Magyarország és egész Európa hosszú ideje, egyre mélyülő demográfiai válságban van, a társadalom a Föld ezen oldalán folyamatosan elöregszik. A felosztó-kirovó elven működő magyar nyugdíjrendszer alapja, hogy a mindenkori aktív dolgozók tartják el a nyugdíjasokat, közben pedig bíznak abban, hogy a következő generáció ugyanezt fogja tenni értük. Magyarországon jelenleg egy aktív munkavállalóra 0,35 nyugdíjas esik, azaz egy személynek ennyi nyugdíjast kell eltartania. Ez az arány 2013-ban még csak 0,25 volt, 2060-ra várhatóan 0,63-ra fog emelkedni.[1] Ennek oka, hogy egyik oldalon a csökkenő születésszám és az elvándorlás miatt egyre fogy a munkaképes aktív korú népesség, a másik oldalon pedig folyamatosan nő a várható élettartam. Egyre csökken tehát az eltartók és folyamatosan nő az eltartottak száma.[2]
A nyugdíjrendszer jelenlegi formája az 1950-es években kezdett kialakulni, egyre fokozódott e területen - mely korábban egyértelműen a családok belső magánügye volt - az állami szerepvállalás. 1975-re szinte az egész társadalmat bevonták az állami nyugdíjrendszerbe, mely akkoriban átlagos életszínvonalat biztosított a nyugdíjasok számára.[3] Az 1989-es rendszerváltozást követően azonban megfigyelhető, hogy az állami felelősségvállalás egyre inkább áttolódik (vagy inkább visszatolódik) a magánszektorra és az állampolgárokra. Az öngondoskodás egyre nagyobb szerepet kap. Az állami szerepvállalás csökkenése megjelenik az Alaptörvényben és Alkotmánybírósági határozatokban is.[4] Az Alaptörvény XIX. cikk (1) bekezdése szerint "Magyarország arra törekszik, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson." Tehát az Alaptörvény nem garantálja a szociális biztonságot mint alapjogot, csak törekszik annak biztosítására. Az új megfogalmazás következtében egyes vélemények szerint lényeges változás nem következett be a szociális biztonság alkotmányos védelme terén.[5] Az 1949. évi XX. törvény, a korábbi, 2011-ig hatályos Alkotmányunk még így rendelkezett: "A Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz". Öregség, betegség (stb.) esetén a megélhetésükhöz szükséges ellátásra jogosultak.[6] Az Alkotmány tehát még alapjognak tekintette a szociális biztonságot, illetve a rászorultsági okok között szerepelt az öregség. Ezzel szemben a 27/2013. (X. 9.) AB határozat szerint a magyar állampolgároknak nincs alkotmányban biztosított joga az életszínvonaluk megőrzéséhez.
Jelenleg ahhoz, hogy valaki nyugdíjat kapjon, először is el kell érnie a nyugdíjkorhatárt - ha 1952 előtt született, akkor 62 év, ha utána, akkor 65 éves kort - továbbá rendelkeznie kell minimum 20 év szolgálati idővel, azaz legalább 20 évet kellett munkával töltenie. A kezdő öregségi nyugdíj összege az aktív kori keresetétől és a szolgálati idő hosszától függ. Jelenleg az legkisebb öregségi teljes nyugdíj összege 28 500 Ft,[7] amelyből nyilvánvalóan képtelenség megélni.
A második világháborút megelőzően természetes volt, hogy a gyermekek gondoskodtak idős szüleikről a felnevelésükért cserébe. Akkoriban a gyermekvállalás volt az időskori megélhetés záloga.[8] Ma már ez egyáltalán nem így van, a szülők többsége nem várja el gyermekétől a viszonzást, sok esetben a gyermek nem is képes a szülő tartásáról gondoskodni. Ez tehát ma már nem magától értetődő. Azonban, ha az idős szülőnek nincs megtakarítása és a nyugdíja nem elegendő a megélhetéshez, valakinek el kell őt tartani. Ha az állam nem tud ebben a jelenleginél nagyobb részt vállalni, nincs más, csak a házastárs és a gyermek, aki szóba jöhet mint eltartó. Ezt megerősíti a családok védeleméről szóló törvény[9] és
- 1/2 -
az Alaptörvény is, mely szerint a nagykorú gyermekek kötelesek rászoruló szüleikről gondoskodni.[10] Ez önmagában azonban nem biztosít alanyi jogot a szülőtartásra, mert annak részletes szabályait és feltételeit a Ptk. rokontartásra vonatkozó XX. fejezete tartalmazza.[11]
A legnagyobb teher az úgynevezett "szendvics generációra" hárul, azokra a középkorú munkavállalókra, akiknek el kell tartaniuk saját magukat, a gyermekeiket, a nyugdíjasokat és a saját szüleiket, továbbá valamennyit félre is kell tenni, hogy biztosítani tudják időskori megélhetésüket. Tekintettel arra, hogy a halálozások száma évtizedek óta meghaladja a születések számát,[12] a helyzet további romlása várható és krízist fog eredményezni a hagyományos felosztó-kirovó elven finanszírozott állami nyugdíjrendszerben.[13]
A rokontartás általános szabályait korábban a Csjt. tartalmazta, a részletesebb szabályok 2014-ben átkerültek a Polgári Törvénykönyvbe.[14] A szülőtartást a T/10528. számú törvényjavaslat nyomán a 2016. évi LXXVII. törvény módosította, 2016. július 1. napjától kiegészítette a Ptk. 4:208. §-át, továbbá 2017. január 1. napjával módosította az 1993. évi III. törvény 117/D. §-t, így ma már a tartós bentlakásos szociális intézményeknek is módja van a gyermek ellen pert indítani, amennyiben a bent lakó szülő nyugdíja nem elegendő az intézményi ellátás költségeinek fedezésére. Ennek nyomán elindultak a találgatások: vajon az állam kivonul a szociális szférából? Leépül a szociális jogállam? Egyre több és nagyobb teher lesz a magánszemélyeken?[15] A hat évvel ezelőtt megfogalmazott félelmek szerencsére azóta sem igazolódtak be, de az előző fejezetben felvázolt okok miatt, még egyáltalán nem biztos, hogy nem következnek be.
Szülőtartásra értelemszerűn a szülő jogosult. A szülő a gyermek anyja - ez minden esetben tény, hiszen a gyermek anyja az a nő, aki megszülte - és az apa. Ez utóbbi mindig vélelmen alapszik.[16] A tartásra jogosult szülők körébe tartozik az örökbefogadó szülő is, aki az örökbefogadással a vér szerinti szülő státuszába kerül. Ezt követően a biológiai szülő tartásra való jogosultsága megszűnik. Tartásra jogosult továbbá a nevelőszülő[17] és a mostohaszülő[18] is, amennyiben huzamosabb ideig, saját háztartásában gondoskodott a gyermekről.[19] Amennyiben a nevelőszülőnek vagy mostohaszülőnek vannak vér szerinti gyermekei, ők a nevelt vagy mostoha gyermekeivel egy sorban kötelesek a tartásra. Elvált szülők esetében a különélő szülő is jogosult a tartásra, amennyiben gyermektartási kötelezettségének eleget tett.
A szülőtartás azon túl, hogy egy viszonzott tartás, azaz a gyermek ily módon viszonozza, adja vissza azt, amit a szüleitől kapott, egyúttal egy társadalmi szinten megfogalmazott erkölcsi elvárás is.[20] Ezen elvárásnak azonban nem minden esetben kell eleget tenni. Annak érdekében, hogy megállapítsuk, kaphat-e a szülő a gyermekétől szülőtartásdíjat, a következő szempontokat kell figyelembe venni. A jogosult oldalán: rászorultság, önhiba hiánya, tartásra kötelezhető pár hiánya, érdemtelenség hiánya. A kötelezett oldalán pedig a teljesítőképességnek van jelentősége.
Amennyiben a nagykorú gyermek nem teljesíti önként szülőtartási kötelezettségét és erről nem tudnak a szülővel megállapodni sem, szülőtartás iránti per kezdeményezésére jogosult a szülőn kívül a járási hivatal (2012 óta a szülő hozzájárulásával), valamint (a 2016. évi módosítás óta) az a személy vagy intézmény, aki a szülőről anélkül gondoskodik, hogy erre köteles lenne.[21]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
