József Attila szavaival élve "az elmúlástól tettenérten" olvasom immáron sokadszor Kereszty Éva "Halottak, akik köztünk élnek" című, a Medicina Kiadónál 2006 karácsonyán megjelent könyvét. Először mint a Szerző Ph.D disszertációjának opponense "küzdöttem meg vele", de ki ígérte, hogy a halál kellemes olvasmány? De hogy tanulságos, annyi bizonyos! A doktori disszertációból a nagyközönség érdeklődésére is számot tartó kötet lett, amely nem csupán tartalmával, hanem a jogi szakkönyvek között kiemelkedően szép küllemével is elismerést érdemel. Mégis nézzék el nekem, ha az alábbi ismertető sokat merít a kötet alapjául szolgáló doktori értekezés opponensi véleményéből, hiszen az akkor bennem megfogalmazódott gondolatok ma is érvényesek, és akkor is elismerésemnek, és néhol megrendülésemnek adtam hangot.
1. A könyv ajánlójának elkészítésekor az egyik legnagyobb gondot az értekezés műfajának meghatározása okozta, hiszen több okból is atipikus az ismertetett mű. Atipikus egyrészt a Szerző okán, aki orvos-jogászként méreti meg magát és művét, s ezzel olyan szemléletmódot érvényesített az értekezésben, ami csak jogi diplomával rendelkező szerző esetén bajosan lett volna elvárható. Elöljáróban leszögezhetjük, hogy az elemzett téma a Szerző igazságügyi orvosként szerzett tapasztalatai nélkül érdemben nem vizsgálható, vagy legalábbis sokkal kevesebb hozadékkal járna. Ezért a mű egyik legnagyobb érdeme, hogy egy merőben különös kérdéshez megtalálta azt a nézőpontot, amelyből a ma lehetséges legtöbb információt szerezhetjük a vizsgált jogterületről.
Atipikus az értekezés abban a tekintetben is, hogy a két szaktudomány - az orvosi és a jogi szakismeretek mellett - talán nem is tudatosan, de mindenképpen egy harmadik tudomány, a kulturantropológia számára is tartalmaz érdekes és megfontolandó adalékokat. Azt is mondhatjuk, hogy a kötet a szó szoros értelmében interdiszciplináris mű, bár ennek orvosi vonzatait az átlagos olvasó nem mindig képes megítélni. Magam többszöri olvasás után úgy definiáltam a művet, hogy ez egy több mint háromszáz oldalas kultúrtörténeti és elemző esszé a halottakról. Nem a halálról, hanem a halottakról. A distinkció azért fontos, mert a már magyar nyelven is hozzá-férhető számos tanatológiai alapmű, az angol nyelvű szakirodalom pedig csaknem könyvtárnyi. Ezek azonban a meghalás folyamatával foglalkoznak, nem pedig a halottakkal. Kereszty Éva könyve viszont onnan kezdődik, ahol a tanatológiai irodalom befejeződik. Vizsgálatának tárgya: mi lesz a holttesttel a halál pillanatától egészen a ....meddig is? Profánul azt mondhatnánk, hogy világnézettől függően a feltámadásig vagy az elenyészésig. E területnek az átfogó vizsgálatára mindezidáig jogi szempontból nem került sor. Ennek véleményem szerint nem csak az az oka, hogy nem akadt olyan orvosi és jogi szakképzettséggel rendelkező vállalkozó, aki képes lett volna ezt megtenni, hanem az is, hogy XX. század végén és a XXI. század elején ez a téma a modern ember halált egyszerre elutasító és kommerszként kezelő attitűdje miatt félelmet kelt. Ez a könyv nem születhetett volna meg akár ötven évvel ezelőtt sem. Ennek a könyvnek ma nagyon is meg kellett születnie. A két állítás közötti kapcsolatot a modern, és sok tekintetben hagyományos értékeit vesztett világ számos ellentmondása teremti meg. Még ötven évvel ezelőtt is sokkal jobban tisztelte a világ a saját halottait, semhogy pusztán orvosi és jogi kérdésként kezelje. (A "pusztán" kifejezést mindenféle pejoratív értelem nélkül, korlátozásként használom.) Mi az oka annak, hogy a halott személy elvesztette a korábbi társadalmakban magától értetődő helyét, tiszteletét, és a hozzá fűződő rítusokat? Szokás ilyenkor a felgyorsult világra, a szétszakadó generációkra, egyáltalán a mai életformára hivatkozni. Magam azt gondolom, hogy a disszertáció - és a belőle készült kötet - megszületésére azért volt feltétlen szükség, mert napjainkra a halottak nagyon csúnya kifejezéssel élve: "elértéktelenedtek".
A XX. századig a halál mindig személyes élmény volt, mindenki a hozzátartozóit, ismerőseit, barátait gyászolta, ha az meghalt betegségben, balesetben vagy tisztességben végigdolgozott élete végén, elfáradva. A két világháború alatt és után azonban a halál tömegessé és sokszor értelmetlenné vált, a tömegpusztítások után már nem lehetett úgy gyászolni, mint addig. Ahogy Ancsel Éva[1] írja a Bekezdések az
- 419/420 -
emberről című sajátos műfajt teremtő könyvének 389. bekezdésében: "Nem tudom, hogy a huszadik században természetes-e még a természetes halál? Vagy lévén kiváltság - nem szégyen-e inkább?" Ez a folyamat nemhogy megszűnt volna a II. világháború után, hanem felgyorsult, és a média hatásainak következtében megsokszorozódott. Míg korábban a halál élete során mindössze néhányszor, de mindenképpen feldolgozható módon érintette az embereket, ma nap mint nap találkozunk vele, elég csak bekapcsolnunk a televíziót, kinyitnunk az újságot, vagy akár on-line követhetjük a halált az interneten. (Ezt még a nyelvfejlődés sem tudja követni, hiszen majdnem azt írtam, hogy "élőben" követhetjük a halált, ami ugye oxymoron.) Pszichológusok és szociológusok kedvelt témája, hogyan hat az agresszió a felnövekvő generációkra. Témánk szempontjából azonban az a legfontosabb következmény, hogy a modern ember nem tud mit kezdeni a halottaival, ha a halál mindennapos élményévé válik. Az akciófilmben szakmai szabály, hogy maximum két másodperces vágásokkal kell dolgozni, a gyerekek által használt videojátékoknál pedig egy magasabb szintre jutás alapfeltétele, hogy az adott szinten minél több ellenséget semmisítsen meg. Itt az általa okozott halálnak jutalma is van, amely pontokban, oklevélben, dicsőségben jelenik meg. Akár ötven évvel ezelőtt is megvolt a halottakkal való bánásmódnak a saját, mindenki által elfogadott etikája, rítusa, amelyet senki nem szegett meg, vagy ha igen, az a közösség felháborodását, haragját, adott esetben a közösségből való kitaszítást váltotta ki. Mára ez a felháborodás, harag veszett el, nincsenek rítusok, vagy ha igen, azoknak sokkal kisebb az érzelmi töltése, egyre inkább semlegesednek. A téma aktualitását tehát nem lehet azzal az egyszerű igazsággal elintézni, hogy azért aktuális, mert mindenkinek vannak, lesznek halottai, és mindenki lesz halott. A téma azért aktuális, mert a korábbi egyértelmű etikai, vallási szabályrendszer egyre súlytalanabbá válik a társadalom egy jelentős részénél, illetve a modern tudomány és orvostechnika által kínált problémákra nem alkalmazható. Ezért felértékelődik a közjog szerepe a halottakra vonatkozó szabályrendszerben, egyrészt azért, mert az államon kívül senki nem vállalhatja az egységes szabályozást, másrészt azért, mert ez legalábbis látszólag semleges. A könyv szépen bizonyítja, hogy a különböző jogrendszerek szabályozási megoldásainak az alapját szinte mindenütt az uralkodó vallás által kialakított szakrális, etikai és liturgikus szabályok képezik, de azok legalább koherensek a különböző jogterületeken.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
