Jelen tanulmányban a bűnös úton szerzett vagyon sorsának lehetséges alakulását szeretném végigkövetni azzal a céllal, hogy bemutassam: a sértett reparációhoz való joga, az állam büntető igénye és a terhelt egyszeri helytállási kötelessége nem minden esetben fér meg egymás mellett.
Az általam tárgyalandó két jogintézmény első ránézésre nem kerülhetne olyan helyzetbe, hogy találkozzon, mi több, összeütközzön egymással. Eltérő jellegüknél fogva nem konkurensei egymásnak, gondolhatnánk, hiszen a vagyonelkobzás anyagi jogi természetű, míg a polgári jogi igény büntető eljárásjogi, ráadásul civilisztikai gyökerekkel bíró jogintézmény. Ennek ellenére a gyakorlatban kénytelenek vagyunk tapasztalni, hogy számos esetben kell - akár ítélethozatalkor, akár kényszerintézkedés kapcsán - választani a kettő között. Sajnálatosan magas lehet azon esetek száma is, amikor a versengés lappangó, időbeli elcsúszás miatt sokszor fény sem derül az összeütközésre. A problémát elsősorban az jelenti, hogy a vagyonelkobzás és a polgári jogi igény is ugyanannak a vagyonnak az elkövetőtől való elvonását célozza. A szabályozás szintjén a helyzet elvben egyértelmű: a polgári jogi igény mint a sértett reparációs igénye megelőzi az állam büntető igényét [ld. Btk. 74. § (5) bek. a) pontja]. Mindez a 2017. évi XC. törvény (új Be.) hatálybalépésével még inkább előtérbe került, hiszen a kodifikáció során kiemelt cél volt a sértetti reparáció széles körű biztosítása.[1] Mint oly sok esetben, az ördög itt is a részletekben rejlik. Mert mi a sorsa a vagyonnak, ha a polgári jogi igényt egyéb törvényes útra utasítjuk? Mi a helyzet a halmazatban álló bűncselekményekkel vagy a társas elkövetési alakzatok esetén? Hogyan értékeljük, ha a terhelt különböző típusú bűncselekményeket követ el, és a meglévő vagyon eredete nem tárható fel egyértelműen? Jelen tanulmány nem vállalkozik arra, hogy határozott választ kínáljon a felvetett kérdésekre. Célom mindössze annyi, hogy láthatóvá tegyem ezeket a problémákat, és némely esetben megoldási javaslattal éljek.
A következőkben rendkívül vázlatosan szeretném bemutatni, hogyan változott a vagyonelkobzás jogi tartalma a büntetőjogi szabályozásunkban. Elöljáróban utalnék rá, hogy a vagyon represszív célú elkobzása, ami a magyar büntetőjogban 1999-ig létezett, több európai ország alkotmánya szerint is tilalmazott (ld. belga, román, görög alkotmány[2]). A vagyoni jellegű szankciók közül a vagyonelkobzás mint büntetőjogi jogkövetkezmény célja mára egyértelműen a reparáció: a bűncselekmény révén szerzett vagyoni előny elvonása.
Az elkövető vagyonának teljes vagy részleges elkobzására az 1878-ban íródott Csemegi-kódex még nem adott lehetőséget. Az első világháború idején az 1915. évi XVIII. törvénycikk ezzel szemben úgy rendelkezett, hogy felségsértés vagy hűtlenség esetén az elkövető belföldön található vagyona az államra szállt (a cselekményből keletkező kár, sérelem és egyéb hátrány megtérítésének céljából). A II. világháború végén a 81/1945. (II. 5.) ME rendelet alapján a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőinek vagyonát kobozták el. Az 1950. évi II. Törvény (Btá.) 38. §-a értelmében a törvény külön rendelkezése szerint, különösen súlyos, illetve a társadalom érdekét közvetlenül veszélyeztető bűncselekmények miatt volt lehetőség vagyonelkobzásra. Az 1961. évi V. törvény (Btká.) 55. §-a megkülönböztette a vagyonelkobzás kötelező és diszkrecionálisan alkalmazható eseteit: A törvényben meghatározott esetekben vagyonelkobzást kellett alkalmazni halálbüntetés, illetőleg öt évet meghaladó szabadságvesztés mellett, míg vagyonelkobzást lehetett alkalmazni - ha ezt a társadalom védelme szükségessé tette - három évet meghaladó szabadságvesztés mellett. A vagyonelkobzás akár az elkövető egész vagyonára elrendelhető volt.
Az 1978. évi IV. törvénynek a vagyonelkobzást érintő rendelkezései sokat változtak a törvény hatálybalépésétől, 1979. július 1-jétől a 2013. június 30-i hatályon kívül helyezéséig. Kezdetben három évi szabadságvesztésnél súlyosabb büntetés kiszabása mellett, ha az elkövetőnek megfelelő vagyona volt, a vagyonelkobzás alkalmazása kötelező volt, ha a bűncselekményt haszonszerzés céljából követték el, illetve a törvényben meghatározott egyéb esetekben. Ugyanezen feltételek mellett rövidebb tartamú végrehajtandó szabadságvesztés kiszabása esetén a vagyonelkobzás csak lehetőség volt. A törvény 1993. évi módosítását követően megszűnt a vagyonelkobzás alkalmazásának kötelező esete, a vagyonelkobzás alkalmazása mindenképp bírói mérlegelés körébe esett, de továbbra is feltétel volt a haszonszerzési célú bűnelkövetés és a megfelelő vagyon. Mindezidáig a vagyonelkobzás vagyonkonfiskációs jellegű büntetés volt, azaz a vagyon legális vagy illegális megszerzésének nem volt jelentősége, a legálisan szerzett vagyon, illetve vagyonrész elvonása is lehetővé vált.[3]
A lényeges, koncepcionális változást a régi Btk. 1999. március 1-től hatályos módosítása jelentette. Ettől az időponttól kezdve ugyanis a korábbi represszív jelleget felváltotta a reparációs cél. A - továbbra is csak szabadság-
- 522/523 -
vesztés mellett alkalmazható - vagyonelkobzás feltétele a vagyonelkobzás tárgya kizárólag a bűncselekményből eredő vagyon, vagy annak helyébe lépő vagyon lehetett. (62-63. §§) 2002. április 1-től újabb, a reparációs irányba mutató változás következett be a szabályozásban: a vagyonelkobzás átkerült a büntetések köréből az intézkedések közé és bármely egyéb büntetés mellett (vagy akár önállóan) is alkalmazhatóvá vált. Lényeges változás volt továbbá, hogy gazdálkodó szervezettel szemben is lehetőség nyílt az elrendelésére (77/B. §). Tanulmányom témája szempontjából pedig különös jelentősége van a 77/B. § (5) bekezdés a) pontjának, amely szerint vagyonelkobzás nem rendelhető el arra a vagyonra, amely a büntetőeljárás során érvényesített polgári jogi igény fedezetéül szolgál. Ez a rendelkezés lényegében érintetlenül került át aztán az új Btk.-ba [2012. évi C. törvény 74. § (5) bekezdés a) pontja].
A polgári jogi igény jóval egyenletesebb szabályozásra tekinthet vissza a magyar jogban. Már az 1962. évi 8. tvr., majd a büntetőeljárásról szóló 1973. évi I. törvény is akként rendelkezett, hogy a magánfél a terhelttel szemben polgári jogi igényt érvényesíthet. A különbség csupán abban állt, hogy az utóbbi a bíróság által elbírált szabálysértés folytán keletkezett igény érvényesítésére is lehetőséget adott. A zár alá vétel mint (a vagyonelkobzás mellett) a polgári jogi igényt biztosító kényszerintézkedés, szintén ismert volt. A 2018. június 30. napjáig hatályban volt, a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvény azonos alapokról indulva fokozatosan bővítette a részletszabályokat.
A Btk. 74. § az intézkedések körében szabályozza a vagyonelkobzást. Ennek értelmében vagyonelkobzást kell elrendelni arra a bűncselekmény elkövetéséből eredő vagyonra, amelyet az elkövető a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett, arra a vagyonra, amely a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyon helyébe lépett, a vagyonra, amelyet a bűncselekmény elkövetése céljából az ehhez szükséges vagy ezt könnyítő feltételek biztosítása végett szolgáltattak vagy arra szántak és a vagyonra, amely az adott vagy ígért vagyoni előny tárgya volt. A vagyonelkobzást el kell rendelni arra a bűncselekmény elkövetéséből eredő, a bűncselekmény elkövetése során vagy azzal összefüggésben szerzett vagyonra is, amellyel más gazdagodott. Ha gazdálkodó szervezet gazdagodott ilyen vagyonnal, a vagyonelkobzást a gazdálkodó szervezettel szemben kell elrendelni. A vagyonelkobzásnak két akadálya van: nem rendelhető el vagyonelkobzás arra a vagyonra, amely a büntetőeljárás során érvényesített polgári jogi igény fedezetéül szolgál és arra a vagyonra, amelyet jóhiszeműen, ellenérték fejében szereztek.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
