Megrendelés

Ajánló (Fundamentum, 2006/3., 163-166. o.)

Szente Zoltán: Európai Alkotmány- és parlamentarizmustörténet

Szente Zoltán nagyon informatív és tartalmas könyvet tett elénk, mely az európai alkotmány- és parlamentarizmus történetét dolgozza fel. A könyv a 2003-ban Mezey Barnával közösen írt, hasonló címmel megjelent munka második kötete. A vállalkozás nagyságrendjét jelzi, hogy nem nagyon találkozhatunk olyan átfogó és rendszeres alkotmánytörténeti munkákkal Európában, amelyek a közelmúlttal, sót részben már a jelen történéseivel is foglalkoznának, Vajon miért nincsenek ilyen átfogó áttekintések? Talán azért, mert nem is lehetséges európai alkotmány történetet írni? Ezeket a kérdéseket Szente is felveti, s ahhoz képest, hogy mennyire alapvető problémának számít (hiszen végül is az a kérdés, hogy van-e értelme hozzákezdeni ehhez a nagy munkához), talán nem túlzás azt állítani, hogy a szerző által adott "miért ne" válasz túl sommásnak tűnik.

A könyv kitűzött célja egyrészt bemutatni az alkotmányos hatalomgyakorlás legfontosabb intézményeit és eljárásait, illetve magyarázatot adni arra, hogy "az európai közjogi rendszerek miért a megfigyelt módon fejlődtek, s nem másként". A központi kérdés tehát a közhatalom gyakorlásának alkotmányossága. Ennek alakulástörténetét két módszer párhuzamos alkalmazásával igyekszik bemutatni: egyrészt a kronologikus és földrajzi szempontok alapján tagolódó történeti elbeszélés segítségével, másrészt az alkotmányos intézmények empirikus-analitikus összehasonlításával. "Empirikus-analitikus és nem normatív kritériumok szerint vizsgálom az alkotmányos intézmények fejlődését, ami azt jelenti, hogy - néhány általános kategória, mint a demokrácia vagy a jogállamiság kivételével - önmagában nem tulajdonítok pozitív vagy negatív értéket meghatározott strukturális vagy működési jellemzőknek, hanem a vizsgált intézményeket vagy eljárásokat meghatározott elméleti feltevések vagy gyakorlati célok alapján értelmezem." Ennek megfelelően a könyv első három fejezete az egyes országok és régiók alkotmányfejlődését tekinti át, míg a negyedik fejezet az alkotmányos intézmények legfontosabb típusait mutatja be.

Ennek módszernek az az alapja, hogy Szente a politikatudományi és az alkotmányjogi megközelítést szeretné ötvözni s komplex elemzési módszerré alakítani. Ez a törekvés akkor lenne igazán sikeres, ha ezzel a komplex módszerrel sikerülne rekonstruálnia az alkotmányfejlődés "mozgatórugóit".

Ebben a tekintetben a könyv csak részsikereket ért el, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy haszontalan olvasmány lenne, épp ellenkezőleg. Az alkotmányos intézmények működésének megértéséhez elengedhetetlenek azok a történeti ismeretek, amelyeket ez a könyv jó érzékkel összefoglal. Különösen a második rész második fejezete (169-323) közelíti meg azt az eszményt, amelyet a szerző a politikatudományi és az alkotmányjogi megközelítés vegyítésével kitűzött maga elé. A könyv értéke nem abban áll, hogy egyedi, sajátos megközelítésben tárja elénk az európai alkotmánytörténet alakulását, hiszen elsősorban részben magyarul is megjelent összefoglaló munkákra támaszkodik, hanem inkább abban, hogy kiválóan összefoglalja a különböző országokra vonatkozó alapvető irodalmakat, jelentősen megkönnyítve a dolgunkat, hogy szert tegyünk egyfajta graduális szintű speciális történeti tájékozottságra. A könyv történeti része tehát kifejezetten értékes forrása lesz a magyar jogi oktatásnak.

A könyv negyedik része már kevesebb izgalmat tartogat az olvasó számára; egyrészt olyan fogalmak és intézmények magyarázatára tér ki, amelyek már a történeti ismertetésekben is jelentős szerepet játszottak. Az alkotmány jellege, a kormányforma, a parlament, a közvetlen demokrácia intézményei, az alkotmánybíróságok és az alapjogok adták a különböző országok alkotmányfejlődésének tematikus kereteit. Amennyiben a szerző mindenképpen ragaszkodik ehhez az államtan, az alkotmányjog és a politológia határán billegő, lakonikus fejezetekből álló részhez, kereszthivatkozásokkal élőbbé tehette volna a kapcsolatot a korábbi fejezetekkel.

Nem lehet sző nélkül hagyni azt sem, hogy a második világháború utáni európai alkotmánytörténetet feldolgozó részben az emberi jogoknak csupán az utolsó hat oldalt szenteli, nem beszélve arról, hogy az első három történeti részben nem szerepel a Strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága tevékenységének elemzése, pedig ennek az intézménynek nem kis szerepe van abban, hogy egyáltalán értelmesen beszélhetünk, nem csak földrajzi értelemben, európai alkotmányosságról.

Ez bizonyos mértékig nyilván összefügg azzal a problémával, amely azt is eredményezte, hogy a könyv az európai alkotmányos fejlődés "mozgatórugóinak" feltárásában csak részsikereket ért el. Ennek oka abban kereshető, hogy a szerző tudatosan lemondott az európai alkotmányfejlődés morális alapjainak feltárásáról, ezáltal pedig a legfontosabb mozgatórugókat ejtette ki a történelem gépezetéből.

A közelmúltban elhunyt Reinhart Kosellecket idézve: "nem létezik olyan történelem, amelyet ne a cselekvő vagy szenvedő emberek tapasztalatai és várakozásai hoztak volna létre." Vannak olyan fogalmak, amelyek ennek a folyamatnak kijelölik az irá-

- 163/164 -

nyitó elveit. Ilyen szerepet játszott például az újkorban a köztársaság. A politikai cselekvés morális parancsa az, hogy az ennek a morális parancsnak megfelelő folyamatokat előrelendítse, vagyis megvalósítsa a köztársaságot. A második világháború utáni alkotmányos rendszerekben az emberi jogok jelentették ezt az alapvető mozgatórugót. Az embert jogok biztosítása volt az az egyik legfontosabb jövőbeli cél, amely mozgásba hozhatta és megváltoztathatta az alkotmányos rendszereket,

(Osiris Kiadó, Budapest, 2006. 723 oldal, 4980 forint)

Győrfi Tamás: A kortárs jogpozitivizmus perspektívái

A Fundamentum hasábjain már többször hívtuk fel a figyelmet a miskolci jogelméleti műhely kiváló könyveire. Bódig Mátyás vaskos monográfiája és A Hart utáni jogelmélet alapproblémái című hiánypótló szöveggyűjtemény után egy újabb nagyon fontos kötetet jelentettek meg, ezúttal Győrfi Tamástól, akinek írásai Bódig művei mellett a magyar jogelmélet legizgalmasabb, egyben egyre nagyobb hatású szövegeinek számítanak. A Fundamentumban is rendszeresen publikáló Győrfi sokoldalúságára jellemző, hogy otthonosan mozog mind az alkotmánybíráskodás, mind a politikai filozófia, mind pedig a jogelmélet módszertani kérdései területén. Ez a sokoldalúság azonban, mint ebből a kötetből is kiderül, szoros összefüggésben van jogelméleti felfogásával.

Győrfi a jogpozitivizmussal kapcsolatos jogelmélet-módszertani tanulmányait gyűjtötte össze könyvében. A jogpozitivizmus a jogelmélet egyik legbefolyásosabb irányzata, ennek ellenére nagyon sok tévhit kering vele kapcsolatban a jogi diskurzusban. A kötet egyik célkitűzése, hogy "kiszabadítsa a pozitivizmust az alaptalan előítéletek fogságából". De ez nem jelenti azt, hogy a szerző elkötelezte volna magát az irányzat valamelyik változata mellett. Ahogy az előszóban írja: "Nem apológiát akartam írni, mivel nem hittem fenntartás nélkül a pozitivizmus igazában, de úgy gondoltam, minden jogelméleti irányzat megérdemli, hogy a lehető legjobb színben tüntessék fel, s a pozitivizmus esetében ez az értelmezési elv komolyan sérült." A kötet másik célkitűzése azoknak a fenntartásoknak a kifejtése, amelyek miatt Győrfi egyre inkább eltávolodott a jogpozitivizmustól, mégpedig azért, mert az irányzat képviselői nem tudtak megnyugtató választ adni az egyik legfontosabb kérdésre, a jog normativitásának problémájára. A legizgalmasabb szövegek az ezzel a témával kapcsolatosak.

Győrfi a fenti célkitűzésének megfelelően a kötet első tanulmányaiban egyrészt áttekinti a jogpozitivizmus fejlődésének fontosabb csomópontjait, amelyeket John Austin, Hans Kelsen, Herbert Hart és Joseph Raz elméletei jelölnek ki, majd áttekinti a kortárs jogpozitivizmus fontosabb kérdéseit. Mind ezek ä felvezető történeti tanulmányok, mind a továbbiak a jog érvényessége és normativítása központi kérdése körül forognak. Ahogy Hart is megfogalmazta: "A jog legjellemzőbb általános sajátossága, hogy léte mindig és mindenütt azt jelenti: bizonyos fajta emberi magatartások többé már nem tetszőlegesek, hanem valamilyen értelemben kötelezőek." A jogelméletek egyik legfőbb törekvése magyarázatot találni arra, hogy milyen értelemben kötelezők ezek a magatartások. Az egyik legbefolyásosabb magyarázatot erre Joseph Raz adta. Egy jó normativitás-elméletnek tisztáznia kell azt, hogy milyen természetű indokok képesek a kötelezettségek igazolására. Raz erre egy autoritáselmélet keretében válaszol, mely három kérdésre igyekszik felelni. Egyrészt tisztázni kívánja, mit jelent az az állítás, hogy valaki autoritással rendelkezik, másrészt meg akarja világítani, mi az autoritás értelme vagy funkciója, harmadrészt tisztázni akarja, hogy mik az autoritás igazolásának feltételei. Az első kérdésre a válasz a tartalomfüggetlenség, a preemptivitás és a korrelativitás tézise, a második kérdésre válaszol az autoritás szolgálatteljesítő funkciója, a harmadikra pedig a függőségi és normál igazolási tézis.

Győrfi a preemptivitás tézisét kérdőjelezi meg Raz válaszai közül. Egy indokot akkor tekintünk preemptívnek, ha a többi indok elé vág, Ez a felfogás a döntőbírói autoritás koncepcióihoz kapcsolódik. E szerint a címzetteknek akkor is követniük kell az autoritás döntését, ha jó okuk van azt gondolni, hogy téves döntést hozott. Győrfi elfogadhatónak tartja Stephen Perry érvelését, amely szerint a preemptív indokok nem kizáró indokként működnek, hanem egyfelől inkább egyfajta "újrasúlyozó indokok", melyek azt követelik, hogy bizonyos megfontolásoknak többletsúlyt adjunk döntéseink során, vagy pedig úgynevezett episztemológiai indokok, amelyek azt követelik, kövessük azt autoritativ utasításokat, hacsak nem vagyunk benne biztosak, hogy az autoritatív utasítás helytelen. Vagyis a jogszabályokat inkább "újrasúlyozó vagy episztemikus korlátozó indokoknak, illetve a nehéz esetekben a további érvelés kiindulópontjának kellene tekintenünk".

(Bíbor Kiadó, Miskolc, 2006. 211 oldal, ár nélkül)

- 164/165 -

The Hungarian status law: nation building and/or minority protection

2004 őszén, néhány hónappal az Európai Unióhoz való csatlakozást követően, de még a kettős állampolgárságról szóló népszavazás előtt, a Kárpát-medencétől igencsak távol eső Sapporóban a japán Hokkaido egyetem vaskos, kétkötetes angol nyelvű kiadványt jelentetett meg a magyar státusörvény történeti, szociológiai, jogi és politikai vonatkozásairól. A szerzők között ugyan szép számmal vannak magyarok, de nem kevés a külföldi sem: nyugat- és kelet-európai, amerikai és kelet-ázsiai szakemberek vizsgálják a különböző formában Európa több államában létező, bár a nemzetközi politikában a legnagyobb port a magyar jogalkotás kapcsán kavaró kedvezménytörvényt (hivatalos nevén a 2001. évi LXII. törvény a szomszédos államokban élő magyarokról). A széles körű szakmai és tudományos érdeklődés azt bizonyítja, hogy a diaszpórapolitika, a nemzetállam és az annak határain túl, kisebbségben élők viszonya a nemzetközi politikaelméleti és jogelméleti diskurzus legitim és széles körben vizsgált kérdése.

A diaszpórapolitika nemzetközi politikai térben vizsgált kérdésének valóságos kézikönyve a kötet, mert a tudományos igényű tanulmányok mellett a függelékben közzétett eredeti dokumentumok bemutatják a magyarországi státustörvény megalkotásának és módosításának történetét, a körülötte kialakult nemzetközi vita legfontosabb állomásait. Megtaláljuk itt az EBESZ és az Európa Tanács Parlament Közgyűlése, továbbá egy sajátos magyar diaszpóra-intézmény, a Magyar Állandó Értekezlet (MÁÉRT) jegyzőkönyveit, a Velence Bizottság ajánlását, európai uniós dokumentumokat, valamint például Románia, Szlovákia és Szlovénia "státustörvényszerű" jogalkotási termékeit.

A magyar olvasó számára a legérdekesebb mégis a tizenkilenc, diszciplinák (történelem, társadalomtudomány, jog) szerinti tagolásban közreadott tanulmány lehet. A történeti szekciót Osamu leda, a Hokkaido egyetem történészprofesszorának, a kötet egyik szerkesztőjének tanulmánya nyitja, amely a státustörvény genezisének részletes ismertetése mellett megalkotja a "státustörvény-szindróma" fogalmát (mely a kötet címét is adja), a következőt értve rajta: olyan jogalkotási aktus, amely biztosítja a politikai határokon túlnyúló (az Európai Unió elvárásai és a posztkommunizmus öröksége által egyidejűleg befolyásolt, sajátos) nemzeti identitás intézményrendszerét. A szekció második tanulmányában Bárdi Nándor átfogóan ismerteti a harmadik Magyar Köztársaság határon túli politikáját.

A legterjedelmesebb szekció, a társadalomtudományi, Schöpflin György írásával kezdődik, amelyben a szerző a státustörvény védelmében felhívja a figyelmet arra, hogy az etnicitás elismerése minden európai ország állampolgársági törvényében helyet kap, és az Orbán-kormány által megalkotott közjogi konstrukciót az unióban jól ismert megosztott szuverenitás sajátosan progresszív formájaként értékelhetjük - amelynek (szerinte indokolatlan) elutasítását követően Magyarország számára már csak a kettős állampolgárság marad lehetőségként. Hasonló álláspontot fogalmaz meg Brigid Fowler, aki a klasszikus modern nemzetfelfogás talaján álló román felfogással szembeállítva egy olyan posztmodern, posztnemzetállami kísérletként értékeli a magyar koncepciót, amelyben fellazulhat a területi szuverenitás és a monolitikus nemzeti identitás és állampolgárság fogalom.

Michael Steward, az angol antropológus ezzel szemben az Egyesült Államokban élő dominikai és Fülöp-szigeteki diaszpóra példáján mutatja be a transznacionalizmus irodalmában jó ismert "hagyományos diaszpóra" és a "területfüggetlen nemzet" (deterritorialized nation) közötti különbséget, és azt az álláspontot képviseli, hogy a magyar státustörvény pusztán a szokványos módszerekkel kívánja a hagyományos diaszpórát transznacionális nemzetté alakítani, amiben semmi újszerű nincs, sőt a kísérletre a területi revizionizmus árnya vetül.

Kántor Zoltán elméleti és politikatörténeti szempontból mutatja be a nemzetalkotás és a nemzeti hovatartozás tárgyában a különböző nemzet- és identitáspolitikák által eltérő irányból, például a nemzeti identitás meghatározhatóságával és ezek közjogi következményeivel kapcsolatban felvetett (ám szabatosan soha meg nem válaszolt) kérdéseket. Miroslav Kusy a státustörvény szlovákiai hatásait elemzi, Constantin Tordachi pedig a Román és a Moldovai Köztársaság állampolgársági törvényeivel összevetve vizsgálja a magyar szabályozást - valamennyit a nemzetegyesítés sajátos, atipikus és konfliktusgerjesztő formát öltő eszközeként értékelve.

Kis Jánosnak az analitikus jogfilozófia hagyományait követő írása a kisebbségi különjogok, a kollektív jogok, valamint a törvény által létrehozott sajátos alkotmányjogi státust vizsgálja. A törvénnyel szemben kritikus álláspontjának lényege, hogy bár a liberalizmus (és a nemzetközi jog) nem utasítja el a kollektív kisebbségi jogokat, ebből még nem következik, hogy a közösség legyen a jogtételezés és a kisebbségpolitika elsődleges kedvezményezettje.

Csergő Zsuzsa és James Goldgeier az európai integráció és a különböző nemzetépítő stratégiák összefüggéseit vizsgálva négyfajta ("hagyományos",

- 165/166 -

"transzszuverén", "protekcionista" és "államalatti") nacionalizmust és ezekhez kapcsolódó intézményi logikát különböztet meg (a státustörvény modelljét a második, a határmódosítást elutasító szuverenitás-kiterjesztés csoportjába sorolva). Álláspontjuk szerint a nacionalizmus és az európai integráció egymásnak nemcsak hogy nem ellentmondó, de kölcsönös összefüggésben változó folyamatok, amelyekben az unió a tagállami szuverenitás mellett a különböző nemzetépítő stratégiákat is összehangolja, és azok fejlődését, kiteljesedését is szolgálhatja.

Ellentétben az előbbi szekcióval, ahol a státustörvénnyel rokonszenvező és azt elutasító véleményeket egyaránt olvashattunk, a kötet harmadik, kifejezetten jogi irányultságú elemzéseket tartalmazó fejezetében egyöntetűnek tűnik az az álláspont, hogy a kerettörvény nem ellentétes a nemzetközi jog normáival. Felföldi Enikő, Gál Kinga és Varga Attila részletes nemzetközi jogi és diplomácia történeti vizsgálat alá veszi a törvényt: Halász Iván, Majtény Balázs és Vizi Balázs pedig összehasonlító jogi elemzéssel bizonyítja, hogy a kerettörvény nem diszkriminatív és nem tartalmaz más országok szuverenitását sértő, területen kívüli rendelkezéseket sem. Ezt az álláspontot képviseli Renate Weber és Fernand de Varennes is - az utóbbi többek között a nemzetközi gyakorlatban igencsak elterjedt külföldi állami ösztöndíjakkal rokon írja a törvény által nyújtott kedvezményeket, Herbert Küpper ugyanakkor felhívja a figyelmet a jogszabály gyenge megformálására, a gyakran üres vagy például az Európai Unió gyakorlatától eltérő tartalmú fogalomalkotásra, Tóth Judit pedig a schengeni rendszer (a csatlakozási tárgyalások során nem kellő figyelemmel kísért) diaszpóra- és kisebbségpolitikai hatásait vizsgálja. A Magyar Köztársaság jelenlegi elnöke, Sólyom László pedig a Velence Bizottság egykori tagjaként ismerteti a testület vonatkozó álláspontját.

Mindkét kötet összes tanulmánya ingyenesen letölthető az alábbi webhelyről: http://src-h.slav.hokudai.ac.jp/coe21/pubIish/no4_ses/contents.html illetve http://src-h.slav.hokudai.ac.jp/coe21/publish/no9_ses/contents.html

(Szerk.: Kántor Zoltán, Majtényi Balázs, Osamu leda, Vizi Balázs, Halász Iván Hokkaido University, Sapporo, 2004.) ■

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére