"Ő élni mert az én jogommal:
E vétekért száműzzük őt azonnal!
Gyűlölségtekkel haragom vetekszik:
Vérem, Mercutio - vérébe fekszik.
De gyászom minden vétkest gyászba von!
Megbánjátok még az én bánatom!
Zokoghatok: süket fülekre leltek.
Térdelhettek: nem ismerek kegyelmet.
Egy szót se többet! - Rómeo pedig
Halál fia, ha újra itt lelik. Vigyétek őt! -
A példaszó igaz:
Ki gyilkosnak kegyelmez, gyilkos az."[1]
Ki ne ismerné a Herceg híres ítélethirdetését Rómeó ügyében. Valóban így történt az igazságszolgáltatás a XVI. században, amikor a Shakespeare által feldolgozott történet játszódott, vagy már akkor is működött valamilyen bírói szervezet amely - legyen szó büntetésről vagy magánjogi vitáról - bizonyos eljárás lefolytatása után döntött?
Amikor egy bíró ítéletet vagy végzést hoz, s azt írásba foglalja, nem is gondol arra, hogy milyen hosszú történeti előzmények után alakult ki a bírói határozat jelenlegi formája. Cikkemben arra keresem a választ, hogy a magyar jogtörténetben mikor alakult ki a bírói határozatok írásba foglalásának szükségessége, s milyen előírások szabták meg a határozatok formáját, tartalmát, s ezek az előírások a XVIII-XIX. század folyamán miként változtak.
A peres eljárás megindításának évszázadok, vagy inkább évezredek óta az a változatlan célja, hogy a bíróság az eléje vitt jogvitát elbírálja,[2] a peres ügyet lezárja. A bíróság az eljárása során többféle határozatot hozhat, ezek egy része az eljárás lefolytatását segíti, a legfontosabb döntés azonban az, mely az ügyet lezárja, s melyet ítéletnek nevezünk.
A Magyar Jogi Lexikon[3] megfogalmazása szerint bírói határozat "a bíróságnak minden kijelentése, amely az előtte folyamatban lévő ügy előkészítésére, vezetésére és eldöntésére vonatkozik. Ezek között legfontosabbak az ügyet eldöntő határozatok, amelyek ennélfogva több tekintetben más szabályok alá esnek, mint a többi határozatok. Törvényeink ennélfogva a bírói határozatokat két osztályba osztják: ítéletek és végzések."
A régi magyar jog nem különböztette meg az ítéletet a végzéstől és a bíróságok vegyesen alkalmazták az "ítéltetett" és a "végeztetett" kifejezéseket. Werbőczy például a "sententia" alatt ítéletet ért, másnemű határozatokról nem tesz említést.[4] Az ítéletről Werbőczy a következőt mondja: "Az sententia a bírónak oly végzése, mely a pörnek és vetélkedésnek végét szakasztja és az pörös felek egyikét vagy kárhoztatja vagy menti. A sententiának mindazonáltal, noha sok egyéb féle értelme vagyon és sok dolgot jegyez de miért, hogy azok nem az mi írásunkhoz való, jobb azokat elhallgatnom. A sententia azért különböz a vélekedéstől annyiban, mert a sententia kétség nélkül való és erős felelet."
Az 1840. évi XV. törvényczikk már megkülönböztette az ítéletet és a végzést, azonban végzés hozatalát "a mellékes kérdés feletti közbenszóló határozat" esetén kívül kiterjesztette a per érdemének eldöntésére is azokban az esetekben: "ha a panaszlott fél a megjelenési határidőt elmulasztja, vagy ha az idézési határidőre ugyan megjelent, de a felperes állításait, melyekre ez keresetét építi, akár egyenesen, akár hallgatva elismeri s vagy semmi vagy törvényes erő nélküli kifogásokat tesz". (1840. évi XV. törvényczikk 117-120. §)
A mai jogirodalom bíróság eljárási cselekményei közül szintén a bírósági határozatokat tartja a legfontosabbaknak. A határozatok fogalmát olyképpen határozhatjuk meg, hogy olyan hatósági akarat kijelentéseket tartalmaznak, amelyekkel a bíróság a felek magatartását valamilyen irányban befolyásolhatja. Legfontosabb tulajdonságuk az, hogy különböző joghatások kiváltására alkalmasak. Ezek lehetnek anyagi jogiak vagy eljárásjogiak, véglegesek vagy ideiglenesek, teljesek vagy részlegesek.[5]
A bírói határozatok közül a ítélet a legfontosabb. Az ítélet fogalmának meghatározásával mind a jogtudósok, mind a gyakorlati szakemberek sokat foglalkoztak. A már idézett Werbőczy-meghatározás mellett idézek egy időben hozzánk sokkal közelebbi jogtudóstól, Magyary Gézától, aki a parancselmélet egyik legnagyobb képviselőjeként az ítéletről a következőt írta: "Az ítélet a bíróságnak az a perbeli cselekvénye, amelyben a kereset fölött határoz. Legfontosabb cselekvény a bíróság valamennyi cselekvényei közt, mert a per célja benne valósul meg. Közelebbi meghatározást az ítélet fogalmáról alig adhatunk, mert az ítéletben foglalt logikai funkcziók különfélék jogi természete sem egységes."[6]
- 33/34 -
Végül - lezárva a határozat fogalmával kapcsolatos kérdéskört - a Pp. kommentár megfogalmazását idézem: "Az ítélet, mint eljárási cselekmény a bíróság akaratkijelentése, egyben olyan hatósági aktus, amelyhez meghatározott joghatások fűződnek.[7]
A preambulum kitüntetett helyet foglal el az ítélet- ben, saját története van, ezért célszerű történeti ki- alakulásával külön foglalkozni. Az ítélet preambuluma a bírói hatalom forrására utal.[8] Ebből következik, hogy a peambulum mindig az uralkodó politikai elitnek a hatalom forrásáról alkotott elképzelését tükrözi, s ez az oka annak, hogy a peambulum szövege a történelem során oly sokszor változott. Már a feudalizmus idején kiadott ítéletlevelek is utalnak arra, hogy az ítélet meghozatala kinek a megbízásából történt. Például az 1238-ban kelt ítéletlevél azt tartalmazza, hogy a bíró "Béla király úr parancsából" hozta meg ítéletét.
Az 1479-ben kelt ítéletlevél indítása a következő: "Mi Mátyás isten kegyelméből Magyarország, Cseh- ország stb. királya .... mi bizonyos bárókkal, ítélőmesterekkel és országunk választott nemeseivel tör- vényszéket tartánk."[9]
Az ítéletlevelek megfogalmazásai hosszú évszázadokig fennmaradtak, s még a XIX. század közepén hozott bírói határozat is hasonló rendelkezést tartalmaz: "Mi I. Ferdinánd isten kegyelméből ausztriai császár Magyar- és Csehországnak e néven V. királya stb. ... ezennel emlékezetül adjuk, hogy Kir. Törvényes Táblánk 1843. évi július 14-én bírói szé- ket ülvén ... XY sommás perét megvizsgálván és bírálván a következő ítéltetett légyen."[10]
A dualizmus kezdetén a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869. évi IV. tc. 2. § mondta ki először, hogy a bírói hatalom "őfelsége a Király nevében" gyakoroltatik. Először csak a fellebbviteli törvényszékek határozataiban, majd 1872-től valamennyi ítélet preambulumában fel kellett tüntetni. A sommás eljárásról szóló 1893. évi XVIII. törvényczikk 121. §-ában már kifejezetten előírta, hogy az ítéletet "őfelsége a Király nevében" kell meghozni. Az 1911. évi I. tc. a Plósz-féle Pp. ugyanezt az előírást tartalmazta.
A történelmi változásokat követve az 1920. évi Ï. törvénycikk 7. §-a értelmében a bíróságok a bírói hatalmat "a Magyar Állam nevében" gyakorolják, amely 1930-ban úgy módosult, hogy az ítélet preambulumaként a "Magyar Szent Korona nevében" kellett az ítéleteket meghozni. (1930. évi XXXIV. törvénycikk) Az 1946. évi I. törvénycikk 18. §-a előírta, hogy a bíróságok az ítéleteiket a "Magyar Köz- társaság nevében" hozzák meg, majd 1949-től, az Alkotmány elfogadásától kezdve a "Népköztársaság nevében." 1989. október 23-a óta a bíróságok a "Magyar Köztársaság nevében" ítélkeznek. (1989. évi XLII. törvény)[11]
A bírói ítéletek írásba foglalása kialakulásának története nem választható el a bírói szervezet történetétől. Ezért a történeti áttekintésnek ki kell terjednie a bírósági szervezet kialakulására is, mert a szervezet és a határozati forma között szoros összefüggés található.
"Habár a jogsérelmeknek magán- vagy vérbosszú útján orvoslását még Szent László törvényei is meg- engedik, mégis már az ősalkotmány idejében talál- kozunk jogvitákat eldönteni hivatott bírákkal. A nép (törzs), amelynél volt a bírói hatalom, rendelte ki őket, ezek a Gyulák és a Harkák. És midőn később a törzsek egy közös vezérség, fővajdaság alatt egye- sültek, e mellett is ilyen nevű bírákat említenek. Felettük maga a nemzet állott, mely hogy a nemzet- gyűlésen, a községben, különösen fontos ügyekben, kivált az egész nemzet ellen elkövetett árulás esete- iben ítélt, a kútfők többször említik.'[12]
A királyság létrejöttével a bírói hatalom a népről a királyra szállt, aki a bíráskodást részben az udvarban, illetve a megyéket járva gyakorolta. István ki- rály az ítélkezéssel kapcsolatban a következőket írja fiának:
"Ha becsületet akarsz szerezni királyságodnak, szeresd az igaz ítéletet; ha hatalmadban akarod tartani lelkedet, türelmes légy. Valahányszor, kedves fiam, ítéletet érdemlő ügy kerül eléd, vagy valamely főbenjáró ügy vádlottja, türelmetlenül nem viselkedjél, esküvel se erősködjél hogy megbünteted; bizony ez ingatag lenne és mulandó, mert a bolond fogadalmat megszegi az ember; és ne is ítélkezz te magad, nehogy királyi méltóságodban a hitvány ügyben forgolódva folt essék, hanem az efféle ügyet inkább bírákhoz utasítsd, az ő megbízatásuk hogy a törvény szerint döntsenek."[13]
Az ítélkezést kezdetben a király személyesen, majd pedig különböző közegei (nádor, országbíró, kancellár, személynök, tárnokmester, vajda, bánok) által gyakorolta. Az 1435. évi II. törvénycikk tartalmaz egy felsorolást arról, hogy ebben a korban kik ítélkeztek, s ebben az időben már esküt kellett tenniük, amelyben megfogadták, hogy "gazdagnak és szegénynek, megválogatása nélkül és minden kérést, jutalmat, kedvezést, szeretetet meg gyűlölséget hátratéve és távol tartva, igaz és való törvényt és igazságot" fog tenni.
- 34/35 -
Jellemző volt erre az időszakra, hogy a király és közegei sohasem bíráskodtak egyedül, mindig más személyekkel, a bírótársakkal. A bírótársak kijelölése kezdetben esetleges, később állandó volt. (Magyary szerint ez a megoldás a népies elemet képviselte az ítélkezésben, amely megoldás a későbbiek során visszaszorult.)[14]
Több törvény rendelkezett azon bírók számának a meghatározásáról, akik a királyi bíráskodásban bírótársként részt vehettek.[15]
Jellemző erre a korra, hogy a kihirdetett törvények, dekrétumok egy-egy eljárási kérdést szabályoztak. Például Szent László Dekrétumainak Harmadik Könyve kimondta, hogy minden bíró csak a maga járásában ítélkezzen, továbbá azt a bírót, aki harminc napon túl halogatja a pert, "csapják meg". Az 1298. évi XXXV. törvénycikk pedig előírta, hogy a nádor ne a falvakban és a városokban, hanem a mezőkön és a gyűléseken ítélkezzen, mégpedig a tavaszi, a nyári és az őszi időszakban, azaz télen -amikor a közlekedés nehézkesebb volt - nem lehetett ítélkezni.
Az 1498. évi II. törvénycikk szabályozta az ítélkezési időszakokat, eszerint évente két nagy és két rövid törvényszéket kellett tartani. A nagy "nyolcados törvényszék" negyven, a rövid húsz napon át tartott, ítélkezni csak ezen időszakban lehetett. A törvény szigorúan kimondta, hogy a fenti napok után kelt ítéleteknek "semmi erejök és hatályok" ne legyen.
Magyarországon 1526-ig a bírói hatalom nincs elválasztva a végrehajtó hatalomtól. Ennélfogva a végrehajtó hatalomnak nincsenek önálló közegei vagy szervei, hanem úgy a központban, mint a vidéken, az ország egyes részeiben a bírói hatalom közegei és testületileg kialakított szervei látják el a közigazgatási teendőket. Az lehet mondani, hogy a közigazgatás ebben az időszakban az igazságszolgáltatás mellett háttérbe szorul. A mai értelemben vett modern magyar bírósági szervezet alapjai a XVIIl. század elején alakultak ki, amikor egy állandóan működő és területileg is megosztott hatáskörű társas bíráskodás alakult ki. (1723. évi XXV., XXVI., XXX. és XXXI. tc.)[16] Az 1723. évi XXV. tc. tartalmazta először azt az előírást, az ünnepeket és a törvényszüneteket leszámítva a királyi ítélőtábla folyamatosan "együtt üljön" és legalább kilenc tagból álljon. A királyi ítélőtábla hatásköre az egész országra kiterjedt, ezen a helyzeten az 1723. évi XXX. tc. változtatott, amikor egyrészt megszüntette a királyi ítélőtábla vidéki bíráskodását, másrészt elrendelte négy "alattas ítélőtábla" felállítását, hogy a perlekedők ne legyenek megfosztva az igazságszolgáltatás "jótéteményétől". A négy ítélőtábla székhelye Nagyszombat, Kőszeg, Eperjes és Nagyvárad volt.
II. József a Novus Ordo-ban (1785) átalakította a bírósági szervezetet. "Ennek következtében tehát összes bírói székeinket a Szent Márton napjáig meghosszabbítandó mostani törvénykezési szakasz végével ezennel megszüntetettnek nyilvánítjuk, és a nemsokára kezdődő 1786. év január 1-től új bíróságokat állítunk fel, amelyek az év egész folyamán ülésezni fognak"- jelzi a változás irányát a Novus Ordo. Felülvizsgálati funkciót kapott a hétszemélyes tábla, ide csak azok fordulhattak, akik két eltérő ítéletet "nyertek". A másik fellebbezési fórum a királyi ítélőtábla, amely két tanácsból állt, s amely az alsóbb fokú bíróságok döntései elleni fellebbezéseket tárgyalta, s egész évben ülésezett. A Novus Ordo tételesen felsorolta azokat a bírói fórumokat, amelyek első fokon ítélkeztek, minden további bíróságot és ítélkezési fórumot megszüntetett. Elsőfokú bíróságként jelölte meg a meglévő négy ítélőtábla mellett a Horvátországban felállított ítélőtáblát, a vármegyék és a kiváltságos kerületek ítélőszékeit, a szabad királyi városok hatóságait és a bányatörvényszékeket. A jobbágyok számára egymás közötti pereikben továbbra is az úriszékek és a kiváltságos mezővárosok hatósága töltötte be az elsőfokú bíróság funkcióját. Az itt meghozott határozatok ellen a megyei törvényszékhez lehetett fellebbezni. (Mint tudjuk, II. József ezt az egyébként korszerű intézkedését is - egyéb alkotmányellenes intézkedéseivel együtt - halála előtt visszavonta.)
A bírói szervezet és a polgári eljárásjog szempontjából a reformkor törvényei több jelentős újítást vezettek be, ezek közül megemlítendő az 1836. évi XX. tc. a szóbeli perek bíróságairól, az 1840. évi XV. tc, amely a váltójogot szabályozta, rendelkezéseit azonban nemcsak a váltóperekben, hanem a váltótörvényszéknél bejegyzett kereskedőknek egymás között és az áruszerzési szerződésekből felmerült perekben irányadó eljárási szabályt is tartalma. Az eljárásjog szempontjából jelentős állomások az 1853-ban bevezetett ideiglenes polgári perrendtartás, majd a kiegyezés után az 1861. évi ideiglenes törvénykezési szabályok megalkotása, mely utóbbiak visszaállították az 1848-ban fennállott bírósági szervezetet és eljárást. Az ezt követő igazságügyi reform részeként új bírósági szervezet alakult ki, melynek állomásait az alábbi törvények jelzik: 1869. évi IV. tc. a bírói hatalom gyakorlásáról, 1869. évi XXIX. tc. a bírói szervezetről, az 1871. évi VIII. tc. a bírák és bírósági hivatalnokok felelősségéről, 1871. évi IV. tc. a bírák és bírósági hivatalnokok áthelyezése és nyugdíjazása körüli eljárás szabályozásáról, 1871. évi XXXI. tc. az elsőfolyamodású bíróságok rendezéséről, 1871. évi ΧΧΧII. tc. az elsőfolyamodású királyi törvényszékek és járásbíróságok életbeléptetéséről, 1890. évi XXV. tc. a királyi ítélőtáblák és királyi főügyészségek szervezéséről és az 1890. évi XXIX. tc. a királyi törvényszékek és királyi járásbíróságok székhelyének és te-
- 35/36 -
rületeinek meghatározásáról, valamint 1891. évi XVII. tc. a bíró és ügyészi szervezet módosításáról.
Tömören foglalja össze a kiegyezés utáni helyzetet Fodor Ármin és Márkus Dezső kézikönyve: "Az 1868:LIV.t-cz. a közigazgatási hatóságok kezében találta a polgári bíráskodást. Miután a perrendtartásnak ideiglenes szabályozása sürgős volt, törvényhozásunk ekkor kénytelen volt a fennálló szervezetet alapul venni. Az elsőfolyamodású bíráskodást a közigazgatási szervekre bízta, másodbíróságokul a pesti és a marosvásárhelyi kir. ítélőtáblákat, legfőbb bíróságul pedig a magyar kir. Curiát jelölte ki. Midőn az 1869:IV.t-cz. a bírói hatalom gyakorlásának alapelvéül az igazságszolgáltatásnak a közigazgatástól elkülönítését állította fel, ezen szervezet nem volt többé fenntartható. Az 1871:XXXI. t-cz. ennélfogva teljesen új alapon szervezte az elsőfolyamodású bíróságokat és egyszersmind kiterjeszkedett a bírói hatáskörök szabályozására is. Azonban a kir. ítélőtáblák és a kir. Curia sem maradhattak meg azon szervezettel, a mint azt az 1868::LIV. t.-cz. megalkotta, és ezóta lényegesen átalakultak. A kir. ítélőtáblák jelenlegi szervezete az 1890:XXV. törvénycikken alapszik, a mely az eddigi két ítélőtábla felosztását és tizenegy kir. ítélőtábla felállítását rendelte el. A kir. Curia már az 1881:LIX. t.-cz. folytán nagy átalakuláson ment keresztül, a mennyiben e törvény annak két osztályát, a semmitőszékit és a legfőbb ítélőszékit egyesítette, de csak az 1884:XXXVIII. t.-cz. és az 1891:XVIII.t.cz. 25.§-a adta meg a legfelsőbb bíróságnak jelenlegi szervezetét."[17]
Az 1871. évi XXXI. törvénycikkel kialakított bírói szervezet a következő volt.
Elsőfokú bíróságok:
- a királyi járásbíróságok;
- a királyi törvényszékek;
- a budapesti királyi kereskedelmi és váltótörvényszék.
Másodfokú bíróságok: a királyi ítélőtáblák (Ezek számát az 1890. évi XXV. tc. tizenegyben állapította meg. Székhelyeik a következők voltak: Budapest, Debrecen, Győr, Kassa, Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad, Pécs, Pozsony, Szeged, Temesvár) A legfőbb bírói hatóságot a Magyar Királyi Curia gyakorolta.
Ezen bírósági reform részeként alakult ki az a bírósági szervezet, amely 1948-ig alapvetően nem változott meg.
Írásom a magyar jogfejlődésre fókuszál, a római jognak a magyar jogfejlődésre gyakorolt hatása miatt azonban indokolt nagyon röviden foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy a római jogban mikor jelent meg a bírói határozat írásba foglalásának kötelezettsége.
Amikor erről a kérdésről beszélünk, nem szabad elfelejtenünk, hogy az adott társadalom fejlettsége, az írástudás kialakulása az élet minden területén éreztette hatását. Az írástudó társadalmakban (pl. Egyiptom, Görögország) szinte mindent, szerződést, nyugtát stb. leírtak. A római társadalom kialakulása idején nem tartozott ebbe a kategóriába, s kezdetben a peres eljárásra is a szóbeliség volt jellemző.[18] A jogalkalmazás, jogszolgáltató hatalom (iurisdictio) eredete az "ius dicere" kifejezésből jött létre, amely nem jelent mást, mint a "jogot megmondani".
A magánjogi peres eljárás fejlődésében Rómában három perrend váltotta egymást, időlegesen párhuzamosan is érvényesülve: a civiljogi, a praetori és a császári perrend.[19] A hellenisztikus gyökerekből táplálkozó írásbeliség ugyan már a kései köztársaság jogéletében szokásban volt, általánossá azonban csak a császári perrendben (extraordinaria cognitio) vált.
A formuláris eljárásban a "litis contestatio által támadt keresetjog célja a jogvitának végítélet (sententia)[20] általi eldöntése. A sententia iudicis folytán a formulában mintegy feltételesen kimondott ítélet feltétlenné válik és az alperes vagy felmentetik vagy elmarasztaltatik... a végítélet élőszóval, mindkét fél jelenlétében tetszés szerinti alakban mondatott ki, indokok felemlítése nem kívántatott. A sententia mindig az egész jogvitát dönti el, habár a jogkérdésre nézve a bíró a formulában meg lehetett szorítva."[21]
A császári perrendben a peres eljárás litis denuntiatio útján, írásban Konstantinus óta a hatóság közvetítésével kezdődött. Az eljárást az ítélet meghozatala rekesztette be. Az ítéletet ekkor már írásba kellett foglalni. Az ítéletben mindenféle igény teljesíthető volt, amely nem ellenkezett a jogszabályokkal.[22]
Az alábbiakban egy feltehetően 583-ban keletkezett ítélet szövegét közlöm kivonatosan.[23] Ennek ismertetését azért tartom fontosnak, mert ez az ítélet jól tükrözi az 1500 évvel ezelőtti ítéletszerkesztési módszert, amely összehasonlítható a 800-1000 évvel később keletkezett magyar ítéletlevelek szerkesztési megoldásával. A müncheni Bajor Állami Könyvtár bizánci papyrus-gyűjteményében[24] található egy olyan polgári ítélet, amely sokat elárul a kor joggyakorlatáról. A feltehetően 583-ból származó ítélet szövegét a müncheni 6-os számú papyrus (Pap. Mon. No. 6)[25] tartalmazza. A papyrus minősége nem jó, az első 6 sor hiányos, a szélek szakadozottak, és viszonylag jelentős a gyűrődés következtében előállott szöveghiány.
Ez a jelentős jogtörténeti értéket képviselő papyrus egy összetett polgári jogvitában keit bíró-
- 36/37 -
sági ítélet, amely per két testvér (Johannes és Kako), valamint anyjuk (Tapia) között, az elhunyt atya/férj (Jakobos) hagyatékának megosztása körül keletkezett.
A kiválasztott határozatot a korabeli elveknek megfelelően szerkesztették, mivel nem ismerjük annak első 6 sorát hiánytalanul, nem tudjuk, hogy a mai fogalmaink szerinti határozati fejrész a határozat elején szerepel-e.
A határozat megmaradt szövege a tényállás előadásával veszi kezdetét, amely a Pp. hatályos előírása szerint a határozatok indokolásában foglal helyet. A tényállást tartalmazó szövegrész a peres felek, vagyis a felperes fiú (Johannes) és alperes anya (Tapia) által előadottnak jegyzőkönyvszerű összefoglalásával kezdődik:
"...előadta [Tapia], hogy a vagyon .. az Ő és megboldogult férje [Jakobos] olyan közös vagyona, amelyben minden közös munkájuk által szerzett. E tényállás ellenére közös megegyezéssel arra a megállapodásra jutottak, hogy a vagyont három részre osztják fel, amelyből ő maga kapott egyharmad részt, illetve fogadott fia, Johannes szintén egyharmadot, végül leánya, Kako, ugyanígy egyharmadot, miután esküt tettek arra nézve, hogy semmit el nem rejtettek. A vagyonmegosztást követően a fiú Johannes felkereste a legkiválóbb és nagyméltóságú tribunust, Menast, a Limes topoteretesét avégből, hogy felajánlja neki azt, hogy őt saját anyja helyett társörökössé tegye s hogy az atyai hagyaték egyharmad részét neki átadja annyiban, amennyiben kiküldene egy szolgát azzal a megbízatással, hogy az anyai házból egyes dolgokat elhozzon. A legkiválóbb Menas az ajánlatot fiától, Johannestől elfogadván odaadó [szolgáját], Konstantist elküldte a fent nevezett házasingatlanba azzal, hogy az Ő [Tapia] 33 [arany] solidusát végrehajtási úton követelje, ugyanis az összes meglevőt 100 aranyra becsültették, és hogy így őt [Tapiát] a fent nevezett vagyontárgyaktól teljesen megfossza, noha azok a férjével közös vagyonába tartoztak. Amint fia, Johannes értesült anyja, Tapia állításairól, bevallotta, hogy tanúk előtti közös megegyezésük alapján osztotta fel a vagyont egymás között három egyenlő részre, és hogy tőle erről lelkére fogadott esküt vettek ki. Úgy találta azonban [Johannes], hogy ő [az anyja] az eskütételt követően bronztárgyakat elrejtett, s csak miután erre fényt derített, hogy ti. [az anya] egyes okot szolgáltatott arra, hogy szavában bízni ne szabadjon, ment el a legkiválóbb és tiszteletreméltó Menashoz - akí akkoriban a Limes topoteretese volt - avégből, hogy vele a hagyaték egyharmadáról megállapodjék úgy, hogy az küldjön ki valakit, aki az általa említett aranyat kiköveteli."
Az ítélet ezt követően a bizonyítási eljárás lefolytatásáról tesz említést. Ennek során a legfontosabb percselekmény a tanuk kihallgatása volt.
"Ezen állítások bizonyítása végett megidéztem Praipositos fiát, Jakobost és Hatres fiát, Komest, továbbá a syénéi Jakobot, Makarios fiát, akik azonban semmi egyebet előadni nem tudtak, mint hogy hallottak már a velük egy körzetben lakó személyekről, és hogy a megboldogult Jakob [az örökhagyó] az általánoshoz képest jó vagyoni viszonyok között élt. Megidéztem továbbá Konstantinos fiát, Isakot is, aki azonban előadta, hogy az alperes, Tapia abban bízott, hogy majd ő a házából kivitt dolgokat máshová elszállítja, amelyeket azután éjnek idején majd biztonságba helyezhet."
Ezt követően a tanúk által előadottakra a peres felek által tett észrevételeket ismerteti a határozat. A bizonyítási eszközök sorában foglal helyet a tanúk által megerősített peren kívüli, valamint a perbeli eskü, amelynek súlya a határozat tanúsága szerint igen magas.
"Miután mindkét fél jogi érveit teljességgel megismertem..." kezdetű szövegrész után következik a határozat ismertetése, amelyben a bizonyításra irányadó szabályok (pl. az "unus testis nullus testis"-elv, illetve a per kimenetelére befolyással bíró peren kívüli egyezség bizonyításának szabályai[26]) szerint értékeli a perben megszólalók által előadottakat, és kimondja a jogvitát rendező határozatát. A rendelkezés végén az szerepel, hogy a határozat közlése a felekkel annak felolvasása és kiadmányozása útján végbement.
"Miután mindkét fél jogi érveit teljességgel megismertem, a következő ítéletet hoztam. Az alperes Tapia arra van kötelezve, hogy ismételten, a Bibliára való kézrátétellel történő esküt tegyen arról, hogy lelkiismerete tiszta, és hogy nem tulajdonított, ill. rejtett el a maga számára férje vagyonából semmit. Ekkor Isak tanúsága előttem elesik, mert egyetlen tanú vallomását a törvény szerint nem lehet bizonyítékként elfogadni. Azonban [Tapia] a bizonyítottan a tulajdonába tartozó dolgokra, különösen a női ruhákra, bizonyossággal, az elvétel nélkül is számíthat, amint az általa előadottan elvitt dolgokra is. A fent említett arany [33 solidi] a közös megegyezéssel történt hagyatékmegosztásból származó, őt illető rész helyett került elkövetelésre. Minden olyan, más személyekkel szemben általa azon károk tekintetében fennállónak állított igénye [ti. Tapiáé], amelyeket állítása szerint neki okoztak, csorbítatlanul fennmarad. A fia, Johannes ellenben nem felel értük; mindazoknak ugyanis, akik dolgaik felől kétségben vannak, a hatóságokhoz, ti. hatóságot viselő személyekhez kell fordulniuk; ezeknek az ügyeit azonban megfontoltan és nem felszínesen kell kezelni.
Ezért mentettem fel a perben a fiút, nem is annyira a szigorú jog, mint a méltányosság szempontjai szerint."
A fenti szöveget követi az egész határozatot záró, bíró általi "s. k. aláírás" nagybetűs írással. Ez a két sor tartalmazza az eljáró bíró nevét, továbbá azt, hogy az ítéletet a bizonyítottan fennálló tények és az érvényes jogszabályok alapján hozta meg.
"Én Markos Scholastikos, az elöljáró annak megfelelően, amit valóságosnak és jogosnak ismertem meg, hoztam meg az ítéletet."
Ahogy az a bírói szervezet történetét taglaló áttekintésből kiderül, a magyar nép történetének kezdeté-
- 37/38 -
ben a törzsi időszakban a bírói hatalommal a törzs rendelkezett, a királyság létesülésével a bírói hatalom a népről a királyra szállott át, s a király ezt a hatalmát vagy az udvarban, vagy a megyékbe eljárva gyakorolta.[27]
Sokáig nem volt szokás a kihirdetett ítéletek írásba foglalása, ugyanis az ítéletet azonnal követte a végrehajtás. Az ítélet emléke csak a bíróság tagjainak és a végrehajtást eszközlő poroszlónak az emlékezetében (in recordatione) élt. Ebben az időben a poroszló a bíróságon kívüli percselekmények közreműködője és bizonysága, az egyezség és az ítélet kijelentője (assertor veritatis) az ítélet végrehajtásának foganatosítója. Poroszlója a királynak, a nádornak, az országbírónak, a bánnak és a megyés ispánnak volt.[28]
Felmerült szükség esetében az ítéletet a poroszló tanúságával bizonyították, mindez azonban csak rövid időre biztosította az ítélet emlékét és nem akadályozhatta meg, hogy idő múltával a már a már egyszer elbírált ügy újabb per tárgyává váljon. A ΧIII. századtól a "patvarkodások" megakadályozása érdekében készültek a per folyamát összefoglaló kiadványok, amelyek azonban még nem tekinthetők ítéletnek. Természetes volt az a törekvés, hogy magát az ítéletet a feledékenységtől megóvják feljegyzés útján. Először az egyházak a számukra hozott ítéletekről egyszerű feljegyzéseket (notitiae, memoriales) készítettek, amelyekhez valamely egyház, esetleg a király pecsétjét kérték nagyobb erősségül. Kivételesen maguk a felek fordultak valamely káptalanhoz, hogy annál az ítéletet elmondják az ügy poroszlója jelenlétében. III. Béla rendelte el, hogy az általa hozott ítéleteket foglalják írásba.
"Mivel az emberi természet fogyatékossága következtében az idők múlásával az elmúlt dolgok emlékezetébe könnyen belopódzik a feledés, ezért méltó írással védelmezni és megerősíteni azt, amiben a jogi személyek szerződést kötöttek, azért, hogy ez az írás ereje és alkalmas férfiak tanúságtétele révén sértetlenül és háborítatlanul megmaradjon. Ezt a dolgot én, Béla, Magyarország kiváló királya megfontolván és a jövőre nézve királyi felségem érdekében akképpen gondoskodnám, nehogy bármiféle jelenlétemben tárgyalt és befejezett ügy érvénytelenné váljék, szükségesnek ítéltem: az én felségem jelenlétében megvitatott akármilyen ügyet az írás bizonyságával erősítsenek meg."[29]
A XIV. század második felétől a bíróságok már többször készítettek jegyzőkönyvi felvételeket, amelyeket per- vagy bíróleveleknek (litterae judicales) neveznek. A XV. századig azonban az ítéletek írásba foglalását nem tekintik a peres eljárás rendes követelményének. Az ítéletekről (amelyet az okmányok judicumnak vagy adjudicationak neveznek) készült írásos dokumentumok az okiratokból nem sokban különböztek, s ezeket később ítéletleveleknek (litterae adjudicatoriae) neveztek el, vegyesen tartalmaztak rendelkezést és indokolást, valamint a bizonyításra vonatkozó leírást.
Az alábbiakban kivonatosan közlök két ítéletlevelet, amelyek jól mutatják, hogy az ítéletlevél tartalmazta a preambulumot, a vita leírását, a bizonyítékok mérlegelését s végül a döntést.[30]
"Pál fehérvári ispán, a király által kiküldött bíró a körmendi népek és Buza bírtokvitájaban a Buzának esküt ítél, mely eskü letétele alapján a vitatott földet Buzának iktatja (1238)[31]
Pál, fehérvári ispán mindenkinek valamennyieknek, akiknek a jelen írást majd megmutatják, üdvöt az üdv adójában. Mindenkinek, mind a mostaniaknak, mind az eljövendőknek tudtára adjuk, hogy midőn Béla király úr parancsából a Könnend falusi királyi népeknek földjét, akiket királyi vendégeknek mondanak, bírói ítélettel tartoztunk visszaadni, Búza és Sándor, Kozma, Mihály, Kázmér, Jakab, Endre a jelenlétünkön két ekényi földet követeltek az előbb mondott Körmend falusi népektől előadván a többször mondott népekkel szemben, hogy az öröklött földjüket erőszakkal foglalták el. A körmendi várnépek pedig a fent nevezett férfiakkal szembehelyezkedtek mondván, hogy az a föld, amit az előbb említett emberek követelnek, a Laposa falusi várnépek földje. ....Mi pedig bírói ítélettel mindkét perlekedő felnek megszabtuk, hogy bizonysággal igazolják, hogy a föld sajátjukként illetik őket. A tanúbizonyság napján pedig, miután a Körmend falusi népek egyike sem akart tanúbizonyságot tenni, a többször nevezett Buza sok jóravaló ember és határosai tanúbizonyságával bizonyította, hogy a föld sajátjaként illeti.... Mi pedig azt ítéltük, hogy Buza tanúi közül tizenkét, a Körmend falusi népek által kiválasztott ember és Buza, a fivérével, Sándorral ugyanama föld felől tegyenek esküt.....Mindezek az eskütétel napján a Fancska falusi Fábián nevű poroszló közbenjárásával ugyanama földön megjelenvén esküt tettek. És így ezt a földet Buzának és fivérének iktattuk: ...Adatott a kegyelem ezerkettőszázharmincnyolcadik esztendejében, amikor Hahót volt a vasvári ispán. ..."
Mátyás ítéletével visszaadja a soproniaknak az Egred nevű prédiumot, amit Garwerneki Groffniker Ulrik hatalmasul elfoglalt, és parancsot ad a visszaiktatásra (1479)
Mi, Mátyás Isten kegyelméből Magyarország, Csehország stb. királya híveinknek, a csornai egyház konventjének üdvöt és kegyet. Tudatjuk, hogy midőn Sopron városunk érdemes bírója és esküdt polgárai sok és különféle panaszokat tettek az Egred nevű prédiumuk hatalmassággal történt elfoglalása miatt a nagyságos Garwerneki Groffniker Ulrik ellen, ezért a felek bírt jogának kitudására és megvizsgálására a legutóbb elmúlt szent György mártír ünnepének huszonötödik napját [május 19.1 rendeltük ....És ezt így előadván Győri Pál kijelentésének bizonyítására, hogy az előbb mondott Egred prédium a nevezett Sopron városunk bíróját és esküdt polgárait a mondott örök jogon illeti, valamely két levelet, egy a néhai Károly királynak az Úr ezerháromszáztizenhetedik, uralkodásának pedig hasonlóképp tizenhetedik esztendejében függő pecsétje alatt kiadott adománylevelét és egy másikat, a győri egyház káptalanjának az Úr ezerháromszáznyolcvankilencedik esztendejében ugyancsak függő pecsétje alatt kiadott kiváltság-
- 38/39 -
levelét felségünknek bemutatta ... Melyeket bemutatván ugyanez a Győri Pál a mondott Sopron városunk előbb megjegyzett bírójáért és esküdt polgáraiért személyes jelenlétünkön azt kérte, hogy az előadottakban jogorvoslatot nyerjenek és derítessék ki az igazság......Groffniker Ulrikért megjelenő Szász Miklós és Vencel deák, ellenkezőleg azt válaszolták, hogy ugyanez Groffniker Ulrik az előbb említett Egred prédiumot a mondott Sopron városunk nevezett bírójának és esküdt polgárainak kezéből el nem foglalta, hanem adományunkból és adománylevelünk közbejöttével örök jogon bírja, és ugyanezt az adománylevelünket a mostani törvénykezési napokon személyes jelenlétünk előtt hajlandók és készek átadni. Amikor pedig ezt meghallottuk, adománylevelünk ily módon történő bemutatására az arra következő harmadik napot jelöltük meg ugyanezek számára. Elérkezvén végül ugyanez a harmadik nap ugyanezek ugyanazt a harmadnapi bírói vizsgálatra ugyanezen személyes jelenlétünk elé egyáltalán nem tudták elhozni.....ennek okért helyesnek láttuk ugyanezt az Egred prédiumot vagy erdőt annak minden haszonvételével és összes tartozékával együtt az előbb említett Sopron városunk előbb mondott bírójának, esküdt polgárainak és egész egyetemének örökjoggal visszaítélni és visszaadni mondott főpap és báró urainkkal, ítélőmestereinkkel és országunk választott nemeseivel együtt. Ennek okáért erősen megparancsolván tinéktek elrendeljük, hogy hites tanúbizonyságul embereteket kiküldvén, akinek a jelenlétében a királyi udvarból általunk kifejezetten evégre kiküldött emberünk, ....ugyanezt a prédiumot vagy erdőt annak minden haszonvételével és összes tartozékával együtt a mondott Sopron városunk ugyanama polgárainak és egész egyetemének iktassa újra az őket illető előbb mondott örök joggal való birtoklásra az előbb említett Groffniker és bármely mások ellentmondása az előbbi okból azt meg nem gátolván. És ezután a birtok ily módon történő visszaiktatásának rendjét, ahogyan foganatosítva lesz, a most eljövő szent Jakab apostol ünnepe huszonötödik napjáig [augusztus 19.] a mondott személyes jelenlétükre híven írjátok meg. Adatott Budán a fent mondott huszonötöd nap tizenhatodik napján [június 4.] az Úr ezernégyszázhetvenkilencedik esztendejében.
Már ezek a töredékesen bemutatott ítéletlevelek is kellően szemléltetik, hogy a magánjogi jogvitát elbíráló bírák mit tartottak fontosnak leírni az ítéletben, Így megjelent a preambulum, a kérelem és ellenkérelem leírása, a bizonyítási eljárás, s végül a döntés. A római jogot alkalmazó ítélethez hasonlóan a bírói döntés és az indokolás nem válik el egymástól.
Mihelyst az ítéletlevelek a bíróságok rendes hivatali kiadmányai lesznek, egyre bővül a tartalmuk is. Róbert Károly uralkodásának második felétől az ítéletlevelek már az egész eljárás meglehetősen kimerítő leírását adják, magukba foglalják a felmutatott okmányokat, a bíróságon kívül eszközölt eljárásról való jelentéseket, sőt gyakran indokolják is az ítéleteket.
Az ítéletlevél lényeges alkatrésze a pecsét. Az ország főbírái, akik hiteles pecséttel rendelkeztek, ez alatt adták ki ítéletleveleiket. A közbenszóló ítéletek vagy végzések csak az okmányra nyomott pecsét alatt keletkezhettek, a végítéletet azonban, különösen, ha az birtokjogot ítélt oda, lefüggő pecsét alatt, tehát kiváltság formájában kellett kiállítani.
A bírói hatalommal felruházott községeknek, megyéknek vagy városoknak bíróságai nem rendelkeztek bírósági pecséttel, ítéleteiket, ha azt írásba foglalták, a bíróság tagjainak vagy azok egy részének az okmányra vagy annak hátára nyomott pecsétjei alatt adták ki. Mátyás király 1486-ban rendelte el, hogy a királyi kúriában nem csak az ítéleteket kell a feleknek kellő módon kihirdetni, hanem az ítéletleveleket is. Nincs arról adat, hogy a bíróságok ítéleteiről valamilyen regisztrációt vezettek ebben a korban. A városokban azonban szokásos volt, hogy az ítéleteket a városi könyvbe (Stadtbuch) hitelesen bevezették, ezért is alakul ki az a szokás, hogy a városi bíróságok nem állítottak ki ítéletleveleket csak abban az esetben, ha azt a felek külön kérelmezték.[32]
Már ebben az időben kialakult a mai illetékfizetéshez hasonló fizetési kötelezettség, ugyanis az ítéletlevelek kiadásáért a Királyi Kúria jegyzőinek díjat kellett fizetni. A hatalmaskodása ügyben hozott ítéletlevélért például a pecsét őrzőjének 10 Ft járt 100 Ft után, az ítéletlevél írójának pedig 2 Ft, az egyéb ügyekben hozott ítéletek leveleiért, pedig a per tárgya értékéhez mérten az ítélőmesterek és a peres felek közötti egyezkedés alapján fizettek.
Ferenc József 1852-ben elrendelte a polgári perrendtartás előkészületi munkáit, egyben elrendelte azt, hogy amíg ezen munkálatok be nem fejeződnek, ideiglenes polgári perrendtartás lépjen hatályba az osztrák előírások alapján. Ezen királyi rendelkezésre figyelemmel az igazságügyi minisztérium 1852. szeptember 16-án rendelettel intézkedett az ideiglenes polgári perrendtartás behozataláról. A rendelet előírta, hogy a polgári jogügyekben a korábbi szabályok megszűntnek tekintendők, és 1853. január l-jétől csak a rendeletben foglaltak alapján lehet az eljárásokat lefolytatni.
Az ideiglenes polgári perrendtartás volt az első olyan jogszabály, amely a mai jogszabályi előírásoknak megfelelően részletszabályokat tartalmazott a bírói határozatokra nézve. Kimondta többek között, hogy "az eljárás berekesztése után rendszerint ítéleti, a jelen törvénykezési rendtartásban kijelölt esetekben pedig, végzési határozat hozatik". (295. §)
- 39/40 -
Ha megnézzük, hogy milyen előírásokat tartalmazott a határozat tartalmára nézve, akkor látható, hogy ezen időszaktól kezdődően a bíró és a bíróságok már biztos támpontot kaptak a határozat tartalmára nézve. Az ítélet vonatkozásában például előírta, hogy az ítéletnek tartalmazni kell az alábbiakat:
- a bíróság neve;
- a peres felek, képviselőik, meghatalmazottjaik és ügyvédeik nevezi;
- a per tárgya;
- az irományok becsomózásának napja,
- és a főügy, mellékkötelezettségek és perköltség kérdésében való rendelkezés;
- a hozott ítélet helye és ideje;
- bírói aláírás és hivatali pecsét.
A rendtartás olyan kérdésekről is rendelkezik, amelyekről a mai Pp. elfeledkezett, s amely - különösen abban az időben - jelentős segítséget adott a határozatok szerkesztésénél. Például a felek nevével kapcsolatban kimondta, hogy "A perben álló minden felek szabatosan és világosan körülírassanak... közörökösök, társasági tagok és más pertársak, a mennyiben közösséget nem képeznek, egyenként, név szerint hozandók föl. Csak bejegyzett kereskedelmi, gyár- és iparüzleti társaságok jelenhetnek meg az ítéletben aláírási czímök alatt." (297. §) Már ekkor megjelenik a kereseti kérelemhez kötöttség a 299. § előírásában, mely szerint az ítéletnek "a felek kívánságára kell szorítkoznia, s a fölött teljesen és világosan határoznia."
A határozat indokolásával kapcsolatban olyan rendelkezést tartalmazott a rendtartás, mely szerint az indokok ítélet esetében nem magába az ítéletbe iktatandók, hanem külön kell megfogalmazni, végzés esetében viszont az indokok a végzésben szerepelhettek. (305-306. §)
Az indokolásról rendelkező 305. § az indokolás tartalmára nézve is rendelkezett és eszerint a határozatot az irományok tartalmából kellett megindokolni, egyetlen fontos kifogást vagy bizonyítékot sem szabadott érintetlenül hagyni, ugyanakkor, "haszontalan hosszadalmasságtól és illetlen vagy sértő kifejezésektől" tartózkodni kellett. Előírást tartalmazott a teljesítési határidőre nézve, amely ekkor 14 nap volt, lehetővé téve, hogy amennyiben az ítélet valamely "munka vagy foglalkozás teljesítésére" kötelezte a felet, a bíró határozza meg a teljesítési határidőt.
Miközben a rendtartás részletesen szabályozta a fellebbezés, felülvizsgálati kérelem, semmisségi panasz és felfolyamodás kérdését, arra nézve nem tartalmazott előírást, hogy az erre vonatkozó tájékoztatásnak a határozatból ki kell tűnni. A fellebbezési határidő a teljesítési határidőhöz hasonlóan 14 nap volt, a határidő után bejelentett fellebbezéssel kapcsolatban azt az előírást tartalmazta a törvény, hogy az "az alsó bíró által azonnal félrevetendő."
Mai szemmel érdekes rendelkezése a rendtartásnak az irományok becsomózására vonatkozó részletes előírása. Az iratok becsomózására azért volt szükség, mert a tárgyalás berekesztése után ezzel jelezték, hogy milyen iratokat vett figyelembe a bíróság a döntésénél, ezért rendelkezett úgy a 281. §, hogy a tárgyalás berekesztése után az irományok a bíróságnál kellő rendben becsomózandók. A csomózást megelőzte az iratok sorszámozása és az így besorszámozott iratcsomót nevezték "rotulus arctorum"-nak (percsomó). (Csak zárójelben jelzem, hogy a hatályos ügyviteli szabályok az iratok "csomózásának" előírását tartalmazzák. Az OIT 2002. évi 4. számú szabályzatának 11. § (4) bekezdése ugyanis előírja, hogy ha jogszabály az iratok összetűzését rendeli el, az iratokat érkezési, illetve keletkezésük sorrendjében emelkedő sorszám szerint összerakva folyamatosan, illetve az iratok felterjesztésekor, más bírósághoz, illetve irattárba helyezésekor a bal oldali margón - a szöveg olvashatóságát megőrizve - két helyen ki kell lyukasztani, azokon zsinórt kell átvezetni, majd a fonalvégeket az iratok hátulján meg kell kötni, az iratokon átfűzött zsinórvégeket ragasztószalaggal le kell ragasztani és lepecsételni oly módon, hogy a pecsét megsérülése nélkül az irat összetűzésének megszüntetése ne történhessen meg.
1869. január l-jén lépett hatályba a kiegyezést követően az 1868. évi LIV. törvényczikk a polgári törvénykezési rendtartásról, amelyet ideiglenes munkának szántak. Ez a törvény sokkal kevesebb rendelkezést tartalmazott a határozatokra nézve, mint az ideiglenes polgári perrendtartás. A határozatra vonatkozó előírások pár szakaszra koncentrálódtak. A per érdemében ítélettel, minden más kérdésben végzéssel kellett határozni, az idézési végzés kivételével mind az ítéleteket, mind a végzéseket meg kellett indokolni. Ebben a törvényben is rögzítették, hogy az ítélet vagy a végzés a felek kérelmén nem terjedhetett túl, új előírás, hogy az ítéletet egész terjedelmében a jegyzőkönyvbe kellett foglalni. A teljesítési határidő sommás perekben 8 napra, rendes perekben 15 napra változott, a bírót feljogosította a törvény, hogy meghatározott cselekmény elvégzésére kötelezés esetén hosszabb határidőt szabjon. Lényeges előírása volt a törvénynek, hogy az ítéletet úgy kell megszerkeszteni, hogy az végrehajtható legyen.
Szeniczey Gusztáv 1869-ben megjelent művében a sommás ítéletek kellékei között az alábbiakat sorolta fel. "Sommás ügyekben a szóval kihirdetett ítélet a prts 124. § rendeletéhez képest 24 óra alatt írásban lévén foglalandó; az ítélet alakjának és tartalmá-
- 40/41 -
nak szerkesztésére nézve a következő szabályok megtartandók.
I. Az ítélet a per folytán kifejtett tények és előadott bizonyítékok alapján a törvények szerint hozandó, habár a felek a törvényekre nem hivatkoztak is (245).
II. Az ítélet a felek kérelmén túl nem terjedhet (248).
III. Minden ítélet aképp szerkesztessék, hogy végrehajtható legyen (256).
IV. Az ítélet bevezetésében megemlítendő:
a) a felek és ezek képviselői neve;
b) a per czime (ti. a jogczim mely alapján a per indittatott);
c) a per tárgya, az eljárás berekesztésének napja, és neme.
V. Magában az ítéletben pedig kiteendők:
a) a fő és
b) mellék kötelezettségek (amely azonban a felek kérelmén túl nem terjedhet 248);
c) a perköltségek (251 és 252).
d) Ha a perben több pertárs vett részt, ugyan azon ítéletben mindegyik érdekelt félnek jogai és kötelezettségei pontosan megállapítandók (249);
e) Ha pedig a pernek kimenetele eskü általi bizonyítástól tétetik függővé, az ítéletben az eskű tartalma szószerint kifejezendő, s több pertárs ügyében az is, hogy a felek közül ki tegyen esküt, ugy azon jogkövetkezmény is, amelyeket az eskü le nem tétele von maga után, - meghatározandó (227, 228); végre az ítéletben az eskü letételére - illetőleg az eskü letételrei késznek nyilatkozásra -, a per jog erőre lett emelkedéstől számítandó 15 napnál tovább nem terjedhető határidő elegendő (239).
f) A kötelezettség teljesítésére bizonyos meghatározott legfölebb 8 napig terjedhető határidő szabandó (124 és 253).
g) Az ítéletekben az is megemlítendő, hogy a kötelezettség teljesítésére kiszabott határidő, a kihirdetése vagy kézbesítése (1. meg nem jelenés estében) közvetlen követő napon veendi kezdetét (124 és 254).
h) Midőn egyes kérdések eldöntését vagy marasztalási összeg kitudását végrehajtási eljárásra kell fentartani; az ítéletnek ez iránt határozott utasítást kell magában foglalni (256).
i) Továbbá az ítéletnek a perről vitt jegyzőkönyvbe leendő iktatása elrendelendő (250) s végre
j) az indokok melyek alapján az ügy eldöntetett közvetlen az ítélet után elősorolandók (247)"[33]
A kézikönyv ítéletmintákat is tartalmaz, melyek közül egy "makatsági", mai kifejezéssel mulasztási ítélet mintáját tartottam fontosnak közzétenni. A mintából nem állapítható meg, hogy a bíróság elnevezése és az ügyszám csak a fejrészben vagy esetleg külön is szerepel. A preambulum ebben az időben még nem volt kötelező kelléke az elsőfokú ítéletnek, ezért a mintában sem szerepelhetett.
"Makatsági ítélet példánya sommás perben midőn alperes nem jelent meg a tárgyaláson
Ítélet
(tárgyalási jegyzőkönyvben az alperesnek külön irásban kézbesítendő).
N.N. ügyvéd által képviselt X.X. felperesnek - W.W. Paksi lakos mint alperes ellen indított sommás ügyében a panaszlónak f.é.-hó- napján - szám alatt benyújtott keresetlevélbeli azon kérelme iránt: hogy a panaszlott 251 ft. tőkének és ezen összeg f.é. - hó- napjától számított 6% kamatjainak s-ft költségeknek megfizetésében sommás uton elmarasztaltassék; sz.kir. Pestvárosa bírája által f.é. - hó- napján- sz.a. egyedül felperessel tartott szóbeli tárgyalás után az alul kitett napon
Ítéltetett
Alperes tartozik 250 ft. tőkét, ennek f.é.- hó- napjától járó 6 % kamatait s a felperesi ügyvéd 10 ft munkadíjával együtt 15 ft. perköltségeket felperesnek a jelen ítélet kézbesítését közvetlen követő naptól számítandó 8 nap alatt - végrehajtás terhe mellett. - lefizetni;
Indokok
Mert a törvényesen idézett alperes a sommás kereset folytán kitűzött tárgyaláson, a kiszabott órán túl még két óra alatt sem jelenvén meg; felperes pedig kereset jogát kellően igazolván; érdeklett alperes a prts 111 §-a értelmében a kereseti tőkében, 1/2 évi hátralévő kamatokban és a felperes által felszámított és bíróilag mérsékelt perköltségekben mint mulasztó fél el marasztalandó volt.
Mely ítélet alperesnek a prts 124,274 §§. értelmében felperes kívántára posta útján írásban kézbesitetni rendeltetik.
Kelt stb.
N.N. Bíró s.k."
Az 1868. évi LIV. törvényczikk hatálybalépése után jelentős törvényalkotói munka indult az eljárásjogok korszerűsítésére, amelyek közül kiemelkedik az 1893. évi XVIII. törvényczikk a sommás eljárásról. "Ha a per érdeme végeldöntésre alkalmas, a bíróság a tárgyalást bezárja és ítélettel határoz." (102. §) Ez a törvény rendelkezik először a részítélet, közbenső ítélet kérdéseiről. A 103. § például kimondja, hogy "a bíróság részítéletet hozhat, ha több követelés közül, amelyek egy keresetben érvényesítettek, csupán egy alkalmas a végeldöntésre." Amennyiben a követelés alapja és mennyisége elkülöníthető, az alap fennállását "közbenszóló ítélettel" előzetesen eldönthet-
- 41/42 -
te a bíróság, amely a fellebbvitel szempontjából végítéletnek volt tekinthető. (105. §) A követelés mennyiségére nézve az eljárás csak az ítélet jogerőre emelkedése után volt folytatható. A teljesítési határidő 15 nap, a törvény már rendelkezik az előzetesen végrehajtható határozatokról. (Például: elismerés alapján hozott marasztaló ítélet bérelt helyiség átadására vonatkozó, tartási, életjáradék és élelmezés iránt indított perekben hozott ítélet, értékpapírok szolgáltatásában marasztaló ítélet, ha az adós magát a teljesítésre közokiratban hitelesített vagy teljes bizonyító erejű magánokiratban kötelezte.) Ugyancsak elsőnek rendelkezett ez a törvény a határozatok kijavításáról és kiegészítéséről is.
Részletesen szabályozta a törvény a perköltség megállapításának és viselésének szabályait. Egyes előírásai a mai Pp. szabályozásának előképét jelentik. A 109. § például előírta, hogy "a vesztes fél a nyertes fél perköltségének megtérítésében elmarasztalandó, kivéve azokat a költségeket, a melyekről a bíróság azt ítéli, hogy a jog czélirányos érvényesítésére, vagy a védelemre nem voltak szükségesek."
Lehetővé tette a törvény, hogy a határozat kihirdetését a bíróság elhalássza, az ilyen határozatot a hirdetést megelőzően teljesen írásba kellett foglalni.
A határozat tartalmát a 121. § adta meg. "A teljesen írásba foglalt ítéletnek tartalmaznia kell:
1. annak kijelentését, hogy az ítélet Ő Felsége a király nevében hozatott;
2. a bíróság megjelölését, esetleg annak kitételével, hogy a bíróság, mint kereskedelmi bíróság ítélt;
3. a feleknek és esetleg képviselőiknek nevét, polgári állását, illetőleg foglalkozását, lakhelyét és perbeli állását; valamint a per tárgyának megjelölését;
4. a szóbeli tárgyalás befejezésének s az ítélet hozatalának napját;
5. az ítéletnek rendelkező részét, mely az indokolástól elkülönítendő;
6. az indokolást, melyben a tényállás is röviden előadandó, a felek szóbeli előterjesztése és a netalá n felvett bizonyítás eredménye alapján, a kereset és ellenkérelem kiemelésével. A bíróság ítéletében a felek szóbeli előadásából és a bizonyítás felvételéből kiderült oly ténykörülményekre is hivatkozhatik, melyek a tárgyalási jegyzőkönyvbe nincsenek felvéve;
7. a bíró aláírását.
A tényállás előadása a kereset és a bírósági iratok, nevezetesen a tárgyalási jegyzőkönyv tartalmára való hivatkozással is kiegészíthető, vagy pótolható; azonban a per tárgyát képező jogvita és azon ténykörülmények, melyek az ítélet megérthetéséhez szükségesek, az ítéletben ilyenkor is előadandók." A fenti rövid ismertetésből és idézetből látható, hogy az ítélet tartalmára vonatkozó előírások a mai szabályoktól nem sokban tértek el.
A XIX. század végén megindult törvényalkotási munka eredménye az 1911. évi I. törvényczikk, amely 1914. szeptember 1-jén lépett hatályba. Az 1911. évi I. tc. részletes előírásokat tartalmazott a bírói határozat tartalmára nézve. A Plósz-féle Pp. rendelkezése szerint a per érdemében a bíróság ítélettel határoz, az ítéletet a Pp. végítéletnek nevezi, szabályozza a részítélet és a közbenszóló ítélet fogalmát.
A Pp. az 1893. évi XVIII. tcz. határozatokra vonatkozó előírásaitól alig tért el. Az ítéletnek az alábbiakat kellett tartalmazni:
1. annak a kijelentését, hogy az ítélet a Magyar Szent Korona nevében hozatott;
2. a bíróság megjelölését;
3. a feleknek és képviselőjüknek a nevét, állását vagy foglalkozását, lakhelyét és perbeli állását, valamint a per tárgyának a megjelölését;
4. a szóbeli tárgyalás befejezésének és az ítélet hozatalának napját;
5. az ítélet rendelkező részét, amely az indokolástól elkülönítendő;
6. az indokolást, amelyben a tényállás is röviden előadandó.
A tényállás megállapításával kapcsolatos előírások lényegében megegyeztek az 1893. évi XVIII. tcz. előírásaival. "A tényállásnak nevezetesen magában kell foglalnia a szóbeli tárgyalás alapján: a kereseti kérelmet és ellenkérelmet, úgyszintén az ügy eldöntésére és az eljárás menetére befolyással bíró egyéb kérelmeket és nyilatkozatokat, a tényállításokat és az ezekre vonatkozó nyilatkozatokat, valamint a netaláni bizonyításfelvétel eredményét. A tényállásba továbbá fel kell venni a felek által a szóbeli tárgyaláson felajánlott és a bíróság által mellőzött bizonyítékokat, valamint azokat a kérelmeket, a melyeknek a bíróság eleget nem tett. A bíróság által megállapított tények külön kiemelendők."
Kimondta a törvény, hogy a marasztalás a kérelmen nem terjeszkedhet túl és ez a szabály a kamatra, gyümölcsre és más mellékkövetelésre is alkalmazandó, továbbá ekkor már hivatalból kellett rendelkezni a perköltség viselésének kérdésében. Rendelkezett a Pp. az ítéletbe "becsúszott név-, szám, számadási és más efféle nyilvánvaló hibák" kijavításáról.
- 42/43 -
Külön rendelkezett a törvény a határozat kiigazításáról, amelyre akkor kerülhetett sor, ha a tényállásban "hibák továbbá hiányok, ellentmondások vagy homályosságok" fordulnak elő. (408. §) Ettől független kérdés volt az ítélet kiegészítése, amelyre akkor került sor, ha a bíróság az ítéletben a kereseti kérelemnek vagy ellenkérelemnek valamely részéről a fő- vagy mellékkötelezettség tekintetében vagy a perköltség viseléséről nem intézkedett, (ld. függelék)
Az eljárás nyilvánosságának részét képezte az is, hogy a kihirdetés után teljesen írásba foglalt ítéleteket legalább egy heti időre kifüggesztették a bíróságon. (404. §)
A törvény szabályozza az ítélet jogerőre emelkedésével kapcsolatos kérdéseket, ugyanakkor nem tartalmaz kifejezett előírást arra nézve, hogy a fellebbezési lehetőségre nézve az ítéletnek tájékoztatást kell tartalmazni.
Nem célja jelen tanulmánynak a Plósz-féle Pp. részletes szabályainak ismertetése. A vázlatos áttekintésből is látható, hogy a jelenleg is hatályos Pp. megalkotói a határozatokra vonatkozó előírások megalkotása során alapvető változtatásokat nem eszközöltek a régi rendelkezéseken, inkább csak elnevezésbeli modernizációt hajtottak végre. Ennek tekinthető a közbenszóló ítélet helyett közbenső ítélet és a végítélet helyett az ítélet kifejezések használata.[34]
Az ítélet szerkezetére nézve megmaradt az a megoldás - melyet az 1868. évi LIV. tv. - alkalmazott először -, hogy az ítélet fejrésszel kezdődik, majd következik a rendelkező rész, amely megelőzi az indokolást. Az ismertetésből kitűnik, hogy az 1868. évi LIV. tv. által bevezetett szabályoknak megfelelően az ítélet rendelkező része és az indokolása is része az ítéletnek.
A Konfuciustól származó mondás szerint: "Tanulmányozzuk a régit, hogy megismerjük az újat." Rendszeresen előfordul, hogy korabeli jogalkotásunk elemei a mai jogszabályokban felbukkannak. Az ügyviteli rendelkezéseknek a már idézett - az iratok becsomózására vonatkozó - rendelkezésén túl az ítélőtáblák felállítása során több jogintézményt az 1890. évi XXV. tv. előírásaiból vettek át. (Ezek közül legismertebb a jogegységi határozat jogintézménye.) Különösen jogszabályváltozások esetén fontos a korábbi szabályozás ismerete, a jogszabályok történeti értelmezésének pedig ez elengedhetetlen feltétele. Egyes jogintézmények célját, szerepét jobban meg lehet érteni, ha ismerjük kialakulásuk történeti folyamatát. A bírói határozatok szerkezeti elemeinek kialakulása kérdésében ehhez kíván ez a munka segítséget nyújtani. ■
JEGYZETEK
[1] Shakespeare: Rómeó és Júlia. Fordította Mészöly Dezső
[2] Benedek Ferenc A római magánjog c. tankönyvében ezt a következőképpen fogalmazza meg: "A per olyan bírósági eljárás, amelynél a bíró, mint az államhatalom e célra felhatalmazott közege, a felek kérelmére és közreműködésükkel lefolytatott bizonyítási eljárás során kiderített tényállás alapján ítéletében a vitás jog fennállását vagy fenn nem állását megállapítja, és az ehhez fűződő jogkövetkezmények érvényesítése tárgyában rendelkezik." Pécs 2004. Kézirat
[3] 1905-1907 I. kötet, 29. o.
[4] Werbőczy István: Hármaskönyv 2. rész 42. cím, Lőcse 1637. 376. o.
[5] Gátos György: A Polgári perrendtartás magyarázata. KJK, Budapest 1999. 823. o.
[6] Magyary Géza: Magyar polgári perjog. Franklin-Társulat, Budapest 1913
[7] A polgári perrendtartás magyarázata. KJK, Budapest 1999. 828. o.
[8] Részletesen foglalkozik ezzel a témával Kajtár István-Kengyel Miklós "A Népköztársaság nevében" című cikke. Jogtudományi Közlöny 1982. 1. sz.
[9] Az ítéletleveleket fordította és rendelkezésemre bocsátotta Béli Gábor.
[10] Dombóvári Géza: Fenyítő eljárás és büntetési rendszer Pest megyében a XIX. század első felében. Budapest 1906. 237. o.
[11] Ausztriában "Im Namen der Republik", azaz A köztársaság nevében, Németországban "Im Namen des Volkes", A nép nevében hozzák az ítéleteket.
[12] Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyes-házi királyok alatt. MTA, Budapest 1899. 3. o.
[13] István király intelmei, István király emlékezete. Magyar Helikon 1973. 31. o.
[14] Magyary Géza: Magyar Polgári perjog. Budapest 1913.26.0.
[15] Az 1498. évi II. tc. előírta, hogy a törvényszékekhez a király a rendes bírákon kívül a főpapok és a bárók közül kettőt és az ország négy részéből tizenhat jogtudóst, akiknek az ítélethozatalnál jelen kellett lenniük.
[16] A bírói szervezet fejlődését részletesen leírja Béli Gábor: Magyar jogtörténet c. tankönyvében. Dialóg Campus, Budapest-Pécs 1999. 228-261. o.
[17] Dr. Fodor Árrnin-Dr. Márkus Dezső: A Polgári Törvénykezési Rendtartás Kézikönyve. Budapest 1894
[18] Ezzel a kérdéskörrel foglalkozik Benke József: Az írásbeliség és a határozatok alakszerűségei a római polgári perben c. publikálás alatt álló tanulmányában.
[19] Marton Géza: A római magánjog elemeinek tankönyve. Budapest 1957. 92-111. o.
[20] A római jog "sententia" alatt hol minden határozatot, hol különösen a véghatározatot érti. Néhol ez utóbbit kifejezetten "sententia definitiva"-nak nevezik, megkülönböztetésül a közbenszóló határozattól, amelyet "interlocutio"-nak nevez. A kettő között az volt a különbség, hogy míg a véghatározat mindig jogerőre emelkedett, az interlocutio csak kivételesen emelkedett jogerőre, ekkor azonban ugyanazon jogorvoslattal volt megtámadható, mint az előző. Ilyen római jogi alapokon különböztette meg a kánonjog a sententia definitivát és a sententia interlocutoriát és ez utóbbiakat aszerint, hogy csak a pervezetésre vonatkoztak vagy a véghatározatra is befolyással voltak tiszta vagy vegyes közbeszóló határozatokra (mera és mixtae) osztották (Magyar Jogi Lexikon I. kötet 35. o.)
[21] Bozóky Alajos: A római magánjog tankönyve. Pest 1870. 209. o.
- 43/44 -
[22] Brósz Róbert-Pólay Elemér: i.m. 119-120. o.
[23] A határozatot ismerteti Benke József, már idézett publikálás alatt álló tanulmányában.
[24] Forrás: Byzantinische Papyri der Bayerischen Staatsbibliothek München. Hrsg: August Heisenberg -Leopold Wenger. Lipcse-Berlin 1914. 2. erweiterte Ausg.: Dieter Hagedorn. Stuttgart 1986; 60-77. o.
[25] Leltári száma: 103; mérete: 155 cm x 31,5 cm; terjedelme: 84 sor.
[26] Három megbízhatónak nyilvánított olyan tanú előtt kötött egyezség, akik a per folyamán esküjükkel bizonyítják az egyezség tartalmát.
[27] Hajnik Imre: A magyar bírósági szervezet és perjog az Árpád- és a vegyesházi királyok alatt. MTA, Budapest 1899. 3. és 396-400. o.
[28] Béli Gábor: Magyar jogtörténet. Budapest-Pécs 1999. 260. o.
[29] III. Béla emlékezete. Magyar Helikon 1981. 106. o.
[30] Árpádkori új okmánytár VII. (szerk. Wenzel Gusztáv) Budapest 1869. 62-64. o. (Fordította és rendelkezésemre bocsátotta Béli Gábor.)
[31] Az ítéletleveleket rendelkezésemre bocsátotta és fordította Béli Gábor egyetemi tanár
Árpádkori új okmánytár VII. (szerk. Wenzel Gusztáv) Pest, 1869. 62-64. (Fordította Béli Gábor)
[32] Hajnik Imre: i.m. 396-400. o.
[33] Szeniczey Gusztáv: Az új polgári törvénykezési eljárást és az erre vonatkozó iromány példányok gyűjteményét magában foglaló segéd kézi könyv. Pest, 1869.
[34] A polgári határozatok hatályos szabályok szerinti szerkesztésével több OIT-kiadvány foglalkozik, közte a Dr. Holakovszkiné dr. Pestovics Ilona és Dr. Udvary Katalin: Határozatszerkesztés az elsőfokú polgári eljárásban (1999) és Juhász László: Az elsőfokú polgári/gazdasági határozatok szerkesztése (2003) című oktatási segédanyaga.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kollégiumvezető, Pécsi Ítélőtábla.
Visszaugrás
