A tudományos továbbképzés jelenlegi rendszere 1993 óta működik, s az elmúlt 16 év akár elég is lehetett volna ahhoz, hogy ez a jogintézmény a felsőoktatási jogban és a tudományos közvéleményben megszilárduljon. Ugyanakkor az elmúlt másfél évtizedben a felsőoktatási jog egésze is állandó mozgásban volt, s ezen belül a doktori képzésre vonatkozó törvényi és végrehajtási rendeleti szabályozás is többször - néha koncepcionálisan, néha koncepció nélkül - változott. A 2007-es év szabályzatalkotási kötelezettségei, valamint az elmúlt hónapok törzstagi akkreditációja kapcsán valamennyi doktori iskola és a doktori iskolához bármely módon kapcsolódó oktatók és kutatók lázban égtek, és ennek kapcsán újra és újra felszínre kerültek a képzés helyével, színvonalával és szabályozásával kapcsolatos lényegi és részletkérdések egyaránt.
Az egyetemi oktatói karban uralkodónak mondható az az álláspont, hogy most van igazán a helyén a tudományos minősítés rendszere, végre megkapták az egyetemek azt a jogot, amitől - többek között - igazán egyetemek, és nem kell a rendszeren finomítani. Mások - főként a társadalomtudományi területeteken - némi nosztalgiával vágynak a kandidátusi fokozat visszaállítására, mert véleményük szerint az képviselte az igazi minőséget. Ez az ellentmondás mutatja tehát, hogy még sincs annyira egyértelműen a helyén a doktori képzés a felsőoktatási rendszerben, ha két gyökeresen eltérő álláspont mentén oszlik meg az oktatói, kutatói kar. Az MTA Állam- és Jogtudományi Bizottsága nemrégiben napirendjére tűzte a PhD-oktatás és a fokozatszerzés tapasztalatait, és a bizottsági ülésen rendkívül izgalmas kérdések vetődtek fel. Mi a doktori képzés célja? Mi a viszonya a kandidátusi, majd később az MTA doktori címhez? Mivel ezek a kérdések ma is foglalkoztatják a képzésben résztvevőket, úgy vélem, hogy beszélnünk kell róla, mert csak akkor tudunk a gondjainkra bízott hallgatóknak színvonalas képzést nyújtani, amely mind a hazai, mind a nemzetközi megmérettetésben kiállja az összehasonlítás próbáját.
Dolgozatomban két oldalról szeretném a doktori képzés célját megvizsgálni. Egyrészt: hogyan jelenik meg a cél a felsőoktatási joganyagban? Másrészt: milyen jogalkalmazási gyakorlatok élnek akár egymás mellett is a különböző tu-
- 155/156 -
dományterületeken? Az MTA Állam- és Jogtudományi Bizottságában elkezdett, de korántsem lezárt igen izgalmas beszélgetés folytatásaként a cikkben foglaltakat vitaindítónak szánom, bár a vita különböző fórumokon már 16 éve folyik. A jogtudományban azonban nem "beszéltük ki" ezeket a kérdéseket. Az alábbiakban összefoglalt érvekkel talán hozzájárulhatok ahhoz, hogy a jogtudományi doktori képzés még színvonalasabb, egységesebb és az osztatlan alapképzéshez szervesebben kapcsolódó legyen.
A doktori képzés 1993-as indulása óta eltelt alig több mint másfél évtized alatt a korábbi tudományos minősítési rendszertől alapjaiban eltérő rendszer alakult ki. A jogi szabályozás kezdetektől legnagyobb hiányossága, hogy nem szól a doktori képzés céljáról vagy céljairól. Ez annak a fényében sem menthető hiányossága a szabályozásnak, hogy ha megvizsgáljuk a mindenkori etalonnak minősülő korábbi kandidátusi fokozatra vonatkozó szabályozást, ott sem találunk definíciót a közigazgatási szabályozás indokaira.
A kandidátusi fokozat - PhD-fokozat közötti különbséget hangsúlyozók elsősorban a már elnyert fokozat oldaláról, tehát a végtermék minősége oldaláról közelítik meg a problémát. A tudományos fokozatokról és a tudományos minősítésekről szóló 1983. évi 24. sz. tvr. 1. § (1) bekezdése szerint "a társadalom és a tudomány fejlődése érdekében kifejtett eredményes tudományos tevékenységért tudományos fokozat adományozható. Tudományos fokozatot az a személy nyerhet el, aki e törvényerejű rendeletben foglalt követelményeknek megfelel."
A tvr. megkülönböztetett külön jogszabályok szerint megszerezhető egyetemi tudományos fokozatot (dr. univ. ), ill. a tvr. 2. § (1) bekezdése szerint "a tudományos minősítés keretében "tudomány kandidátusa" és "tudomány doktora" tudományos fokozatot (a továbbiakban: kandidátusi és doktori fokozat). A szabályozás 5. §-ának (3) bekezdése szerint: "a pályázó a kandidátusi fokozat megszerzésére szervezett tudományos továbbképzésben vagy ilyen képzésen kívül készül fel". A tvr. tehát nem elsősorban a fokozathoz vezető utat, hanem annak a végeredményét szabályozta, és nem kívánta meg a kötelező képzést a fokozat megszerzéséhez. Az egyéni felkészülésnél mégis abból indult ki a jogalkotó, hogy az egyéni felkészülő egyetemen vagy kutatóintézetben dolgozott, hiszen előírta, hogy a kutatóhelyen kutatóhelyi vitát kellett folytatni az eljárás kezdete előtt. Sőt, ha valaki mégsem ezeken a helyeken dolgozott, akkor a TMB-től kérhette a téma előzetes jóváhagyását, míg ezt az egyetemi/kutatói szféra alkalmazottainál nem szabályozták, ugyanis eleve feltételezték, hogy ott a tudományos közösség, ill. a szakmai főnök eldönti, hogy kutatható-e a téma vagy sem. A szabályozás logikájából, a jogszabály tárgyi és személyi hatályából következően egyértelműnek tűnik, hogy a PhD-képzés előtti tudományos
- 156/157 -
továbbképzés egyértelműen az egyetemi ill. kutatói szférát célozta meg, és bár nem zárta ki az azon kívül dolgozókat, őket a szabályt erősítő kivételnek tekintete, és a rájuk vonatkozó kivételes követelményeket is az egyetemi/kutatói szférához igazította. Ebből következően alappal vonhatjuk le azt a következtetést, hogy a kandidátusi fokozat célja elsősorban az egyetemi oktatói és kutatói utánpótlás biztosítása volt.
Mindenképpen meg kell említeni, hogy az oktatásról szóló 1985. évi I. tv. (az a bizonyos korábbikban említett "külön jogszabály") már tudományos fokozatként definiálja az egyetemi tudományos fokozatot, a doctor universitatist, de ezt a kandidátusi fokozat alatt helyezte el a rangsorban. Míg ugyanis a kandidátusi fokozat az önálló tudományos kutatásra való alkalmasság megítélése volt, a dr. universitatist a jogszabály akként definiálta, hogy "az egyetemek az olyan személyeknek, akik valamely tudományterületen az egyetemi végzettség megszerzéséhez szükségesnél magasabb fokú tárgyismeretről és a tudományos kutatás módszereinek alkalmazásában való jártasságról bizonyságot adtak, egyetemi tudományos (doctor universitatis) fokozatot adományozhatnak." Vagyis aki többet tudott az alapdiploma követelményeinél, és a tudományos kutatás módszertanában nagyobb jártasságot árult el, mint a többiek, az kaphatott dr. universitatis. fokozatot, amelynél azonban a jogszabály nem követelte meg az önálló tudományos eredményeket! Ennek később a PhD-fokozat viszonyítási pontjainak meghatározásánál lesz jelentősége, ugyanis a kandidátusi fokozatnál nem csak a kutatási módszerekben való jártasságot, hanem az új tudományos eredményt is megkövetelte a jogszabály. A tvr. kimondta, hogy "tudományos fokozat nem adományozható olyan munka alapján, amelynek témája a társadalom és a tudomány fejlődését nem szolgálja, új tudományos eredményt nem tartalmaz, tartalma és szellemisége nincs összhangban a korszerű tudományos szemlélettel és módszerrel." Manapság elfelejtett, de jelentős szabálya volt az 1985-ös egységes oktatási törvénynek, hogy először itt jelent meg a felsőoktatási intézmények kötelezettségei között a tudományos továbbképzés művelésének kötelezettsége. A törvényalkotó a felsőfokú továbbképzés önálló képzési formájaként határozta meg a tudományos továbbképzést. Az önálló tudományos továbbképzés törvényi szabályozását több okkal is alá tudjuk támasztani. Az egyik objektív, a korábbi szabályozásokból fakadó logikus ok. A tudományos fokozatokról és minősítésekről szóló tvr. már intézményesítette az egyetemek által kiadható kisdoktorit, tehát erre mindenképpen szabályt kellett alkotni, hogy megkülönböztessék a korábbi, nem tudományos fokozatként kiadott egyetemi doktori címektől. A szubjektív okok a jogalkotási eljárásban keresendők, és ma már nehezen bizonyíthatók. Az 1985. évi I. tv. ugyan egységesként kezelte az oktatást, de a jogalkotók már akkor számítottak rá, hogy nem több évtizedre szóló jogszabályt alkotnak. A jelen dolgozat szerzőjének személyes szubjektív emlékei vannak erről a szabályozásról. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy - kezdetben mint tanítvány, később pedig már mint kollé-
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
