Az árprés nem új keletű találmány, sem alkalmazását, sem vizsgálatát illetően. Annak hátterében, hogy manapság mégis többet hallunk róla, mint korábban, elsődlegesen a hálózatos iparágak fokozatos liberalizációja áll; a korábban monopolhelyzetű, a piacok megnyitását követően azonban már "csak" erőfölényben lévő vállalatok - pozícióik megtartása érdekében - új stratégiákhoz folyamodtak, köztük az időközben egyre népszerűbbé vált árpréshez.
Az infokommunikáció területén az utóbbi egy-két évben hazánkban is gyakran téma volt az árprés; egyrészről azért, mert a piac új szereplői időről-időre árprés-váddal illették az inkumbenseket, másrészről viszont - részben éppen ezen aggályok kapcsán - a szabályozó- és a versenyhatóság is kereste azt a megoldást, amellyel az ilyen helyzetek elkerülhetők, de legalábbis felderíthetők és megszüntethetők. A Gazdasági Versenyhivatal (GVH) több versenyfelügyeleti eljárást is folytatott a közelmúltban e tárgyban[1], ebben a cikkben ezen eljárások vizsgálói próbálják összefoglalni tapasztalataikat és felvetni azokat a problémákat, melyeket a versenyjog keretei között nem tudtak orvosolni, s amelyek megoldása az elektronikus hírközlési törvényben[2] foglaltaknak megfelelően, a szektor-specifikus szabályozásra vár.
Árprés akkor alakul ki, ha egy vertikálisan integrált vállalat, amely a végtermék gyártásához elengedhetetlenül szükséges és a költségek között jelentős súlyt képviselő input-termék, szolgáltatás termelésének/nyújtásának piacán piaci hatalommal rendelkezik, árait úgy állapítja meg, hogy a nagykereskedelmi és kiskereskedelmi árak közti árrés olyan szűk lesz, hogy a (hasonlóan) hatékony vállalatok nem tudnak fennmaradni, ezáltal kiszorulnak a piacról. Az árprés tehát egy olyan gyakorlat, amely arra szolgál, hogy az upstream piacon erőfölényben lévő, vertikálisan integrált vállalat erőfölényét átvigye az egyébként versenyző downstream piacra, s ezzel a későbbiekben - a fogyasztók kárára - visszaéljen.[3]
Az árprés létrejöttének tehát az alábbi lényeges feltételei vannak[4]:
1. Erőfölény az upstream piacon.
A stratégia megvalósíthatósága érdekében az input-piacon nagyon erős domináns pozícióra, szinte monopolhelyzetre van szükség, ami a Crocioni - Veljanovski szerzőpáros tapasztalatai szerint legalább 80%-os piaci részesedést jelent.
2. Nem (kellően) hatékony verseny[5] a downstream piacon.
Ez a feltétel azt fejezi ki, hogy a downstream piacon jelenlévő, nem kellően hatékony verseny következtében magasabb profit keletkezik, mint ami versenykörülmények között elérhető lenne. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a vertikálisan integrált vállalatnak a downstream piacon is erőfölényben kellene lennie.
3. Vertikális integráció.
Az upstream piaci tevékenység értelemszerűen elengedhetetlen ezen stratégia gyakorlásához, downstream piaci tevékenység hiányában pedig az input-piacon erőfölényben lévő vállalat legfeljebb monopol-árazást tudna megvalósítani, és esetleges vertikális korlátozásokkal tudna hatni a downstream piaci versenyhelyzetre, ugyanakkor a downstream piaci profitokból nem részesülhetne. Ez a vertikális integráció természetesen nem feltétlenül kell, hogy egyetlen szervezeten, azonos jogi személyen belül valósuljon meg, de elkülönült vállalkozások esetén is szükséges az előbbiek értelmében a közös irányítás, azonos tulajdonosi érdekeltségi körbe tartozás.[6]
4. Az upstream input nélkülözhetetlen eszköz.
A nélkülözhetetlenséget ebben az összefüggésben kétféleképpen lehet és kell értelmezni. Egyrészről az upstream piaci terméknek, tevékenységnek nélkülözhetetlennek kell lennie a downstream versenytársak számára, abban az értelemben, hogy nincs közeli helyettesítője, és a downstream piaci termék, szolgáltatás más módon, más technológiával nem állítható elő. A nélkülözhetetlenség ugyanakkor a downstream piaci verseny szempontjából is értékelendő, aligha lehet ugyanis hatásos egy árprés-stratégia, ha a downstream piaci termék rendelkezik helyettesítőkkel (azaz a versenyjogi értelemben vett downstream piac tágabb, mint a vizsgált downstream termék, szolgáltatás).
5. Túlságosan szűk árrés.
A feltételezett árprésnek alkalmasnak kell lennie arra, hogy a vertikálisan integrált vállalattal legalább azonos hatékonyságú versenytársakat kiszorítsa a downstream piacról, azáltal, hogy az árrés szűkítése révén a downstream piaci tevékenységet gazdaságtalanná teszi számukra.
6. Elegendő hosszúságú időtartam.
A kiszorító hatás érvényesüléséhez a magatartásnak egy kellően hosszú időtartamon keresztül kell megvalósulnia. A túlságosan rövid ideig tartó vagy csak időszakosan jelentkező árprés nem alkalmas arra, hogy a versenytársakat a piacról kiszorítsa[7], az ismétlődő jelleggel alkalmazott árprés-gyakorlat azonban más megítélés alá eshet, ha alkalmazására mindig akkor kerül sor, amikor a versenytársak jelzik a downstream piacra való belépési szándékukat.
- 57/58 -
Az árprés megvalósíthatóságát, racionalitását a felfaló árazáshoz hasonlóan sok kritika érte egyes közgazdasági iskolák részéről, melyeket aztán más elméletek ugyancsak cáfoltak.[8] A chicagoi iskola sokáig tagadta, hogy az upstream piaci erőfölény downstream piacra való átvitele racionális stratégia volna. Érvelésük szerint ugyanis a vertikális termelési/elosztási láncban csak egyszer lehet monopol-profitot realizálni, mégpedig az input monopol-árazása révén, a versenyző downstream piacon extra-profitra csak az upstream piacon képződött profit (egy részének) feláldozása révén lehet szert tenni. Ezen túlmenően vitatták annak racionális voltát is, hogy az upstream monopolista input-árazása révén kiszorítsa downstream piaci versenytársait, még olyan esetben is, amennyiben azok esetleg hatékonyabbak lennének nála. A chicagoiak szerint sokkal inkább kifizetődő stratégia ugyanis, ha az integrált vállalat az input árát a saját profitmaximalizáló szintjénél magasabban állapítja meg a versenytársak számára, elvonva tőlük a hatékonyabb működésből adódóan képződő többletprofitot.
A post-chicagoi iskola ezzel szemben rámutatott, hogy lehetnek olyan piaci szituációk, amelyekben az erőfölény átvitele, illetve az árprés alkalmazása igenis racionális, nyereséges stratégiának bizonyulnak. Elfogadva és elismerve a chicagoi iskola eredményeit, azt állították, hogy azok túlságosan speciális feltételezéseken (tökéletes verseny a downstream piacon belépési és kilépési korlátok nélkül) alapultak, melyek a valóságban szinte soha nem teljesülnek. Az általuk felállított valóság-közelibb feltételrendszerben (nem tökéletesen versenyző downstream piac, homogén termék) arra a következtetésre jutottak, hogy elképzelhető, hogy az input árának növelése következtében kialakuló árprés profit-növekedéssel jár[9], a downstream árak csökkentése révén előidézett árprés azonban - a felfaló árazáshoz hasonlóan - eléggé költséges, és eredményét tekintve is kétséges.
A közgazdasági elméleti viták összefoglalásaként megállapítható, hogy árprés gyanúja esetén nagyon gondos és körültekintő vizsgálatot kell végezni, melynek az árprés-tesztek mechanikus alkalmazásán és az árrés elégtelen voltának megállapításán túlmenően annak elemzésére is ki kell terjednie, hogy adott piaci körülmények között az árprés ténylegesen megvalósítható és racionális stratégia-e, különös tekintettel arra az esetre, amikor az árprés a downstream piaci árak nyomása révén alakul ki, az integrált vállalat profitjának csökkenését, esetleg veszteségek elszenvedését eredményezve, ekkor ugyanis azt is vizsgálni kell, hogy a versenytársak kiszorítását követően képes lehet-e az integrált vállalat ezen feláldozott profit visszanyerésére.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
