Tisztelt Kollégák!
A vitaülés összegzésére, a színvonalas előadások analizálására, s az érdekes hozzászólásokra részleteiben most nem térnék ki, csupán néhány következtetés megfogalmazására vállalkozom.
1. Általánosan elfogadottnak tűnt, hogy az egységes jogászképzés megtartása követelmény. Abban már divergáltak a vélemények, hogy a graduális szakban az elméleti és a gyakorlati képzés aránya a továbbiakban hogyan alakuljon? Megtartandó-e az alapképzés részének tekintett szakmai gyakorlat? Az elméleti tudást mérő egyetemi vizsgáknak a megismétlése felesleges az új szakvizsgarendszerben?!
Mi az egyetemi diploma funkciója? A végzettséget és a képzettséget az egyetemi oklevél és a sikeres szakvizsgát igazoló oklevél kettősségében jelenítjük meg a jövőben is?
A dékáni előterjesztésben csakúgy, mint a vitában helyet kapott az ún. szelekció kérdése, azaz mit bizonyít a diploma? A vitában, az egyik nézetként az erősödött fel, hogy ez az oklevél semmiképpen nem bizonyítja, hogy a végzett képes és kész a tanult joganyag alkalmazására. Ebből adódik - így az érvelés - hogy a valódi mérésre a jogi szakvizsga szolgálhat, amely tükrözi, hogy a jelölt tényleg készségszerűen tudja-e alkalmazni a jogot. A sarkos szembeállításban van némi igazság. A korrektség igényével azonban az nem állítható, hogy nincs egyetemi "szűrés". Az egyetemi követelmény - és vizsgarend abszolválása valódi teljesítmény. Ennek fokozatai: a rite, a cum laude és a summa cum laude önmagukért beszélnek. Egyértelműen kitűnt, hogy pld. a bírák, ügyészek felvételénél az egyetemi végzést követően csak a summa cum laude végzettek lehetnek sikeresek.
2. Tény azonban az is, hogy az egyetemeken tömegképzés folyik. Az elmúlt évtizedben megsokszorozódott a hallgatói létszám. A jogi diploma nem csupán a klasszikus nappali képzésben részesülők vágya, hanem egyre nagyobb számban a nem nappali képzésben résztvevőknek második, esetleg harmadik diploma megszerzésére irányuló igénye a kényszerű társadalmi mobilitás okán, az áhítozott munkahely elérésének reményében. Nos, egyértelmű, hogy itt több érdek összpontosul. A felsőfokú tanulmányok alanyi jogként jelennek meg, különösen akkor figyelemreméltó mindez, ha az érintett személy saját költségére történik.
A jogászképzést tehát nem lehet csupán demográfiai aspektusból szemlélni, mert különböző korosztályok hivatásbeli, avagy elhelyezkedési vágyainak kielégítését is szolgálja.
Ez a heterogén előképzettségű egyfelől túl, másfelől alul, hiányosan képzett hallgatóság különböző oktatási formákkal és kredit érdekeltséggel birkózva azt a látszatot keletkezteti, hogy ha diplomához jut, az csak azért van, mert az egyetem nem szelektál.
3. Tudomásul kell venni, hogy az elkövetkezendő évtized még ezt a trendet erősíti, tehát az alapképzésben gyökeres változás nem következik be sem a politika, sem a szolgáltatást igénybe venni kívánók részéről. Ebből következik, hogy az ötéves alapképzést követő - jelenleg - három éves periódus, a szakvizsgára felkészülés felértékelődik, s az, hogy kiből lesz bíró, ügyész, ügyvéd, közjegyző, közigazgatási jogász, az valóban a szakvizsgarendszer hogyanján dől el.
A nélkülözhetetlen alap az elméleti képzésé, s az ezt követő periódus pedig a kreatív problémamegoldó alkalmazási készségé. Ilyen értelemben beszélünk 5 + 3 modellről, s ezért is vetjük el az ún. felsőfokú szakképzést. Hiszen a jogászképzésben résztvevőknek így is csak kisebb része tudja majd gyakorolni hivatását a klasszikus igazságszolgáltatási triászban. Jogi doktori oklevél birtokában lévők is kirekesztődnek, akkor miért kell erőltetni, költségvetési pénzekkel finanszírozni az ún. igazságszolgáltatási szervező képzést?
1. Amennyiben ilyen jelentőségűvé vált a szakvizsga, akkor legalább két kérdés különösen lényeges, s mindkettővel az előadók is terjedelmesen foglalkoztak. A főkérdés az egységes jogi szakvizsga fenntartása, avagy részvizsgák bevezetése, s ezzel szorosan összefügg a másik probléma, hogy ki legyen a szakmai felelőse az elkülönülő képzéseknek. A hivatásrendek önálló intézményeket hozzanak létre: Bírói Akadémiát, Ügyészképző Akadémiát - Intézetet, Ügyvédjelöltképző Intézetet szervezzenek, ezek végezzék a szervezett képzést, s vegyék is ki a vizsgákat is? Ha tovább gondoljuk a folyamatot, akkor kérdéseink még inkább szaporodnak. Kik tanítanak, kiknek a kötelezettsége, pl. az ügyvédjelöltek gyakorlati foglalkoztatása, ki fedezi a fenntartási költségeket? A bíráknál, ügyészeknél, mi több a közigazgatási jogászoknál egyértelmű, hogy a költségvetés. És az ügyvédeknél? A vizsgacenzorokat ki jelöli ki? Egyáltalán a képző intézményeket ki akkreditálja? S utalni szeretnék a nyitó előadásra - az Igazságügyi Minisztérium szerepére - a különálló intézetek és vizsgák koordinálását ki vállalja? Lehet-e az ilyen típusú összefogás az igazságügyi tárca feladata? Avagy megfordítva: lehetséges-e a részszakvizsgák rendszerét az Igazságügyi Minisztérium nélkül működtetni? Más az elméleti felvetés, s ha kissé cinikus maradok, akkor, más az itt, és most Közép-Európában - a hinc et nunc formula - jelentéstartalma is. A helyzeteket főként stratégiailag közelítő, de mindig szellemesen értékelő Bánáti János is óvatosan fogalmazott: "... A leginkább megfelelő megoldás a hivatásrendi vizsga visszaállítása lenne, ... az ügyvédi kamarák ... nem rendelkeznek a jogalkotásnál döntési jogkörrel, ezért én is csak érvelhetek a radikálisabb megoldás mellett ...fel kell készülnünk az "elsődleges" javaslat visszautasítására ... s reálisabbnak tűnő másodlagos indítványt kell tennem" - hangsúlyozta. Véleményem tehát az, hogy mindenkire kiterjedő vizsgálódást kell végeznünk, s az argumentatio ad veritatem metodikát kell követnünk. Nos mindjárt követhetjük a tényhelyzetet.
2. Gatter elnök úr tájékoztatott, hogy a Magyar Bíróképző Akadémia rövidesen megkezdi működését, mely a többi között, a bírósági fogalmazók képzését végezné. Miks főosztályvezető főügyész úr körültekintően és szerényen jelezte, hogy elég előrehaladott állapotban vannak, tanulmányok készültek az önálló képző intézet felállításáról, ámde a bírósághoz képest, az ügyészségen a pénzforrások kevésbé állnak rendelkezésre. A mielőbbi megvalósíthatóságot csak az elhatározás eltökéltsége befolyásolja az ügyvédjelölt képző intézmény esetében. S ide sorolhatnánk a közigazgatásiaknál a Magyar Közigazgatási Intézetet, a Közigazgatási Vezetőképző Központot, az Országos Közigazgatási Vizsgabizottságot, hogy csak a gyors számbavételnél maradjunk.
3. Tehát, több tény és több megvalósításra érett szándék bizonyítja, hogy az egységes jogi szakvizsgarendszer perspektívája reménytelen. A hazánkban tradicionálisan élő "szabályoknak" megfelelően máris megvannak, s rövidesen meglesznek az önálló intézmények, s ezzel lényegében eldőlt a rész-szakvizsgák ügye. Adott dolog, hogy a hivatásrendek egyértelműen kézbe kívánják venni a szakvizsga ügyét.
A részszakvizsgák kapcsán azonnali kérdés a jogászi pálya mobilitása, az ún. átjárhatóság kérdése. Az előadásokon elhangzottakból kiderült, hogy erre a megoldást a részszakvizsgák struktúrája jelentheti.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
