Kerekasztal-beszélgetés az alkotmánybíráskodás jelenéről és jövőjéről (ABSz, 2013/1., 119-125. o.)

Balogh Zsolt c. egyetemi docens, Kukorelli István egyetemi tanár, Lábady Tamás egyetemi docens, Tóth Gábor Attila egyetemi docens és Zlinszky János professzor emeritus

Az Alkotmánybíróság 2012. január 1-jétől bevezetett új hatáskörei, megváltozott egyensúlyai, az alkotmánybíráskodás múltja, jelene és jövője Magyarországon - a Jogesetek Magyarázata (JeMa) c. folyóirat 2013. június 25-én megrendezett lapbemutató fóruma ennek a témakörnek a teljesség igénye nélküli megvitatására invitálta az érdeklődőket. A kerekasztal-beszélgetésnek az Alkotmánybíróság adott otthont, résztvevői pedig az Alkotmánybíróság régi tagjaiként és munkatársaiként is megismert jogászok voltak: Balogh Zsolt c. egyetemi docens, Kukorelli István egyetemi tanár, Lábady Tamás egyetemi docens, Tóth Gábor Attila egyetemi docens és Zlinszky János professzor emeritus. A beszélgetés színes és tanulságos volt, az alábbi szerkesztett formában ajánljuk mindazon olvasóink figyelmébe, akik nem tudtak személyesen rész venni a rendezvényen. A kérdéskör, melyről a hozzászólók megosztották gondolataikat, lényegében az elmúlt másfél év alkotmánybírósági munkája kapcsán megfogalmazódó, de általánosságában is érvényes felvetések, melyeket Jakab András társfőszerkesztő, a beszélgetés moderátora a következőkben foglalt össze:

1. Mire jó az alkotmánybíráskodás? Milyen értékeket kell előmozdítania?

2. Történt-e változás a szerepfelfogás tekintetében a magyar alkotmánybíráskodásban az Alaptörvény hatálybalépésével? Miben ragadható meg a folytonosság vagy a változás?

3. Miként működhet alkotmánybíráskodás, ha az aktuális kormánynak alkotmányozó többsége van?

4. Vannak-e az alkotmánybíráskodásnak kulturális előfeltételei? Ha igen, akkor melyek ezek, és kiknél kell meglenniük: a lakosságnál, a politikusoknál, általában a jogászoknál vagy maguknál az alkotmánybíráknál?

5. A magyar alkotmánybíráskodás jövője, várható-e a változás?

Lábady Tamás:

Egyetlen összefüggésről, ha úgy tetszik, kapcsolatrendszerről szeretnék szólni, amelyet az Alaptörvény az Alkotmánybíróság és a rendes bíróságok viszonylatában teremtett meg, de legalábbis hozott felszínre. Álláspontom szerint a valódi alkotmányjogi panasz rendes bíróságokra gyakorolt hatásában és az ezáltal módosuló szerepfelfogásban ragadható meg az elmúlt években bekövetkező változások meghatározó iránya.

Az alaptörvény-ellenes bírói döntés megsemmisítésének legitimálása a bírák gondolkodásában az alkotmányos ismeretek, az alkotmányos kultúra terjedését kell, hogy elősegítse. Az 1989-es Alkotmány rendelkezései közül a jogalkalmazói - különösen a civilisztikai ítélkezési - gyakorlatba mindössze néhány olyan alkotmányi rendelkezés, elv, illetve szabály került be akár közvetlenül, akár közvetett módon, mely befolyásoló hatást gyakorolt az anyagi szakjogági kérdésekre. Így említhető például, hogy szinte minden esetben a bíróságok a halálos közúti vagy üzemi balesetek áldozatai hozzátartozóinak kártérítési igényét az Alkotmány 15. §-ából levezetett teljes családban éléshez való jog sérelmére alapították; vagy a jó hírnév és a becsület megsértésével kapcsolatos perekben tételeiket a véleménynyilvánítás szabadságáról alapvető téziseket megfogalmazó 30/1992. (V. 26.) AB határozat argumentumaival indokolták; illetőleg például a közszereplőkkel kapcsolatban a 36/1994. (VI. 24.) AB határozat szempontjai szerint foglaltak állást. Ezeken a tényálláskörökön kívül azonban alig találhatunk olyan ítéleteket, amelyeket áthatották volna az Alkotmány rendelkezései, még kevésbé annak értéktartalma. A jogrend csúcsán álló új közjogi szabályrend most már expressis verbis kimondott hozadéka, hogy a bíróságok működésének összhangban kell állnia az Alaptörvény rendelkezéseivel. Az Alaptörvény T) cikk (3) bekezdése kimondja, hogy jogszabály nem lehet ellentétes az Alaptörvénnyel, beleértve az alkalmazott jogot, azaz bírói gyakorlatot is. Ez a cikk - az R) cikkel összhangban - deklarálja az Alaptörvény primátusát minden más jogszabályhoz képest, a 28. cikk pedig akként rendelkezik, hogy a bíróságok a jogalkalmazás során a jogszabályok szövegét elsősorban azok céljával és az Alaptörvénnyel összhangban értelmezik. A bíróságoknak ily módon nemcsak a formális anyagi jogi és eljárásjogi szabályokat kell betartaniuk ítélkezési tevékenységük során, hanem döntéseiknek teljes összhangban kell lenniük az Alaptörvénnyel - és ennek folytán az Alkotmánybíróság gyakorlatával -, és ezt az összhangot, vagy az összhang hiányát az Alkotmánybíróság jogosult vizsgálni. Mindez magában hordozza annak a lehetőségét, hogy a bírósági gyakorlat számottevően megváltozzék, hisz a bíróságoknak a vonatkozó alaki és anyagi jogszabályok alapján eldöntött ügyek tekintetében számolniuk kell azzal, hogy egy másik bírói fórum, egy másik jogi rezsim - az

- 119/120 -

Alaptörvény - rendelkezései és értéktartalma alapján bírálja majd felül döntéseiket. E körben említésre méltó a 3077/2012. (VII. 26.) AB végzés, amelyben bár az alkotmányjogi panasz visszautasítása mellett döntött a testület, de két különvélemény szintjén már megjelent, hogy a konkrét büntetőügyben a bíróság által alkalmazott kiterjesztő értelmezés felvetheti az Alaptörvény XXVIII. cikk (2) bekezdése által alkotmányos rangra emelt nullum crime sine lege elvének sérelmét. Vagyis a különvélemények azt az esetkört mutatják, amelyben alkotmányjogi alapon ítéltetik meg a büntetőbíróságnak a büntetőbírói gyakorlat alapján elbírált döntése. Prognosztizálható azonban, hogy mindez nem csupán különvéleményekben, de egyre több többségi döntésben, alkotmánybírósági határozatban fel fog merülni. További példája a jog eme kvázi "megkettőződésének" az Alkotmánybíróság 3/2013. (II. 14.) AB határozata, amelyben a testület a békés gyülekezéshez való jog védelme érdekében megsemmisítette a Fővárosi Törvényszék végzését. Ha ebben az ügyben a bíróság az Alaptörvény 28. cikkében megjelenő cél szerinti értelmezés szabálya szerint értelmezte volna a vonatkozó jogorvoslati jogosultsággal kapcsolatos rendelkezést, akkor az Alaptörvény szellemében azt állapíthatta volna meg, hogy a bírósági felülvizsgálat célja az alkotmányos jog gyakorlásának garantálása, függetlenül attól, hogy a rendőrhatóság érdemi vagy eljárásjogi szabályra hivatkozással akadályozza meg eme jog gyakorlását.

Az alkotmányozó hatalom eldöntötte, hogy az Alaptörvény nemcsak a közjog, hanem a napi bírói jogalkalmazás alapja is lesz, melynek alkalmazása immár megkerülhetetlen. Ezért az alkotmánybíráskodásban és a bíróságok munkájában mindenképp komoly változás történt, történik a szerepfelfogást illetően.

Zlinszky János:

Az esetleges problémák gyökere elsősorban nem abban áll, hogy a bíróságok nem zárkóznak fel az alkotmányos elvek ismeretéhez, hiszen lényegében természetes, hogy a bíró elsősorban a törvény alapján ítélkezik, míg az Alkotmánybíróság az alkotmány alapján. Valójában csak e kettő összhangjának hiánya esetén kell megfelelő megoldást találni, ami "könnyen" megtörténhet, hiszen az Alkotmánybíróság döntése az egyértelműen mérvadó a kérdésben. A kardinális kérdés tehát sokkal inkább az Alkotmánybíróság és a jogalkotó, illetve a végrehajtó hatalom relációjában, és az alkotmányos jogrendszer logikai és értékegységében merül fel.