https://doi.org/10.59851/jk.80.11.2
A többféleképpen is megalapozható jogelméleti kutatásokban az analitikus-szintetikus törekvések különböző hagyományokra és eltérő módszertani duálra támaszkodnak. A tanulmány a hazai elmélettörténet négy jelentős alakjánál - Moórnál, Horváthnál, Szabónál, Peschkánál - mutatja meg, hogy mit jelentett esetükben az ismerettárgy szintetikus felfogása és értelmezése.
Tárgyszavak: külső és belső komplexitás vagy homogenitás, módszerduál, szintetikus hagyományaink közös magva
In legal theoretical research, which can be grounded in multiple ways, analytical and synthetic approaches draw from different traditions, as well as analytical or synthetic methods. This study examines the work of four key figures in the history of Hungarian legal theory - Moór, Horváth, Szabó, and Peschka - to illustrate how their approach to the subject matter was shaped by a synthetic conception and interpretation.
Keywords: external and internal complexity or homogeneity, methodological duality, the shared core of our synthetic traditions
Címbeli kérdésünkben implicite benne foglaltatik az igenlő válasz. Az ördög persze éppen a sokféleségben rejlik. Ebben a sokféleségben kell lennie annak a közös magnak, amely a szintetikus felfogások centrumát, gondolati alapját képezi. Kutatásainkban ezt találtuk meg a szintetikus-analitikus perspektíva módszertani duáljában, ahol a nézőpont választása kijelöli a kutatás tárgyának megközelítését. A szintetikus felfogások első megközelítésben a jog külső és belső nézőpontját együtt és kölcsönhatásukban is alkalmazzák. Az analitikus, homogén közegű elemzési tárgyat kereső megközelítések a pozitív jogban, a jogrend egynemű közegében mozognak. Hazánkban sem egyformák a szintetikus jogelméleti felfogások, de néhány jelentős szerző törekvésének bemutatása, így Moór Gyula jogfilozófiája, Horváth Barna jogszociológiája és szinoptikus jogelmélete, Szabó Imre marxista jogelmélete és Peschka Vilmos társadalmi lét ontológiájával megalapozott jogelmélete - minden különbözőségük mellett - egyaránt szintetikus jogelméleti törekvésnek tekinthetők. Hagyománynak a sokféleségben. Múltunk teljes elmélettörténeti spektrumának feldolgozása pedig Szabadfalvi József nevéhez fűződik (2024).[1]
Induljunk ki abból, hogy az ismerettárgy közvetlen szemlélete számára is adott a jog belső és külső komplexitása, unitas multiplex (Nicolaus Cusanus) jellege, amely megalapozza a szintetikus törekvéseket. A jogelmélet ekkor nem részterületekre, hanem az egészre, a jogrendszer létokaira, funkcióira, belső tagolódásának mozgására, a ratio iuris változásaira is keresi a magyarázatot.[2] A társadalmi-jogi és megfordítva, a jogi-társadalmi változások okaira egyaránt kíváncsi, arra, hogy a jogrendszer mint egész és egység, mint egy intenzív totalitás részrendszereinek összessége intézményi és dogmatikai alkotóelemeinek változásai ellenére meddig marad azonos önmagával. Tehát nem pusztán egy-egy jogterület vagy intézmény vagy éppen jogeset másoktól módszertanilag elszigetelt belső sajátosságára, megoldásaira reflektál. A jog belső és külső komplexitása itt együtt a vizsgálat tárgya. Ekkor a jog nemcsak érvényes jelentéssel bíró magatartásszabály, azaz mérték és minta, hanem jogviszony és szervezeti hatalommal, autoritással alátámasztott döntés is. Nem tekinthető olyan egynemű egységnek, totalitas homogeneának, mint amely csak normákból áll - ahogyan például a víz minden cseppje víz -, vagy ahogyan J. Austinnél a jog egésze a szuverén parancsának, hanem totalitas heterogeneának: minőségileg különböző elemek, rész és egész együttműködése, egysége,[3] hogy ismét a Summa Theologiae nagy gondolati kultúrát kifejező fogalomalkotását alkalmazzuk reá.
Általánosítva, a szintetikus felfogás a tárgy komplex érzékeléséből indul ki, a létezőből, és ennek megismeréséhez keresi a módszert. Az egységes jelenség különböző
- 476/477 -
megnyilvánulásainak, vonatkozásainak tapasztalata a kiindulópontja. Egy azonos ismerettárgy különnemű oldalainak együttes vizsgálatára vonatkozik a szintézis (totalitas heterogenea), összefüggéseket, átmeneteket, kölcsönhatásokat jogrendszerbeli egységébe, tehát intenzív teljességébe szerveződve mutatja meg.[4] Míg az analitikus törekvések egy homogénként rögzített ismerettárgyra fókuszálnak (totalitas homogenea), amelyet a választott módszer teremt meg. A normák, érvényes magatartásminták fogalmi-logikai jelentésének tisztázására, ezek normatív vagy egyedi döntéshozatali alkalmazására törekednek, tehát valaminő analitikus pozitivista, dogmatikai elméletre.[5] A módszer teremtette vizsgálati tárgynak is megvan tehát a létjogosultsága és magyarázó ereje, perspektívaválasztása immanens korlátaival. Azt is mondhatnánk, hogy a tárgy teremtette módszer a jogelméletben, a módszer teremtette tárgy a jogtudományi megismerésben és a módszertani pozitivizmusban dominál. Mindazonáltal az analitikusan kielemzett eredményeket vissza lehet illeszteni a nagyobb egészbe, hiszen a valóság egyidejűleg (multi- és) interdiszciplináris.[6] Szükség van a megismerésben a tárgy teremtette módszerre éppúgy, mint a módszer megválasztotta tárgy "górcső alá" vételére. Persze nekünk itt csak a módszerduál bemutatása érdekében kellett kitekintenünk az analitikus felfogásra, az eltérő kiinduló gondolati alapok átvilágítása okán. Átfogóan kifejezve, ahogy Nicolaus Cusanus elve mondja: amit az analitikus ratio megkülönböztet és elválaszt egymástól, azt a dialektikus ész összeköti, szintetizálja. Hegeli-marxi módon pedig az ellentétek egybeesésének acentrikus eredményhez vezető tételét, a coincidentia oppositoriumot kell az ellentétek egységére cserélni, éppen a strukturált teljességek önreprodukciójának, így a társadalmi lét történeti éppígyléte "végtelenségének" megértéséhez. A jog létezése is ebben osztozik.
Természetesen a jogelmélet a módszerduál különbözőségén kívül egyebekre is támaszkodhat: a történetiség mellett a jogösszehasonlításra, a szociológiai módszerek alkalmazására, mint ahogy a filozófiai totalitásszemléletre is, amely nem szemlélődést, hanem perspektívaválasztást jelent stb.
Moór Gyula 1945-ös áttekintésében némi redukcióval, de megismétli az 1923-as "Bevezetés a jogfilozófiába"[7] tagolását, összefoglaló megoldásait. A tételes jogtudomány közel kerül a jogfilozófiához akkor, amikor az általános jogtan a legszélesebb körben elterjedt jogintézményeket, jogi fogalmakat vizsgálja, szellemi-fogalmi tartalmukat, jelentésüket - mondhatjuk a Somló Bódog tanítvánnyal együtt, a Juristische Grundlehrére történő visszautalással. Azokat a fogalmakat, amelyek a jogról való gondolkozás analitikusan kibontott, nélkülözhetetlen előfeltételei, összetevői, tehát jogtaniak. Az okozatos jogtudományokat a jogszociológia és a jogtörténetet képezi. "A jog változásának okai az illető kor társadalmi viszonyaiban rejlenek s a jog megváltozásának hatásai is a társadalmi viszonyok megváltoztatásában mutatkoznak; ezért az oknyomozó jogtörténelem egyben szociológiai jellegű"[8] - amit csak helyeselhetünk. A jogtan és az okozatos összefüggéseket vizsgáló jogtudomány mellett a jogintézmények, jogszabályok helyességét az értékelő jogtudomány, a jogpolitika végzi el, akkor is, amikor de lege ferenda reformokat vizsgál. Ehhez egy magasabb mérték bevezetésére van szüksége, amelyhez hozzámérheti a normatív-intézményi megoldásokat. "A jogpolitika ekként kapcsolatot létesít a jog és a jognál magasabb értékek között s ezzel rálép a szintézisnek arra az útjára, amely ahhoz a jogfilozófiai feladathoz vezet, hogy a jogot az értékek világának egységes összefüggésébe beillesszük. [...] a jogfilozófia a jogi szaktudományokhoz képest »formális jellegű«, tanításai a jog »egészére«, minden jogra - tartalmára tekintet nélkül - érvényesek akarnak lenni".[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
