Az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet (AKTI) és a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent Médiapolitikai Szöveggyűjtemény igényes válogatás az angolszász és német nyelvű kommunikációpolitikával, médiaszabályozással foglalkozó szakirodalomból. A kötet címzettjei elsősorban a kommunikáció- és médiatudományi képzésben részt vevő hallgatók, ám - a hazai médiapolitikai döntéshozatal utolsó másfél évének tükrében - haszonnal forgathatnák a médiapolitika gyakorlatával foglalkozó, a médiapolitika döntéshozatalában részt vevő szakemberek is. A könyv célja tudományos vita ösztönzése a médiapolitika fogalmáról, fejlődési irányairól.
A kötetben található tanulmányok két kérdéskört fednek le; egyfelől a "médiapolitika" fogalmát járják körül, ezzel foglalkozik az első 8 tanulmány. Másfelől a médiapolitikai folyamatok megértéséhez kívánnak fogódzót adni, a kötet második részében közölt 10 írás nyújt ehhez segítséget.
A kötet, valamint az első rész nyitó tanulmánya Manuel Puppis Bevezetés a Médiapolitikába, tankönyvi jellegű áttekintés, kiváló választás egy szöveggyűjtemény elejére. Fogalmakat jár körbe, tisztáz, mint amilyen a politika, kitér a politikai fogalom dimenzióinak meghatározására (polity, politics, policy), foglalkozik a média, médiapolitika fogalmakkal, majd a politika fent említett három dimenziója közti különbségtételt a médiapolitika különböző aspektusaira vetíti rá, megállapítva, hogy a "polity" dimenziója a politikai rendszerek és médiarendszerek bemutatására összpontosít, a "politics" médiapolitikai folyamatokra (döntéshozatal folyamata) és szereplőkre (és az általuk betöltött pozíciókra) koncentrál, míg a "policy" a konkrét, általánosan kötelező szabályoknak és döntéseknek szenteli magát. A következő tanulmány Gerhard Vowe tollából négyféle tudomány oldaláról közelít a médiapolitika fogalmához: történeti, jogi, társadalomtudományi és közgazdaságtudományi oldalról. Ezek szintézisét, végső soron tehát a médiapolitika többdimenziós elemzési modelljét döntéselméleti nézőpontból elemzi a szerző. Figyelemre méltó e tanulmány utolsó fejezete (pp. 53-55.), ami nem más, mint döntés a döntésről, azaz a döntésre vonatkozó szabályok, a szabályozási keret elemeinek áttekintése. Patrick Donges tanulmánya, a sorban következő, abból indul ki, hogy a médiapolitika fogalom meghatározása kihatással van arra, mely személyeket és folyamatokat sorolunk a médiapolitikához, definíciója mindig összekapcsolódik azzal a kérdéssel, milyen normatív rendezési modelleket akarunk követni általa. A médiapolitikát, mint dinamikus folyamatot látja, ezért a médiapolitika, mint cselekvési rendszer tárgya a nyilvános kommunikáció kialakítása a tömegmédián belül. A médiapolitika fogalmába tehát mindazon cselekedetek is beletartoznak, amelyek a médiapolitikai döntések keretfeltételeinek megváltoztatására vonatkoznak. A következő írás Denis McQuail A média irányítása már címében is egyértelműen jelzi, hogy az irányítás, elszámoltathatóság kérdéseire és formáira fókuszál. Figyelemre méltó a governance formáinak tipológiája (2. ábra, p. 81.), amely az irányítás belső vagy külső, illetve formális vagy informális módja alapján választja szét az irányítás főbb eszközeit. Megjegyzendő azonban, hogy az ábra és a következőkben olvasott szöveg tartalma nincs összhangban egymással. Olybá tűnik, hogy az ábrán felcserélődhetett a külső és belső dimenzió eszközrendszere, bár nem könnyű ezt észrevenni, mert maga a szerző is úgy nyilatkozik, hogy az itt alkalmazott megkülönböztetéseket végső soron nem könnyű alátámasztani, amiből az is következik, hogy cáfolni is nehéz. Végső összegzésként Mcquail a cikkben arra jut, hogy a szabályozás és ellenőrzés, ha mégoly változó, gyengébb formában is, de fennmarad és az új médiát is hatálya alá vonja. A következő, több szerzős cikk1 a "miért, mit és hogyan szabályozzunk" kérdésekre keres választ. Kompakt, jó áttekintés, döntéshozók figyelmébe különösen jó szívvel ajánlható. A szerzők leszögezik, hogy a szabályozás kontra szabadság dilemma valószínűleg sosem fog feloldódni, a politikai, gazdasági és technikai változások újabb és újabb szabályozási dilemmákat kreálnak a politikai döntéshozók számára. A műsorszolgáltatás szabályozása terén hat fő modult különböztetnek meg: a szervezeti szabályozást, a tulajdonlás szabályozását, a finanszírozás szabályozását, a továbbítás szabályozását, az eljárások szabályozását, valamint a tartalomszabályozást. Bár e kötetnek nem volt célja az összehasonlító médiapolitikai szemlélet érvényesítése, mégis ez a cikk tartalmaz egy összehasonlító jellegű ábrát, 11 ország szabályozásba bevont intézményeit és azok funkcióit (pp. 113-115.) rendezték táblázatos formába, ezt külön is érdemesnek tartom kiemelni. Philip M. Napoli tanulmánya médiagazdaságtani perspektívát visz e kötet válogatott írásai közé, ezt is elsősorban az Egyesült Államok példáján keresztül. Arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdasági perspektíva is sokat tehet a médiapolitikai döntéshozatal hatékonyságának növeléséért. Két végkövetkeztetést tesz; az egyik, hogy a hatékonyság hiánya nélkülözhetetlen a médiapiac számára. Kerülendő a médiapiac olyan kialakítása, amely a méretgazdaságosság teljes körű érvényesítésén alapul. Másodszor, fontosnak tartja még többet megtudni a médiafogyasztás dinamizmusáról és a médiapiacok körvonalairól, ezért a gazdasági elemzések központjába ezeket kell helyezni. Ulrich Saxer, a következő tanulmány szerzője, a médiapolitika túlpolitizáltságáról, hatóerejének politikai túlértékeléséről, ellentmondásos médiapolitikai célok kitűzéséről, az arányosság és funkcionalitás, mint minőségi mutatókról, az önszabályozás és külső szabályozás szubszidiárius jellegéről ír. Megfontolandó lett volna e cikket vagy a kötet második cikkeként, vagy az első fejezet utolsó cikkeként, esetleg a második rész első cikkeként elhelyezni. Ennek indoka, nemcsak e tanulmány kiadási évében rejlik, 1981, mellyel a kötet eredetileg legrégebben megjelent tanulmánya, hanem tartalma miatt is, mert médiapolitikai célokról, a médiapolitika reaktív jellegéről, idegen befolyásról esik benne szó. Míg a kötet első részében látszik egy ív az általánostól (alapfogalmak, mint politika, médiapolitika tisztázása) a részletek, egyes perspektívák (irányítás, közgazdaságtan stb.) tárgyalása felé, a Saxer cikk számomra megbontja ezt a tárgyalási rendet azáltal, hogy általánosabb perspektívából közelít. Végül, de nem utolsósorban az első részt Gunnar F. Schuppert tanulmánya zárja a governance fogalom értelmezési lehetőségéről és annak alkalmazhatóságáról a média területén. A governance fogalom felemelkedését abban a hídfogalmakat jellemző potenciálban látja, mely képes arra, hogy különböző tudományterületek között elősegítse a párbeszédet.
A kötet második része a Fejlődési irányok a médiapolitikában átfogó címet viseli. Lényegében azzal a kérdéskörrel nyit, ahol az előző rész befejeződött, vagyis Senta Pfaff tanulmánya a média governance a digitális televíziózásban témájával foglalkozik, azt vizsgálja, milyen problémákat rejt az olyan alapelvek, mint autonómia, sokszínűség, kiegyensúlyozottság biztosítása a digitális televíziózásban. Megállapítja, hogy a digitális televíziózás világában erősebbé válik a disztribútoroktól való függőség, mindemellett a disztribútorok a vertikális koncentrációkon keresztül maguk is gyakran programkínálókká válnak. Gyakran hangoztatott érv, hogy a különböző tematikus adóállomások számának növekedésével növekszik a választási lehetőség is, ám mégsem biztos, hogy tényleges sokoldalúság alakul ki, nem pedig csak ugyanabból kínálnak többet. A governance kutatás jövőjét a szerző abban látja, hogy az új szabályozási struktúrák irányadó gondolatait kifejlessze. Manfred Mai tanulmányában a média politikai terének megváltozásáról ír. Olyan megállapításokat tesz, minthogy minél jobban meghatározza a médiafejlődést a technika, annál nehezebben alakítható politikailag; vagy, hogy politikai döntést igényel a kulturális értékről gazdasági értékre történő hangsúly eltolódás. Összefoglalóan leszögezi, hogy "a politikának kell eldöntenie, hogy a médiát hosszú távon a piaci erőviszonyoknak kitéve szabályozatlanul hagyja (mint az USA-ban), vagy alakítólag avatkozik be, és ehhez az árat is megszabja (műsorszolgáltatási díj)". Yaron Katz A médiapolitka háromlépcsős fejlődési folyamata című tanulmánya nagyon szemléletes, érthető, átfogó médiatörténeti elemzés. A médiapolitikai folyamatot három szakaszra bontja; megállapítja, hogy az első szakaszban a műsorszolgáltatás régi struktúrájának a közszolgálatiság alapelvei által befolyásolt korai szemlélete uralta a médiapolitikát; a második szakasz a médiapiaci megközelítésre épít, végül a harmadik szakaszban világszerte bevezették a dereguláció és konvergencia által dominált globális struktúrájú médiapolitikát. E három médiapolitikai szakaszt külön-külön is tárgyalja az USA, valamint Európa példáján keresztül, hangsúlyozva, hogy a kezdeti eltéréseket mára már felülírja a globalizáció, mind a politikák, mind a piacok területén. J. Van Cuilenburg - Denis McQuail közös tanulmánya szintén a médiapolitikában lezajló paradigmaváltásokat írja le. Első szakasznak ők a létrejövő hírközlési iparágra vonatkozó közpolitika időszakát tekintik; második szakasz számukra a közszolgálati médiapolitika időszaka; végül a harmadik szakasz, lényegében 1990-t követően az új kommunikációpolitikai paradigma keresésének időszaka, ahol a média- és hírközlés-politika paradigmáját leginkább a gazdaság és a technológia által diktált logika vezérli. A következtetésekben (pp. 256-258.) meghatározzák a létrejövő új paradigma alapelveit, ahol három központi fogalom jellemzi majd a kommunikációpolitikát: a kommunikáció szabadsága (állami-kormányzati szereplőktől, gazdaságtól, monopóliumoktól, lobbi csoportoktól), a hozzáférés (szerkezetre, tartalomra és nagyközönségre is tekintettel) és az elszámoltathatóság (a kommunikációs eszközökhöz való hozzáférés feletti ellenőrzés). A következő tanulmány, szintén egy szerzőpáros2 tollából, az európai médiapolitikát tekinti át, elsősorban az uniós szabályokra tekintettel. A jobb átláthatóság érdekében a cikket szerencsésebb lett volna egy logika mentén fejezetekre bontani, jelenleg ugyanis egyes fejezetek egy-egy dokumentumot, mások egy egész intézmény tevékenységét vizsgálják (vélhetően nem a teljességet szem előtt tartva), míg megint mások értékre vagy politikára fókuszálnak (pl. versenypolitika, vagy kulturális sokszínűség). Javítást igényel egy - feltehetően nyomdai - hiba is, mivel nemcsak az Európai Unió és annak egyes szervei tevékenységéről esik szó a tanulmányban, hanem más nemzetközi szervezetekről is, így különösen fontos az Európa Tanács helyesírása és megkülönböztetése az Európai Tanácstól, mint uniós intézménytől (p. 269.). Ezt követően ismét egy Denis McQuail tanulmányt olvashatunk, mely a média üzleti jellegének uralkodóvá válása következtében lezajló változásokat elemzi. Nagyon érdekes pontokba szedve visszaolvasni azokat a hatásokat, amelyeket a szerző a kommercializáció hatásaként még a 1990-es években predesztinál (p. 290-291.; 295.). Ugyancsak az 1990-es évek végéről való Otfried Jarren és Patrick Donges közös tanulmánya a tömegkommunikáció és médiapolitika jövőjéről. A tanulmány a "médiakioszk" metaforáját használja, jelezve, hogy sokan a vélemény-sokszínűség vélelmezett megvalósulására hivatkozással a teljes médiarendszert érintő deregulációt szorgalmaznak, bár az empirikus kutatások nem támasztják ezt alá, azaz "nem jött létre… nemzetközi, a vélemények sokszínűségét is biztosító médiakioszk". A nemzetköziesedés, állapítják meg a szerzők, egyelőre a vállalkozások összefonódását jelenti csupán. A tanulmány ugyan 1997-ben íródott, de feltehetően most is nagyon időszerű kritika a médiapolitika döntéshozatali mechanizmusát illetően, melyet idézni érdemes: "a médiapolitika soha nem volt annyira színfalak mögött, a politikai-adminisztratív rendszer szereplői által… alakított titkos politika, mint manapság. A médiapolitika e szereplők számára leginkább érdekpolitika: a médiához fűződő kapcsolat biztosítása, a tartalmak befolyásolása saját személyük, vagy pártjuk javára, illetve gazdaságilag motivált helyi gazdaságpolitika." Michael Latzer cikke bemutatja a média- és telekommunikáció-politika hagyományos rendszermodelljeinek kialakulását és alapvonásait, majd elemzi a konvergencia által a gazdaság, politika és a tudomány területén kialakult rendetlenséget, végül bemutatja az integrált új rendszert. Ez utóbbi során megállapítja, hogy az intézményi reformoknak az egyes országokban más módon kell lezajlania, és a folyamatokat is állam specifikus módon kell megítélni. Ezért tehát a jövőben a tudomány, a politika és a reformlépések is elemezendőek. Egy integrált médiapolitika esetében a legfontosabb célkitűzésnek a stratégiafejlesztés során az egész kommunikációs szektor szem előtt tartását látja. A szabályozás implementációjának is profitálnia kell az integrációból. Ebből következően tehát a szabályozási integráción belül elkülönülnek a szabályozási szervezetek/ felügyeleti struktúrák és ezek szabályozási modelljei, illetve tartalma az integráció foka szerint. Az integráció új taxonómiát is megkövetel, "mert a technika és a hálózatok, a tartalom és a szolgáltatás a konvergencia következtében elválnak. Az új osztályozási kritériumok funkcionálisak, aktivitásfüggők és technikasemlegesek." James Curran a média és a demokrácia kapcsolatának újragondolása apropóján a média liberális elméletének kritikáját írja meg. Nagyon szemléletes, összefogott, jól olvasható, sok példával illusztrált cikk. Összefoglalni vétek. Figyelemre méltó az általa javasolt új modell, a tanulmány végén, melynek központi magját a külső médiaszektorok táplálnák, mint a szociális piaci szektor, a szabadpiaci vállalkozásokon alapuló szektor, a civil médiaszektor, valamint a professzionális médiaszektor (lásd az ábrát a 366. oldalon). Különösen figyelemreméltó a professzionális médiaszektor, melyet profi kommunikációs szakemberek irányítanának, közalapítványként jönne létre, és teljesen autonóm lenne. Végül a kötet utolsó tanulmányához érkeztünk, Denis McQuail írása egy konkrét médiapolitikai célkitűzés, a sokszínűség értelmezésének változását elemzi. A sokszínűség fogalmának változását járja körbe, majd meghatározza azokat a szinteket, ahol alkalmazható a sokszínűség irányelve (ezen szintek 1. a közlők sokfélesége, 2. a tartalom sokszínűsége, 3. a csatorna változatossága, 4. a fogadó vagy a közönség sokfélesége, 5. a rendszer diverzitása). Ezt követően ír azon dimenziókról (politika, vallás, kultúra, régió) és alapvető normákról (sokszínűség, mint tükörkép; mint egyenlőség; mint választási lehetőség; mint nyitottság), amelyek szerint a sokszínűség értékelhető. "Annak oka, hogy a médiarendszerek teljesítménye miért nem tükrözi a társadalom sokszínűségét, főleg a média szerkezeti tényezőiben található", állapítja meg összegzésként a szerző.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
