A belföldi polgári peres bizonyításelméleti jogirodalom által kevéssé vizsgált részterületnek tekinthető a negatív tény bizonyításának kérdésköre. Vélhetően ezzel is összefüggésben a bírói gyakorlat a negatív (bizonyítandó) tények bizonyításának elvi lehetőségét, elvárhatóságát illetően széttartónak tűnik. Erre tekintettel a tanulmány e részében a (leg) felsőbb szintű bírói gyakorlatban a negatív tények bizonyításával kapcsolatosan kifejtett álláspontokat mutatom be, míg a tanulmány elméleti fókuszú, következő részében a negatív tények fogalmát, az erre vonatkozó, fontosabb filozófiai megállapításokat, néhány a negatív tények bizonyításához szorosan kapcsolódó elhatárolási kérdést, valamint a német perjog némileg kifinomultabb válaszát a negatív tényeket illető bizonyítási nehézségekre, amelyekre alapítottan a tanulmány második részének végén jogalkotási illetve - értelmezési javaslatokat fogalmazok meg.
A Legfelsőbb Bíróság - az 1/2017. PJE határozat rendelkező része és 3/2015. PJE határozat V. 1. pontja szerint nemcsak a régi, hanem az új Ptk., valamint mind a régi, mind az új Pp. alkalmazása körében is megfelelően irányadó - PK 14. számú állásfoglalása a sajtóhelyreigazítási perben történő bizonyítási kérdésekről, I. pontjában kimondja, hogy a sajtóközlemény kifogásolt tényállításának valóságát a sajtószerv köteles bizonyítani. Az olyan sajtóközlemény valóságát is általában a sajtószerv köteles bizonyítani, amely híven közli más személy tényállítását, nyilatkozatát, vagy átveszi más szerv (sajtószerv) közleményét. Ennek indokolása körében utal arra, hogy a sajtóhelyreigazítási eljárásban a bizonyítás sajátos szabályai érvényesülnek. Nemleges körülmény bizonyítása ugyanis általában nem lehetséges, illetve komoly nehézségbe ütközik. Ha valakinek a személyére
- 37/38 -
vonatkozóan tényállításokat közölnek, tőle nem lehet megkövetelni a tényállítások valótlanságának a bizonyítását. Ezért a személyiségi jogok védelme és az olvasók valósághű tájékoztatása érdekében elvárható, hogy a sajtó csak olyan tényállításokat közöljön, amelyek valósága bizonyítható.
E II. pontbeli rendelkezés indokolása körében a Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy nem terheli azonban a valóság bizonyításának kötelezettsége a sajtószervet abban az estben, ha a valóságnak megfelelően közli a vádirat, illetőleg a büntető bírósági tárgyalás, a nem jogerős büntető bírósági ítélet tartalmát, közöttük a vádlott védekezését is. Nincs olyan jogszabály, amely a büntető eljárásról történő sajtótájékoztatást a jogerős ítélet előtt kizárná vagy korlátozná. A büntető bíróság eljárása általában nyilvános. Az eljárás nevelő hatására tekintettel indokolt lehet a nyilvánosság kereteinek a bővítése az újságolvasók, rádióhallgatók, televíziónézők tájékoztatása érdekében. Ezért a sajtó (rádió, televízió vagy filmhíradó) a büntető ügy jogerős befejezése előtt is jogosult olvasóit, hallgatóit, nézőit tájékoztatni a vádirat tartalmáról, a büntetőbírósági eljárásról, illetőleg az egyébként előírt feltételek mellett a nyilvános tárgyalásról. Ha a sajtóközlemény megfelel a vádirat, büntetőítélet tartalmának, azt valósághűen ismerteti, nem lehet sajtóhelyreigazítást kérni. Sajtóhelyreigazítási perben nincs lehetőség annak vizsgálatára és megállapítására, hogy az érintett személy elkövette-e a terhére rótt cselekményt. Ebben a kérdésben a büntető ügyben eljáró bíróság hivatott dönteni. A tudósításnak azonban híven, a tényeknek megfelelően kell tükröznie a tárgyalás, illetőleg a büntető ügy anyagát (a vádiratot). Nem fejezhet ki előzetes ítéletmondást, nem jelölheti meg kétségtelen, befejezett tényként a bűncselekmény elkövetőjeként azt a személyt, akit ezzel még csupán vádolnak. A valósághű tudósításhoz tehát az első fokon hozott büntető ítélet esetében hozzátartozik annak közlése is, hogy az ítélet nem jogerős.
A fentiek szerinti fogalom használatra tekintettel hangsúlyozandó, hogy a PK-ban a Kúria által továbbra is irányadónak tartott jogértelmezés nem tesz különbséget a nemleges tény közvetlen és közvetett bizonyítása között, ugyanakkor a lehetetlenség és a komoly nehézségbe ütközés, elhatárolás során az utóbbi elem talán értékelhető a felperessel szembeni elvárhatóság hiányaként. Ezen értelmezést azonban kétségbe vonni látszik az a körülmény, hogy az elvárhatóságot a sajtószerv vonatkozásában az állásfoglalás kifejezetten nevesíti.
Ki kell még emelni, hogy a bizonyítási teher fordítását mondja ki a felperes tekintetében negatív, alperes tekintetében pozitív tény tekintetében, mégpedig elvárhatósági alapon, amely összecseng a német bírói gyakorlatban a felek perben is érvényesülő, ott anyagi jogból levezetett jóhiszemű eljárási kötelezettségével. Mintha a Legfelsőbb Bíróság ebben az esetben a felek jóhiszemű eljárási kötelezettsége alapján jutott volna el oda, hogy annak része a sajtóbeli tényállítás valóságának bizonyítása is és amelynek elmaradása esetén a bíróság perhátrány szankciót, végső soron érdemi marasztalást alkalmazhat. Azaz elvárhatósági alapon a bírói jog ezen peres ügycsoportban egy véglegesen elvégzett, ezzel az egyes perekben már külön el nem végzendő érdekmérlegelés alapján a bizonyítási terhet megfordította.
Azt is ki kell emelni, hogy mindez azért nem tekinthető ellentmondásnak a nemleges
- 38/39 -
bizonyítandó tényre vonatkozó bizonyítás általános lehetetlenségét, aránytalan nehézségét illetően, mert a bizonyítási teher fordításával a bizonyítással így terhelt alperesnek már pozitív tényt kell bizonyítania.
Ezen PK állásfoglalás e dolgozatbeli jelentősége tehát egyrészt abban áll, hogy egy konkrét - a tényállítással megvalósuló jóhírnév sértéssel kapcsolatos perekre tekintettel talán túl szűken is meghatározott - esetcsoportban a felperest mentesítette a nemleges bizonyítandó tény bizonyításának terhe alól, másrészt ezt lényegében elvárhatósági alapon kifejezett jogszabályi alap hiányában tette. Harmadrészt annyiban talán bizonytalannak érződik, hogy a nemleges bizonyítandó tények bizonyítását az általános - de közelebbről meg nem határozott, le nem határolt - esetkörben lehetetlennek minősíti, majd mondaton belül erre lehetőséget lát, jóllehet azt komoly teherrel járónak tekinti.
A finomabb eszközökkel operáló, általános német gyakorlatra tekintettel kérdésként vethető fel, hogy nem volt-e erősebb beavatkozás az állásfoglalás által elfogadott bizonyítási teherfordítás a kelleténél, illetve ez minden esetben méltányos megoldásra vezet-e. Meglátásom szerint a két érv vagylagosan, önállóan is alátámasztja a jogértelmezés méltányosságát. Ugyanis, az esetek azon részében, amikor a perre okot adó, anyagi jogi jogsértést a jóhírnevet sértő sajtószerv által tett pozitív tényállítás valósítja meg, így ilyenkor a perben a felperes szükségszerűen kizárólag e pozitív tény tagadását, fennállásának, beálltának hiányát tudja állítani, ahol e nemleges tény bebizonyosodása is az ő érdekének tekinthető, így a bizonyítás sikertelensége is őt terhelné, az elvárhatósági elem mellett az adott esetben bizonyítandó tény bizonyításának esetleges lehetetlensége vagy rendkívül nehéz jellege is indokolja a bizonyítási teher átfordítását. Azonban olyan esetekben, amikor a nemleges tény akár közvetlenül, akár egy pozitív tény bizonyítása által megnyugtatóan ellenbizonyítható, akkor már csak az elvárhatósági elem indokol(hat)ja a bizonyítási teher átfordítását. Álláspontom szerint az, hogy a bíróság elvárhatósági alapon is átfordít bizonyítási terhet egyrészt közelebb visz az eljárási igazságosság elsődleges érvényesülése mögött az anyagi igazságosság minél szélesebb körű érvényesüléséhez, amely nézetem szerint a tisztességes eljáráshoz való alapjog polgári eljáráson belüli érvényesüléséhez elengedhetetlen, másrészt az sem hagyható figyelmen kívül, hogy az új Pp-ben említett bizonyítási szükséghelyzetre vonatkozó szabályoktól tételesjogi alap hiányában eltér. Konfliktusra azonban arra tekintettel észszerűen nem lehet számítani, hogy jóval kedvezőbb a bizonyítási szükséghelyzetre vonatkozó szabályok által nyújtott előnyhöz képest, így sajtóperben a felperes nyilván az állásfoglalásbeli teherfordításra fog hivatkozni és nem bizonyítási szükséghelyzetben létére.
Erre is tekintettel további részkérdés, hogy a Legfelsőbb Bíróság megelégedhetett volna-e - a bizonyítási teher átfordítása helyett - a sajtószerv alperes pusztán arra való kötelezésével, hogy állítson olyan körülményeket, amelyek egyértelműen alátámasztják tényállításának valóságát, továbbá azzal, hogy csak ezen felpereshez képest ellenállítás hiányában értékelhette volna bizonyítottként a felperesi tagadást, míg az ellenállítás teljesítése esetén a per eldöntését attól tehette volna függővé, hogy a sajtószerv által tett a peresített tényállítását szubsztanciáló tényállítását(ait) a felperes ellenbizonyítással meg tudja-e dönteni vagy sem. Ennek nem lett volna kevesebb tételesjogi alapja, mint az elfogadott
- 39/40 -
megoldásnak. Az azonban, hogy a Legfelsőbb Bíróság az állásfoglalásban mégsem ezt, hanem a felperes számára még kedvezőbb teljes bizonyítási teherfordító megoldást alkalmazta, különösen a mai, jogállamisági szempontból aggályosnak is nevezhető sajtóviszonyok tükrében nem kifogásolható.
Különösebb magyarázatot nem igényel, hogy az anyagi jog általi bizonyítási vélelmek kimondásával a bizonyítási teher megfordítására az állásfoglalásban említettekkel részben azonos alapon kerül sor, mert a meghatározott pozitív vagy negatív jogi tényt az adott körülmények között rendkívül nehéz bizonyítani vagy annak jogosulttól való megkövetelése méltánytalan volna. A Ptk. azonban a gazdaságban, különösen az építőiparban rendkívül jelentős teljesítésigazolás jogintézményéhez kifejezetten nem kapcsolt olyan joghatást, hogy vélelem szólna amellett, hogy az igazolásban elismert tény fennáll, illetve az elismert jog megnyílt. Az e tekintetben folyamatosan fejlődő bírói gyakorlat először azt mondta ki, hogy "amennyiben a vállalkozási jogviszonyban a megrendelő a munkák elvégzéséről teljesítésigazolásokat állított ki, a végszámla benyújtásához írásban hozzájárult és a vállalkozói díjat kifizette, őt terheli a bizonyítási kötelezettség azon állítása tekintetében, hogy a leigazolt munkák egy részének teljesítése nem történt meg" [Pfv.20.859/2016. (BH2017.122.)]. Utóbb a plusz feltételeket azonban elengedte annak kimondásával, hogy "azt, hogy a teljesítésigazolásban rögzítettekkel szemben a munka elvégzésére nem, vagy nem a rögzített mennyiségben került sor, annak kell igazolnia, aki meg kívánja dönteni a teljesítésigazolásban foglalt jognyilatkozatok tartalmát [Pfv.20.010/2019. (BH2020.71.)]. A tartozáselismerés intézményének megsértésére hivatkozás nélkül az adott tényállást átminősíteni nem volt felhatalmazása a Kúriának, ugyanakkor amennyiben a gyakorlatban ismert és - a formanyomtatványok szövege alapján következtethetően - bevett módon a teljesítés igazolás nemcsak a teljesítés szerződésszerűségének tényét, hanem erre alapítottan a vállalkozó számlabenyújtási igényének esedékessé válását is elismerte, ez utóbbi körülmény tisztán anyagi jogi minősítés mellett - feltételezve az eljárásjogi korlátok általi akadályozatlanságot - tartozáselismerésnek feleltethető meg. A Ptk. 6:26. §-a szerint, ha a kötelezett a tartozását elismeri, a tartozás jogcíme nem változik meg, de a tartozását elismerő kötelezettet terheli annak bizonyítása, hogy tartozása az elismerő jognyilatkozat megtételének időpontjában nem vagy alacsonyabb összegben állt fenn, bírósági eljárásban nem érvényesíthető követelésen vagy érvénytelen szerződésen alapult.
Azaz, ha a teljesítési igazolás alapján a megrendelő nem teljesít a vele szemben felperesként díjköveteléssel fellépő vállalkozóra esett - a korábbi jogértelmezés mellett - a szerződésszerű teljesítésének a bizonyítási terhe, míg az új jogértelmezés szerint, a felperesnek elég pusztán a teljesítésigazolással igazolnia, hogy teljesítése megtörtént, amellyel a megrendelő alperes lesz köteles a szerződésszerű teljesítés hiányát bizonyítani, amelyet teljesíthet pozitív tény: konkrét hiba, vagy hibák beálltának bizonyításával. Azaz
- 40/41 -
csak első ránézésre kényszerül az alperes nemleges tény bizonyítására. Ezzel kapcsolatban kihangsúlyozható egyrészt, hogy a tartozáselismerés joghatásául az anyagi jog rendeli negatív bizonyítandó tény tekintetében a bizonyítási teher átfordulását, másrészt az is teljesíthető pozitív bizonyító tény által, harmadrészt a Kúria jogértelmezésének a fejlődése arra utal, hogy bár nem tekintette, vélhetően külön féli hivatkozás hiányában nem is tekinthette tartozáselismerésnek a jogelismerő rendelkezést a teljesítésigazolásokban, azonban mégis azzal egyező eredményre jutott a bizonyítási teher átfordításával, és kifejezetten negatív bizonyítandó tény bizonyításának az igazolást kiállító félre telepítésével. Negyedrészt erre tisztán elvárhatósági alapon került sor.
Az Európai Unió Bíróságának (a továbbiakban: EUB) 2013. november 26. napján a Groupe Gascogne SA kontra Európai Bizottság C-58/12. P. sz. ügyben hozott ítéletének 30. bekezdésében utal arra, hogy a fellebbező által a fellebbezése alátámasztása végett felhozott első jogalapot illetően keresetében csupán arra szorítkozott, hogy felvesse egy olyan nemleges tény bizonyításának gyakorlati lehetetlenségét, mint amilyen például az, hogy valamely anyavállalat nem adott utasításokat leányvállalatának.
Az EUB ezen ítélet 38. bekezdésében kimondta, hogy a Törvényszék helyesen emlékeztetett a Bíróság azon állandó ítélkezési gyakorlatára, amelyet a Bíróság a Lisszaboni Szerződés hatálybalépését követően is megerősített (lásd különösen a C-501/11. P. sz., Schindler Holding és társai kontra Bizottság ügyben 2013. július 18-án hozott ítélet 107111. pontját), amelyből az tűnik ki, hogy amennyiben egy anyavállalat 100%-os tőkerészesedéssel rendelkezik a versenyszabályokat megsértő leányvállalatban, fennáll azon egyszerű vélelem, miszerint az említett anyavállalat meghatározó befolyást gyakorol a leányvállalata magatartására. Ezen ítélkezési gyakorlat értelmében a Bizottságnak ezt követően módjában áll az anyavállalat egyetemleges felelősségét megállapítani a leányvállalatával szemben kiszabott bírság megfizetését illetően, kivéve ha az e vélelem megdöntésére köteles anyavállalat elegendő bizonyítékot terjeszt elő annak bizonyításához, hogy a leányvállalata önálló piaci magatartást folytat (lásd különösen a C-628/10. P. sz., Alliance One International és Standard Commercial Tobacco kontra Bizottság ügyben, és a C-14/11. P. sz., Bizottság kontra Alliance One International és társai ügyben 2012. július 19-én hozott ítélet 47. pontját).
Utalt rá az EUB (39-42. bek) továbbá, hogy a megtámadott ítélet megvizsgálta a fellebbező által annak bizonyítására felhozott érveket, hogy nem avatkozott bele a Sachsa működésébe. A Törvényszék - miközben a 74. pontban elismerte, hogy néhány érv arra utalt, hogy a Sachsa nagyfokú önállóságot élvezett - a felek által nyújtott bizonyítékok részletes vizsgálatát követően megállapította, hogy a Bizottság nem követett el mérlegelési hibát, amikor úgy talál - a, hogy a fellebbező rendszeresen felügyelte a leányvállalata
- 41/42 -
irányítását, és a fellebbezőnek tudta be a felelősséget a leányvállalata által elkövetett jogsértésért.
Az EUB álláspontja szerint ugyanis a fellebbező állításával ellentétben a Törvényszéknek a megtámadott ítéletben elfogadott megközelítése nem bizonyítja, hogy a kizárólagos vagy majdnem kizárólagos tulajdonában lévő leányvállalata feletti meghatározó befolyásnak az anyavállalat általi tényleges gyakorlására vonatkozó vélelem valóban megdönthetetlen lenne. Ugyanis pusztán az a körülmény, hogy valamely jogalany egy bizonyos esetben nem nyújt olyan bizonyítékokat, amelyek alkalmasak lennének a leányvállalata feletti meghatározó befolyás anyavállalat általi tényleges gyakorlására vonatkozó vélelem megdöntésére, nem jelenti azt, hogy a hivatkozott vélelem egyáltalán nem dönthető meg (a C-521/09. P. sz., Elf Aquitaine kontra Bizottság ügyben 2011. szeptember 29-én hozott ítélet [EBHT 2011., I-8947. o.] 66. pontja). E körülmények között annyiban, amennyiben a fellebbező azt állítja, hogy az általa előterjesztett érvek Törvényszék általi értékelése - pusztán azért, mert annak végkövetkeztetése a fellebbezőre nézve hátrányos -nem azt bizonyítja, hogy a vélelem megdönthetetlen (lehetetlen), ezt az érvelést el kell utasítani.
Azaz az EUB egyrészt - esetében kevésbé meglepő módon - bírói joggal alkotta meg az adott tényállást illetően a vélelmet, a bizonyítási teher megfordítását, másrészt álláspontja szerint még ilyen kimondottan vélelmezett tény esetén is van annak elvi lehetősége, ha elismerten nehéz is, hogy az adott jogalanyi kör teljesítse a ráterhelt bizonyítási kötelezettségét ezen negatív tény vonatkozásában, hogy tartós jogviszonyban bizonyos magatartásra nem került sor. Harmadrészt egy ki nem mondott elvárhatósági elemre lehet következtetni abból, hogy ezen vélelemmel terhelt alanyi körbe jellemzően tőkeerős, komoly jogi asszisztencia mellett működő, a számviteli szabályok szerint anyavállalatnak minősülő gazdasági társaságok tartozhatnak.
A Legfelsőbb Bíróság Kfv. IV. 37.326/2006. sz. (BH2007.427. sz. alatt közzétett) döntésében kimondta, hogy az összehangolt magatartással - nyilvános vételi ajánlat mellőzésével - szerzett tiltott befolyás törvényes szankciója a részvények elidegenítési kötelezettsége, a tagsági jogok gyakorlásának tilalma és a magas összegű bírság. Ennek jogi indokolásában úgy látta, hogy a Tpt. 65. § (4) bekezdése szerint a befolyásszerzés abban az esetben is megvalósul, ha arra az egymással a (3) bekezdés szerinti kapcsolatban nem álló (független) személyek összehangolt magatartása révén került sor. Az elsőfokon eljáró bíróság jogszerűen határozta meg a faktikus konszern tartalmát, amikor ítéletében kifejtette, hogy a faktikus konszern résztvevőinek szándéka kívülálló számára rejtve maradhat, a befolyásszerzés összehangolt volta kizárólag a szereplők magatartásának hasonlóságán, a kö-
- 42/43 -
rülmények, egyéb lépések egyezőségén érhető tetten. Kizárólag több tényező alapos, részletes vizsgálata után, és a mozaikszerűen összeállítható eseménysorozat alapján valószínűsíthető, hogy egyes tőkepiaci szereplők részvényvásárlásaik során magatartásukat összehangolták. Helyes alapállásból indult ki akkor is, amikor azt vizsgálta, hogy az alperes által feltárt tények, eseménysorozatok, magatartások összességében igazolják-e az összehangolt magatartás létét. Az elsőfokon eljáró bíróság a bizonyítási anyag mérlegelésére vonatkozó szabályoknak (Pp. 206. § (1) bek.) megfelelően logikusan rendezte három csoportba a felperesek tevékenységét (1. pont: a felperesek személyes kapcsolata, befektetőként való fellépése a tőkepiacon, 2. pont: a tárgyalási stratégia, 3. pont: a finanszírozás). Mindhárom körben alaposan és részletesen ismertette és elemezte a rendelkezésre álló bizonyítékokat, és mindhárom pontba foglalt végkövetkeztetése a bírói mérlegelés szabályainak megfelelően rögzíti, hogy 1. a felperesek - tagadásuk ellenére - ismerték egymást; 2. azonos tárgyalási stratégiát folytattak; 3. nem magyarázható a véletlennel, hogy a pénzügyi forrás finanszírozása érdekében ugyanazon spanyolországi társasághoz jutottak el, amely hitelnyújtási tevékenységet egyébként nem folytathat, és a kölcsönösszeg biztosítására kellő fedezettel nem rendelkezik. A felperesek a részvényvásárlás pénzügyi lebonyolítása során is azonos módon jártak el. A megállapított tényállásból a Fővárosi Bíróság a Pp. 206. § (1) bekezdésének megsértése nélkül jutott arra a következtetésre, hogy a két tőkepiaci szereplő összehangolta magatartását a befolyásszerzésre vonatkozó szabályok megkerülése, közös befolyásszerzés érdekében.
Miközben a per felperesei pozitív, de az alperesi pénzügyi felügyelet által megállapított tényeket cáfoló tényeket adtak elő, illetve ilyen pozitív tényekre vonatozóan terjesztettek elő bizonyítási indítványokat, ezek sikertelenek voltak annak ellenére, hogy a felek számos tekintetben megegyező magatartásának a befolyásszerzéssel járó kötelezettségek elkerülésén kívüli, egyéb észszerű magyarázatát kívánták bizonyítani. Mindez a jelen dolgozat céljára értékelhető akként is, mint a felekre a felülvizsgálni kért hatósági határozatban megállapított pozitív tényeket cáfoló akár negatív akár pozitív tények bizonyítási terhének - a hatósági megállapítások bizonyítatlansága ellenére történő - áthárítása. Miközben a közigazgatási határozatok bírósági felülvizsgálata körében garanciális kérdés, hogy míg a közigazgatási eljárásban érvényesül az, hogy a hatóságon van a bizonyítás terhe (Ákr. 62. § (1) bek.), az, hogy az ügyfél technikailag a felperes pozíciójába kerül a perben, nem eredményezheti azt, hogy egy kellően alá nem támasztott határozatbeli állítás azért maradjon fenn a felülvizsgálat esetén, mert a felperes nem tudta megcáfolni, ellenbizonyítani. E jogértelmezést támasztja alá a Kúria a Kfv.II.37.297/2012/8. sz. döntésében, amelyben kimondta a tényállástisztázás elmaradása körében, hogy ha az eljárás hivatalból indult, a bizonyítási teher a hatóságon van.
A jelen esetben bár látszólag a bizonyítási anyagot a bíróság szabadon mérlegelte, amelyet felülvizsgálat körében egyébként is kizárólag kirívó okszerűtlenség esetén lehet felülmérlegelni, mégis az elsőfokú bíróság mérlegelésének okszerűségét kérdőjelezi meg az a körülmény, hogy a részvények saját maguk számára való megszerzése érdekében identikus eljárási lépéseken túl a befolyásszerzésre vonatkozó jogszabályi kötelezettségek kijátszásának, magánjogias szóhasználattal megkerülésének (Ptk. 6:95. §) célzatát sem-
- 43/44 -
milyen közvetlen bizonyíték nem támasztotta alá. Miközben a jogszabálykerülő ügylet polgári peres gyakorlatában (BH2011.345., EBH2004.1019.) elvárt, hogy a jogszabálykerülő célzat egy adott, meghatározható tartalmú ügyletből egyértelműen megállapítható legyen, itt még olyan bizonyíték sem került elő, amely a felek közötti megállapodás létét egyértelműen alátámasztotta volna, nemhogy a célzatot.
Az értékpapírpiac és azon keresztül a befektetők védelme érdekében magyarázható lehet a fokozottabb szigor, azonban meglátásom szerint erre vagy jogszabálynak, vagy valamilyen egyértelmű bírósági elvi döntésnek, vagy bírói ítélkező munka elvi irányítására hivatott eszköznek a PK 14. sz. állásfoglalásbelihez hasonlóan egyértelműen ki kellene mondania, hogy a faktikus konszern létére, illetve annak jogszabálykerülő célzatára bizonyos körülmények fennállása esetév hető éem áll be, amely két tény hiánya, mint negatív tények bizonyítása így az ügyfelet terheli.
A 2. pontban említett 2020-ban közzétett jogeset is e körbe sorolható, illetve a 3. pontban említett EUB döntés, és az abban utalt EUB gyakorlat is arra utal, hogy az EUB is lehetőséget lát negatív tény bizonyítására.
A Legfelsőbb Bíróság Pf. 24.823/2002/6. sz. ítéletében kimondta, hogy a gazdálkodó szervezet alperes ellen a felszámolás kezdő időpontja után, szabadalombitorlás miatt indult perben a szabadalombitorláshoz használt eszközök lefoglalása iránti kereset sem érvényesíthető, mert az is a felszámolás alá tartozó vagyonnal kapcsolatos követelés. Nemleges megállapítási keresetet jogerősen elutasító határozat után az alperest terheli annak bizonyítása, hogy az általa alkalmazott eljárás nem valósítja meg a szabadalom megsértését.
A Debreceni Ítélőtábla Pkf.2.20.494/2010/3. sz. döntésében kimondta, hogy az alapítvány közhasznú jogállása megszűnésekor a kérelmezőnek nemleges adóigazolás csatolásával kell tanúsítani azt, hogy a szervezetnek köztartozása nem áll fenn.
A Legfelsőbb Bíróság BH 2010.227. sz. alatt közzétett eseti döntésében kimondta, hogy az egyenlő bánásmód követelményének megtartását az eljárás alá vont szervezetnek kell bizonyítania. Az eljárás megindításához a sérelem valószínűsítése szükséges. Kiemelte, hogy a felperes tévesen hivatkozott az ítélet, illetve az alperesi határozat jogsértő voltát állítva arra is a felülvizsgálati kérelmében, hogy eljárás során valójában nemleges tény bizonyítására lett volna köteles, nevezetesen azt, hogy nem volt tényleges hiteligénylés az alperesi beavatkozó részéről. A jogsértés valószínűsítése beavatkozó részéről a felperes levelei által megtörtént, így a közigazgatási eljárásban az Ebktv. szerinti kimentési szabály alkalmazásával terhelte a felperest bizonyítás. A közigazgatási perben pedig az általános szabályok szerint annak bizonyítására lett volna köteles, hogy az alperesi határozat jogszabálysértő. Egyik bizonyítási irány sem jelent nemleges bizonyítást, ugyanakkor a bizonyítás elmaradását mindkét eljárásban figyelembe kellett venni.
- 44/45 -
A Kúria Pfv.22.026/2015/4. sz. döntésében ([17]-[19] bek.) kimondta, hogy jogszabálysértés nélkül állapították meg az eljárt bíróságok azt, hogy nem lehet az alperest olyan adat kiadására kötelezni, amely nincs a kezelésében, vizsgált feladatai tekintetében az alperes nem minősül adatkezelőnek. Az alperest a peres eljárás általános szabályai szerint nem lehet nemleges tény (nem rendelkezik adattal) bizonyítására kötelezni. A jelen per keretei között az alperes arra sem kötelezhető, hogy bármilyen más forrásból szerezze be a nála nem meglévő (hiányzó) adatot.
Miközben nincs olyan kifejezett általános szabály, amely a nemleges tény bizonyítására kötelezést tiltaná, ezen esetkörben a bíróság valójában elvárhatósági, méltányossági alapon tér el a bizonyítási teher általános szabályaitól.
A Kúria Pfv.20.130/2015/4. sz. döntésében kimondta, hogy a következetes bírói gyakorlat alapján megállapítható, hogy az Infotv. rendelkezéseire figyelemmel az adatkezelő kizárólag a kezelésében lévő közérdekű adatok kiadására köteles. (Kúria Pf.IV.20.389/2013/4.) A bírói gyakorlat szerint az adatkezelő tehát csak a rögzített és ténylegesen a kezelésében lévő információt, ismeretet, adatot köteles kiadni, vagyis csak a létező és általa kezelt adat közlésére köteles. A jelen esetben a Kúria is megállapította azt, hogy a felperes által kért adatok meglétük esetén valóban közérdekű adatnak minősülnek, hiszen az alperes közfeladatának ellátásával összefüggésben jöhettek létre, önkormányzati vagyon felhasználásával kapcsolatosak. A megtagadás okát az Infotv. 30. § (2) bekezdése alapján az adatkezelő köteles bizonyítani. Miután azonban az alperes álláspontja az volt, hogy a kért adatokkal a módosított kereset által meghatározott körben ténylegesen nem rendelkezik, ez a bizonyítási kötelezettség érdemben megszűnt, hiszen az általános szabályok szerint nemleges tény bizonyítására senki sem kötelezhető. A bizonyítási teher ilyen formában megfordult, azaz a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján az alperes tagadásával szemben a felperes tartozott bizonyítani azt, hogy a kért adatokkal az alperes ténylegesen rendelkezik.
A Kúria Pfv.20.561/2016/4. sz. döntésében kimondta, hogy a jogerős ítélet indokolása szerint az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvény (Info.tv.) 3. § 5. pontjának és 26. § (1) bekezdésének rendelkezéseiből következően az adatkezelő kizárólag a rögzített és ténylegesen a kezelésében lévő közérdekű adatok kiadására köteles. Az alperes tagadásával szemben a felperest terheli annak bizonyítása, hogy az alperes ténylegesen rendelkezik a kért adatokkal, mivel nemleges tény nem bizonyítható. Az adatigénylőtől azonban nem várható el, hogy az adatkezelő belső ügymenetéről tudomása legyen, ezért az adatkezelőre vonatkozó szabályok előírásai alapján lehet állást foglalni abban a kérdésben, hogy szükségszerűen keletkeznek-e nála a kiadni kért adatok. Amennyiben ez eredményes, úgy az alperes bizonyíthatja, hogy az előírások ellenére mégsem rendelkezik az adatokkal.
Az utolsó fordulat azért különös, mert általában mondta ki néhány mondattal korábban a nemleges tény bizonyításának lehetetlenségét, majd itt erre mégis lehetőséget lát.
- 45/46 -
A Kúria Pfv.20.130/2015/4. sz. döntésében kimondta, hogy az adatkezelőt érdemben csak ténylegesen létező és általa ténylegesen kezelt közérdekű adat közlésére lehet kötelezni. Az adatkezelő nemleges állításának bizonyítására nem kötelezhető.
Miközben ennek elvi lehetősége azért nem tűnik kizárhatónak, mert pl. a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 136. § (1) bek. g) pontja szerint közjegyzői tanúsítványt lehet készíttetni a nem közhiteles nyilvántartás tartalmáról, mint egyéb jogi jelentőségű tényről, amely vagy maga megállapíthatja, hogy milyen adattípus nem volt, milyen keresési műveletek mellett abban fellelhető (negatív tény), vagy megmondhatja, hogy milyen adattípusok voltak milyen keresési műveletek mellett abban fellelhetők (pozitív tény), amelyek között a kereset típus nem lenne fellelhető. Az ennek elkészítésével járó költséget pedig perköltségként a pervesztes féltől a pernyertes adatkezelő követelheti a perköltség viselésére vonatkozó szabályok szerint.
A Fővárosi Ítélőtábla Pf.2.21.234/2007/3. sz. döntésében mondta ki, hogy a tényállítások valóságtartalmát a sajtószerv köteles bizonyítani, de a bírósági gyakorlat következetes abban, hogy nemleges bizonyításra egyik fél sem kötelezhető. Miközben a következetesség a fentiek szerint vitatható, és a PK 14. sz. állásfoglalás az 1. pontban említettek szerint ennél jóval cizelláltabban foglalt állást a kérdésben, és indifferens volt a tekintetben, hogy a sajtószerv esetleg maga állított negatív tényt, annak valóságát a sajtóperben ilyen esetben is neki kell bizonyítania.
A Győri Ítélőtábla Pf.I.20.102/2006/4 sz. ítéletében kimondta, hogy a sajtóközleménynyel okozott személyiségi jogsértés miatt indított perekben az általánoshoz képest eltérő szabályok érvényesülnek a bizonyítási kötelezettség tekintetében. A nemleges körülmények bizonyítása ugyanis általában nem lehetséges, vagy legalábbis komoly nehézségekbe ütközik. Nem lehet tehát megkövetelni a tényállítások valótlanságának bizonyítását attól a személytől, akivel kapcsolatban azokat közölték. A sajtó törvényben foglalt feladata a hiteles tájékoztatásról való gondoskodás, erre tekintettel is elvárható tőle, hogy az általa közölt tényállítások valóságának bizonyítására képes legyen.
A Debreceni Ítélőtábla Pf.1.20.582/2005/3. sz. ítéletben a nemleges bizonyítást kizártnak tartotta az ún. "kisjogdíj" iránti perben.
A Kúria Gfv.30.355/2015. sz. ítélete jogi indokolásának [24] bekezdésében kiemelte, hogy a Cstv. 26. § (5) bekezdése szerinti céltartalék csak az adós felszámolási vagyonába tartozó pénzeszköz terhére képezhető. Ebből következik, hogy a felszámoló bizonyítási terhe a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján annak bizonyítása, hogy az eljárás kezdő időpontjában meglévő pénzeszköz az általa állított részben vagy egészben az adós vagyonába tartozik, amelynek a terhére a Cstv. 26. § (5) bekezdése szerint a céltartalék-képzésre kerülhet. A bizonyítási teher ezen szabálya következik abból is, hogy nemleges tény bizonyítására - a pénzeszköz nem tartozik a felszámolási vagyonba - az igény jogosultja nem kötelezhető, ha egyébként az adós bevallási adataival az adóst, mint kifizetőt terhelő közteher levonási kötelezettség ténye bizonyított.
Elvben lehetséges az említett nemleges (bizonyítandó) tény az igény jogosultja általi azon pozitív (bizonyító) ténnyel való bizonyítása, hogy a pénzeszköz az ő vagy más vagyonába tartozik. Ugyanakkor az ehhez szükséges bizonyítékok a felszámolás alatt álló
- 46/47 -
gazdálkodó szervezet volt vezető tisztségviselői illetve felszámolója birtokában állása miatt az ilyen esetekben a bizonyítási szükséghelyzet Pp. 265. § (2) bekezdés b) pontjabeli esete e körülményre tekintettel lesz nagyobb eséllyel alkalmazható, és nem a bizonyítandó tény negatív jellege miatt.
A Legfelsőbb Bíróság Pfv.21.820/2011/13. sz. döntésében kimondta, hogy a vételi ajánlatról az alpereseknek kellett volna értesíteniük az elővásárlásra jogosultakat. Ezt jogszabálysértő módon nem tették meg, amelynek egyebek mellett az is a jogkövetkezménye, hogy nekik kell bizonyítaniuk - kétséget kizáró módon - azt, hogy a felperesek korábban szereztek arról tudomást, mint állítják. Nemleges tény bizonyítására a felperesek nem kötelezhetőek, nem igazolhatják azt, hogy az általuk előadott időpontot megelőzően nem tudtak a szerződésekről. Korábbi időpont nem került igazolásra, mert önmagában a nagykorú felperesek közti családi kötelék ehhez nem elegendő, nem volt megállapítható az alapján, hogy az I. r. felperes mikor és miről tájékoztatta a II.-III. r. felpereseket.
Végeredményében nem, indokolásában azonban kifogásolható a döntés annyiban, hogy nem az adott esetben, hanem általában tekintette a nemleges tény bizonyítását lehetetlennek. A tudomásszerzés hiányának, mint negatív ténynek a bizonyítása ugyanakkor nem tekinthető általában lehetetlennek, különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy az erre vonatkozó bizonyítási eszköznek nem kell feltétlenül minden kétséget kizáró erejűnek lenni. Így pl. ha az adott esetben a tudomásszerzésre meghatározott módokon van valakinek lehetősége, és ennek számára vagy mindenki számára való lehetetlenségét, működésképtelenségét (üzemzavar) bizonyítja meghatározott időszakban a fél.
A Kúria Pfv.21.249/2016/4. sz. alatt közzétett döntésében kimondta, hogy annak a ténynek a bizonyítása, hogy az egészségkárosodott gyermek mozgatásához szükséges személygépjárművet kizárólag az ő szükségleteinek a kielégítéséhez használják, vagy a család egyéb mindennapi szükségleteihez is, egyik féltől sem várható el vita esetén. Ezért az általános élettapasztalatnak megfelelően a bíróság azt vélelmezi, hogy a család a rendelkezésére álló gépjárművet a közös életvitel során mindazon célokra használja az üzemeltetéssel járó anyagi terhek viselésére való képességéhez mérten, amelyekre a gépjármű alkalmas. A gépjárműhöz kapcsolódó biztosítási díj viszont már olyan időszakos szolgáltatás, amely a Pp. 24. § (2) bekezdés a) pontja alá tartozóként a Pp. 271. § (2) bekezdés második mondata alapján értékhatártól függetlenül felülvizsgálati kérelem tárgyává tehető. Ennek az igénynek az 50%-a megfizetésére kötelezték a bíróságok az alperest az I. rendű felperes javára, arra utalva, hogy a gépjárművel való közlekedés előnyeit nem csak az egészségügyi károsodással született gyermek, hanem az egész család élvezi. Az I. rendű felperes vitatta ennek a megállapításnak a megalapozottságát, hivatkozva tényelőadására és K. E. tanú vallomására, amelyek szerint is a jármű használata kizárólag az I. rendű felperes kisebbik gyermekének a szükségleteit szolgálja. Ezért az I. rendű felperes álláspontja szerint a bírói megállapítás a Pp. 206. § (1) bekezdését sérti, iratellenes, okszerűtlen. A Kúria megállapította, hogy az igény 50%-ban való elismerése nem jogszabálysértő a másodfokú bíróság részéről. Az a kétségbe nem vont felperesi állítás, hogy a gépjárművek vásárlására a Down-kóros gyermek szükségleteinek kielégítése érdekében került sor. Ettől független, hogy a személygépkocsi nem csak az ő szállítására alkalmas, hanem egyéb cé-
- 47/48 -
lokra is használhatja a család. Az I. rendű felperes hivatkozásával szemben a bizonyítási anyag nem támasztja alá az I. rendű felperesnek az állítását. Az I. rendű felperesnek tényállítása van a család gépjármű használati szokásairól, de az nem tekinthető K. E. tanúvallomásával bizonyítottnak. K. E. a következő kijelentést tette erről: "A K. magától biztosan nem vett volna autót...". A tanú nem a tényszerű tudomását adta elő e tekintetben, hanem a vélekedését, amely tanúvallomásként nem értékelhető. A kérdéses tény tekintetében a bizonyítás anyagában van egy felperesi tényelőadás, amelyet az alperes vitatott, értékelhető bizonyíték pedig erre vonatkozóan nincs. Azért nincs, mert az I. rendű felperestől nem várható el a nemleges tény bizonyítása, ugyanakkor helyesen hivatkozott arra az alperes, hogy az alperestől sem várható el az ellenkezőjének a bizonyítása, még akkor sem, ha az pozitív tartalmú ténybizonyítás lenne, hiszen az szükségessé tenné a részéről a felperesek mindennapi életvitelének a megfigyelését viszonylag hosszabb időszakon keresztül, amely jogsértő lenne. A dolog természetéből következően az állításnak és ellenkezőjének a bizonyítása a perben egyik féltől sem várható el, ezért alakította ki a bírói gyakorlat azt a "vélelmet", hogy az általános élettapasztalatnak megfelelően egy család rendelkezésére álló gépjárművet a család a közös életvitele során az üzemeltetéssel járó anyagi terhek viselésére való képességéhez mérten mindazon célokra használ, amelyekre a gépjármű alkalmas. Ennek a lehetőségnek a figyelembevétele nem fikción alapuló ténymegállapítás, nem haladja meg a bírói mérlegelés törvényes kereteit. Felülmérlegelésére a felülvizsgálati eljárásban már törvényes lehetőség nincs.
E döntés itteni jelentőséget a bizonyítási tehertelepítésben az elvárhatósági elem transzparens mérlegelése, és a bizonyítás nélkül megállapítható tények jogintézményének mesterjogászi alkalmazása adja.
A Legfelsőbb Bíróság Kfv.37.361/2008. sz. ítéletében kimondta a túlsúlyos jármű közútkezelői hozzájárulás nélküli úthasználata miatt a felperes közigazgatási bírság megfizetésére kötelezésével kapcsolatban, hogy a Legfelsőbb Bíróság kialakult gyakorlata szerint a felperes nemleges tény - így a körülmények változatlansága - bizonyítására nem kötelezhető, mely okból a felperesnek nem volt a terhére róható, hogy az első és második mérlegelés közötti körülmények változatlanságát nem bizonyította.
A Kúria Pfv.21.628/2018/16. sz. ítéletében ([17] bek.) kimondta, hogy az I. rendű alperes csatolt elszámolást, a felperesek pedig a jogerős ítéletben foglaltaknak megfelelően nem tudták bizonyítani, hogy az abban foglaltakon felül törlesztettek volna a továbbiakban a tartozásukból. Erre vonatkozóan sem csekket, sem átutalási megbízást, vagy egyebet nem csatoltak, az elszámolást tehát nem tudták aggályossá tenni, az I. rendű alperes pedig nem volt kötelezhető "nemleges tény" a felperesek nem teljesítésének a bizonyítására. Megállapítható volt mindezek alapján a felmondás jogszerűsége, de a vételi jog gyakorlása egyébként nem a felmondás jogszerűségétől, hanem a felmondásra okot adó esemény bekövetkeztétől függött, ami a felperesek törlesztésének az elmaradásával megvalósult.
A Kúria Pfv.22.162/2017/4. sz. a dologi kiadásokra vonatkozó iratok bevonását követő visszaadásának elmulasztásával okozott kár megtérítése iránti perben kimondta ([30]-[31] bek.), hogy a bíróságoknak vizsgálatuk során külső, objektív szemléletmódot kell alkalmazniuk. A jelen esetben az eljárt bíróságok a lehetséges bizonyítékokat felkutatták, ok-
- 48/49 -
iratokat vizsgáltak és értékeltek, tanúkat hallgattak meg, köztük az alperes eljárt revizorait, illetve a felperes akkori könyvelőjét, illetve ügyvezetőjét. A Kúria szerint a bíróságok és ezáltal a jogerős ítélet is helytállóan, logikai hiba nélkül értékelte a bizonyítékokat, és a felperes előadásával szemben nem maradt el a döntés indokolása sem. Nem történt jogsértés a bizonyítási teher telepítésében sem, hiszen valóban a felperest terhelte annak igazolása, hogy az alperes jogellenesen járt el, és ezzel okozati összefüggésben keletkezett a felperesnek kára. Nem kötelezték ebben a körben a felperest "teljesíthetetlen nemleges bizonyításra".
A Kúria Mfv.10.486/2017/10. sz. döntésében ([24], [39]-[42] bek.) ismertette az alperes felülvizsgálati kérelembeli hivatkozását, amely szerint a törvényszék a Pp. 3. § (3) bekezdésben foglalt kötelezettségét megszegte, és jogszabálysértően [Pp. 164. § (1) bekezdés] értékelte az alperes terhére, hogy nem bizonyította, miszerint megtiltotta a felperesnek az eltávozást, hiszen az Mt. 52. § (1) bekezdés a) pontja szerint a munkavállaló kötelezettsége a munkahelyen munkaidőben munkára képes állapotban történő megjelenés, ezért nem lehet az alperes munkáltatóra terhelni azt a követelményt, hogy külön figyelmeztesse a munkavállalót e kötelezettségére; az ugyanis nemleges tény bizonyítását jelenti, ha az alperes arra köteles, hogy bizonyítsa, nem engedélyezte az eltávozást a munkahelyről. A Kúria álláspontja szerint az alperes alappal hivatkozott a Pp. 3. § (3) bekezdése, 164. § (1) bekezdése, valamint a 206. § (1) bekezdése megsértésére. A felperes kötelezettségszegését az azonnali hatályú felmondásban a munkáltató a 2016. február 24-étől igazolatlanul történő távollétében, ennek indoka közlésének elmaradásában jelölte meg. Ezen indok valótlanságát a felperes arra hivatkozással állította, hogy őt a munkáltató szabadságra küldte. Nem vitatta tehát azt, hogy 2016. február 24-étől a munkahelyétől távol volt, és azt sem, hogy a keresőképtelensége február 29-én történő bejelentéséig a munkáltatóval a kapcsolatot nem vette fel, szabadságengedélyt nem töltött ki, a 2016. február 23-án történő távozását követően a jelenléti ívre ezt nem vezette fel, a közvetlen munkahelyi vezetőjével ezt nem közölte. Az alperesnél irányadó szabadságolási rend ellenére ennek megfelelő dokumentálása tehát nem történt meg. Erre tekintettel a felperest terhelte a perben a Pp. 164. § (1) bekezdés azon állítása bizonyítása, hogy szabadságon volt a munkáltató utasítására. Az erre vonatkozó tájékoztatása azonban mind első-, mind másodfokon elmaradt. A törvényszék tehát nem megfelelően alkalmazta a bizonyítási terhet, és a felperes távollétének igazoltsága bizonyítatlanságát jogszabálysértően [Mt. 64. § (2) bekezdés, 164. § (1) bekezdés] értékelte az alperes terhére.
Itt az emelhető ki, hogy miközben az alperes munkáltatónál volt szabadságolási rend, amelynek részét jelentette a szabadság dokumentálása, a felperes szabadságolása e dokumentációban való rögzítésének a hiánya már okirati bizonyítékként lehetett volna értékelhető a nemleges bizonyítandó tény bizonyítására, amely a munkáltató alperes rendelkezésére állt. Ennek ellenére - nem nyilvánvaló okból - mégsem látott elvi szinten lehetőséget a bíróság nemleges tény bizonyítására.
A Kúria Mfv.10.497/2013/4. sz. döntésében kimondta, hogy a Pp. 336/A. § (2) bekezdése alkalmazása kapcsán a Kúria korábbi határozataiban (pl. KGD 2012.140, Mfv.III.10.067/2012/4.) rámutatott arra, hogy a bizonyítási teher átfordulását nem eredményezi pusztán
- 49/50 -
annak állítása, hogy a közigazgatási szerv a tényállás-megállapítási kötelezettségének nem tett eleget, a Pp. e rendelkezése alkalmazáshoz a felperesnek a tényállás valótlanságát hitelt érdemlő bizonyítékkal kell cáfolnia. A munkaügyi bíróság eljárása során megsértette a Pp. 336/A. § (2) bekezdését azzal, hogy a rendelkezést - ítélete indokolásából kitűnően - pusztán a felperes tényállást vitató nyilatkozata alapján alkalmazandónak tekintette, ennek folytán az alperest nemleges tény (vagyis, hogy a munkavállalók foglalkoztatására nem munkaerő-kölcsönzés keretében került sor) bizonyítására kötelezte.
A Kúria Pfv.21.012/2017/10. sz. ([27]-[29] bek.) ítéletében kiemelte, hogy a másodfokú bíróság indokolásában kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság helyesen hárította át a bizonyítási kötelezettséget a felperesre. Rámutatott: A Ptk. 118. § (1) bekezdése szerinti jóhiszeműség azt jelenti, hogy az átruházáskor a szerző fél nem tudta, és nem is kellett tudnia, hogy a kereskedő (Kft.) nem volt tulajdonos. A logika szabályai szerint nemleges tény bizonyítására senkit nem lehet kötelezni, ennélfogva helyes volt az elsőfokú bíróság álláspontja, amely szerint a felperes bizonyítási kötelezettsége az alperes rosszhiszeműségének bizonyítására irányult. A másodfokú bíróság a jóhiszeműség fogalmából indult ki, amely szerint az alperesnek nem kellett tudnia, hogy a kereskedő (Kft.) nem tulajdonos. Nemleges tény bizonyítására pedig az alperest nem lehetett kötelezni, így az alperes jóhiszeműsége meglétének igazolása előzetesen nem volt szükséges. A Kúria rámutatott: a Pp. 164. § (1) bekezdése szerinti bizonyítási kötelezettséget az anyagi jogi szabályok alapján lehet megállapítani, az anyagi jogszabályok határozzák meg, hogy melyik félnek milyen tényt kell bizonyítania a polgári perben (EBH 2011.2351.). Az alperes a tulajdonjogát a jóhiszemű jogszerzésére alapította a Ptk. 118. (1) bekezdése alapján. E rendelkezés szerint két konjunktív feltétel bizonyítandó a tulajdonjog megállapításához, amelyek közül az egyik a jóhiszeműség. E körülmény valós tényként történő elfogadása tehát az alperes érdekében állt, ezért helytelen a jogerős ítéletnek az a megállapítása, hogy a felperesnek kellett bizonyítania az alperes rosszhiszeműségét.
A Legfelsőbb Bíróság Kfv.37.553/2009/9. sz. közigazgatási határozat bírósági felülvizsgálata tárgyában hozott határozatában kimondta, hogy a felperes által csatolt szabályzatok a hitelkérelem benyújtásának írásbeli módjára utalnak, azonban olyan típusú rendelkezést sem tartalmaznak, hogy a kérelem benyújtását az ügyfél irányába milyen módon kell igazolni.
A hitelkérelem benyújtásával összefüggésben annak is jelentősége van, hogy a közigazgatási perben a Pp. általános bizonyítási szabályai érvényesülnek, s abból következően felperest terhelte annak bizonyítása, hogy az alperesi határozat jogszabálysértő. A felperesnek ennek alapján azt kellett volna bizonyítania, hogy a közigazgatási határozat azért jogszabálysértő, mert a sérelem keletkezését nem is valószínűsítette, felperes tévesen hivatkozott arra, hogy ez valójában nemleges körülmény bizonyítását jelentené számára, mivel a bizonyításnak ez esetben a beavatkozó által előterjesztett nyilatkozatok és iratok tar-
- 50/51 -
talmát megcáfoló tények és körülmények előadására kellett volna irányulnia. A felperes azonban sem a közigazgatási per során a működési körében kiadott 2007. március 5. és 27-i levelek szóhasználataival és tartalmával szemben érdemi bizonyítást nem tudott előterjeszteni, illetőleg az általa előadott nyilatkozatok, valamint beterjesztett szabályzatok konkrét bizonyítékként nem voltak elfogadhatók, mint ahogy arra az elsőfokon eljárt bíróság helyesen mutatott rá.
A Kúria Pfv.20.780/2019/5. sz. ítéletében ([13] bekezdés) rámutatott, hogy nem volt vitás a per során, hogy a meghatározott pénzösszeget a felperes nem az adott napon adta át az alperes jogelődjének. Ilyet a felperes sosem állított, a másodfokú bíróság álláspontjának megfelelően pedig a kölcsönszerződés nincs alakisághoz kötve, nem volt tehát kizárt, hogy a felek között ezt megelőzően már szóban kölcsönszerződések jöttek létre és utóbb az előzményeket írásos szerződésben rögzítették. Az okirat szerint a kölcsönként átadott összeg 4.500.000 forint volt, amellyel szemben azonban az előzőekben kifejtettek alapján lett volna helye ellenbizonyításnak az alperes részéről. A másodfokú bíróság ezért hívta fel az alperest arra, hogy az okirattal szemben bizonyíthatja a kölcsönösszeget, amely ennek megfelelően nem nemleges tény bizonyítására, hanem az okirattal szembeni bizonyításra irányult. Az alperesnek fennállt volna a lehetősége arra, hogy bizonyítsa, hogy az okiratban szereplő összegnél kevesebbet kapott kölcsön, erre azonban nem került sor, így a kölcsön összege az okirat által bizonyítottan 4.500.000 forintban volt meghatározható.
A Kúria Pfv.20.967/2018/9. sz. ítéletében ([23]-[25] bek.) kimondta, hogy az I. rendű alperes terhére megállapított jogsértéssel összefüggésben, mely szerint valótlanul állította, hogy az édesanyja több fontos gyógyszert nem kapott meg, illetve elfelejtették odaadni a vérnyomáscsökkentő gyógyszerét, a másodfokú bíróság nem nemleges tény bizonyítását várta el az I. rendű alperestől, hanem a lefolytatott bizonyítás eredményét értékelve állapította meg, hogy bizonyítatlan maradt az, hogy az I. rendű alperes édesanyja a halálát megelőzően nem kapta meg a fontos gyógyszereket. Kiemelte, hogy az elsőfokú bíróság a szóban forgó közlés valóságának bizonyítására terjedelmes bizonyítást folytatott le, majd ennek eredményeként a per adatait az első- és másodfokú bíróság a Pp. 206. § (1) bekezdése alapján a maguk összességében értékelték és meggyőződésük szerint bírálták el. A felülvizsgálati eljárásban a bizonyítékok felülmérlegelésére és a tényállás megváltoztatására csak kivételesen, abban az esetben kerülhet sor, ha az eljárt bíróság a mérlegelés körébe vont adatok és bizonyítékok megállapítása és azok egybevetése során az ügy érdemére kiható, nyilvánvalóan helytelen, iratellenes, kirívóan okszerűtlen, vagy a logika szabályaival ellentétes következtetésre jut. (BH2002.29., BH1993.768., BH1999.44.) A perbeli esetben ez nem volt megállapítható. Az elsőfokú bíróság a bizonyítékokat egyenként és a maguk összességében is értékelve jutott arra a következtetésre, hogy az I. rendű alperes állítása a valóságnak nem felelt meg. A másodfokú bíróság a per adatai alapján a tényállás kiegészítése után és a bizonyítékok részletes, kimerítő elemzése alapján jutott az elsőfokú bírósággal azonos következtetésre. Az I. rendű alperes felülvizsgálati kérelmében a bizonyítékok köréből kiragadta az egyéni gyógyszer-nyilvántartási adatlapot és egy tanú vallomását az adatlap kitöltésének rendjére vonatkozóan. Önmagában azonban a gyógyszerelés rendszerében az otthon által vezetett dokumentációk vezetésének esetleges
- 51/52 -
hiányossága az eljárt bíróságok mérlegelését nem teszi kirívóan okszerűtlenné. Azt, hogy az I. rendű alperes édesanyja az előírt gyógyszereit folyamatosan megkapta, ugyanakkor az otthon dolgozóinak vallomása, a boncjegyzőkönyv (amely szerint a hatóanyagok az elhunyt szervezetében a megfelelő mennyiségében kimutathatók voltak), valamint maga az I. rendű alperes nyilatkozata (mely szerint az édesanyja a halála előtti napon az ő közbenjárására megkapta a vérnyomáscsökkentő gyógyszert) alátámasztotta.
A Kúria Pfv.22.154/2017/17. sz. ítéletében ([17]-[19] bek.) egyetértett a felperes érvelésével annyiban, hogy a fél általában nemleges tény bizonyítására nem kötelezhető. Jelen ügyben álláspontja szerint azonban az igényérvényesítésre olyan időpontban került sor, amikor a bizonyításra egyébként kötelezett fél az időmúlásra tekintettel nem tudott annak eleget tenni, így a bizonyítási teher megfordult. Mindennek azonban a jogvita elbírálása szempontjából nem tulajdonított jelentőséget, mert a jogellenes mulasztás megállapíthatósága esetén is hiányzik a kártérítési felelősség fennállásának további eleme, a felróhatóság. A bizonyítási teherrel kapcsolatban a Kúria az elsőfokú bírósággal értett egyet. A felperes a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján - hivatkozásával ellentétben - nem volt nemleges bizonyításra kötelezett, ugyanis a bírósági jogkörben okozott kár vonatkozásában neki kellett bizonyítania az alperes mulasztásban megnyilvánuló jogellenes magatartást és az ezzel okozati összefüggésben őt ért nem vagyoni hátrányt. A perben rendelkezésre álló adatok alapján az elsőfokú bíróság helyesen foglalt állást úgy, hogy a felperes a rá háruló bizonyítási kötelezettségnek nem tett eleget. A felperes bizonyítási teher telepítésével kapcsolatos kifogására tekintettel a Kúria - az alperes felülvizsgálati ellenkérelmében előadott érvelésével egyezően - rámutatott, hogy a másodfokú bíróság a bizonyítási tehertől függetlenül nem a mulasztás tényének bizonyítatlansága miatt tartotta alaptalannak a keresetet, hanem a felróhatóság és az okozati összefüggés hiánya miatt.
A Fővárosi Ítélőtábla Pf.6.20.127/2006/3. sz. döntésében kimondta, hogy a fél számára a nemleges tény bizonyítása súlyos terhet ró, ezt azonban nem az elsőfokú bíróság, hanem a Ptk., valamint a felek szerződésének idézett rendelkezései telepítették a felperesre. Önmagában a bizonyítás nehézségei nem mentesítik a felperest a Pp. 164. § (1) bekezdésében előírt kötelezettsége alól. A felperesnek ezzel, valamint a Pp. 3. § (3) bekezdésével összhangban azt kellett bizonyítania, hogy az indítókulcs be nem jelentett másolása nem hatott közre a biztosítási esemény bekövetkezésében. E nemleges tény kétséget kizáró bizonyításának alapvető módja annak bizonyítása, hogy a káresemény más módon következett be. Erre közvetlen bizonyítékok alapján a felperesnek akkor lett volna lehetősége, amennyiben a nyomozás sikerre vezet, és az elkövető kihallgatása alapján megállapítható lett volna az elkövetés módja. Ennek hiányában közvetett módon kellett volna bizonyítania, hogy a biztosítási esemény a kulcs másolásától függetlenül következett be, ami nem vezetett sikerre.
- 52/53 -
Itt az emelhető ki egyrészt, hogy a közvetett bizonyítékok indokolás nélküli kirekesztése a mérlegelendő bizonyítékok köréből nehezen védhető. Másrészt miközben a Ptk. 6:104. § (1) bekezdés i) és j) pontjai szerint fogyasztó és vállalkozás közötti szerződésben tisztességtelennek minősül különösen az a kikötés, amely kizárja vagy korlátozza a fogyasztó peres vagy más jogi úton történő igényérvényesítési lehetőségeit, különösen, ha - anélkül, hogy azt jogszabály előírná - jogellenesen leszűkíti bizonyítási lehetőségeit vagy olyan bizonyítási terhet ró rá, amelyet az irányadó jogi rendelkezések szerint a másik félnek kell viselnie és az érvénytelenségi perekben felmerülő egyes eljárásjogi kérdésekről szóló 2/2010. (VI. 28.) PK vélemény 4. a/ pontja lehetővé teszi a bíróságnak, hogy a rendelkezésre álló bizonyítási anyag alapján tényként egyértelműen megállapítható, nyilvánvaló semmisséget hivatalból észlelje, ezzel a lehetőséggel azonban nem élt a bíróság jóllehet maga mutatott rá, hogy súlyos terhet rótt a félre a szerződéssel telepített bizonyítási teher.
A döntések vizsgálatára - ahol ez szükségesnek tűnt - elsősorban azok releváns tartalmának ismertetését követően került sor, másodlagosan közülük egyesek a II. részben kerülnek további elemzésre. Itt elég csupán azt hangsúlyozni egyrészt, hogy a bírói gyakorlat széttartó abban a kérdésben, hogy lehetséges-e általában nemleges tény bizonyítása, másrészt a bírói gyakorlat eseteként a konkrét féltől való elvárhatósági elemet is figyelembe veszi, amelyről néha egyértelműen, máskor csak közvetve tesz említést, a bizonyítás lehetetlenségére, súlyosan terhes voltára utalással.
A dolgozat második részében foglalt elméleti alátámasztást megelőzően előrebocsátható, hogy az a gyakorlati irány tűnik helyeselhetőnek, amely felismeri, hogy nemleges bizonyítandó tény bizonyítható pozitív, de akár negatív bizonyító tény bizonyításával is, számol az adott esetben a bizonyítással terhelt fél bizonyítási lehetőségeivel, kifejezetten mérlegeli az elvárhatóságot, és nem tartja általában lehetetlennek a nemleges tény bizonyítását. ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Megbízott előadó, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Polgári Jogi Tanszék.
Visszaugrás
