Turóczi Attila: "Túsztárgyalás" a bíróságon - a gyermek "túszként" kezelése és a megoldás lehetőségei a szülők közötti vitában (CSJ, 2023/3., 19-26. o.)

Írásomban azt járom körül pszichológusként, család- és párterapeutaként, milyen az a családi, lélektani, bírósági helyzet, amikor az egyik szülő túszként maga elé tartja a gyereket a válás során, miközben a másik szülő próbálja érvényesíteni a saját és a gyerek jogait, hosszú távú érdekeit. Először játékelméleti szemszögből vizsgálom meg a helyzetet, majd a túsztárgyalások szempontrendszere szerint, és megkísérlem feltárni azokat az okokat is, amelyek ennek a helyzetnek a kialakulásához és tartós fennállásához vezetnek. Kitérek arra is, hogy a jogalkalmazóknak mire érdemes figyelniük e helyzetek kapcsán. A cikk két fontos állításon alapul. 1) A gyereket sokszor túszként használja az egyik szülő a válás folyamata és a válóper során. 2) Ezt a helyzetet sokszor olyan súlyos és tartós pszichológiai állapot (traumatizáltság vagy személyiségzavar) tartja fenn, amely jelentősen beszűkíti az adott szülő észlelő- és cselekvőképességét, aki emiatt korlátozottan alkalmas a gyereknevelésre. Az a szülő szokta bevonni a gyereket a saját játszmájába, aki kevésbé alkalmas a nevelésére, így az a paradox lélektani helyzet áll elő, hogy a gyerek a mellé a szülő mellé áll, aki alkalmatlanabb a nevelésére. E pszichológiai elemzés elsősorban a bírók és a gyermekvédelem, családsegítés területén dolgozó szakemberek számára lehet hasznos, másodsorban viszont a válóperes ügyvédek is találhatnak benne hasznos támpontokat, de reményeim szerint akár még a kirendelt szakértők is.

I. A válás - játékelméleti szemszögből

Válásra többnyire akkor kerül sor, amikor a párkapcsolat olyannyira és véglegesen megromlik, hogy a továbbiakban a felek nem tudják elképzelni együtt a jövőjüket. Sok esetben annyira elfajul a kapcsolat negatív oldala, hogy a válás révén igyekeznek megszabadulni a benne folyamatosan keletkező fájdalomtól. Csakhogy itt fellép egy jól ismert, de mégiscsak paradox jelenség: akiknek nem sikerül az együttélés során együttműködniük, azoknak a válás során még kevésbé sikerül, holott naivan egyik vagy mindkét fél arra számít, hogy jobb lesz nekik külön. Az elválást a közös "javak" fölötti vita szokta megnehezíteni; jellegzetesen a közös élet során keletkezett vagyontárgyak és gyerek(ek) számítanak ide. Bár a vagyon is heves viták tárgya lehet, ezek mégsem szoktak annyira "mélyre menni", mint a gyerekekkel kapcsolatos ütközések. "A válófélben lévő szülők legfontosabb témája a »mi lesz a gyerekkel?«. Azt vitatják, milyen felnőtt lesz a gyerekből, ha ezt vagy azt teszik, ha így vagy úgy rendezik be az életüket. Sokszor azonban eszközzé válik a gyermek a párkapcsolati konfliktusban."[1]

A játékelméletben zéró összegű játékoknak nevezik azokat a rögzített emberi interakciókat, amelyekben az egyik fél csak a másik fél rovására tud nyereséget realizálni.[2] E szemléletben a gyerek véges idejét (a nap 24 órából áll, a hét pedig hét napból) erőforrásnak tekintve a szülők csak úgy tudják maximalizálni a saját kapcsolattartási idejüket a gyerekkel, ha azt a másiktól veszik el. A gyerek másik "erőforrása" az érzelmi élete: a ragaszkodása, lojalitása. Az alábbi elemzésben a klasszikus fogolydilemma-helyzetet[3] háromszereplősre bővítem, ahol a harmadik fél a gyerek, aki egyszerre erőforrás (az ő idejét akarják elosztani és az ő ragaszkodását akarják kisajátítani), jutalom (az nyer, aki a gyerekkel van), valamint szenvedő/örvendő fél (az érzelmei attól függően változnak, miként bánnak vele).

Ha a játékelmélet zéró összegű játékainak mintájára modellezni szeretnénk a szülőknek a válóperben a gyerekekkel kapcsolatos hozzáállását és viselkedésmódját, valamint az általuk realizálható hasznok mértékét, illetve ezek következményeit, akkor az alábbi párosítások jönnének ki.

1. Együttműködő stratégiák

A táblázatból kiolvasható, hogy az az eset a legjobb mindenki számára, ha együttműködnek a szülők a válás során és észszerű kompromisszumot hoznak, amely mindhárom fél (anya, apa, gyerek/ek) hosszú távú érdekeit szem előtt tartja. Ez esetben a szülők elméleti maximuma a gyerek idejének 50%-a, tehát mindketten nevelhetik,

- 19/20 -

tölthetnek vele szabadidőt stb., ugyanakkor a gyerek is eleget kap mindkét szülőjéből. Nem kell meghasonulnia, nem kell választania a szülők között, nem kell elárulnia egyik szülőjét sem, tehát felszabadultan, harmonikusan fejlődhet a pszichéje (100%). Ugyanakkor vélhetően nem kell túlzott és az életkorának nem megfelelő felelősséget vállalnia egyik szülője boldogságáért sem, mert a szülők tudnak gondoskodni saját magukról, és a válás "sikertörténetté" válhat számukra, amennyiben békében, személyes integritásukat megtartva léphetnek tovább egy olyan kapcsolatból, amely inkább akadályozta, mintsem segítette őket. Magyarán a szülők a válás során elért 50%-ukat egy új életben minden további nélkül 100-ra kerekíthetik, tehát hosszú távon mindenki nyerhet és az elméleti maximumig (mindhárman 100%) juthat.

1. táblázat: Kétszereplős zéró összegű játszma a szülők között a gyerek idejéért és érzelmeiért, a gyerek(ek)kel háromszemélyesre bővítve. Természetesen az összegek eltérhetnek, de az alapelv ugyanaz marad: az egyik fél csak a másik fél rovására tudja növelni a saját hasznát.

Ezt a megoldást, vagyis az együttműködést szokták sulykolni a családsegítők, hiszen a velük való munka kooperációt feltételez, és csakis azon alapulhat. Ugyanakkor a tapasztalataim alapján ritka, hogy a csupán látszólag együttműködő szülőket valódi együttműködésre is sikerül bírniuk - ehhez hiányzik náluk az eszköztár és a képzettség. Gyakori jelenség, hogy az egyik szülő próbál együttműködni a családsegítővel (jellegzetesen az, akit épp ki akar rabolni vagy meg akar rövidíteni a másik), a másik pedig csupán csak annyi együttműködést mutat fel, amennyit nagyon muszáj, és az első adandó alkalommal igyekszik kilépni a keretek közül - már ha egyáltalán felvállalta őket. Nem segíti a felelős együttműködést az sem, hogy a családsegítők nyomatékosan felhívják a felek figyelmét arra, hogy joguk van nem együttműködni is, holott a hangsúlyt inkább arra kellene helyezni, hogy bár joguk van nem együttműködni, a gyerek és mindannyiuk érdeke mégis azt kívánja meg, hogy felelős szülőként, de a szakemberek támogatásával elkezdjék az együttműködést.