Büntető eljárásjogunk fontos mérföldkőhöz érkezett. Az Országgyűlés 2017. június 13-án elfogadta a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvényt (továbbiakban: új Be.), amely a 867. § értelmében 2018. július 1-jén lép hatályba. A törvény e sorok írásakor hatályos büntetőeljárási törvénytől [1998. évi XIX. törvény (továbbiakban: Be.) - koncepcionális változásokat is hordozva - eltérően szabályoz fontos jogintézményeket. Gondolhatunk e körben a büntetőeljárás egyes lényeges statikus részeire, de az elsőfokú, másodfokú és harmadfokú eljárást érintő dinamikus rendelkezésekre is. Tanulmányomban a megalapozottság-megalapozatlanság fogalmát vizsgálom elméleti síkon, dogmatikai alapokon, elemezve a bírói gyakorlatot, kitérve egyben az új büntetőeljárási törvény azon rendelkezéseire, melyek változásokat hoznak. A törvények a társadalmi, politikai, szociológiai folyamatok alakulása során gyakran változnak, egy új eljárási kódex megalkotása azonban nem gyakori, ezért indokoltnak látom perbírói szemmel és jogtudományi alapokon is a kitekintést, vallva, hogy a tárgyalt jogintézmény elvi alapjai érdemben nem változtak.
A bíróságot ténymegállapítási kötelezettség terheli, mégpedig a Be. szerint a valóságnak megfelelő tényállás feltárásának kötelme, míg az új Be. értelmében a vád keretei közötti a valósághű ténymegállapítási kötelezettség.[1] A múltbeli események megismerésén, a büntetőjogilag releváns történések bizonyításán keresztül vezet az út a tényállás megállapításához, melyben jelentős szerepet játszanak a pszichológiai tényezők, a bíró szubjektuma, a bírói meggyőződés és a logika törvényszerűségei is. A bírói ténymegállapításnak megalapozottnak kell lennie. a tényállás helyessége, pontossága, megalapozottsága nem csak a törvények vagy az ítélkezési gyakorlat által megkívánt követelmény, hanem a tisztességes eljárás egyik garanciája is, a büntetőeljárás során ugyanis mindenkinek joga van a pontos tényállás megállapításához.[2]
Mit is jelent a megalapozottság a büntetőeljárásban? A kérdés egyszerűnek tűnik, de mégsem az, mert a törvény kifejezetten nem nevesíti e fogalmat, arra valójában csak a megalapozatlanság okaiból lehet következtetni.[3] Megalapozott, mint melléknévi igenév azt jelenti, aminek kellő alapja van, másként fogalmazva, ami kellően alá van támasztva.[4]
Móra szerint a bíróság a múltbeli tényállást igyekszik kideríteni. A büntetőbírói döntés szempontjából fontos tények megismerése nem könnyű feladat, mert függ a rendelkezésre álló bizonyítási eszközöktől és a megismerés korlátaitól. A bíróság döntése a büntetőjogi felelősség fő kérdésében csak akkor lehet helyes, ha a tényálláselemeket a valóságnak megfelelően tisztázza. A büntetőjogszabály helyes alkalmazásának alapfeltétele, hogy a bíróság a tényállást úgy állapítsa meg, ahogy az a valóságban megtörtént, másként fogalmazva, a bíróság ténymegállapítása a valóságot tükrözze.[5] Móra érveiben a megalapozottság egyik igen fontos eleme jelenik meg, a valóságnak megfelelés, mely álláspontom szerint is a törvényben külön nem rögzített jogintézmény egyik kardinális alkotórésze, függetlenül attól, hogy az új Be. ilyen kötelezettséget már nem ír elő.
Nagy Lajos érvei is azonos elvi alapokon nyugszanak. Álláspontja szerint a hatóságnak a tényrekonstruálási tevékenység, azaz a ténymegismerés folyamatában állandóan szem előtt kell tartania a megalapozottság követelményét. Nagy is kiemeli a II. Bp.[6] rendelkezéseit vizsgálva, hogy a megalapozott-
- 354/355 -
ság fogalmát a törvény nem határozza meg, ehelyett a megalapozatlanság tipikus eseteit kellő részletességgel, de csak példálózva sorolja fel. Mindez irányadó a további jogfejlődés során és a hatályos törvényre vetítve is. A megalapozottság Nagy szerint azt jelenti, hogy a bírósági határozatokban foglalt ténymegállapítások a konkrét esetben a releváns tényeket illetően a valóságban lefolyt eseményekkel tökéletesen megegyezzenek, teljesek legyenek, és a bíróság a törvényben megjelölt módon fejtse ki mindazokat az indokokat, amelyek a határozat meghozatala során a meggyőződését kialakították.[7]
Nagy gondolataiban is hangsúlyos ekként: a releváns tények, a valóságnak megfelelőség és a tények teljessége. Az indokolási kötelezettség megszegése e gondolatok születésekor még megalapozatlansági okként volt szabályozva.[8]
Az egyes jogirodalmi nézetek és a bírói gyakorlat sem teljesen egységes abban, hogy az indokolási kötelezettség helyessége a megalapozottság, annak megsértése pedig a megalapozatlanság kérdéskörébe tartozik. A Be. ugyanis az indokolási kötelezettség megsértését (abszolút) eljárási szabálysértésként nevesíti, elválasztva e körben a tény-és jogkérdéseket. A másodfokú bíróság a revízió során elsőként azt vizsgálja, hogy az eljárási szabályokat az elsőfokú bíróság megtartotta-e. Ha súlyos az indokolás hibája, akkor feltétlen hatályon kívül helyezési ok valósul meg, és a megalapozottságot már nem is kell vizsgálni a következő fázisban. Kétségtelen azonban, hogy az indokolás rendkívül fontos része az ítéletnek, és annak helyessége a bizonyítékértékelés törvényességének záloga, de magam nem tartom a megalapozottság fogalmi ismérvének, figyelemmel arra, hogy az indokolási hiba nem megalapozatlansági ok, hanem eljárási szabálysértés. Az új Be. alkalmazása során annyiban változhat a helyzet, hogy az indokolási hiba - kivéve a rendelkezés és az indokolás teljes ellentétét - relatív jellege folytán mindenképp vizsgálandó a tényállás megalapozottsága is annak megítélésekor, hogy súlyos eljárási szabálysértés megvalósult-e.
Az ítéleti tényállás megalapozottságának fogalmát a már utaltak szerint a büntetőeljárási törvény - álláspontom szerint indokolatlan módon - pozitív módon nem határozza meg. Miként Cséka Ervin is kifejti, a "megalapozottság megjelölést" a tételes jogszabályok ritkán használják. Álláspontja szerint a megalapozottság "a büntetőeljárásban végbemenő jogalkalmazási folyamatban a releváns tények minden oldalú, maradéktalan és hitelt érdemlő feltárását és megállapítását jelenti." A szerző a monográfiája idején hatályos büntetőperre utal, de a jelenleg hatályos törvény és a büntetőeljárási törvény kapcsán is rögzíthető, hogy a perjogi norma a megalapozottságot negatív oldalról, a megalapozatlanság részletesen kidolgozott és törvénybe foglalt fogalmai, okai felől közelíti meg. A büntető jogalkalmazás elméleti kiindulópontjának kardinális eleme, hogy a megalapozottság nem csak a büntető ítélettel, hanem az egész büntetőeljárással, annak minden cselekményével és határozatával szemben követelmény.[9] Mindez álláspontom szerint is kétségtelen. A nyomozásban és a vádemelésben is alapvető az eljárási cselekmények és határozatok megalapozottsága. A megalapozottság azonban az ítéleti tényállás tekintetében a legfontosabb, és a dolgozat is elsősorban az ítéleti tényállás megalapozottságát vizsgálja, már terjedelmi okoknál fogva sem terjedve ki a büntetőeljárás szerteágazó, szövedékes eljárási cselekményei összességének megalapozottságára. Osztom az érvelést, miszerint a tényállás akkor lesz helyes (megalapozott és törvényes), ha a jog normáinak is megfelel. A tény- és jogkérdések ennek megfelelően szorosan kapcsolódnak, ha el is választhatók. A tényfelderítés, a tények bizonyítása, a tényállás megállapítása során döntő szerepe van a büntető anyagi és eljárásjogi szabályoknak, amelyek a vizsgált bűncselekmény rekonstruálásánál jelzik, hogy milyen tények bírnak relevanciával.[10] A már jelzettek szerint a bizonyítás és a ténymegállapítás is a büntetőjogilag releváns tényekre terjed ki, és e folyamatban nem mellőzhető a bizonyítás törvényességére vonatkozó szabályok betartása. A valóságnak megfelelőség mellett így megállapíthatjuk, hogy a megalapozottság
- 355/356 -
másik fontos eleme, a tényállás-megállapításhoz vezető folyamat törvényessége, a perjogi szabályok megtartása, a bizonyítás és a ténymegállapítás hatókörének a releváns tényekre vetítése.
Király Tibor a megalapozatlanság oldaláról közelítve meg, megalapozottnak tartja az ítéletet, illetve az ítélet rendelkezéseit, ha megfelelő bizonyítékokkal van megalapozva, illetőleg megalapozatlansági hibában nem szenved.[11] E megállapítás is irányadó a megalapozottság fogalmának tisztázása során, az ítéleti tényállás megalapozottságának meghatározó része, hogy a tényállás a törvényben részletesen megjelölt megalapozatlansági hibában ne szenvedjen.
Balla Lajos szerint a megalapozottság körében a másodfokú határozatok általában formális megközelítést alkalmaznak. A megalapozottság kifejezett törvényi rendelkezésben való rögzítésének hiánya miatt a felülbírálatot végző bíróság akkor tartja a támadott ítélet tényállását megalapozottnak, ha hibamentes, azaz a határozat nem szenved anyagi jogi vagy pedig eljárási alapon nyugvó hibában. A megalapozottság mély tartalmi összefüggéseit a fellebbezési határozatok rendszerint nem vizsgálják.[12] Az ítélkezési tapasztalatokat figyelembe véve úgy gondolom, hogy a fellebbezési bíróságok valóban nem elemzik a megalapozatlanság okait elméleti oldalról, a megismerés mély, tudományos, filozófiai aspektusaiban, de nem is ez a feladatuk, hiszen a megalapozottságra az ítélkezési gyakorlatnak elsősorban a megalapozatlansági okokból kell következtetni. Balla okfejtését alapvetően osztom azzal, hogy a megalapozatlanság perjogi fogalom, ezért elsősorban az eljárási szabályok hibamentessége bír relevanciával. Az anyagi jogi hibában szenvedés megítélésem szerint, elsősorban a bűnösség megállapításával, a bűncselekmény minősítésével és a büntetés kiszabásával függ össze, az irányadó tényállás függvényében.
A megalapozottság lényegi eleme a tényállás hiánytalan és (elsőfokú bíróság felül nem bírálható meggyőződése szerint) helyes megállapítása.[13] A törvény grammatikai és rendszertani értelmezéséből az is következik, hogy a tényállást akkor tekinthetjük megalapozottnak, ha megalapozatlansági hibában nem szenved.[14]
Összevetve a bizonyításra vonatkozó alapvető normákat,[15] a vádelvi szabályokat,[16] a valóság feltárásával kapcsolatos bírói kötelezettséget, a jogirodalmi álláspontokat valamint a megalapozatlanság jogintézményét és normatív alapjait, megállapítható, hogy a megalapozottság meghatározó fogalmi elemei:
- a valóságnak megfelelő tényállás megállapítása,
- a bizonyítás és a tényállás-megállapítási folyamat törvényszerűsége, az eljárási szabályok betartása, a bizonyítás törvényességének biztosítása,
- a vád ténybeli keretei között a büntetőjogilag releváns tények teljes körű feltárása és rögzítése,
- valamint megalapozatlansági ok hiánya.
Az ítéleti tényállás megalapozottsága, ennek megfelelően a törvényesen lefolytatott bizonyítási eljárást követően a múltban lezajlott és a vádhatóság által a vád tárgyává tett eseményeknek - a vád keretei között - a valóságnak megfelelő, helyes és hiánytalan bírói megállapítását jelenti. A megalapozottság fogalmának további fontos eleme: a megalapozatlansági ok hiánya.
A Be. a valóságnak megfelelőségre törekvést írja elő, az új Be. a valóságra más formában utal, amikor azt rögzíti, hogy a bíróság, az ügyészség és a nyomozó hatóság döntését valósághű tényállásra alapozza.[17] A valóság és a valósághűség nem teljesen szinonim fogalmak, de az új eljárási törvény rendelkezései mellett is fenntartom, hogy a valóságnak megfelelőség a tényállás megalapozottságának egyik fontos eleme, a valósághűség emellett érdemben nem jelent eltérő filozófiai-perjogi fogalmat, bár kétségtelen, hogy árnyaltabb, és nem feltétlen követeli meg a valóságnak megfelelőséget. Az új Be. 163-164. §§-aihoz fűzött indokolás szerint a törvény strukturális jelentőségű újítása a bíróság tényállás tisztázási kötelezettségének újragondolása. Az eljárási funkciót elválasztásának markánsabb megjelenése folytán a bíróság a vád tisztázása során
- 356/357 -
bizonyítási eszközöket hivatalból csak pártatlanságának fenntartása mellett, indítványok alapján szerezhet be és vizsgálhat meg. Ilyen indítvány hiányában valóban előfordulhat, hogy a bíróság a valóságot nem tudja felderíteni, irányadó ez továbbá az már hivatkozott egyezség esetén, ezért a jogalkotó mintegy "finomít" és a valóság elérésére törekvés helyett a valósághű jelzőt használja. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a bíróság alkotmányos feladata az igazságszolgáltatás, melyben úgy gondolom, hogy az igazságos döntéshez a valós tények szolgálhatnak alapul.
A bírói ténymegállapítási folyamattól, és a tényállás megalapozottságától is elválaszthatatlan a már kifejtettek szerint a bizonyítás, különösen a bizonyítás szabályos lefolytatása, azaz törvényessége.[18] A megalapozottsággal való szoros összefüggés miatt ezért indokoltnak látom a kitekintést a bizonyítás egyes meghatározó kérdéseire.
Büntetőeljárási jogunk bizonyítása a nem teljesen szabad bizonyítási rendszerbe tartozik.[19] A nem teljesen szabad bizonyítási rendszer jellemzője, hogy a "benső meggyőződés (conviction intime) helyett az indokkal alátámasztott, ekként kellően megindokolt meggyőződést (conviction reasonnée) helyezi előtérbe.[20]
A büntetőeljárásban szabadon felhasználható a törvényben meghatározott minden bizonyítási eszköz, és szabadon alkalmazható minden bizonyítási eljárás. A törvény viszont elrendelheti egyes bizonyítási eszközök igénybe vételét. A bizonyítás eszközeinek és a bizonyítékoknak nincs a törvényben előre meghatározott bizonyító ereje.[21] A törvényi megfogalmazás kapcsán megjegyzem, hogy konkrétan bizonyító erőről a bizonyítékforrásból származó bizonyítéknál beszélhetünk, a bizonyítási eszközökre utalás véleményem szerint helyesen úgy értelmezhető, hogy nincs "erősorrend" az egyes bizonyítási eszközök és bizonyítási eljárások (cselekmények) között, mint ahogy értelemszerűen az azokból származó bizonyítékok között sem.[22]
A bíróság és az ügyész a bizonyítékokat egyenként és összességükben szabadon értékeli, és a bizonyítás eredményét az így kialakult meggyőződése szerint állapítja meg.[23] E törvényi rendelkezés jelenti bizonyítási rendszerünk szabad voltát, mely azonban nem teljes, egyrészt mert a bíróságnak számot kell adni indokolt meggyőződéséről, másfelől egyes bizonyítási tilalmak, vagy éppen kötelezettségek, illetőleg a bizonyítás törvényessége is gátat szab a bizonyítékok teljesen szabad értékelésének.
Emellett utalni kell rá, hogy a törvény taxatíve felsorolja a bizonyítási eszközöket és bizonyítási eljárásokat, melyek nem bővíthetők, ami szintén a szabad bizonyítás egyik korlátja. Ezen ok miatt nem jelenthet érdemi bizonyítékot a Be. alapján a poligráfos vizsgálat eredménye, mert a szaktanácsadó segítségével végzett nyomozási eljárást a törvény nem ismeri el bizonyítási eszköznek és bizonyítási eljárásnak sem. E részben jelentős változást hoz az új Be., mert a 206. §-a szerint bizonyíték szolgáltatására alkalmas bizonyítási cselekmény hozzájárulásuk esetén a terhelt és a tanú műszeres vallomásellenőrzése, mely vizsgálatban kötelezően résztvevő szaktanácsadót tanúként hallgatható ki a 212. § (2) bekezdése értelmében.
Hangsúlyosak a bizonyítási eljárásban és a tényállás megállapítása során is a bizonyítás törvényességére vonatkozó szabályok[24], mint ahogy az is, hogy nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, vagy más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg.[25] A súlyos törvénysértéssel beszerzett bizonyíték így nem értékelhető, következésképpen az ítéleti tényállás alapja sem lehet, ezért a bizonyítási tilalmak, illetve a bizonyíték eljárásjogi okból való kizárása alapvető jelentőségű a helyes tényállás megállapítása során.
Erdei szerint a jogalkotó nem ad pontos, egzakt választ arra, hogy csak a Be. rendelkezéseivel ellentétesesen beszerzett bizonyítékot, vagy az ennek alapján "megtalált" bizo-
- 357/358 -
nyítékot is ki kell zárni az eljárásból.[26] Szerző a perjogi problémát a II. Be. 60. § (3) bekezdésében írt szabályok alapján fejtette ki. A hatályos és az új törvény már pontosabban fogalmazza meg a bizonyítási tilalom generállauzáját, de nem ad egyértelműen választ a kizárt bizonyíték továbbhatásáról, azaz arról, hogy a törvénysértéssel beszerzett bizonyítékból (mérgezett fa) származó további bizonyíték felhasználható-e. A törvénysértő bizonyíték keletkezése és az ebből származó bizonyíték eljárásjogi sorsa érdemi kihatással bír a tényállás megállapítására és megalapozottságára is. Célszerű ezért - figyelemmel arra, hogy a magyar büntető eljárásjog tudományában és az ítélkezési gyakorlatban is történik rá hivatkozás - a külföldi ítélkezésben a bizonyítási tilalmakkal kapcsolatos gyakorlat vázlatos áttekintése.
A büntetőeljárásban az igazság kiderítése nem történhet minden áron (mint ahogy a valóságnak megfelelő, illetve valósághű tényállás megállapítása sem). A törvényi bizonyítási tilalmak érinthetik a bizonyítás tárgyát, eszközét, módszerét valamint a bizonyítékok értékelését. Mindezek közül a bizonyítékok értékelése váltotta ki a legtöbb vitát a szakirodalomban. A fő kérdést az jelenti, hogy a jogellenesen beszerzett, de egyébként hitelt érdemlő bizonyítékot miként lehet felhasználni a büntetőeljárásban. Farkas Ákos Berry Shanks[27] nyomán világítja meg, hogy az USA-ban e kérdéskört a "mérgezett fagyümölcse" doktrína (fruit of poisenouos tree doctrine) névvel illetik. Korábban eme elv alapján a bírói gyakorlat egyértelműen kizárta a törvénysértő bizonyíték felhasználását, az utóbbi évtizedekben azonban változott az ítélkezés a teljes elutasítástól a felhasználhatóságig terjedően. A jelenlegi gyakorlat nem utasítja el teljesen a "mérgezett" bizonyíték felhasználását. Az angol bírói gyakorlat szerint, ami releváns és igaz, az bizonyítékként elfogadható, azonban az erőszakkal, megvesztegetéssel, törvénytelen taktikai trükkökkel vagy hamis tények beállításával beszerzett bizonyítékokat az angol ítélkezés sem fogadja el döntése alapjául. Németországban a híressé vált "Napló eset" nyomán a törvénytelen bizonyíték nem értékelhető.[28]
A jogellenesen megszerzett bizonyítékokkal összefüggésben utalni kell elsősorban az Amerikai Egyesült Államok Negyedik Alkotmány-kiegészítésében megjelenő elsődleges kizárási szabályokra (exclusionary rule doktrína), melyek szerint az alkotmányos jogok megsértésével beszerzett bizonyíték nem használható fel a büntetőügyben. E körben külön nevesíti, hogy a házkutatási parancs nélkül végrehajtott házkutatás során megszerzett bizonyíték felhasználása az alkotmányos alapjogok védelme érdekében, magából az alkotmányból levezethetően tilos a bírósági eljárásban. Az alkotmány ezzel az állampolgárokat védi a hatóságok felesleges zaklatása ellen, oltalmazva a civilek magánszféráját és tulajdonaik háborítatlanságát.[29] E bizonyítástilalmi szabály folytán a törvénysértően beszerzett bizonyítékot figyelmen kívül kell tehát hagyni, ami azt is jelenti, hogy arra tényeket, tényállást alapítani nem lehet.[30]
E szabályokat a Legfelsőbb Bíróság "lépésről lépésre" dolgozta ki, azonban 1974-ben az United States vs. Calandra ügyben[31] hozott döntésével érvénytelenítette azt a tézist, mely szerint a kizáró szabályoknak alkotmányos gyökerei lennének, ezzel érdemi hatást fejtett ki a bírói gyakorlatra, mely napjainkban megkérdőjelezi az elsődleges kizáró szabály büntetőeljárásokban való alkalmazásának létjogát.[32]
Miként Gácsi Anett Erzsébet rámutat, a mérgezett fa gyümölcse doktrína a másodlagos bizonyíték kizáró szabályok egyik klasszikusa, mely a Supreme Court (Legfelsőbb Bíróság) 1939-es Nardone vs.United States ügy-ben[33] hozott döntésen alapszik. Az elv főszabályként kizárja a jogellenesen megszerzett bizonyítékok továbbhatását.[34]
Mindezt a német jogi szakirodalom is hasonlóan fogalmazza meg, a jogellenes bizonyíték továbbhatásának intézményét vizsgálva.[35] A mérgezett fa gyümölcse doktrína, mint másodlagos kizáró szabály alaptípusa a mai napig élő szabály az Amerikai Egyesült Államokban, önmagában azonban az elv túl szigorúnak tűnik, így a doktrína mellett széles körben alkalmazzák a kivételeket, mint a függet-
- 358/359 -
len forrás elméletet, az elkerülhetetlen felfedezés elvét, vagy a meggyengült kapcsolat elvet. Ennek részben az az oka, hogy a büntetőeljárásokban a technikai szabályszegések jelentőségét nem szabad eltúlozni.[36] Az amerikai igazságszolgáltatásban sokáig élő nagyon szigorú álláspont sok esetben vezetett ugyanis a bűnösök mentesüléséhez, mert a mérgezett fa gyümölcsének elve szerint perdöntő bizonyítékokat zártak ki.[37]
A másodlagos kizárási szabályok másik doktrínája az Egyesült Államokban az ezüsttálca elve (silver platter doctrine). Amint Tremmel kiemeli, az elv nem zárta ki, csak korlátozta, enyhítette a jogellenes bizonyíték továbbhatását.[38] A doktrína lehetőség nyújtott ugyanis arra, hogy a szövetségi bíróság olyan bizonyítékokat is felhasználjon, amelyeket a tagállami bűnüldöző szervek törvénysértő házkutatások és lefoglalások által szereztek meg. A jogellenesség továbbhatását a felsőbb szintű fórumok eljárása ennek megfelelően kioltotta, lehetővé téve a törvénysértéssel beszerzett bizonyítékok felhasználását is.
Az elv egy hosszabb folyamat eredményeként alakult ki. Az 1914-ben hozott Weeks vs. United States[39] döntést követően jelent meg, mint egy lehetséges menekülő út, "kiskapu" az elsődleges kizárási szabály megkerülése érdekében. Miként Gácsi is kifejti, az elv az 1949-es Wolf vs. Corolado döntéssel[40] erősödött meg. Tizenegy éves alkalmazás után azonban SupremeCourt 1960-ban kimondta az Elkins vs. United States ügyben,[41] hogy az ezüsttálca elve tovább nem alkalmazható. Klasszikus értelemben ekként az Egyesült Államokban az ezüsttálca elvét már nem alkalmazzák, bár a Legfelsőbb Bíróság 1974-ben az UnitesStates vs. Calandra ügyben az ún. kolleterális használat szabályának bevezetésével a nagy esküdtszéki eljárásokban az ezüsttálca elvhez hasonló szabályról rendelkezett.[42]
Láthatjuk, hogy a mérgezett fa gyümölcsének elvével szemben az ezüsttálca elve csupán korlátozza, enyhíti a jogellenes bizonyíték továbbhatását, mert lényegében azt rögzíti, hogy az eljárás korábbi szakaszában, illetve alsóbb fokú szervek által beszerzett jogellenes bizonyíték az adott eljárási szakaszban nem használható fel. Az eljárás későbbi szakaszában, illetőleg a magasabb fórum közbelépése során, ha egyáltalán megismételhető bizonyítási cselekményről van szó, a törvénysértő mozzanatok mellőzésével, a bizonyítás szabályos felvételével azonban a beszerzett bizonyíték már felhasználhatóvá válik. Erre tipikus példa a hazai perjogban a másodfokú bíróságnak a Be. 353. § (1) bekezdésében írt jogköre, mely szerint bizonyítást folytathat eljárási szabálysértés orvoslása érdekében is. Az ezüsttálca elvéből vezethető le, hogy a törvénysértően beszerzett bizonyítékból megismerhető közvetlen, vagy abból származó közvetett bizonyíték felhasználásának rendszerint nincs akadálya. Hatályos bírói gyakorlatunk alapvetően az ezüsttálca elvének alkalmazásához közelít, mert a súlyosan törvénysértő közvetlen bizonyítékot kizárja az értékelés köréből, azonban az abból származó, akár személyi, akár tárgyi bizonyíték felhasználásának már nem látja akadályát, e közvetlen, vagy közvetett bizonyíték mintegy "ezüsttálcán" kerül felkínálásra. Fiktív példaként említhető, hogyha egy terhelttől, vagy tanútól erőszakkal, fenyegetéssel kényszerítenek ki vallomást arról, hogy hol található a megölt sértett holtteste. Ilyenkor maga a személyi bizonyíték (azaz a vallomás tartalma) nem képezheti bizonyíték-értékelés alapját, azonban a vallomás adatai alapján a hatóság által megtalált holttest, valamint az azt vizsgáló szakvélemény már felhasználható bizonyítékot jelent. A bizonyítási tilalmak, különösen a mérgezett fa gyümölcse doktrína alkalmazása érdemi akadályát képezhetik a valóságnak megfelelő, különösen az anyagi igazságot jelentő tényállás megállapításának. Az ezüsttálca elve ugyanakkor az ismertetett feltételek mellett teret enged az eljárási hibával megszerzett bizonyíték felhasználásának. Az új Be. 185. (4) bekezdése is ezen elvet erősíti, mikor még az eljárás során - perorvoslat igénybe vétele nélkül is - lehetővé teszi a terhelt kihallgatása során vétett súlyos eljárási szabálysértés orvoslását.
Az amerikai joggyakorlat alapján beszélhetünk ún. "féloldalasan kizárt" bizonyítékokról is. A védelem jogainak sérelmével beszerzett
- 359/360 -
bizonyítás eredménye a vád számára nem használható fel, a védelem, azonban utólag elfogadva a sérelmet, a maga javára felhasználhatja azt.[43] E bizonyítási tilalomban akként gondolom, hogy részben a favor defensionis (a vádlottnak nyújtott kedvezmény) elve fogalmazódik meg. Ha ugyanis a bizonyíték mentő jellegű, s a vádlott felmentéséhez vezethet, nem jelenthet a terhelt számára sérelmet, hogy törvény ellenére szerzett bizonyítékon alapul a számára kedvező döntés.
Tremmel megkülönbözteti a bizonyítékok jogellenességének különböző fokozatait, mint a pertechnikai-formális előírások megszegése, egyes eljárási kellékek, biztosítékok elhagyása, a bizonyíték tartalmát is érintő hiányosságok, a Be.-ben írt bizonyítási tilalmak megszegése, valamint alkotmányos rendelkezésekbe, illetve a büntető törvénybe ütköző módon való bizonyítékszerzés.[44] Egyes eljárási szabálysértések az adott bizonyíték tekintetében abszolút jelleget öltve, kizárják annak felhasználását. Az erőszakkal, kényszerrel, bűncselekmény útján, vagy más tiltott módon, avagy az eljárásban résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával beszerzett bizonyíték nem képezheti érdemi értékekés alapját (generál-klauzula).[45] Példaként hozható fel erre, ha a vallomást erőszakkal, fenyegetéssel, kényszervallatást megvalósítva csikarják ki. A más, tiltott mód, olyan krimináltaktikai eszköz alkalmazását jelenti, mely alapvetően sérti a fair eljárás európai standardok és az Alaptörvény által is megkövetelt elveit, ilyen lehet a terheltnek hamis, "beugrató" adatok közlése, a valóságtól teljesen eltérő nyomozás-állás bemutatása. A törvény külön rendelkezése szerint nem használható fel valósan fennálló mentességi oknál a tanúvallomás, ha a tanút nem figyelmeztették a mentességi jogára, vagy a terhelti vallomás, ha nem történt meg a kioktatás a hallgatási jogra (speciális klauzulák).
Vannak azonban kisebb súlyú eljárási szabálysértések is, melyekhez a bírói gyakorlat nem társít kizáró körülményt, példaként hozható fel a Be. alapján, ha a bíróság nem figyelmezteti a vallomástétel jogával élő vádlottat arra, hogy mást bűncselekmény elkövetésével hamisan nem vádolhat (Be. 117. § (4) bekezdés).[46] Az új Be.-nek a terhelti figyelmeztetéssel kapcsolatos, a 187. § (2) bekezdésben írt szabálya azonban változást hoz, mert álláspontom szerint a törvény grammatikai értelmezéséből azt a következtetést kell levonni, hogy a 185. § (1) bekezdés a-d) pontjaiban részletezett négyes tagolású figyelmeztetés - köztük a hamis vád és a hamis tényállítással elkövetett kegyeletsértés tilalmára vonatkozó - kioktatás és jegyzőkönyvezésének elmaradása esetén a terhelt vallomása bizonyítékként nem vehető figyelembe. A törvény e szigorítása megítélésem szerint túlzó, mert érdemi jelentősége az idézett figyelmeztetésnek csak akkor van, ha a terhelt valóban vádol mást.
Delmas-Marty és Spencer nyomán megállapíthatjuk, hogy az angolszász jogi kultúrában a bizonyítékok szabályozása jelentősen szigorúbb, mint a szomszédos európai, kontinentális jogrendszerekben. Ennek ellenére a gyakorlat nem követi mindig mereven a szabályokat, különösen a vádlotti beismerő vallomás tekintetében.[47] A szigorú szabályozás alapja úgy látom, hogy elsősorban a "mérgezett fa gyümölcsének" doktrínája, melyet a már idézettek szerint azonban az utóbbi évtizedek gyakorlata kezd áttörni a klasszikus, bár az USA-ban már nem élő ezüsttálca elve felé. Bradley a common law és a kontinentális jogrendszert összevetve állapítja meg, hogy mind az angolszász, mind az kontinentális jogrendszer bír előnyökkel, de hátrányokkal is. Okfejtése szerint a kontinentális jog, s nyilván annak részeként a bizonyítási szabályok s a bizonyítási tilalmak, valamint a különféle módon érvényesülő bizonyosság keresés folytán hatékonyabb, mint az angolszász per-jog.[48] Okfejtésével megítélésem szerint is egyet kell érteni. A kontinentális jogrend a bűncselekmény bizonyítottságához nagyobb fokú bizonyosságot kíván, és ez értelemszerűen megnyilvánul a bizonyítás alaposságában, a ténymegállapítások nagyobb mérvű helyességében is.
A bizonyítási tilalmak elvi alapjainak lefektetése után emelendő ki, hogy a bírói gyakorlat nem teljesen egységes a törvénysértően beszerzett bizonyítékból származó további
- 360/361 -
bizonyíték felhasználását illetően. A törvénysértés továbbhatása, azaz a mérgezett fa gyümölcsének felhasználása olykor valós perjogi problémát jelent.
A Debreceni Ítélőtábla a hivatalos személy által kötelességszegéssel elkövetett vesztegetés bűntette miatt indult büntetőügyben törvénysértőnek találta, hogy az elsőfokú bíróság a törvényi rendelkezések megsértésével lefolytatott titkos információgyűjtésből származó telefonbeszélgetés dokumentumait a tárgyalás anyagává tette, a terheltek és tanúk elé tárta, és az álláspontja szerint is kizárt tárgyiokirati bizonyítékokra tett terhelti és tanúvallomásokra alapozta részben a tényállást. Az ügyben a fellebbviteli főügyészség az már ismertetettek szerint egyébként az angolszász jogi kultúrában már nem élő ezüsttálca elvére hivatkozva felhasználhatónak tartotta a törvénysértő bizonyítékra tett terhelti és tanúvallomásokat. Az ítélőtábla azonban nem osztotta a ügyészi érveket, és kifejtette, hogy az ügyben nem arról volt szó, hogy egy törvénysértő és kirekesztendő bizonyíték önmagában, hatósági közreműködés nélkül nyújtott volna "ezüsttálcán" újabb, közvetett, vagy származékos bizonyítékot, hanem az történt, miszerint az elsőfokú bíróság aktív közreműködésével az alapjaiban törvénysértő bizonyítékból nyert a vád olyan érdemi információkat, melyre szabályos eljárásban, azaz a kizárt bizonyíték tárgyalás anyagává tételének mellőzésekor nem kerülhetett volna sor.[49]
A vesztegetés bűntette miatt több mint harminc vádlott ellen indult ügyben a bizonyíték beszerzését illetően hasonló volt az eljárásjogi helyzet, mely ügyben az ügyészség és az elsőfokú bíróság is hivatkozott a mérgezett fa gyümölcsének elvére és az ezüsttálca elvére, mely érvekre a másodfokú bíróságként eljáró Debreceni Ítélőtábla is reagált. Az elsőfokú bíróság - szemben az előzőleg idézett eljárással - a felülbírált ügyben a törvénysértően lefolytatott titkos információgyűjtés eredményét nem tartotta felhasználhatónak és nem nyilatkozatta rá a terhelteket és a tanúkat. Az ügyésznek az ezüsttálca elvét felhívó okfejtésétől eltérően a másodfokú bíróság osztotta a törvényszék érveit. Egy alapvetően törvénysértéssel beszerzett bizonyíték tárgyalás anyagává tételének és bizonyításba vonásának a fellebbezési bírósági döntés szerint nincs helye, a törvénysértő tárgyi-okirati bizonyíték nem transzformálható törvényes bizonyítékká, nem "csempészethető" a peranyagba, így érdemi döntés alapjául sem szolgálhat. A nyomozási eljárási szabálysértés orvoslására - a szabályszegés jellege folytán - a másodfokú eljárásban már nem kerülhetett sor, ezért a magasabb fórum az ezüsttálca elvének alkalmazásával a hibát már nem küszöbölhette ki.[50]
Ugyanakkor a Szegedi Ítélőtábla egy szakértői vélemény értékelhetőségével kapcsolatban azt fejtette ki, hogy egy bizonyítási eszköz beszerzése során vétett eljárási szabálysértés önmagában nem hat ki az abból sarjadó bizonyíték további felhasználására, utalva arra is, hogy a magyar büntetőeljárási jog nem osztja az ún. mérgezett fa gyümölcse elvét.[51]
A Debreceni Ítélőtábla ügyeihez képest a Szegedi Ítélőtábla ügyében más volt a perjogi szituáció. Az ítélőtáblák döntéseit vizsgálva úgy gondolom, hogy egy bizonyítékkal kapcsolatos eljárási szabálysértés még nem feltétlen vezet a származékos bizonyíték kizárásához, de annak nincs helye, hogy az alapvető, alkotmányos emberi szabadságjogok megsértése miatt mérgezett bizonyítékból a perbíróság közreműködésével keletkezzenek olyan személyi bizonyítékok, melyekre a bíróság tényállást alapít. A súlyos törvénysértésben szenvedő bizonyíték tárgyalás anyagává tétételének véleményem szerint nincs helye, így abból nem nyerhető közvetett formában törvényes személyi bizonyíték sem. A debreceni ügyekben nem a szegedi ügyben hivatkozott "továbbsarjadásról" volt szó, hanem a mérgezett fa közvetlen felhasználásáról.
A büntető ítélkezés az igazságszolgáltatás tükre (the mirror of justice). Az ítélkezésnek a tényfeltáró és ténymegállapító folyamatában, amint az elméleti alapvetések és gyakorlati példák is mutatják, igen fontos szerep jut a törvényes bizonyításnak, ezért a jogintézmény a megalapozottság vizsgálatakor nem volt megkerülhető. E körben megjegyzendő, hogy a bíróság főszabályként a nyilvános tárgyalá-
- 361/362 -
son közvetlenül megvizsgált bizonyítékokra alapítja a tényállást.[52] A perbíróság előtt folyó bizonyítás közvetlensége és nyilvánossága olyan alkotmányos és büntetőeljárási alapelvek, melyeket az európai uniós standardok is megkövetelnek, és amik zálogai a tisztességes eljárásnak (fair trial).[53]
A tényállás megállapítására és megalapozottságára alapvető kihatással bíró bizonyítási kérdésekre való kitekintés után a megalapozatlanság fogalmának és formáinak az elemzése előtt szükséges megvizsgálni a másodfokú büntetőeljárás egyik legfontosabb szabályát, a tényálláshoz kötöttség elvét.
A Be. 351. § (1) bekezdése (az új Be. 591. § (1) bekezdése) szerint a másodfokú bíróság a határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítva, kivéve, ha az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, illetőleg a fellebbezésben új tényt állítottak, vagy új bizonyítékra hivatkoztak és ennek alapján a másodfokú bíróság bizonyítási eljárást folytat le.[54]
A másodfokú felülbírálat eme kardinális szabálya a tényálláshoz kötöttséget fogalmazza meg, mely szerint a másodfokú bíróság a határozatát az elsőfokú bíróság által megállapított tényállásra alapítja, kivéve, ha az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan. Főszabályként, a perrendszerűen lefolytatott bizonyítást, és a helyes, hiánytalan ténymegállapítást követően a másodfokú bíróság ténykérdésben nem foglalhat eltérően állást, nem mérlegelheti felül az elsőfokú bíróság bizonyíték-értékelő tevékenységét. Amint Király is megfogalmazza, az általános norma szerint ténybíróságnak az első fokon eljáró bíróságot kell tekinteni. Ha a fellebbezési eljárásban nem érvényesülne a részletezett főszabály, akkor az elsőfokú bíróság eljárása és ténymegállapító tevékenysége majd korlátlanul figyelmen kívül lenne hagyható és ekkor párhuzamosan két ténybíróság jönne létre. Ennek elkerülése érdekében érvényes a főszabály, hogy a másodfokú bíróság határozata az elsőfokú bíróság által megállapított tényálláson alapul. A kivétel pedig az, ha a tényállás megalapozatlan, mert akkor a tényálláshoz kötöttség elve nem érvényesül.[55] Király gondolatait maximálisan osztom, és ezért látom aggályosnak az új törvény szerint a másodfokú eljárásban a vádlott terhére a nagyreformáció biztosítását, amely egyértelműen az elsőfokú bírósági ténybírósági szerep részbeni elvonását jelenti.
Nagy Lajos szerint az elsőbírósági ténymegállapítások a valóságban megtörtént, konkrét cselekmények ítéleti leírását jelentik. A tényálláshoz kötöttség követelménye elsősorban a törvényi tényállási elemek, de ezen túl az ügy jogi elbírálásához szükséges határok közötti relevancia keretében a konkrét cselekmény ténybeli, történési oldalának, a valóságnak az elsőbíróság általi leírásához, írásbeli rögzítéséhez való kötöttséget jelent, ami a gyakorlatilag úgy érvényesül, hogy a másodfokú bíróság az általa felülbírált, megalapozottnak talált elsőbírósági ténymegállapítást köteles ítélkezésének alapjául elfogadni. Nagy a tényálláshoz kötöttséggel összefüggésben a tényállás kifejezés helyett tényállás megállapítás megnevezést tart helyesnek, mely jobban kifejezi a bíróságnak a tárgyi valóság felderítése és írásban történt rögzítése végett kifejtett tevékenységét.[56]
Az elsőfokú ítélet tényállásához való kötöttsége deklarálásának egyik fő oka az, hogy a nem teljesen szabad, de nagy szabadsággal rendelkező vegyes bizonyítási rendszerben a közvetlenség alapelve szerint eljáró elsőfokú bíróság folytatja le a bizonyítást és állapítja meg közvetlen benyomásai alapján a mindenre kiterjedő mérlegelést követően a tényállást.[57] A bizonyítékok perrendszerű és teljes körű értékelésével megalapozottan megállapított tényállás a másodfokú eljárásban eredménnyel nem támadható.[58]
A ténykérdés, azaz az elsőfokú bíróság bizonyítása és annak eredménye (a tényállás), elbírálásának összefüggésében egyeztethetők össze legnehezebben azok az elvek és gyakorlati követelmények, melyek meghatározók a bírósági eljárásban, így a közvetlenség, a szóbeliség, a bizonyítékok szabad értékelése. Az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás-
- 362/363 -
hoz a másodfokú bíróság főszabályként kötve van. Ténykérdésben elsősorban annyiban van "szabad keze", ha a tényállás a törvényben írt okok folytán megalapozatlan, de kívül esik e körön a bizonyítékoknak az elsőfokú bíróság meggyőződése alapján, közvetlen észlelés eredményeként történő értékelése.[59]
Az elsőfokú bíróság ténykérdésben vétett hibái sokszor csak nagyobb nehézséggel ismerhetők fel és a korrekció sem lehetséges alapos, körültekintő elemzés és értékelés nélkül, nagy feladat hárul ezért a felülbírálatot végző fellebbezési bíróságra. Tremmel szerint a tényálláshoz kötöttség elve három fontos tilalmat foglal magában, mely szerint tilos új bizonyítást lefolytatni, az elsőfokú bizonyítékmérlegelést felülmérlegelni és az ítéleti tényállást módosítani, mely tilalmak akkor nem érvényesülnek, ha a fellebbviteli bíróság megalapozatlanságot állapít meg.[60]
A tilalmak feloldása alapjainak fennállta gondos bírói értékelést igényel. A másodfokú bíróságnak részletekbe menően vizsgálnia kell az eljárási szabályok megtartását, a bizonyítékokat, és azoknak a tényállással való összhangban állását és csak egy bonyolult, komplex értékelést követően lehet dönteni arról, hogy az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás megalapozott-e vagy sem, mely esetben a tényálláshoz kötöttség elve nem érvényesül.
Amint a Legfelsőbb Bíróság egy életveszélyt okozó testi sértés bűntette miatt indult ügyben hozott hatályon kívül helyező végzésében rámutatott, a fellebbezési bíróságnak a megalapozottság, illetve megalapozatlanság kérdésében történő állásfoglalásakor azt kell vizsgálnia, hogy az elsőfokú ítéletben a bizonyítás tárgyául szolgáló lényeges tények megállapítására sor került-e mert ebben a tekintetben érvényesül a tényálláshoz kötöttség elve.[61]
A tényálláshoz kötöttség lényegi elemei, hogy főszabályként a bizonyítékokat az elsőfokú bíróság ítéletétől eltérően értékelni, az elsőfokú bíróság által a megvizsgált bizonyítékok megvizsgálása alapján megállapított tényállástól eltérő tényállást a másodfokú bírósági eljárásban megállapítani nem lehet. A törvény értelmében ugyanis a tényállás megállapítása az elsőfokú bíróság jogkörébe tartozik.[62]
A közvetlenül, törvényesen, a perrendnek megfelelően elvégzett bizonyítást követően az elsőfokú bíróság ténymegállapításai kötik a másodfokú bíróságot, azokat megalapozatlanság hiányában nem változtathatja meg. Főszabályként a másodfokú bíróság a hatályos törvény szerint csak jogkérdésekkel foglalkozik, nem módosíthatja az elsőfokú bíróság ítéletében megállapított tényállást, bizonyítást nem folytathat le és nem értékelheti az elsőfokú bíróságtól eltérően a bizonyítékokat.[63]
Nem érvényesül azonban a tényálláshoz kötöttség elve, ha az elsőfokú bíróság ítéleti tényállása megalapozatlan. A megalapozatlanságot - szemben a tényállás megalapozottságával - a törvény tételesen és részletesen meghatározza. A tényálláshoz kötöttség elve alól a fő kivétel a megalapozatlanság.[64]
A Be. 351. § (2) bekezdése értelmében az elsőfokú bíróság ítélete megalapozatlan, ha
a) a tényállás nincs felderítve,
b) az elsőfokú bíróság nem állapított meg tényállást, vagy a tényállást hiányosan állapította meg,
c) a megállapított tényállás ellentétes az iratok tartalmával,
d) az elsőfokú bíróság a megállapított tényekből további tényre helytelenül következtetett.
Az új Be. a négy fő okot döntően hasonlóan szabályozza, annyi eltéréssel, hogy megkülönbözteti a teljes és részbeni megalapozatlanság okait (új Be. 592. § (1), (2) bekezdés).
Ténybeli hiba folytán csak teljes megalapozatlanság esetén teszi lehetővé az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és csak abban az esetben, ha a bíróság nem állapított meg tényállást, vagy a tényállás teljes mértékben felderítetlen. Az új szabályozás a törvény főbb elveiből is levezethetően a hatályon kívül helyezések számának csökkentését célozza.
Az ítélkezési tapasztalatok szerint az elsőfokú bíróság által megállapított tényállás sok esetben, kisebb mértékben, részlegesen, ritkábban pedig teljes körűen megalapozatlan.
- 363/364 -
A megalapozatlanságot alapvetően bizonyítási hiányosságok, téves bírói ténykövetkeztetések eredményezik, de azt a bizonyíték felhasználása esetén egyes eljárási szabálysértések is előidézhetik.
A tényállás megalapozottsága szoros kapcsolatban áll a vádelvvel, ezáltal értelemszerűen a tettazonosság elvével. A bíróság vádkimerítő tevékenységével összefüggő hiányosságok ugyanis az ítéletet megalapozatlanná tehetik, mert a tényállás lényegi részekben hiányossá válik. Ha ugyanis a bíróság a vádat nem meríti ki, azaz a büntetőjogi felelősség szempontjából lényeges, a vádban konkréten meghatározott tényekre nem állapít meg tényállást, a vádelvi szabályok megsértése megalapozatlanságot is jelent.
A bíróság tényállás megállapítási kötelezettségének fő elemeit a vádelvi szabályokon túl a bizonyítás tárgyára vonatkozó rendelkezések is meghatározzák, mivel a bíróságnak a perben a tényállás alapos és hiánytalan, a valóságnak megfelelő - az új Be. értelmében a vád keretei között valósághű - tisztázására kell törekednie.[65] A bizonyítás és ezáltal a tényállás azokat a tényeket érinti, amelyek a büntető és a büntetőeljárási jogszabályok alkalmazásából jelentősek.
A bíróságnak az ítéleti tényállásban a vád kereteinek szem előtt tartásával tényeket kell megállapítani a vádlott lényeges személyi körülményeire, melyek a büntetőjogi főkérdések kapcsán relevanciával bírnak, valamint magára a vád tárgyává tett múltbeli eseményre, melyet az ügyész a büntető törvény valamely különös részi törvényi tényállásába ütköző magatartásnak értékel.
Az ítéleti tényállás megalapozottságának kérdését, és a megalapozatlanság okait a másodfokú büntetőeljárás egyes részletszabályait elemezve lehet megítélni. A tényállás megalapozottságának vizsgálatára ugyanis a fellebbezési eljárásban kerülhet sor. Az első fokon jogerőre emelkedett határozatnak is megalapozottnak kell lennie, de rendes perorvoslat hiányában az első fokon jogerősen megállapított tényállásnak nincs rendes jogorvoslati kontrollja, a tényállás megalapozottsága pedig a felülvizsgálati eljárásban nem támadható.[66]
A megalapozatlansági okokat a részletezettek szerint a törvény taxatíve nevesíti, de elméleti oldalról indokolt rávilágítani, hogy a megalapozottság kritériuma, miszerint az bíróságnak az ítéletben foglalt ténymegállapításai a valóságban lefolyt cselekményekkel megegyezzenek. Megalapozatlanságot jelent, ha a bíróság az ügy minden irányú, teljes kivizsgálását elmulasztja, ezáltal a ténymegállapítások nem fedik a valóságot, attól releváns részekben eltérnek, melynek oka elsősorban a tényfelderítési kötelezettség megszegése, a bizonyítás hiányos volta.[67]
A megalapozatlansági okok, így a tényállás felderítetlensége, megállapításának hiánya, hiányossága, iratellenessége és a helytelen ténybeli következtetések kiterjedhetnek a tényállásnak a vádlott személyi körülményeire vonatkozó részére és a történeti tényállásra is. A személyi körülményekkel összefüggő megalapozatlanság, bár sok esetben hangsúlyos büntetőjogi kérdésekkel függ össze, rendszerint nem okoz olyan komoly eljárásjogi jogkövetkezményt, mint a történeti tényállás hibái.
Az ítéleti tényállás megalapozatlansága lehet részleges, vagy teljes, mely meghatározza a másodfokú bíróság döntési lehetőségeit is (reformáció vagy kasszáció).
Herke, Fenyvesi és Tremmel szerint a megalapozatlanságnak két alap alapvető foka van: a részleges, vagy a teljes (súlyos) megalapozatlanság. Rendszerint részlegesnek minősül a megalapozatlanság, ha az tényállásban helytelen ténybeli következtetésen nyugvó vagy iratellenes megállapítás van, továbbá, ha a tényállás hiányos, vagy részben nincs felderítve.[68] Kardos utal rá, hogy a bírói gyakorlatnak[69] nagy szerepe volt a részleges, illetve a teljes megalapozatlanság fogalmának tisztázásában. Részleges a megalapozatlanság, ha az elsőfokú ítélet tényállásában iratellenes vagy helytelen ténybeli következtetésen alapuló ténymegállapítások vannak, ezen túl, ha a tényállás hiányos vagy részben nincs felderítve. Az iratellenességből és helytelen ténybeli következtetéseken nyugvó ténymegállapításokból eredő megalapozatlanság szükségszerűen csak részleges.[70]
- 364/365 -
Ezzel szemben teljes a megalapozatlanság, ha az elsőfokú bíróság egyáltalán nem állapított meg tényállást vagy a tényállás egész része felderítetlen, de e körbe vonható, ha a tényállás túlnyomó részének a megállapítása vagy a felderítése maradt el.[71] A ténymegállapítási vagy felderítési hibából bekövetkező megalapozatlanság lehet teljes és részleges. A tényállás teljes vagy meghatározó részére vonatkozó felderítetlensége, mint ahogy a tényállás megállapítás hiánya, vagy igen nagyfokú hiányossága teljes megalapozatlanságot eredményez.[72] A jogtudomány eredményeit és a bírói gyakorlatot az új Be. törvényerőre emelte a teljes és a részleges megalapozatlanság fogalmának definiálásával.
Mérlegre téve a jogirodalmi érveket, figyelembe véve az ítélkezési gyakorlat tapasztalatait is, úgy gondolom, hogy a részleges megalapozatlanság körébe tartozik, ha a tényállás kisebb részben nincs felderítve, hiányos, részben eltér az iratok tartalmától, vagy egyes ténybeli következtetései helytelenek. A részleges megalapozatlanságot jellemzi, hogy csak a tényállás egyes részeire terjed ki és általában a másodfokú eljárásban orvosolható. Ezzel szemben a teljes megalapozatlanság - mely rendszerint súlyos felderítetlenségből, hiányosságokból vagy a főtényekkel kapcsolatos helytelen ténybeli következtetésből ered, a büntetőjogi főkérdéseket meghatározó tények jelentős részét érinti és kiküszöbölésére a másodfokú perben már nincs mód, mivel a hiba kijavításához a fellebbezési bíróságnak olyan széleskörű bizonyítást kellene felvennie, mely által maga is ténybíróság lenne, mindez pedig elvonná az elsőfokú bíróság alapvető mérlegelési jogkörét. Teljes megalapozatlanság esetén a másodfokú bíróságnak az elsőfokú ítéletet hatályon kívül kell helyeznie, míg részleges megalapozatlanságnál a tényállás hibájának elhárítása a fellebbviteli bíróságnak nemcsak lehetősége, hanem kötelezettsége is.
A részletezettek szerint a jogirodalmi álláspontok és az új Be.[73] a helytelen ténybeli következtetéseken alapuló ténymegállapítási hibákból fakadó megalapozatlanságot nem tartják teljes megalapozatlansági oknak. Úgy gondolom azonban, hogy egyes esetekben, főként bizonyítékszegény ügyekben, ahol a tényállás megállapítása elsődlegesen a közvetett bizonyításon alapszik, a fő, központi tényekkel kapcsolatos helytelen ténybeli következtetések is megvalósíthatnak teljes megalapozatlanságot a jelenleg hatályos törvény értelmezése mellett. A büntetőügyekben a részleges megalapozatlanság a tipikus, a teljes, hatályon kívül helyezéshez vezető megalapozatlanság ritkábban fordul elő.
A megalapozatlanság fokaihoz kapcsolódik, hogy a megalapozatlanság a már utaltak szerint lehet kiküszöbölhető és kiküszöbölhetetlen. Az orvosolható megalapozatlanság - a hatályos törvény szerint a vádlott javára eltérő tényállás megállapítása mellett - eredményezhet reformációt, míg az el nem hárítható, teljes megalapozatlanság kasszációhoz vezet. Belovics szerint a kiküszöbölhető megalapozatlanság lehet súlyos és kevésbé súlyos. A felderítetlenség rendszerint bizonyítást igényel és a vádlott javára eltérő tényállás megállapításával felmentéshez vezethet. A kevésbé súlyos megalapozatlanság általában hiányosságból, iratellenességből, téves következtetésekből ered. A megalapozatlanság ki nem küszöbölhető, kasszációhoz vezető esete, amikor a bíróság nem állapított meg tényállást.[74]
Az új Be. a hivatkozottak szerint a megalapozatlanság klasszikus "négyes" okát megtartja, azonban a jogirodalmi álláspontokra és részben az ítélkezési gyakorlatra támaszkodva törvényi szinten fogalmazza meg a teljes és részbeni megalapozatlanságot. Az új szabályozás szerint az elsőfokú bíróság ítélete teljes mértékben megalapozatlan, ha a bíróság nem állapított meg tényállást vagy a tényállás teljes egészében felderítetlen. Részbeni megalapozatlanságot jelent, ha az elsőfokú bíróság a tényállást hiányosan állapította meg, a tényállás részben felderítetlen, a megállapított tényállás ellentétes a bíróság által lefolytatott bizonyítást érintő ügyiratok tartalmával, továbbá, ha az elsőfokú bíróság a megállapított tényekből további tényre helytelenül következtetett.[75] A hatályos törvényen alapuló bírói gyakorlattól részben eltért a kodifikáció, mert
- 365/366 -
szűkítve a hatályon kívül helyezések körét, csak a tényállás megállapításának teljes hiányát és a teljes felderítetlenséget szabályozza teljes megalapozatlanságként, mely kasszációhoz vezet.[76] Miként már utaltam rá a kodifikációs fő célja az eljárások gyorsítása, célszerűvé tétele, az eljárási funkciók markánsabb elválasztásának megvalósítása. A megalapozatlanság szabályozásának újragondolása úgy látom, hogy valóban hatékony eszköze lehet az eljárást elhúzódását eredményező kasszációnak, mint ahogy a vádlott terhére a ténybeli nagyreformáció megteremtése is az új Be. 593. § (1) bekezdés c) pontjában megfogalmazottak szerint. Határozott az álláspontom azonban, hogy továbbra is az elsőfokú bíróság minősül "ténybíróságnak" és a másodfokú bíróság nem veheti át az elsőfokú bizonyítás és ténymegállapítás kötelezettségeit még az új szabályozás mellett sem. Kézirat lezárva: 2018. február 14. ■
JEGYZETEK
[1] Be. 75. § (1) bekezdés, új Be. 163. § (3) bekezdés.
[2] Edmond, Gery - Roberts, Andrew: Procedural Fairness, the Criminal Trial and Forensic Science and Medicine. Sydnie Law Review, 2011. 33. sz. 360-394. o.
[3] Háger Tamás: Elmélet, dogmatika, empíria (A büntetőeljárási tényállás megalapozottságával kapcsolatos eljárásjogi kérdések vizsgálata társadalomtudományi kutatási módszerek segítségével). Jogelméleti Szemle 2014. 2. sz. 111-127. o., http://jesz.ajk.elte.hu/hager58.pdf (letöltés: 2014. június 25.)
[4] Pusztai Ferenc (főszerk.): Magyar Értelmező Kéziszótár második, átdolgozott kiadás. Akadémiai Kiadó, Budapest 2003. 874. o.
[5] Móra Mihály - Kocsis Mihály: A magyar büntetőeljárási jog. Tankönyvkiadó, Budapest 1961. 100-101. o.
[6] Erdei Árpád nyomán a II.Bp. az 1951. évi III. törvény.
[7] Nagy Lajos: Fellebbezés a büntetőperben. Budapest 1960. 204-205. o.
[8] 1951. évi III. törvény (II. Bp.) 203. § (1) bekezdés c) pont
[9] Cséka Ervin: A büntető ténymegállapítás elméleti alapjai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1968. 297. o.
[10] Cséka (1968): i.m. 301. o.
[11] Király Tibor: Büntetőeljárási Jog. 3. átdolgozott kiadás, Osiris Kiadó, Budapest 2003. 481. o.
[12] Balla Lajos: Részbizonyítás a másodfokú eljárásban. In: Erdei Árpád (szerk.): A büntető ítélet igazságtartalma. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest 2012. 116. o.
[13] Berkes György: A másodfokú bírósági eljárás. In: Berkes György (szerk.): Büntető-eljárásjog. Kommentár a gyakorlat számára. Második kiadás, HVG-ORAC, Budapest 2006. 7. pótlás, 877. o.
[14] Háger Tamás: Az ítéleti tényállás megalapozottságával kapcsolatos egyes kérdések a büntetőperben. Jogelméleti Szemle 2013.1. sz. 31-32., o. http://jesz.ajk.elte.hu (letöltés: 2013. szeptember 13.)
[15] Be. 75. § (1) bekezdés, 78. § (1)-(4) bekezdés, új Be. 163167. §§
[16] Be. 2. §., új Be. 6. §, 422. §
[17] Új Be. 163. § (2) bekezdés
[18] Háger Tamás: Gondolatok a büntetőeljárás fogalmáról és a bizonyítás elméleti hátteréről. Iustum Aequum Salutare 2014. 3 sz. 51-64. o.
[19] Herke Csongor - Fenyvesi Csaba - Tremmel Flórián: A büntető eljárásjog elmélete. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2012. 71. o.
[20] Tremmel Flórián: Magyar büntetőeljárás. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2001. 213-214. o.
[21] Be. 78. § (1), (2) bekezdés, új Be. 167 §
[22] Miként Tremmel is rögzíti, a törvény nem határozza meg a bizonyíték fogalmát, de a bizonyíték és a bizonyítási eszköz (bizonyítási eljárás) között különbséget tesz. A bizonyíték maga a bizonyítási eszközből vagy bizonyítási eljárásból származó adat, amelynek alapján a hatóság tényállást állapíthat meg. L. Tremmel (2001): i.m. 216. o.
[23] Be. 78. § (3) bekezdés. Az új Be. 167. § (4) bekezdése már a nyomozó hatóságot is felruházza a bizonyítékok értékelésének jogosultságával.
[24] Be. 77. §. Új Be. 166. §
[25] Be. 78. § (4) bekezdés, új Be. 167. § (5) bekezdés
[26] Erdei Árpád, Tilalmak a bizonyításban. In: Erdei Árpád (szerk.): Tények és kilátások. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1995. 53. o.
[27] L. Shanks, Barry:Comparative Analysis of the Exclusionary Rules and Its Alternatives. Tulana Law Review, 1983. 3. sz. 648-681. o.
[28] Farkas Ákos: A falra akasztott nádpálca. Avagy a büntető igazságszolgáltatás hatékonyságának korlátai. Osiris Kiadó, Budapest 2002. 93-94. o.
[29] Amar, Reed, Akhil: Fourth Amendment First Principles, Harvard Law Review 1994.107. sz. 757-765. o.
[30] Docherty, R., Michael (ed):Criminal Procedure, William Mitchell Law Review 1985. 11. sz. 1073-1074. o.
[31] 414. U.S. 338 (1974), https://www.law.cornell.edu/supremecourt/text/414/338 (letöltés 2017. január 21)
[32] Gácsi Anett Erzsébet: A jogellenesen megszerzett bizonyítékok értékelése a büntetőeljárásban, PhD értekezés, Szeged 2015. 33-38. o. (Gácsi 2015/a) L. még Gácsi Anett Erzsébet: A jogellenesen megszerzett bizonyítékok értékelése a büntetőeljárásban. Pólay Elemér Alapítvány, Szeged 2016. 32-39. o.
[33] 308. U.S. 338 (1939),
https://supreme.justia.com/cases/federal/us/308/338/case.html (letöltés: 2017. január 21).
[34] Gácsi Anett Erzsébet: A mérgezett fa gyümölcse doktrína és az ezüsttálca elve. Magyar Jog 2015. 2. sz. 68-78. o. (2015/b)
[35] Reinecke, Jan: Die Fenrwirkung von Beweisverwertungsverboten. München 1990. 248. o.
[36] Gácsi (2015/a): i.m. 70-71. o.
[37] Erdei Árpád: Tilalmak a bizonyításban. In: Erdei Árpád (szerk.): Tények és kilátások. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1995. 47-61. o.
[38] Tremmel Flórián: Bizonyítékok a büntetőeljárásban. Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2006.164. o., L. még Gácsi (2015/a): i.m. 72.
[39] 232. U.S. 383 (1914),
https://supreme.justia.com/cases/federal/us/232/383/case.html (letöltés: 2017. január 21.)
[40] 338. U.S. 25 (1949),
https://supreme.justia.com/cases/federal/us/338/25/case.html (letöltés: 2017. január 21.)
[41] 364. U.S. 206
- 366/367 -
(1960),
https://supreme.justia.com/cases/federal/us/364/206/case.html (letöltés: 2017. január 21.)
[42] Gácsi (2015/a): i.m. 72-73. o.
[43] Herke - Fenyvesi - Tremmel: i.m. 147.o.
[44] Tremmel (2001): i.m. 278-279. o.
[45] L. Be. 78. § (4) bekezdés, új Be. 167. § (5) bekezdés
[46] L. BH 2009.171.
[47] Delmas-Marty, Mireille and Spencer, R. John (eds.): European Criminal Procedures. University Press, Cambrigde 2002. 594. o.
[48] Bradley, M. Craig (szerk.): Criminal Procedure. A WorldwideStudy. SecondEditon, Bradley, M. Craig (ed.), Carolina, Academic Press, Durham, North Carolina 2007. 17-27. o.
[49] Debreceni Ítélőtábla Bf.II.614/2009/36.
[50] Debreceni Ítélőtábla Bf.II.179/2016/33.
[51] Szegedi Ítélőtábla Bhar.II.426/2013/5. Hasonló jogi álláspont jelent meg a Szegedi Ítélőtábla Bf.III.595/2013. számú ügyében is.
[52] Háger Tamás: A nyilvánosság mint a tisztességes eljárás egyik garanciája a büntetőperben. Pro Futuro, 2014. 1. sz. 46-61. o., L. még Háger Tamás: Publicity as one of the Safeguards of Fair Trial in the Criminal Procedure. Curentul Juridic 2015.1. sz. 200-215. o.
[53] Egyezmény 6. cikk. 1. pont. L. Tóth Mihály: A magyar büntetőeljárás az Alkotmánybíróság és az európai emberi jogi ítélkezés tükrében. KJK-KERSZÖV, Budapest 2001. 151-152. o.
[54] A tényálláshoz kötöttség fontos perjogi szabályát az Új Be. 591. § (1) bekezdése változatlanul fogalmazza meg, de a tényállás revíziója a másodfokú eljárásban, egyes esetekben, például amikor kizárólag a büntetést vagy intézkedést támadják perorvoslattal (ún. szankciós fellebbezés) - a felülbírálat terjedelmének szűkülése folytán - elmarad. A felülbírálat terjedelmének szűkítése a jogorvoslat irányára tekintettel feltétlen támogatandó és olyan új szabályozást jelent, mely az elsőfokú és a másodfokú bíróság feladatait csökkentve várhatóan az ítélkezés időszerűségét javítja majd.
[55] Király Tibor, Büntetőeljárási Jog. 2. javított kiadás. Osiris Kiadó, Budapest 2001. 462. o.
[56] Nagy Lajos (1960): i.m. 225-226.
[57] Kardos Sándor: A tényálláshoz kötöttség elvének egyes kérdései a másodfokú büntetőperben. Büntetőjogi Szemle 2014. 2. sz. http://ujbtk.hu/dr-kardos-sandor-a-tenyallashoz-kotottseg-elvenek-egyes-kerdesei-a-masodfoku-buntetoperben/(letöltés: 2015. november 13.)
[58] BH 2002.218.
[59] Cséka Ervin: A büntető jogorvoslatok alaptanai: Közigazgatási és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1985. 267. o.
[60] Tremmel (2001): i.m. 494. o.
[61] Legfelsőbb Bíróság Bf.V.2086/2000/7. A végzésben a konkrét tények felülbírálata előtt elvi éllel mutatott rá a Legfelsőbb Bíróság, hogy a történeti tényállás valamennyi lényeges elemére ki kell terjeszteni a felülbírálatot. Ilyen lényeges tényelem pedig többek között az elkövető személye, az elkövetés módja, az elkövetés helyei, ideje, oka, az elkövető magatartása és a bekövetkezett eredmény közötti okozati kapcsolat és ahhoz az elkövető részéről fűződő tudatállapot.
[62] Belovics Ervin: A másod-és harmadfokú bírósági eljárás. In: Tóth Mihály (szerk.): Büntető eljárásjog. HVG-ORAC, Budapest 2009. 443. o.
[63] Herke Csongor: Büntető eljárásjog. Dialóg - Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2007. 269. o.
[64] Háger Tamás: A tényálláshoz kötöttség kérdései a büntetőperben. In: Elek Balázs - Miskolczi Barna (szerk.). Úton a bírói meggyőződés felé. A készülő új büntetőeljárási törvény kodifikációja. Printart - Press 2015. 130-131. o.
[65] Be. 75. § (1) bekezdés, új Be. 163. §.
[66] L. Be. 423. § (1) bekezdés, új Be. 659. § (1) bekezdés.
[67] Nagy Lajos (1960): i.m. 280-281. o.
[68] Herke - Fenyvesi - Tremmel (20129: i.m. 335. o.
[69] L. a Legfelsőbb Bíróságnak az 1973. évi I. törvény értelmezésével kapcsolatban kibocsátott BK. 84. számú büntető kollégiumi véleményét.
[70] Kardos Sándor: A másodfokú büntetőeljárás. In: Holé Katalin - Kadlót Erzsébet (szerk.): A büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény magyarázata V. kötet. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, Budapest 2007. 65. o.
[71] Herke - Fenyvesi - Tremmel (2012): i.m. 335. o.
[72] Kardos (2007) i.m. 65. o.
[73] Új Be. 592. § (2) bekezdés d) pont
[74] Belovics Ervin: A másodfokú bírósági eljárás. In: Tóth Mihály (szerk.): Büntető eljárásjog. HVG-ORAC, Budapest 2013. 445. o.
[75] Új Be. 592. § (1)-(2) bekezdés
[76] Új Be. 610. §
Lábjegyzetek:
[1] A szerző bíró, Debreceni Ítélőtábla, a DE ÁJK Büntető Eljárásjogi Tanszék óraadója.
Visszaugrás
