A Gazdaság és Jog c. folyóirat 2004. áprilisi (XII. évf. 4.) számában "Az engedményezés és a vételi jog biztosítéki célú alkalmazása" címmel jelent meg Gárdos István és Gárdos Péter tanulmánya, amelyben a szerzők különböző jogi érvek és jogpolitikai indokok felsorakoztatásával komoly támadást intéztek a fiduciárius biztosítékokkal - elsősorban a biztosítéki célú vételi jog és a fiduciárius engedményezés intézményeivel - szemben. A szerzők határozottan úgy foglaltak állást1, hogy a fiduciárius biztosítékok (kevés kivételtől eltekintve) általában, a biztosítéki opció és a biztosítéki engedményezés pedig konkrétan nemkívánatos intézményei a magyar jognak.
Gárdos István és Gárdos Péter a dolgozat bevezetésében - fogalom-meghatározás címén - általános megjegyzéseket tesznek a fiduciárius biztosítékok jellemzésére, majd álláspontjuk rövid exponálása után - mintegy a megállapítások konkretizálásaként - térnek rá a biztosítéki vételi jog (később pedig a biztosítéki engedményezés) tárgyalására. Bár e dolgozat kifejezetten a biztosítéki vételi jog intézményével kapcsolatban előadottakra kíván röviden reflektálni, helyenként nem kerülhető meg a fiduciárius (bizalmi) elemeket hordozó intézményekre való utalás2.
Annak rögzítése mellett, hogy továbbra sem tudok azonosulni a szerzők fiduciárius ügyletekkel kapcsolatban elfoglalt elutasító álláspontjával, helytelennek - ám legkevesebb félrevezetőnek - tartom a fiduciárius biztosítéki konstrukciók általános értékelése után nyert következtetéseknek a biztosítéki vételi jogra vonatkoztatását is. Az a tény, hogy a tulajdonjog megszerzésére irányuló vételi jog biztosítéki szerepet tölt be, nem eredményezi egyúttal azt is, hogy ez az intézmény a tulajdoni biztosítékokkal esne egy megítélés alá. A biztosítéki tulajdon-átruházás, a bírói gyakorlat által is elfogadott, függő hatályú adásvétel, a tulajdonjog-fenntartás és a biztosítéki vételi jog egytől egyig eltérő intenzitású, egymástól különböző joghatással bíró intézmények, amelyek jogi megítélése is különböző kell, hogy legyen. A bizalmi ügyletek sajátosságait legerősebben a biztosítéki tulajdon-átruházás, valamint a biztosítéki céllal alkalmazott függő hatályú (feltételes) adásvétel illetőleg a visszavásárlási joggal kombinált adásvétel mutatja fel. Ezen ügyletekhez képest a vételi jog sajátossága, hogy még ideiglenesen sem ad többet, erősebb jogosultságot a hitelezőnek (konkrétan: nem teszi a hitelezőt tulajdonossá), pusztán arra jogosítja fel, hogy az adós szerződésszegése esetében az adásvételi szerződés kikényszerítésével a hitelező legális beszámítási alapot teremtsen, annak érdekében, hogy lejárt követelését az ilyen módon fedezetül ajánlott dologból kielégíthesse. A tulajdonjog-fenntartása - ha úgy tetszik - valódi "tulajdoni biztosíték", megítélésében azonban nem a fiduciárius jelleg, hanem a más biztosítéki intézményekkel (elsősorban a zálogjoggal) azonos kezelés igénye okozhat problémát. Az általánosítás tehát megtévesztő lehet: a biztosítéki vételi jog közel sem azonos a fiduciárius tulajdon-átruházással.
Az elméletben és a gyakorlatban a biztosítéki célú opcióval kapcsolatos kérdések több területen is megfogalmazódtak. Szóba került pl. hogy a jelzálogjog mellett létesített vételi jog a lex commissoria tilalmának megkerülését célozza-e, illetve e tilalomba ütközik-e. Gondot okozott, hogy a biztosítéki jogügylet során a felek milyen módon számolnak el egymással (leegyszerűsítve: a hitelező milyen vételár mellett gyakorolja vételi jogát). Ez utóbbi kérdéskör mind a zálogjog mellett, mind pedig a zálogjog kikötése nélkül létesített biztosítéki vételi jog kapcsán vizsgálható illetve vizsgálandó, a levont következtetések túlnyomó többsége pedig - figyelemmel arra, hogy a vételi jog gyakorlásával adásvételi szerződés jön létre a felek között - a biztosítéki céllal alkalmazott függő hatályú, feltételes stb. adásvételi szerződésekkel összefüggésben is hasznosíthatóak. Szóba került, hogy a (jel)zálogjog intézménye mellett elfogadható-e más, nem ebben a formában létesített "dologi" biztosíték.
A biztosítéki vételi jog - jelzálogjog melletti - kikötésének problémája kapcsán minden esetben szóba kerül a római jogból ismert lex commissoria (pactum commissorium) tilalmának intézménye. A Ptk. jelenleg hatályos 255. § (2) bekezdése úgy fogalmaz, hogy "Semmis a kielégítési jog megnyílta előtt létrejött az a megállapodás, amely szerint a jogosult a kötelezettség teljesítésének elmulasztása esetén megszerzi a zálogtárgy tulajdonjogát." A Legfelsőbb Bíróság EBH 1999/27. szám alatt közzétett elvi határozatában -nézetünkkel egyezően - úgy foglalt állást, hogy a Ptk. 254. § (3) bekezdése [későbbi 263. § (1) bek., jelenlegi 255. § (2) bekezdés rendelkezése] szerinti megállapodás "nyilvánvalóan azért tilos, mert a hitelező az addig esetleg törlesztett részleteket figyelmen kívül hagyva, elszámolási kötelezettség nélkül, a zálogtárgy valóságos értékének meghatározása nélkül szerezhetné meg a fennálló követelése fejében a zálogtárgy tulajdonjogát, amely a kötelezett hátrányos helyzetének kihasználására vezet." A Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlatában következetesen tartja magát ehhez az állásponthoz, amit az e tárgyban közzétett eseti döntések is mutatnak.
A jogirodalomban - a szerzőpároson kívül is - akadnak, akik vitatják e döntésben foglalt okfejtés helyességét. Kemenes István szerint a Ptk. 263. § (1) bekezdésének rendelkezése az ellenérték meghatározásának módjától függetlenül tiltja a kielégítési jog megnyílta előtti olyan megállapodást, amely a kötelezettség elmulasztása esetére a zálogtárgy tulajdonjogának megszerzésére irányul.3 Megítélése szerint annak sincs döntő jelentősége, hogy a Ptk. a kielégítési jog megnyílta előtt kötött megállapodásról szól, hiszen a kikötött vételi jog már a "tiltott időszakban" hatalmasságot biztosít a hitelező javára (hiába gyakorolja e jogát a kielégítési jog megnyílta után).
Ezzel a megközelítéssel több szempontból sem tudok egyetérteni.
A hitelező feltétlen, értékhatárra tekintet nélküli tulajdonszerzésének tilalma az adós védelmében alakult ki. A lex commissoria a római jogban - a zálogjog esetkörére koncentrálva - az ügyletkötő felek azon megállapodását jelentette, amely szerint a hitelező megtarthatta magának a zálogtárgyat, ha az adós a tartozását nem egyenlítette ki. A zálogszerződéshez kapcsolódó e mellékkikötés sokáig érvényes és érvényesíthető volt, ám visszaélésre is lehetőséget adott, hiszen a hitelező akkor is megtarthatta a zálogtárgyat, ha annak értéke a követelését jelentősen meghaladta. A lex commissoria-t éppen erre tekintettel, mint az adós kizsákmányolására alkalmas megállapodást tiltotta meg Constantinus császár egy rendelete4. Látni kell, hogy a tilalom az adós helyzetének kihasználását, ezzel a hitelező nem méltányolható gazdagodását igyekezett megakadályozni, és nem "csak úgy" tiltotta az említett megállapodásokat. "Oly megállapodás a felek között, hogy ha a záloghitelező a lejáratkor kielégítést nem kapna: reá szálljon az ingó tulajdona ... önmagában nem tekinthető érvénytelennek, de érvénytelenné teheti a szerződés uzsorás jellege" - írja Fehérváry is egyik munkájában.5
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
