Pétert, a makacs aragóniait, aki XIII. Benedek néven Avignonban pápáskodott.
2.2 A feudális korszakban a családok közötti magánháborúk elsődleges oka a rangban vetélkedés, a másik javai iránti irigység volt. Az érzelmeket hevítette a különbség jeleiből, az öltözékekből, jelvényekből, jelszavakból áradó szubjektív hatás. A középkor nem ismerte azokat a gondolatokat, amelyek azóta félénkké és ingadozóvá tették igazságérzetünket. A habozva hozott, enyhe ítéletek helyett csak két végletet ismertek: a kegyetlen büntetést vagy a teljes megkegyelmezést. A feudális és hierarchikus gőg, a hivalkodás vágya erősebb, mint valaha. Ha mindehhez hozzávesszük a közelgő világvégétől, a pokoltól, a boszorkányoktól és az ördögöktől való szorongást, megértjük a bizonytalanság érzését. A XV. század elejének francia irodalmában hiába keressük a reneszánsz optimizmusát. A XVIII. századig kell várnunk, amíg az ember elindult a társadalmi optimizmus ösvényén, mert az igazi haladást a reneszánsz sem hozta meg.
A lovagkor lényege a mintahős utánzása, a régi korok életbölcsességének átvétele. A magasabb kultúra igénye a szertartásrendben és az etikettben nyilvánult meg. Ezt a tendenciát fejezte ki a bizantinizmus is, amely túlélte a középkort, gondoljunk például a Napkirályra. Az udvariasság etikai értékének tudatában voltak még, de ezek az érzelmek elsődlegesen a jólneveltség külsőségei. Az érzelmek stilizálása a gyászszertartásokban a legkifeje-
- 416/417 -
zőbb. Az a primitív szokás, hogy a halottakat nyilvánosan és hangosan kell siratni, a XV. században még javában élt. Nemcsak a szerelem, hanem a barátság is kimódolt keretek között zajlott. A divat és a művészet szoros kapcsolatban állt egymással. A szép formák legszínesebb virágait a bátorság, a becsület és a szerelem számára tartották fenn. A középkori felfogás egyik jelentős összetevője, hogy mindegyik társadalmi közösség isteni intézményt képvisel, és olyan tiszteletreméltó, mint az angyalok hierarchiája. Igazmondás, bátorság, fedhetetlenség, bőkezűség a nemesi osztály tulajdonsága.
2.3 A XV. század szinte egyetlen szerzője sem vette észre a köznép társadalmi fontosságát. A harmadik rendről, amely teljessé tette a királyságot, a derék városok, a kereskedők és a földművesek rendjéről nem illett hosszan beszélni. Persze akadtak olyan gondolkodók, sőt államférfiak is, akik szót emeltek a szegény nép érdekében. A szegény ember gőgös lenézését tiltotta az igazi nemesség egyik erénye, valamint az a vallási felfogás, hogy minden ember egyenlő. Az a felismerés, hogy a halálban mindenki egyenlő, távolról sem nyújtott vigasztalást az evilági életben elszenvedett méltánytalanságokért. A lovag és a doktor méltóságát úgy fogták fel, mint a bátorság és a tudás megszentelt formáit. Az egyik hőssé, a másik bölccsé avatja az embert. A földi lovagrend és az emberi lovagiasság Mihály arkangyaltól ered, ennyiben az Isten trónját körülvevő angyali seregek utánzása. A reneszánsz ember becsület és dicsőség utáni vágya nagyrészt azonos a korábbi idők lovagi becsvágyával, csak lerázta magáról a hűbéri formákat és antik tógát öltött. "A három testőr"-ben jelennek meg először a napóleoni gárdista figurák, bennük a modern kor nemzeti és vallásos katonáira ismerünk. "Az ifjú" c. műben ugyancsak a polgári erény bizonyos elemei - szánalom, hűség, barátság - olvashatók. A középkori lovagság első virágzása azonban még a szerzetességgel vegyült. Ebből a frigyből születtek a Templomosok, a Johanniták, a Teuton és a Spanyol Lovagrendek. A szüzet megmentő fiatal hős a lovagi szerelmi költészet fő témája. A lovagi torna a maga bizarr kellékeivel, pompázatos külsőségeivel, költői illúziójával és pátoszával azt a szerepet játszotta, amelyet a későbbi korban a dráma. A szenvedély hangja főleg az irodalomban csendül fel, egy-egy géniusz alkotásában. Az egyház ellenezte a lovagi tornát, ismételten betiltották. Sem a moralisták, sem a humanisták nem nézték jó szemmel a bajvívást. A lovagság a középkorban tragikus politikai tévedések forrása, akárcsak napjainkban a nacionalizmus és a faji gőg. A hercegek gyakori jelzői "Félelem nélküli" János, "Merész" Fülöp, "Jó" Fülöp azt a célt szolgálták, hogy a herceget a lovagromantika nimbuszával övezzék. "Az ifjú" szerzői elítélték a dicsőséghajhászó versengéseket, de az ilyen viadalok túlélték a középkort, 1503-ban Dél-Itáliában az egymás ellen vonuló spanyol és francia seregek először híres párbajokban gyönyörködtek. A század közepén megjelent a keleti eredetű dob a nyugati hadseregben, ezáltal ez is hozzájárult a háború gépiesedéséhez. A lovagideál pedig kénytelen az irodalom és a társalgás területére menekülni. A becsület és az erény igénye azonban előnyös hatást gyakorolt a hadi jog fejlődésére is. A nemzetközi jog ugyan ókori és kánonjogi eredetű, de a lovagság virágoztatta fel. Az emberiesség a jog útját is egyengette.
2.4 A civilizáció története fontos fordulathoz érkezett, amikor a XII. században a provence-i trubadúrok a kielégítetlen vágyat helyezték a szerelmi költészet középpontjába. A vallásos mozzanat is egyre fontosabb, a XIII. század végén Dante és mások dolce stil nuovo-ja már azért dicséri a szerelmet, mert áhítatossá teszi a lelket és szent sugallatokat ad. A "Rózsa-regény" új fejezetet nyitott a francia felfogásban. Legalább 200 évig volt népszerű. Enciklopédikus bőségéből sokat merített a világi társadalom. A műveltség és a szerelem eszménye egyetlen más korban sem olvadt ennyire össze. A "Rózsa-regény" nem rombolta le a korábbi rendszert, de módosította és gazdagította tartalmát. A középkori szerelemtanban egyaránt fellelhető volt a magamutogató durva trágárság és prüdéria túlbuzgó formalizmusa. Sem a katolikus tan, sem a protestáns puritanizmus nem volt képes megszüntetni a nászágy csaknem nyilvános voltát, mindez még a XVII. században is tovább élt. Az illetlen történet, a mocskos tréfa és az ocsmány nóta régóta külön műfaj, kifejezésmódjai pedig rendszerint egyhangúak. Az erotikum csak akkor válhat irodalmi értékké, ha a bonyolult és fájdalmas valóságot illúzióvá tudja lényegíteni. Mivel a "Rózsa-regény" két különböző szemléletű költő műve, több célra lehetett benne megfelelő tartalmat találni.
2.5 A középkor vége felé tartósan divatba jött a pásztori műfaj. Ez reakció volt az udvari eszménnyel szemben. Az új, helyesebben felújított bukolikus, tehát egyszerű, falusias, népies eszmény szintén erotikus természetű. De volt olyan bukolikus érzés is, amely inkább erkölcsi, mint erotikus eredetű. Az udvaronc életének megvetése azok között a tudósok között is népszerű, akik a XIV. század végén a francia humanizmus első képviselői, és kapcsolatban álltak a nagy zsinatok vezéregyéni-
- 417/418 -
ségivel. A természet iránti lelkesedés még nem jelentette azt, hogy jobban értették a valóságot, vagy őszintén csodálták a munkát, csupán megkísérelték, hogy művirágokkal díszítsék az udvari szokásokat, eljátsszák a pásztor és a pásztorlányka szerepét. A hűséges pásztor gyanúsan hasonlított a lovaghoz. A bukolikus idill tehát az udvari szórakozás új divatja, mintegy a lovagság pótléka. Amint korábban a "Rózsa-regény" is vitára adott alkalmat, mert ellentétes volt a lovageszménnyel, most a bukolikus eszmény lett elegáns szópárbaj forrása.
2.6 Nincs még egy olyan korszak, amelyik annyit foglalkozott volna a halál gondolatával, mint a késői középkor. A XIII. századtól kezdve a kolduló szerzetesek az egész világon felcsendülő sötét kardallá tették az örök intést: emlékezz a halálra. A gondolat először a görög költészetben öltött formát, később az egyházatyák is átvették. Byron szintén felhasználta "Don Juan"-jában. Villon új hangon, lágyabban és gyöngédebben fejezi ki magát a "Ballada a hajdani hölgyekről" c. versében, a híres refrénnel: "De hol van a tavalyi hó!" A XVI. században is sok olyan sírt találunk, amelyeken meztelen holttest csúf képe éktelenkedik, összeszorított kéz, merev láb, kitátott száj, belekben hemzsegő férgek. A kor képzelete kedvelte ezeket a szörnyűségeket. Villon balladáiból már minden kegyes szándék eltűnt. "A szép fegyverkovácsné panasza" soraiban az öreg kurtizán felidézi hajdani ellenállhatatlan szépségét, és mély gyászba borul szomorú hanyatlásán. A legnagyobb kegyelemnek tartották, hogy a Szent Szűz teste a mennybe menetel által megmenekült a romlástól. A középkor végén a halál rémét különösen a macabre, vagy Danse Macabré, a Haláltánc koncepciója és változatos gyakorlata fejezte ki. Azok a fametszetek, amelyekkel Guyot Marchant párizsi nyomdász díszítette a Haláltánc első, 1485-ben megjelent kiadását, a kor leghíresebb haláltánc-festményeit utánozták, azokat a freskókat, amelyek 1424 óta borították a párizsi Aprószentek temetőjének árkádjait. Gédéon Huet kutatásai nyomán valószínű, hogy az eredeti téma a sírjukból feljövő halottak körtánca. Ezt a témát újította fel Goethe a maga "Totentanz"'-ában. A fáradhatatlan táncos maga az élő ember, eljövendő alakjában, saját személyének félelmetes kísértete. Sehol nem gyűlt össze annyi, a halálfélelem felidézésére hivatott megdöbbentő kép, mint az Aprószentek temetőjében, Párizsban. A korszak egyházi és világi irodalma számára csak két szélsőség létezett: panaszolták, milyen rövid a földi dicsőség, és örvendeztek a lélek üdvösségén. A középkor végén a hit fogalmai áthatják az egyéni és a társas élet valamennyi megnyilvánulását. A világi szerelem szokásait követve az újévet és május elsejét úgy ünnepelték, hogy koszorút és dalt ajánlottak jegyesüknek, a Szent Szűz iránti tiszteletből hódolattal tekintettek minden nőre, és sárba léptek, hogy maguk elé engedjenek egy koldus asszonyt.
Pierre d'Ailly elítélte a liturgiába és a hitéletbe bevezetett temérdek újítást, nem annyira kegyes jellegükben kételkedett, inkább attól félt, hogy számuk folyton növekszik. Sok volt a szerzetesrend, különösen a kolduló rendeket kívánta korlátozni, mert nem látta társadalmi hasznukat. December 28-a, a betlehemi gyermekgyilkosság napja, baljóslatú a középkor szemében. Ebből eredt a XV. századi babona, hogy egész évben szerencsétlennek tartották azt a napot, amelyre előzően Aprószentek esett. Szinte alig volt különbség a világi és az egyházi dalok jellege között. A XVI. század végéig használtak egyházi dallamokat világi célra és fordítva. A legszentebb ünnepeket, még a Karácsonyt is kicsapongással, kártyázással, káromkodással, blaszfémiával töltötték. Aki leleményes káromkodást talált ki, mesterként tisztelték. Már a XV. században is voltak, akik szerettek szabad gondolkodónak látszani, és mulattak a többiek jámborságán. A világi írók gyakran használták a "papelard" szót, ami képmutatót jelentett. "Fiatal szentből lesz az öreg ördög", szólt az egyik közmondás. Az emberek nem találták a helyes középutat a nyílt hitetlenség és bolondos hiszékenység között, az utóbbira maga a papság is példa. A szent dolgok valamely látható ábrázolása bizonyította valóságos voltukat. A középkori egyház általában keveset törődött azzal, mennyire veszélyben forog a hit tisztasága, amikor a népi képzelet korlátlanul csaponghat a szentekről szóló tan területén, és az illőnél nagyobb tisztelettel adóztak a szentképeknek.
Az ereklyék tisztelete, amelyet az egyház nemcsak megengedett, hanem a vallás szerves részévé is tett, csak erősítette a szentekről alkotott testies elképzelést. Amikor Aquinói Szent Tamás meghalt, gyorsan lefejezték, kifőzték és balzsamozták, nehogy elveszítsék az ereklyét. Sok szent neve elválaszthatatlan volt bizonyos betegségektől, sőt azzal is jelölték a kórt. Lehet, hogy a középkor vége felé buzgón hirdetett őrangyal-kultusz öntudatlan reakció a népszerű szentek vegyes társasága ellen. Az élő hit fölösen nagy részét kötötte le a szentek tisztelete. A késő-középkori francia hitéletet igen gépies és igen laza vallási gyakorlat jellemezte, de ezt időnként hevesen áradó áhítathullámok szakították meg. Franciaország nem ismerte a kegyesség-
- 418/419 -
nek azt a fajtáját, amelyben a buzgó hívek kis körökbe gyűlnek, ez Németalföldön alakult ki. A devotio moderna kimagasló alakja Kempis Tamás volt. A kor hitéletének legfurcsább ellentmondása a papság iránt érzett mély megvetés. A tömeg még nem élte át teljesen a kereszténységet, nem felejtette el a civilizálatlan ember ellenszenvét az olyan férfi iránt, aki nem harcolhat és tisztának kell maradnia. Mindehhez hozzájárult a főpapok világiassága és az alacsonyabb rangú papok erkölcsi züllése. A "Száz új történet" méltatlan papjai, az éhező káplán, aki három fityingért mond misét, vagy a gyóntató, aki vállalja, hogy koszt és kvártély ellenében évente feloldozza a családot minden bűne alól, valamennyien kolduló barátok. A nagyurak kérkedő pompája és szertelen élvezetek között lepergő életük romlottsága hozzájárult ahhoz, hogy időnként görcsös áhítat hatotta át őket. A XV. századi emberben gyakran a bizarr pompa kedvelése is jól megfért a szigorú áhítattal. A szentség eszménye nem sok változatosságra volt képes. A szent élet romantikája inkább csodákra, túlzó aszkézisre és alázatra törekedett, mint valami nagyszerű fegyvertényre a valláspolitika szolgálatában. A nép képzeletét jobban vonzotta a természetfölötti és az irracionális túlzás. Karthauzi Dénes - más néven Ryckel - a rendkívül termékeny tudós sokoldalú és energikus szellem. Gazdag életműve mellett sem kerülhette el a gyanakvást és a gúnyt. A XII. század óta, amikor Szent Bernát költőien gyengéd misztikája a kor lírai élményévé tette Krisztus kínszenvedését, a középkori lélek vallásos érzékenysége egyre növekedett. A szélsőséges vallási megnyilvánulások gyakori sírásban is megnyilvánultak. A könnyek az ima szárnyai, az angyalok bora. A francia népi jámborság jellemzőit színesen érzékeltette Gersonnak, a párizsi egyetem kancellárjának számos írása és szereplése. Szerinte a világ a végéhez közeledett, és mint elgyengült értelmű aggastyán, mindenféle képzelgések, álmok és látszatok rabja. Szerinte nincs rosszabb, mint a tudatlanok áhítatossága. Sok ember búskomor lett vagy megőrült tőle. Szerinte a böjt és a hallucináció szerepet játszott a mágia gyakorlásában is. A középkori egyház sok vallási különcséget elnézett, feltéve, ha az nem vezetett forradalmi természetű újításokhoz. Sok szent arról volt nevezetes, hogy fantasztikusan tisztelte a szüzességet, irtózott mindentől, ami a nemiséggel volt kapcsolatos. Az egyház pedig dicsérte az ilyen állásfoglalásokat. Az egyház ugyanis a forradalmi tanokkal szemben mindig szigorú, a vallásos képzelet csapongásait azonban eltűrte, ha azok isteni szeretetre vonatkoztak. Az a lelkiállapot, amelyet dulcedo Dei-nek, Krisztus szeretete édességének neveztek, a középkor végén a vallásos érzés kiemelkedő eleme volt. A devotio moderna németalföldi követői rendszert alkottak belőle, és ezzel többé-kevésbé ártalmatlanná tették. Gerson a mértékletes és okos misztika híve volt, nem tudta elviselni az egyéniség teljes megsemmisülésének érzetét, amelyet a misztikusok megízleltek.
2.7 A XIV. században a kereszt és a bárány nem elég a Jézus felé áradó szeretet befogadására, kialakult Jézus nevének tisztelete, amely már-már a kereszt tekintélyét is felülmúlta. A képek túláradó bősége azzal fenyegetett, hogy kaotikus lázálomban folyik szét, hacsak a szimbolikus gondolkodásmód nem foglal mindent egyetlen nagy rendszerbe. A középkorban a szimbolikus megközelítés sokkal kézenfekvőbb volt, mint az oksági, vagy a fejlődésen alapuló világkép. A szimbolikus hasonlítás abból az alapeszméből indult ki, hogy a tulajdonságok a jelenségek lényeges részei. A realista, a szimbolikus és a megszemélyesítő világítja be fényével a középkori szellemet. A legmagasabb fogalmaknak ezernyi szimbóluma volt. Nem volt olyan apróság, amely ne jeleníthette meg, nem dicsőíthette a legmagasztosabbat. A szimbolizmus logikája megteremthette az eszmék harmóniáját. Ugyanis a világ minden összetevője és történése titokzatos kapcsolatban állt a legszentebbel. A szimbolizmus nyitotta meg a művészetek számára is a vallási fogalmak kincsestárát. A XV. század azonban - akárcsak a szenteket - allegorikus alakjait is egykorú ruhákban járatott, és minden kifejezendő gondolathoz új személyt teremtett. Nincs igazi ellentét a középkori allegóriák és a reneszánsz mitológiája között, szinte egymásba olvadnak. A mitológiai alakok többnyire régebbiek, mint a reneszánsz. A két égitest és a két kard szimbolikája sokáig lehetetlenné tette a pápai tekintély kritikáját. A Nap és Hold, vagy a két kard, amelyet az Úr tanítványai hordtak, a középkori szellem számára sokkal több találó hasonlatnál, a két hatalom misztikus eredetére utaltak. Luther egyik vitairatában az allegóriákat is megbélyegezte. A szimbolikus gondolkodás képekbe fordította le hiányosan a sokak által sejtett titokzatos összefüggéseket. Az emberi szellem érezte, hogy valami rejtéllyel áll szemben, ezért megpróbálta felismerni a tükörben látható alakok körvonalait, a képeket újabb képekkel magyarázva. A szimbolizmus tehát újabb tükröt tartott a tükörben látott jelenségvilág elé.
A középkori ember parancsoló szükségét érezte annak, hogy elsősorban az általános értelmet, az abszolútummal való kapcsolatot, az erkölcsi eszmét, a végső okokat keresse. Minden erkölcsi fo-
- 419/420 -
galmat felnagyítottak és eltúloztak, mert valamennyit az isteni fenséggel hozták közvetlen kapcsolatba. Ha a középkori ember valamilyen erényt akart megcsillogtatni, olyan túlzó formában tette, hogy a mai moralista karikatúrának vélné. A tűrés mintaképe Szent Egyed, aki azért imádkozott Istenhez, hogy ne engedje begyógyulni nyíl ütötte sebét. 1300 körül alakult ki a Krisztus és a Szentek érdemfölöslegéből keletkezett kincsről szóló tanítás. Maga az eszme, hogy ez a kincs közös tulajdona minden hívőnek, miként a hívők tagjai Krisztus misztikus testének, vagyis az egyháznak, már ekkor is igen régi. De csak a XIII. században kezdték úgy értelmezni, hogy a jócselekedetek érdemfölöslege kimeríthetetlen tartalék, amelyet az egyház kicsinyben osztogat. Van olyan pont, ahol maga a dogma is realista felfogást kívánt meg: a Megváltó vére. A hívők kötelesek ezt anyagi értelemben felfogni. A képzelet egyre küzdött, hogy a kifejezhetetlent kifejezze, és érzékelhető alakba öntse, de hiába. Az ember nem léphet át saját képzeletén, a végtelent szükségszerűen a végessel veti össze, és nem tudja megfelelően átérezni az abszolútumot. Minden Istenre ruházott tulajdonság kicsit megrabolta az Úr fenségét. Ha kimerültek a kifejezés forrásai, mindig a régi francia misztikusok, Szent Bernát és a viktorinusok édes líraisága sietett a látnok segítségére. A szélsőségesek "veszendő nyájukkal" együtt, a panteizmus és a különcségek útjára tévedtek. De a többiek - és közöttük a nagy misztikusok - mindig visszataláltak az egyházhoz, ahol a szertartásokba rögzített hittitkok bölcs és gazdaságos rendszere várta őket. A misztikusok szelídek, fékezik vágyaikat, egyszerűek, mértékletesek, szorgalmasak, és ezzel a béke, a vallásos buzgalom légkörét teremtik meg maguk körül. A kevesek intenzív misztikája készítette elő a devotio moderna tömegekre kiterjedő, extenzív misztikáját. Ez már a komolyság és a buzgalom állandó közös gyakorlása. Kempis Tamás nem teológus, nem humanista, nem költő, nem filozófus, sőt nem is misztikus. Mégis ő írta azt a könyvet "Krisztus követése" címmel, amely a következő századok vigasza lett. Talán ebben a műben sikerült leginkább legyőzni a középkori ember túláradó képzeletét.
A középkorban a megszemélyesítés hajlama nagyon erős volt. Sok ház, minden harang nevet kapott. A középkori gondolkodásban a közmondásoknak fontos szerepük volt. A nép a vitatkozást a művelt embereknek hagyta, maga beérte azzal, hogy az esetek többségét valamely közmondás alapján ítélje meg. Gyakran használták a közmondásokat a politikai beszédekben és a prédikációkban is. A kikristályosodott gondolat egy másik formája a mottó volt, amelyet az különböztetett meg a közmondástól, hogy nem bölcs mondás, hanem személyes elvben vagy buzdításban szerepelt. A mottónak titokzatosnak kellett lennie. Pl. "előbb-utóbb meglesz". A mottókat kiegészítette az embléma. Jó Fülöp emblémája az acél és a kova volt. Az embléma és a mottó már a heraldikus gondolkodás kapuja. A szellem valamennyi területére kiterjedt a kazuisztika uralma: az erkölcsre és a jogra, a szertartásokra, az etikettre, a bajvívásokra, a vadászatokra és különösen a szerelemre. Élt még a régi törvény, amely szerint az esküszöveg mondása közben egyetlen nyelvbotlás is érvényteleníti az esküt. A XVI. századi politikai kibéküléseknél nagy szerepe volt a jelképes cselekedeteknek: pl. lerombolták az elkövetett bűnre emlékeztető épületeket. A pontatlanság, hiszékenység, könnyelműség, összefüggéstelenség szinte az egész középkori gondolkodásra jellemző volt.
A hanyatló középkor mentalistását élénk képzelet, naiv idealizmus és erős érzelmek jellemezték. Az emberek könnyen elhittek mindent, ha a gondolat nevet és formát kapott. Az egyház elkeseredetten harcolt a babona ellen. Sajnos ez a buzgalom nem érintette a démonomániát. Szent Ágoston és Szent Tamás tekintélye alapozta meg az elvet: "Minden, ami látható módon történik ezen a világon, démonok műve is lehet". A XV. század mélységesen pesszimista és szinte állandóan depresszióban élt, ezért létfontosságú volt számára az élet szépségét harsogva hirdető, pompás és ünnepélyes nyilvános mulatság. A vallási ünnep a kollektív vidámság valamennyi fajtája fölé kerekedett, mert a liturgia magasrendű stílust kölcsönzött neki. A népünnepély, amely dalban és táncban önálló szépségelemeket vonultatott fel, szintén összefüggött az egyházi ünnepekkel. A világi ünnepélyeken viszont főleg a lovagság és az udvari szerelem eszményeit dicsőítették. Bár a Van Eyck Testvérek és követőik művészete városi környezetben alakult ki, mégsem nevezhető polgári művészetnek. Abban a kegyességben, amelyet a XV. századi festészet jelenített meg, a misztika és a kíméletlen materializmus szélsőségei találkoztak. Az ábrázolt hit olyan közvetlen, hogy a legérzékibb és legnehézkesebb földi alakot is légiessé tudta tenni. Az a vágy, hogy minden megszentelt eszményt határozott képpé változtassanak, hogy az ideálnak tiszta és világos formát adjanak, a művészetnek is irányt szabott, akárcsak a néphitnek és a teológiának.
2.8 A XIV. század vége fordulópont volt a zene és a lírai költészet viszonyában. A középkori lírai költő többnyire zeneszerző is. Az irodalom számá-
- 420/421 -
ra a komikum egész területe jobban megközelíthető volt, mint a festészet számára. Mihelyt a puszta meglátásnál valami többet kellett nyújtani, az irodalom vette át a vezetést, mert jobban ki tudta fejezni a hangulatot. A zsánertől csak egy lépés volt a burleszk. Itt viszont a kifejező erő tekintetében a festészet ismét versenyre kelhetett az irodalommal. A festészet már 1400 előtt eljutott a burleszklátás bizonyos fokára, amely aztán a XVI. században Pieter Bruegel művészetében teljesedett ki. Mihelyt az irodalom a tömegek életét rajzolta, realizmusa élettelivé vált, jó humorral telt meg, ami a festészetben csak később fejlődött ki ilyen bőségesen. Az irónia különösen a szerelmi költészetben érvényesült. Csípős íze finomabbá tette a szerelmi műfajt, és egyúttal meg is tisztította, mert komoly elemeket vitt bele. A kor szellemének nagyon megfelelt, hogy a kesergő és érzékeny szerelem maró ízét profanálással fokozzák. A szegény, csalódott szerelmes lovag lemondott a világról, és elment a különös kolostorba, ahol csak a szerelem mártírjait fogadták. Amikor ünnepélyesen felvették a rendbe, a hölgy, aki korábban visszautasította őt, elájult és ruhájáról leesett az a kis, könnyekkel zománcozott aranyszív, amelyet tőle kapott. A XV. század közepén a szerelmi költészet valamennyi hagyományos műfaja az epekedő hang, a rezignált melankólia bélyegét viselte. Még a nők iránti cinikus megvetés is mérséklődött. Valószínűtlen, hogy a XV. századi festészet valami illedelmességi szempont miatt tartózkodott az erotikum kifejezésétől, hiszen általában a legszélsőségesebb szabadosságot is megtűrték. A meztelen test a festészetben még csekély szerepet játszott, de annál gyakoribb volt az élő képekben. A XV. századi festészet jellegzetesen heterogén, ritkán fordul elő, hogy harmonikus és egységes. Az allegorikus alaknak csak akkor volt létjogosultsága, ha a hagyomány már tiszteletreméltóvá tette. Az újonnan összetákolt allegória ritkán vált be. Ha az egykorú itáliai irodalomra gondolunk, a quattrocento üde és kedves költészetére, csodálkozunk, hogy milyen távol van még a reneszánsz az Alpokon inneni tájaktól. A XV. századi francia civilizáció története nem engedi meg, hogy elfeledkezzünk a középkorról. Franciaország a forrása mindannak, ami a legerőteljesebb és a legszebb volt a középkori szellem alkotásaiban. Az itáliai reneszánszra jellemző gazdag stílus, vidámság és harmónia helyett bizarr pompa, nehézkes kifejezés, elavult képzeletvilág, súlyos melankolikus atmoszféra a jellemző. Az erőltetett retorika nemcsak az irodalmi kifejezésnek, hanem a magasabb irodalmi érintkezésnek is eszménye. A retorikusok és humanisták társasjátéknak tekintették az irodalmat, akárcsak hajdanán a trubadúrok. Kik tehát az igazi modernek a XV. századi francia irodalomban? Kétségtelenül azok, akiknek munkássága legközelebb áll a következő század által megvalósított szépséghez. A hanyatló középkor szellemének nem kellett a klasszikus irodalomhoz fordulnia, hogy pogányságot tanuljon, hiszen a Rózsa-regény kifejezetten pogány szellemű. Meglepő, hogy az egyház tűrte azt, hogy az arisztokráciának ez a breviáriuma büntetlenül terjedjen, holott a dogmától való spekulatív eltéréseket mindig szigorúan korlátozta.
A franciaországi és németalföldi XV. század szívében még középkori. Az élet hangszerelése még nem változott meg. Még uralkodik a skolasztikus gondolat: a szimbolizmus és az erős formalizmus, a dualisztikus életfelfogás és világkép. Továbbra is a lovagság és az egyház a szellem két jelentős pólusa. A mélységes pesszimizmus az egész életet homályba borította, a művészetben a gótika elve érvényesült. De mindezek a formák már hanyatlóban voltak. Végét járta egy nagy és erős kultúra, de ugyanakkor és ugyanott új értékek is születtek. Az ár megfordult, az élet színe változni kezdett. ■
JEGYZETEK
* Európa Könyvkiadó, Budapest 1996. 327 o. A könyv eredeti holland címe: "Hersftij der middeleeuwen", vagyis a középkor ősze. Az "ősz" angolul és franciául is hanyatlást (waning, déclin) jelent. E szó használata azért is kifejező, mert érzékelteti számos termény dús beérését és a nem évelő növények fokozatos elhalását.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus.
Visszaugrás
