Könczöl Miklós: Igazságosság és közösség Hérodotosnál (IAS, 2007/2., 175-182. o.[1])

A következőkben a pleonexia fogalmának megjelenését szeretném közelebbről megvizsgálni Hérodotos munkájában,[1] egyrészt az igazságosság-, pontosabban igazságtalanság-fogalom jelentésmezejében elfoglalt helye szempontjából, másrészt retorikai eszközként betöltött funkcióját tekintve. Az út, természetesen, nem járatlan. A huszadik század közepe óta két fontos monográfia is megjelent a pleonexia, illetve a szélesebb értelemben vett bírvágy és igazságtalanság fogalmainak alakulásáról a görög irodalomban: Heinz-Otto Weber 1967-es értekezése,[2] 2001-ben pedig Ryan K. Balot könyve.[3] Rajtuk kívül is jellemző azonban az utóbbi évtizedek Hérodotos-irodalmára, hogy a pleonexia igen sok tanulmányban szerepel, legalább egy rövid említés erejéig. A korábbi eredmények ismeretében előadásom nem vállalkozhat többre, mint az ezek alapján kirajzolódó kép árnyalására néhány részlet tekintetében.

I. A követjárás

A pleonexia fogalma a görög irodalom történetében első alkalommal Hérodotos hetedik könyvének közepén jelenik meg. A Xerxés vezette perzsa sereg átkelését követően Hérodotos arról tudósít, hogy a hellén városok egy része megállapodott a köztük dúló viszályok megszüntetéséről, valamint arról, hogy kémeket küldenek a perzsa udvarba és követeket Argosba, Szicíliába, Kerkyrára és Krétára.[4] A követjárás egyhelyütt

- 175/176 -

sem jár sikerrel. Hérodotos először az argosiak által hagyományozott történetet írja le,[5] mely szerint az argosiak a Pythia jóslata és a korábban Spártával szemben elszenvedett veszteségeik ellenére is készek lettek volna részt venni a közös védekezésben, cserébe pedig a szövetséges seregek fele fölötti vezérséget kérték és harmincévnyi békét a spártaiaktól. A spártaiak az előbbi feltételre azt válaszolták, hogy az argosi király csakis az egyes spártai királyokéval megegyező, tehát egyharmad résznyi szavazati jogot kaphat a hadvezetésben. Az argosiak erre elzárkóztak a további tárgyalásoktól, mondván, hogy inkább elviselik a barbárok uralmát, mint a spártaiak pleonexiáját.

A pleonexia tárgya tehát a hatalom,[6] jelentése pedig egyértelműen megragadható: a spártaiak nagyobb részt akarnak maguknak a hadvezetésből, egészen pontosan kétszer annyit, mint ami az argosiaknak jutna. Az előzmények azonban többre engednek következtetni: az argosiak már a tárgyalás kezdetén előrebocsátják, hogy az igazságosságnak az felelne meg (kata to dikaion), ha ők vezetnék az egész sereget. Ezt a fordulatot a modern kommentárok egységesen azzal magyarázzák, hogy Agamemnón, a par excellence össz-görög hadvezér az Argosban fekvő Mykéné[7] ura volt, Héraklés unokájának, Aristomachosnak a Peloponnésost öröklő gyermekei közül pedig Argos királya, Temenos volt a legidősebb.[8] Ilyenformán a spártaiak nem csupán egyenlőtlenül kívánják elosztani a hatalmat,[9] hanem szembekerülnek az igazságosság elvével. Ennek az elvnek a tartalmát a történeti-mitológiai utalás pedig a homérosi igazságosság-fogalomhoz közelíti. Ezt a kapcsolatot a spártaiak válasza is megerősíti: nem lehetséges, hogy bármelyik királyukat megfosszák a hadvezérségtől, azaz a vezérség jelentette megtiszteltetéstől egyfelől, és a dicsőségszerzés lehetőségétől másfelől: attól a lehetőségtől, hogy olyan tettekben vegyen részt, melyeknek megörökítését Hérodotos fő feladatának tartja.[10] Az egész vitára jellemző, hogy csupán a spártaiak

- 176/177 -

és argosiak között zajlik: a pleonexia tehát elsődlegesen az ő kapcsolatukon belüli igazságtalanságra vonatkozik.[11]

A Szicíliába érkező követek szintén kudarcot vallanak.[12] A segítségnyújtás szükséges és hasznos volta melletti érvekkel alátámasztott kérésüket Gelón, Syrakusai tyrannosa logos pleonektésnek minősíti, felemlítve, hogy amikor ő kért segítséget más hellén városoktól, azok korántsem tekintették közös veszedelemnek a barbárok támadását. Ő mégis késznek mutatkozik arra, hogy katonai támogatást nyújtson a perzsák ellen, azzal a feltétellel, hogy ő lehet a szövetséges seregek fővezére. A spártai követ tiltakozására azt feleli, hogy beérné a sereg egyik felének a vezetésével is - ezt viszont az athéni küldöttek tartják elfogadhatatlannak, így a tárgyalásnak itt is vége szakad.

Gelón, az argosiaktól eltérően, nem a régmúltban gyökerező igazságosságra hivatkozik, hanem a közelmúlt eseményeire: a pleonexia abban áll, hogy a szövetségesek olyasmit kérnek tőle, amit maguk korábban nem voltak hajlandóak megtenni. A párbeszédet azonban átszövik az egyértelmű homérosi utalások, ismét az archaikus igazságosság-eszményt idézve fel. A spártai Syagros egy Iliás-sort átfogalmazva utasítja vissza Gelón igényét a fővezérségre,[13] a továbbiakban pedig az athéniak is szükségét érzik, hogy Homérosra hivatkozzanak a hajóhad vezetésére vonatkozó igényüket alátámasztandó.[14]

Gelóntól magától sem áll távol az eposzok fogalmi világa: Syagrosnak adott válaszát azzal a megállapítással kezdi, hogy a sértések (oneidea) hatására rendszerint felszökik a thymos az emberben[15] - erre az athéniak reagálnak majd, kijelentve, hogy nem a sértés (oneidos) szándéka vezeti őket, mikor tiltakoznak a szövetségi feltételek ellen. A homérosi utalásokat sajátos megvilágításba helyezi, egyben a két követségleírás közti kapcsolatot hangsúlyozza az a tény, hogy a spártai követ éppúgy Agamemnón személyére hivatkozik a spártai igények indokaként, mint korábban a spártaiakkal szemben - bár csak implicit módon - az argosiak. Ez egyfelől természetesen arra enged következtetni, hogy a homérosi eposzok alapján bármely polis meggyőzően

- 177/178 -

érvelhetne saját vezérségre érdemes volta mellett, ez pedig Hérodotosnak az ilyen érvekkel kapcsolatos fenntartásait mutatja. Másrészt azonban a közös hivatkozási alap minden felhozott érvnél meggyőzőbben igazolja a viták résztvevői közt fennálló közösséget. Az argosiak esetében a pleonexia éppen ezen a közösségen belüli igazságtalanságot jelenti, Gelón esetében pedig az archaikus hivatkozások utólag tágítják a pleonektés jelző értelmezési lehetőségeit.[16]

A vizsgált szövegrészletekben két-, vagy még inkább háromféle közösség jelenik meg. Az egyik az előbbiekben vizsgált, közös történelmen és mítoszokon alapuló, az archaikus igazságosság-eszménnyel összekapcsolódó, mondhatnánk: "ősidők óta fennálló" közösség, melynek minden hellén egyaránt tagja, s amely a legkönnyebben Európával azonosítva, Ázsiával szembeállítva ragadható meg. Ezen a közösségen belül jön létre az iszthmoszi szövetség, vagy - ahogy Hérodotos fogalmaz - "a Hellas helyzetét a legtisztábban látó hellének" (tón peri tén Hellada hellénón ta ameinó phroneontón) közössége. Ez utóbbihoz való csatlakozásra kellene rábírniuk a követeknek az argosiakat és Gelónt, a továbbiakban pedig a kerkyraiakat és a krétaiakat. A követek érvelésében - amit Hérodotos a szicíliai jelenetben ismertet - jelenik meg a közösség harmadik, az előzővel szorosan összefüggő fajtája, a perzsa fenyegetés következtében létrejövő veszélyközösség: "Mert ne reménykedj abban - így a követek -, hogy ha bennünket csatában legyőzve elpusztít a perzsa, nem fordul majd ellened is."[17]

Milyen viszonyban állnak a szövegben egymással a közösség ezen formái, és milyen szerep jut velük kapcsolatban a pleonexia fogalmának? A tárgyalások célja, hogy a polisok megállapodásával létrehozott közösségbe új tagokat vonjon be. Ennek során az érvelés alapvetően a veszélyközösségből indul ki, amivel szembenáll az argosiak és Gelón várakozása: előbbiek azt a jóslatot kapják, hogy ne avatkozzanak a közelgő háborúba, és ami mégis tárgyalásra készteti őket, az nem a perzsáktól, hanem a spártaiaktól való félelem. Gelón pedig - Hérodotos leírása szerint - igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy biztosítsa a maga számára az esetleg győztes perzsák jóindulatát. Ő a követeknek adott válaszában is arra hivatkozik, hogy tapasztalatai alapján a közös veszély nem mindig vezet közös cselekvéshez. Ami a minden hellént magában foglaló, ősi közösséget illeti, az mindkétszer a fővezérségre vonatkozó igények megalapozásaként merül fel, egyrészt kimondva (az argosiak kata to dikaion-érvével és a spártai Syagros Homéros-utalásával), másrészt kimondatlanul (az ezekre adott válaszokban). A pleonexia mindkét esetben ennek a közösségnek az egyik alapértékét jelentő, archaikus igazságosság-eszmény sérelmére utal, szembeállítva a követek "közösségépítő" törekvéseivel.

Az is egyértelmű azonban, hogy a szó szoros értelmében vett pleonexia nem kizárólag a szövetséges hellénekre jellemző: az argosiakról és Gelónról egyaránt elmondható, hogy többre vágynak, mint amit tárgyalópartnereik kínálnak nekik.

- 178/179 -

Hogy többre vágyásuk igazságos-e vagy igazságtalan, abban Hérodotos nem foglal állást. Mindkét félre érvényes azonban az a megállapítása, hogy "[...] a belviszály annyival rosszabb az egyetértésben megharcolt háborúnál, mint a háború a békénél."[18]

II. Themistoklés

A nyolcadik könyvben szintén megjelenik a pleonexia, ezúttal Themistoklés tevékenységének jellemzésében.[19] A győztes hellén sereg vezérei nem kívánják üldözőbe venni a menekülő perzsákat, így aztán Themistoklés az athéniakat is lebeszéli erről. Ehelyett az adófizetést megtagadó Andros szigetét veszik ostrom alá, Themistoklés pedig más szigeteket is igyekszik fenyegetéssel fizetésre kényszeríteni - mivel még mindig többre vágyik (u gar epaueto pleonekteón)[20]

A pleonexia értelmezése itt is több lehetőséget kínál. Az u... epaueto kifejezés legkézenfekvőbben az Andros elleni lépésekre, illetve Themistoklés fenyegetéseire utalhat vissza. Miután az androsiak semmit sem fizettek, ennél az athéniak nyilván többre vágynak. Az argosi és szicíliai tárgyalások szóhasználatát felidéző pleonekteón azonban gyanút kelt az olvasóban. Az ostromot megelőző szóváltás során az androsiak nemcsak szellemességben múlják felül a Peithó és Anankaié hatalmára hivatkozó Themistoklést,[21] hanem azt is bizonyítják, hogy az ostromlókkal egyazon közösség tagjai, hiszen egy nyelvet beszélnek, érveik közös forrásból erednek. Így a pleonexia ezúttal is a hellének közösségén belüli igazságtalanságot jelöli. Ezzel szemben Themistoklés lehetséges érve áll, hogy az androsiak az adófizetés megtagadásával kívül helyezték magukat a közösségen, a perzsákat támogatva ezáltal. Hérodotos azonban kimondottan a Themistoklés által kivetett adóról beszél, s a médismos vádja is csak a többi szigetlakónak küldött üzenetekben szerepel.

A folytatólagos pleonexia a további pénzszerző akciókban nyilvánul meg. Ezzel kapcsolatban Hérodotos egyrészt azt jegyzi meg, hogy a fenyegető üzeneteket ugyanazok a követek vitték a szigetekre, akiket korábban Themistoklés a perzsa királyhoz küldött, hogy figyelmébe ajánlja az üldözés megakadályozásával szerzett érdemeit, másrészt pedig azt, hogy a szigetlakóktól származó pénzt a többi hadvezér tudta nélkül kapta. A Themistoklés kétkulacsosságára tett utalás a hellének közösségén való - legalábbis részleges - kívülállását hangsúlyozza, a stratégosok említése pedig a

- 179/180 -

- jogosan vagy jogtalanul - szerzett zsákmányon osztozkodó vezérek homérosi képét, és vele ismét az archaikus igazságosságeszményt idézi fel.

Themistoklés pleonexiája minden lehetséges közösséget megsért tehát: a hellénekét éppúgy, mint az együtt harcoló városokét. Ez az egyértelműen elmarasztaló ítélet ráadásul nem az érintettek valamelyikétől, hanem magától Hérodotostól származik: nem meglepő hát, hogy Plutarchos is a szerző elfogultságának egyik példájaként hivatkozik erre a szövegrészletre. A huszadik század közepe óta született elemzések - Hannelore Barth 1965-ben megjelent cikkét[22] követve -emellett egy további lehetséges szintet is megemlítenek a szöveghely értelmezésével kapcsolatban. Ez a szint a polisok közti kapcsolatoké. Themistoklés így nem pusztán az egyéni pleonexia példája, hanem Athén későbbi despotikus szövetségi politikájának az előképe is, személyes pénzvágya városa hatalomvágyát előlegezi.[23]

Ezt az olvasatot több előreutaló megjegyzés is alátámasztja, melyek a későbbi athéni térnyerésre vonatkoznak. A syrakusai tárgyalással kapcsolatban például Hérodotos azt írja a nyolcadik könyv harmadik fejezetében, hogy az athéniak a szövetségesek nyomására elállnak ugyan az ott kifejezett igényüktől, hogy ők vezessék a hajóhadat, abból a megfontolásból, hogy a közös ügy mindennél előbbre való - később viszont megfosztják a spártai Pausaniast a fővezérségtől, azzal az indokkal, hogy fennhéjázóan bánt velük. Itt az athéniak először a szövetségkötéssel létrehozott közösség érdekét helyezik előtérbe, később azonban egy, az Argosban vagy Syrakusaiban elhangzottakhoz hasonlóan homérosi ízű váddal állítják félre a spártai hadvezért, kimutatva a pleonexiára való hajlamukat.[24]

Themistoklés pleonexiája több szempontból is érthető tehát intő jelként. Az argosiak és Gelón még a szövetségeseket kollektive illették a pleonexia vádjával, s a kudarcot vallott tárgyalásban a spártaiaké volt a főszerep, igaz, egyre csökkenő mértékben. Themistoklés személyében viszont már egy athéni lép előtérbe, hogy a barbárokéval vetekedő pénzéhségről tegyen tanúságot. Ez a pénzéhség és a perzsákkal titokban fenntartott kapcsolat ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy az athéniak hatalomvágya általában is hasonlóságot mutat a perzsák folytonos hódításaival.

III. Pleon dizétein echein - két párhuzamos hely

Ez a párhuzam indokolttá teszi, hogy néhány szót ejtsünk arról a szöveghelyről, ahol éppen két perzsa vitatja meg a 'többre vágyás' problémáját. Az álmából felriadó Xerxés tanácsadójával, Artabazosszal osztja meg gondolatait, Artabazos pedig hosz-

- 180/181 -

szasan érvel a hatalmi törekvések feladása mellett. Az általa átélt sikertelen hódítási kísérletek tapasztalatait akként összegzi, hogy csakis a hybrisnek engedve törekszik az ember folyton többre (aei pleon dizétein echein).

A perzsák hódítási kényszerét többen nevezik a pleonexia példájának a szakirodalomban, párhuzamba állítva az athéni hatalomkoncentrációval. Mielőtt azonban erre a kérdésre rátérnénk, érdemes megemlíteni egy további szöveghelyet, melyet Heinz-Otto Weber is bevon a pleonexia jelentésének vizsgálatába:[25] ez az egyiptomi dódekarchia leírása a második könyvben.[26]

A szabadságukat visszanyert egyiptomiak tizenkét királyra bízzák az ország vezetését. A királyok, mint Hérodotos leírja, szigorúan betartották az uralkodás közösen meghatározott szabályait (nomoi): ezek alapelve az volt, hogy nem fordulnak egymás ellen és egyikük sem akar magának többet, mint a másik (méte. ), hanem barátsággal viseltetnek egymás iránt. A szabályok szigorúságát mutatja, hogy amikor a tizenkettő egyike, Psammétichos kehely híján a sisakjából mutat be áldozatot Héphaistosnak - ezzel részben beteljesítve azt a jóslatot, hogy amelyikük bronzcsészéből áldozik, az egyedüli király lesz -, a többiek kitaszítják maguk közül. Ezt követően Psammétichos igazságérzetének engedelmeskedve bosszút áll: valóban hatalomra tör és korábbi uralkodótársait letéve, egyedül ül az egyiptomi trónra.

A hasonló szóhasználat mellett számos különbség is mutatkozik a két szöveghely közt. Artabazos folytonos többre vágyásról beszél, amit Xerxés nem is tagad, bár ezt nem erkölcsi természetűnek tekinti, hanem egyrészt a perzsa birodalom természetének, másrészt - álmot látván - az istenek akaratának tulajdonítja. Psammétichos esetében a többi király viszont a pleonexia első, nem is szándékolt jelére kizárja a 'vétkest' a közösségből. Ami a korábban tárgyalt szöveghelyekkel való lehetséges kapcsolatot illeti, mindenképpen figyelmet érdemel egyrészt a tudatos választáson alapuló erkölcsi mozzanat - állítólagos - hiánya Psammétichos és Xerxés részéről, másrészt a jeleneteket követő, tragédiába illő fordulat: Xerxés a hódítókat korábban is elért sorsra jut, Psammétichos pedig az istenek akaratát követve az őt kitaszítók bukását okozza, valóban több hatalomra téve szert ezáltal.

A Themistoklés nem szűnő pleonexiája és a perzsa birodalom folyamatos terjeszkedése közti párhuzamot már említettem. A Psammétichos elleni vád viszont első látásra inkább az argosiak és Gelón szemrehányásaival mutat hasonlóságot. Itt döntő különbség azonban, hogy a szövetségesek pleonexiáját hangoztatók egyrészt maguknak szeretnének nagyobb hatalmat, másrészt nem következik be tragikus bukásuk - az egyiptomi királyok viszont nem gyarapítani, csak megőrizni akarják a maguk hatalmát, mégis elveszítik azt. A perzsák és athéniak közti, sokak által hangoztatott párhuzam ennél jóval fontosabbnak látszik, ráadásul a meglévő különbségek is megfelelnek Hérodotos másutt is képviselt politikai nézeteinek és műve céljának. Ilyen különbség például, hogy Themistoklés egy - sőt, több - jól meghatározható közösségen belül követ el igazságtalanságokat, míg Xerxés nem saját népének, a perzsáknak a rovására szeretne 'többet szerezni'. A folyamatos terjeszkedésben megnyilvánuló hybris nem

- 181/182 -

egy közösségen belüli igazságtalanság, hanem az istenek által megszabott természetes korlátok átlépése,[27] büntetése is az istenek akarata szerint történik, ahogy azt maga Xerxés is felismeri.

*

összegezve tehát: ha magyarázatot keresünk az eltérő szóhasználatra a görögök és a barbárok esetében (pleonexia, illetve pleon dizétein echein), egyaránt figyelembe kell vennünk az alapvető hasonlóságot és a fentiekben említett különbségeket. Ha a pleonexia szerepét a hérodotosi mű egésze szempontjából vizsgáljuk, arra a következtetésre juthatunk, hogy a pleonexia és a pleon dizétein echein ugyanarra az emberi tulajdonságra utal. A pleonexia egyfelől - a különbségek által - a korabeli athéni politikaelméleti diskurzushoz kapcsolja azt a három szöveghelyet, ahol megjelenik: ahhoz a diskurzushoz, melyben minden valószínűség szerint ekkor jelenhetett meg rajta kívül például az isonomia is;[28] másfelől - a hasonlóságok révén - a barbárok történelmével is kapcsolatot teremt, hangsúlyozva azt a figyelmeztetést,[29] hogy az egyén polison belüli vagy a polisok egymással szembeni 'többre vágyása' egy tragikus végkifejlethez vezető folyamat része lehet.[30] A három szöveghelyen bemutatott történeti példák eltérései egyben azt is tanúsítják, hogy Hérodotos nem csupán átveszi az athéni politikai diskurzus kulcsfogalmait, hanem azok árnyalásával maga is hozzájárul kora politikai gondolkodásának alakításához.■

JEGYZETEK

[1] A hivatkozások alapjául szolgáló szövegkiadás: Haiim B. RosÉn (ed.): Herodotus, Historiae I-II. Studgardiae et Lipsiae: Teubner 1987-1997. A magyar idézetek a saját fordításomban szerepelnek.

[2] Heinz-Otto Weber: Die Bedeutung und Bewertung der Pleonexie von Homer bis Isokrates. (Diss.) Bonn, 1967.

[3] Ryan K. Balot: Greed and Injustice in Classical Athens. Princeton-Oxford: Princeton University Press, 2001.

[4] Az ún. iszthmoszi szövetség: Hérodotos VII. 145. skk.

[5] Hérodotos VII. 148. 2 skk.

[6] A pleonexia nem anyagi jellegét hangsúlyozza Balot i. m. 110.

[7] Ld. pl. Strabón VIII. 6. 10. A későbbiekben Argos Mykénét csak Kr.e. 464/3-ban foglalta el (és rombolta le): ennek tényéről ld. Diodóros Sikeliótés XI. 65. 5. és Strabón i. h.

[8] Ld. pl. Heinrich Stein kommentárját: Herodotos IV. Berlin: Weidmann, [2] 1866, 141, ad loc. Hasonlóképpen W. W. How - J. Wells: A Commentary on Herodotus II. Oxford: Clarendon Press, 1912 (repr. 1991), 188, ad loc. Általánosságban utal Argos kiemelkedő jelentőségére a héroszok korában R. W. Macan: Herodotus. The Seventh, Eighth, & Ninth Books with Introduction and Commentary I. London: Macmillan, 1908, 202, ad loc., idézve Hérodotos egy korábbi megállapítását: "Kleisthenés ugyanis, mikor háborút indított az argosiak ellen, beszüntette a rhapsódosok versengését Sikyónban, a homérosi eposzok miatt, mivel legfőképpen az argosiakról és Argosról szólnak." (Hérodotos V. 67. 1). J. C. F. Baehr - G. Fr. Creuzer kiadásához csatolt - kommentárja a Pheidón rövid életű hódításaival (vö. VI. 127. 3) megszerzett hégemoniára vonatkoztatja a hivatkozást: Herodoti Halicarnassensis Musae III. Lipsiae: Hahn, [2] 1859, 666, ad loc. A Pheidónra vonatkozó szűkös forrásanyag áttekintését ld. Mait Koiv: Ancient Tradition and Early Greek History. The Origins of States in Early-Archaic Sparta, Argos and Corinth. Tallinn: Avita, 2003, kül. 344 skk.

[9] Az egyenjogúság elvének sérelmét látja Weber i. m. 27.

[10] Vö. Balot i. m. 111: "The disagreement between Argives and Spartans recalls the Iliadic dispute over the distribution of spoils by the army, but, rather than framing their conflict in terms of honor (time[-] ) and hubris, the Argives and Spartans argue in terms of the fair (dikaios) distribution of hegemony [...]" Véleményem szerint sokkal inkább a két (homérosi és kortárs) fogalmi keret összjátékáról beszélhetünk itt, ahogy arra a syrakusai jelenetnél Balot is rámutat (i. m. 112).

[11] Mindazonáltal joggal beszél már itt is a görög városállamok "nemzetközi" közösségéről Balot i. m. 110.

[12] Hérodotos VII. 157 skk.

[13] Hérodotos VII. 159:

("Bizony nagyot jajdulna Pelops sarja, Agamemnón, ha tudná, hogy Gelón és a syrakusaiak megfosztották a vezérségtől a spártaiakat.") Vö.

HomÉros: Ilias VII. 125 és 129:

("Bizony nagyot jajdulna a lovat hajtó öreg Péleus [...] ha hallaná, hogy most ezek mind elbújnak Hektór elől.") A szöveghely értelmezéséhez ld. pl. Stein i. m. 154, How - Wells i. m. 197, ad loc. Az egyértelműnek látszó homérosi utalás (a direkt utalással szemben foglal állást Deborah Boedeker: Epic Heritage and Mythical Patterns in Herodotus. In Egbert J. Bakker - Irene J. F. De Jong - Hans van Wees (eds.): Brill's Companion to Herodotus. Leiden - Boston - Köln: Brill, 2002, 101.) érdekessége, hogy az Iliasban Agamemnón Mykéné királya, míg Spártában fivére, Menelaos uralkodik. A fent említett kommentárok a spártai követ szavaiban egy tudatos spártai legitimációs törekvés tükröződését látják, melynek célja a hódítások igazolása volna. Ezzel kapcsolatban ld. még G. L. Huxley: Herodotos on Myth and Politics in Early Sparta. Proceedings of the Royal Irish Academy, 1983/83 C Nr. 1. 7, a spártai mitikus legitimáció kérdéseiről általában Koiv: i. m. 141 skk.

[14] Hérodotos VII. 161. 3: Vö. Homéros: Ilias. 546 skk.

[15] A hadseregek összemérését emeli ki homérosi párhuzamként Balot i. m. 112.

[16] A két szövegrészlet összefüggéseiről bővebben ld. Könczöl Miklós: Az ősök jogán. Néhány versengő történet Hérodotosnál. In Fehér Bence - Szlávik Gábor (szerk.): Orpheus búcsúzik. Tanulmányok Sarkady János emlékére. Budapest: Károli Egyetemi Kiadó (megjelenés alatt).

[17] Hérodotos VII. 157. 3.

[18] Hérodotos VIII. 3. 1.

[19] Hérodotos VIII. 109 skk.

[20] Hérodotos VIII. 112. 1. A Themistoklés elleni vádat Hérodotos rosszindulatának példájaként emeli ki Plutarchos: De Herodoti malignitate 871 C.

[21] Hérodotos VIII. 111. 2 sk.: "[...] mikor pedig Themistoklés azzal az érvvel állt elő, hogy az athéniak két nagy istenséggel az oldalukon érkeztek, a Meggyőzéssel (Peithó) és a Kényszerrel (Anankaié), úgyhogy mindenképpen fizetniük kell [az androsiaknak], azt felelték erre, hogy így már érthető, hogy Athén nagy és gazdag város, és hogy jól járt a két hasznos istennel: az androsiaknak viszont igen kevés földjük van, ráadásul két haszontalan istenség, az Ínség (Penié) és a Tehetetlenség (Améchanié) nem hagyja el a szigetüket, hanem folyton ott lebzsel - márpedig ezeknek az isteneknek kiszolgáltatva az androsiak nem fognak fizetni."

[22] Hannelore Barth: Das Verhalten des Themistokles gegenüber dem Gelde.

(Herodot VIII 112). Klio 1965/43-45. 30-37.

[23] Így pl. Balot i. m. 99 sk. és 108 skk., Wolfgang Blösel: Themistokles bei Herodot: Spiegel Athens im Fünften Jahrhundert. Studien zur Geschichte und historiographischen Konstruktion des griechischen Freiheitskampfes 480 v. Chr. Stuttgart: Steiner, 2004, 291.

[24] Hérodotos VIII. 3. 2: [...]

("ürügyként Pausanias fennhéjázását használva elragadták a vezérséget a lakedaimóniaktól.")

[25] Weber i. m. 32 skk.

[26] Hérodotos II. 151 skk.

[27] Weber i. m. 40: "Es wiederholt sich also der bei den anderen Stellen bereits betonte Gedanke gewissermaßen auf einer höheren Ebene."

[28] Erről tanúskodik többek között a perzsa vezérek vitája a kívánatos államformáról: Hérodotos III. 80. 6.

[29] A Hérodotosnál gyakran előforduló, bölcs intéssel szolgáló tanácsadó szerepét magára Hérodotosra vonatkoztatja Kurt A. Raaflaub: Herodotus, Political Thought, and the Meaning of History. Arethusa 1987/20. 221 skk., valamint John L. Moles: Herodotus Warns the Athenians. Papers of the Leeds International Latin Seminar, 1996/9. 259 skk. (mindkettőre hivatkozik Balot i. m. 135, 84. jz.) Hérodotos és a kortárs politika összefüggéséről legújabban ld. KurtA. Raaflaub: Philosophy, Science, Politics: Herodotus and the Intellectual Trends of his Time. In Bakker - De Jong- van Wees i. m. 149 skk.

[30] Strasburger i. m. 602.; Weber i. m. 36.