Szászy Istvánnak - a beköszöntő diktatúra hajnalán - 1948-ban közzétett átfogó, indokolása tanúsága szerint tudományos alapossággal megalkotott nemzetközi magánjogi törvénytervezete bár nem vált törvénnyé, jelentős hatást gyakorolt a magyar nemzetközi magánjogi gondolkodásra, és merített tanulságaiból a későbbi magyar nemzetközi magánjogi kodifikáció is. Az elméleti igényességgel megalkotott megoldások számos esetben összevethetők az európai uniós kollíziós jogfejlődés és kodifikáció megoldásaival is.
Szászy István[1] 1948-ban tette közzé nemzetközi magánjogi törvénytervezetét (a továbbiakban: Tervezet).[2] A nemzetközi kollíziós magánjog minden kérdésére, továbbá a joghatóság, a külföldi bírósági határozatok és hatósági intézkedések elismerésének és végrehajtásának, valamint a külföldi perjog alkalmazásának alapvető szabályaira is kiterjedő, átfogó Tervezet példa nélküli volt a maga korában. A nemzetközi kollíziós magánjog fő kérdéseinek írott szabályokban történő megfogalmazására sor került ugyan már a 19. században, de a Szászyéhoz hasonló átfogó kodifikációra a II. világháborúig, sőt még utána évtizedekig nem akadt példa.
A francia Code civil néhány alapvető elvet lefektetett ugyan, mint például az állampolgárság elvét és a közrendi jogszabályok territoriális jellegét, de részletszabályokat csak néhány kérdésben tartalmazott.[3] Hasonlóan sporadikus volt a nemzetközi magánjogi szabályok tekintetében az osztrák ABGB is.[4] Ezeknél ugyan részletesebb szabályozást nyújtott az 1896-ban elfogadott német EGBGB, de átfogó karaktert ennek a törvénynek is csak az 1986. évi módosítás adott, amely kiegészítette rendelkezéseit a szerződésen kívüli kötelmi jogi és a dologi jogi viszonyokra vonatkozó kollíziós szabályokkal.[5] A törvény kompletté válásához pedig még 1997-ben és 1999-ben is kiegészítésekre volt szükség.[6] Az ugyancsak magas szintű magánjogi kultúrával rendelkező Svájc csak 1987-ben jutott el a Szászyéhoz hasonló, valóban átfogó törvény megalkotásához, azt megelőzően az 1891. évi letelepedési törvény és az 1907. évi ZGB voltak e jogterület írott forrásai.[7] Érdekes módon inkább Európán kívül, mindenekelőtt Dél-Amerikában alkottak átfogóbb törvényeket;[8] lehet, hogy ez azzal függött össze, hogy ezek az államok
- 185/186 -
százezerszámra fogadtak be európai bevándorlókat.[9] Témánkra tekintettel feltétlenül említenünk kell Egyiptom 1948-ban elfogadott magánjogi törvénykönyvének a nemzetközi kollíziós szabályokat tartalmazó Első Fejezetét, mert annak tervezetét az egyiptomi kormány megbízásából 1939-1941 között Szászy István készítette.[10]
Mindent összevetve, Szászy Tervezete és részletes, tudományos igényű, monográfiaértékű Indokolása (140 oldalon) a maga átfogó jellegével és szakmai igényességével a maga korában kiemelkedő színvonalú és jelentőségű törvénymű volt, sőt annak tekinthető ma is. Külön említeni kell világos szerkezetét és szabatos nyelvezetét. Előnyére vált volna az új kódexnek,[11] ha e tekintetben többet tanult volna Szászy Tervezetéből.
Átfogó rendezést célul tűző kiindulópontja ellenére, Szászy Tervezete tudatosan kerülte a kazuisztikát, bár szabályai így is 129. §-t töltenek ki. Szászy tisztában volt a külföldi törvények hiányaival, és arra törekedett, hogy a magyar és a külföldi bírói gyakorlatban felmerült valamennyi olyan kérdést szabályozási körébe vonjon, amely törvényi rendezést kíván. A fennálló jogból: a törvényi szabályokból és a bírói döntésekből indult ki, és alapvetően elfogadta a de lege lata jogi helyzetet. Ettől való eltérést csak ott tartott szükségesnek, ahol a módosítást fontos jogpolitikai megfontolások indokolták. Szászy joggal mondhatta el, hogy a Tervezet elkészítésekor ismerte a nemzetközi magánjog tudományának legújabb elméleti eredményeit és vitáit. Mint ahogy maga megállapította, a jogirodalomban vitás kérdésekben olyan megoldást igyekezett választani, amely a nemzetközi forgalom érdekeinek és a különös magyar szempontoknak (például Magyarország adós állam jellegének) a legjobban megfelel.[12] Rendkívül korszerű volt Szászy felfogása abból a szempontból is, hogy Tervezete a nemzetközi forgalmat a jogbiztonság növelésével törekedett segíteni, és a nemzetközi döntési harmóniát kívánta biztosítani: "sub diversitate iudicum una iustitia".[13]
Fél évszázaddal az Amszterdami Szerződés,[14] és az ezáltal lehetővé tett közös európai nemzetközi magánjogi jogalkotás előtt, Szászy joggal állapította meg, hogy a nemzetközi magánjog normái az adott jogrendszer belső szabályai, és jellegüket tekintve utaló szabályok, olyan csonka jogtételek, amelyek a teljes jogszabállyá váláshoz - a saját jogrendszerből, kivételesen külföldi jogrendszerből vagy egyenesen metajurisztikus elvekből - tartalmi kiegészítésre szorulnak.[15]
A Tervezet "Általános rendelkezései" (1-38. §) között a természetszerűen idetartozó kérdések (renvoi, minősítés, közrendi záradék, erősebb kapcsolódás, a külföldi jog tartalmának megállapítása, viszonosság, kisegítő jog) mellett a legáltalánosabb joghatósági, elismerési és végrehajtási, továbbá perjogi szabályok találhatók. Ugyancsak itt kaptak helyet a jogügyletre és az elévülésre alkalmazandó jogot meghatározó normák. Itt szerepel végül egy a külföldi természetes és jogi személyek vagyonszerzését érintő, azt megdönthetően vélelmezett alaki viszonosságtól függővé tevő szabály is (19. §). Ilyen rendelkezések más jogrendszerekben a "külföldiek jogába" (condition des étrangers, Fremdenrecht) tartoznak. A "Különös rendelkezések" (39-123. §) lényegében a magyar anyagi magánjog belső rendszere szerinti sorrendben kerültek a Tervezetbe: a jog- és cselekvőképességre irányadó jog meghatározásától kezdve a dologi jogi, kötelmi jogi és családjogi rendelkezéseken át egészen az öröklési jogi szabályokig.
1. A gyakorlatra orientáltsága mellett ki kell emelni a Tervezet elméleti igényességét. A maga korában még erősen vitatott, sőt mindmáig ellentétes nézeteket kiváltó teoretikus problémákkal kapcsolatban a Tervezet Indokolása kimerítően ismerteti a szembenálló elméleti felfogásokat, amelyeknek alapos mérlegelése után alakította ki a szerző saját álláspontját.
Ennek az igényes megközelítésnek a példájául - többek között - megemlíthetjük a renvoi (11. §) és a minősítés (14. §) kérdéseinek tárgyalását.[16]
A Tervezet általános elméleti megalapozásának Szászy tíz évvel korábban megjelent monográfiáját lehet tekinteni.[17] Néhány helyen, így például éppen a renvoi kérdésében, a szerző időközben részben megváltoztatta vélemé-
- 186/187 -
nyét: logikailag nem tartotta már elfogadhatatlannak a vissza- vagy továbbutalást, belátta, hogy az nem vezet feltétlenül circulus vitiosushoz. Végeredményben mégis fenntartotta korábbi álláspontját, és a Tervezetben is elvetette a renvoit.[18] Ez az alapállás a Tervezet idején uralkodónak volt tekinthető. Ezután viszont a nemzetközi magánjog tudománya fokozatosan eltávolodott a renvoit mereven és kategorikusan elutasító állásponttól, a 20. század második felében már többségben voltak azok a felfogások, amelyek - meghatározott korlátok között - helyeselték és elfogadták a vissza-, illetve továbbutalást.[19] Az is megállapítható ugyanakkor, hogy a probléma ma különböző okokból veszít jelentőségéből.[20] A kollíziós jogi nemzetközi egyezmények döntő többsége eleve kizárja a renvoi lehetőségét. Így például a II. világháború utáni összes hágai egyezmény kifejezetten a kijelölt ország tárgyi szabályainak alkalmazását mondja ki, kirekesztve a kollíziós jog figyelembevételét és ezzel a renvoit. Ennek kézenfekvő magyarázata az, hogy az ilyen egyezményben részes államok fórumai ugyanarra a tényállásra ugyanazt a kollíziós szabályt (és így ugyanazt az anyagi jogot) alkalmazzák. Az egységes kapcsolóelv miatt az egyezményben részes államok viszonylatában nem jöhet létre renvoi-szituáció, és renvoi nélkül megvalósul a nemzetközi magánjog alapvető eszménye: a nemzetközi döntési harmónia.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
