A közvetítői törvény megalkotásának egyik célja az volt, hogy minél szélesebb körben ismertté tegye a mediációs eljárás igénybevételének lehetőségét.[1] A jogszabály ezt a célt elérte. Míg hazánkban az 1980-as években el sem tudtunk képzelni ilyen megoldásokat, addig mára a mediáció egy széles körben elterjedt és ismert, nem utolsósorban hatékony perelterelő, vitarendező módszerré vált.[2] A polgári ügyekben folytatott közvetítői tevékenység szabályozásával kapcsolatban itt szükséges megjegyezni, hogy az új Pp. szakértői javaslata[3] külön fejezetben (XXX. Fejezet) szabályozta volna a közvetítői tevékenység szabályait a 2002. évi törvény Pp.-be történő implementálásával. Király Lilla álláspontja szerint erre azért lett volna nagy szükség, hogy "az új Pp.-nek a perpótló alternatívákkal való kapcsolatát rendezze és azokat a köztudatban jobban népszerűsítse, mivel a közvetítői eljárásoknak egyre nagyobb a jelentősége, nemcsak a - külföldi elem nélküli - magyar jogvitákban, de a határon átnyúló jogvitákban".[4] Az új polgári perrendtartásról[5] szóló törvényben erre nem került sor, de úgy gondolom, hogy megvalósítása csak idő kérdése, mert a szakmai létjogosultsága vitathatatlan, inkább a köztudatban és a szakmai szereplők körében szükséges a mediáció további "népszerűsítése".
A családi viták, konfliktushelyzetek sokfélék, de ezek közül két nagyobb területet meg tudunk jelölni, amelyben a közvetítésnek komoly szerepe lehet Az egyik: a családi és válási mediáció; a másik: iskolai és gyermekintézményi mediáció.[6] Jelen írásomban a családi és válási mediációra fókuszálok. Ebben a körben a közvetítésre sor kerülhet anélkül, hogy a felek között bírósági eljárás lenne folyamatban, de akkor is, amikor már folyamatban van a bírósági eljárás. Azokban az esetekben, ahol nincs bírósági eljárás folyamatban, a felek mediátort keresnek fel, úgynevezett piaci mediátort, aki arra megfelelő képzettség és felhatalmazás mellett tudja elősegíteni, hogy a felek között a vitás kérdésekben megállapodás szülessen. Ezekre a legkülönfélébb konfliktushelyzetekben kerülhet sor, például élettársak közötti, házastársak közötti, szülő-gyermek közötti vitákban. Ez teljesen önkéntes, tehát a felek akaratától függ, sor kerül-e mediációra. A bírósági közvetítés ettől többek között abban különbözik, hogy csak akkor kerülhet a konfliktus bírósági közvetítő elé, ha a bíróságon már van folyamatban egy eljárás. A bírósági közvetítés szabályai szerint a közvetítést az eljárásban részt vevő bírósági titkártól vagy bírótól független bírósági közvetítő végzi. Bírósági közvetítő elé úgy kerülhet a felek konfliktusa, ha az eljárásban a felek jelzik ezt a szándékukat és az eljárás szünetelése mellett elindul a közvetítés, de sor kerülhet rá úgy is, hogy az eljáró titkár vagy bíró kötelezi erre a feleket (az eljárás felfüggesztése mellett). Itt sem sérül alapvetően a mediáció egyik legfőbb szabálya, az önkéntesség. A kötelezés esetén a feleknek el kell ugyan kezdeni a közvetítői folyamatot és az első ülésen meg kell jelenniük, a továbbiakban azonban a részvétel már nem kötelező.
Magam a mediáció elkötelezett híve vagyok, több érzékenyítő tanfolyamon is részt vettem. Felmerült bennem például az is, hogy milyen lehetőséget rejtene magában az, ha bizonyos mediációban alkalmazott módszereket a perrendtartás is átvenne. Itt arra gondolok, hogy akár jogszabályi szinten is lehetne szabályozni például a különtárgyalás intézményét.[7] Ugyanakkor sajnos bármennyire is látjuk, hogy ez esetleg a perben nagyot lendíthetne az egyezség megkötésén, nyilvánvalóan aggályos és jelenleg ettől, jogszabályi felhatalmazás nélkül odaveszne a bíró pártatlanságába vetett hit. Pedig a me-
- 28/29 -
diátor sem válik elfogulttá pusztán azáltal, hogy a különtárgyalás eszközét használja. Minderre csak azért tértem ki, hogy egyértelművé tegyem a mediációval kapcsolatos pozitív hozzáállásomat.
Jelen írásomban a kérdést mégis a megszokott megközelítéshez képest a másik oldalról vizsgálom, mert ez is nagyon fontos, még ha kevésbé szívesen beszélünk is róla. Azzal foglalkozom, melyek azok az esetek, amelyben jogszabály nem tiltja ugyan a közvetítést, azonban a mediáció mégsem lehetséges, vagy legalábbis minimális a megállapodás létrejöttének az esélye. Kutatási módszertanom a saját tapasztalataim összegyűjtésén kívül az interjúkészítés volt olyan kollégákkal, akik vagy mediátorként működnek, vagy hivatásuk gyakorlása során szoros kapcsolatba kerülnek a mediációval.
Aki kicsit is foglalkozik a közvetítéssel, pontosan tudja, hogy milyen előnyei és hátrányai vannak a mediációnak a bírósági eljárásokkal szemben. Ugyanakkor - a bírósági közvetítőket kivéve - a két szakma nem igazán átjárható, legalábbis párhuzamosan nem lehet valaki mediátor is és bíró is. Bármennyire is markánsak a különbségek a mediációs és a bírósági eljárás között, kijelenthetjük, hogy egy jó és gondos bíró igyekszik hosszú távra megoldani az ügyet, feloldani a felek konfliktusát. Ez természetesen sok odafigyelést és munkát igényel, de nem lehetetlen.
Sajnos akadnak ugyanakkor olyan típusú konfliktusok, amelyek feloldásához, tapasztalataim szerint a mediáció és a mediátor is eszköztelen. Ezekben az esetekben csekély sikerrel kecsegtet egy közvetítői eljárás, és nagyjából egy módon lehet lezárni a felek vitáját, mégpedig azzal, ha a bíróság dönt és ítéletet hoz. Ezek többnyire olyan értékalapú viták, ahol tulajdonképpen a bíróság is csak a pert tudja eldönteni, de nem tudja feloldani a felek konfliktusát. Olyan esetekre gondolok például, ahol a szülők küzdenek egymással a szülői felügyeletért és a vitájuk középpontjában az áll, hogy a kapcsolatuk, házasságuk alatt az egyikük egy olyan vallási csoportba, egyházba tért be, melyet a másik fél bár talán megpróbált, de hosszú távon nem tudott tolerálni. A per középpontjában ez a problémahalmaz áll, a felek gondolkodási terét, egymáshoz való viszonyukat ez tölti ki. Az egyik szülő szerint mindennek ez az oka, ezért nem úgy nevelődnek a gyerekek, ezért változott, romlott meg a kapcsolatuk, ezért tartja alkalmatlannak a másik szülő a vallásos szülőt a gyermek nevelésére. Ez az a helyzet, amikor - véleményem szerint - a bíróságnak a pert el kell döntenie, meg kell határoznia, hogy melyik szülőt jogosítja fel a szülői felügyeleti jogok gyakorlására, de a felek azon értékvitáját, hogy ez a vallás "jó-e" vagy "jobb-e", mint egy másik, természetesen a bíróság sem hivatott eldönteni. A felek ilyen esetekben nem látnak annál tovább, mint hogy mindennek "ez" az oka, lényegében minden feltett kérdésre ezen a sajátos szemüvegen keresztül adnak választ. Ezért aztán egy ilyen alapú konfliktus nehezen vagy sehogyan se mediálható.
Hasonló a helyzet azokban az esetekben, amikor több év házasság, élettársi kapcsolat és közös gyermekvállalást követően az egyik félről kiderül, hogy az azonos neműekhez vonzódik. A szülők szétköltöznek, és nem tudnak megállapodni arról, hogy melyikük gondozásában maradjon a gyermek. Innentől kezdve a "sértett" szülő érvrendszere teljesen beszűkül abba az irányba, hogy a másik alkalmatlan a gyermek nevelésére, hiszen nem nevelkedhet a gyermek a továbbiakban két nővel vagy két férfival. Itt sem tartom persze eleve lehetetlennek az eredményes közvetítést. A tapasztalat azonban az, hogy - számolva a hosszabb bírósági eljárással is - megnyugtatóbb számukra, ha egy harmadik személy (a bíró) dönti el a kérdést, ezzel ugyanis a döntés összes felelősségét áthárítják rá. Nekünk, bíráknak ugyanakkor azért nehéz ezekben az esetekben dönteni, mert míg a felek az adott központi problémájuk körül keringenek és nem látnak rajta túl, illetve mindennek az okát abban látják - nekünk anélkül kell és szabad csak eldöntenünk az ügyet, hogy állást foglalnánk akár a vallási, akár a szexuális irányultság kérdésében. Ugyanakkor a felek "beszűkült tudatállapota" mellett kell lefolytatni a bizonyítási eljárást, és dönteni az ügyben, ami nem egyszerű feladat.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
