A közvélemény számára a büntetőítéletek értékelése szempontjából a bűnösség tárgyában való döntés mellett a legfontosabb kérdést mindenkor a kiszabott büntetés neme és mértéke jelentette, ami napjainkig sem változott. A büntetéskiszabás jogi jelentőségét azonban nem a nagyfokú társadalmi érdeklődés, hanem az a körülmény adja, hogy eredményének meghatározó jelentősége lehet a büntetőeljárás céljának elérése szempontjából. Az ennek alapját képező büntetőhatalom azonban megoszlik a jogalkotó és a bíró között. A jogalkotó határozza meg a büntetés célját és kiszabásának elveit, valamint az adott bűncselekmény miatt alkalmazható büntetési nemet, továbbá annak kereteit is. A bírónak mindezek figyelembevételével kell a konkrét büntetést kiszabnia, amelynek során a büntetéskiszabás törvényben meghatározott elvei szolgálnak számára iránymutatásul. Ebből következően a büntetéskiszabási elvek azt a szempontrendszert jelentik, amivel a jogalkotó annak elérését kívánja biztosítani, hogy a bíróság a törvényben meghatározott büntetési keretek között egységes szemlélet szerint olyan egyéniesített büntetéseket szabjon ki, amelyek alkalmasak a büntetés céljának elérésére. Ezért remélhetőleg nem öncélú vállalkozás az általános öregségi nyugdíjkorhatár betöltése miatt a bírói szolgálati jogviszonyának megszűnése előtt álló bíró részéről azoknak a büntetéskiszabási elveknek az enciklopédikus áttekintése, amelyeket 37 évnyi ítélkezése során mindig igyekezett szem előtt tartani.
A büntetéskiszabás azon aktusa a büntetőeljárásnak, amely látszólag önmagában véve is értékelhető bírói döntésnek tekinthető a büntető ítélkezés megítélése szempontjából. A büntetés kiszabása azonban minden esetben egy olyan eljárás eredményét jelenti, amelyet csak komplex megközelítés mellett lehet reálisan megítélni.
A büntetőeljárás végső célja a bűncselekmény elkövetőjének felelősségre vonása, amennyiben annak elkövetése és az elkövető személye egyaránt kétséget kizáróan bizonyítást nyer az eljárás eredményeként és a felelősségre vonásnak nincs törvényi akadálya. Erre a büntetőeljárásról szóló 2017. évi XC. törvény (a továbbiakban: Be.) általános szabályai szerint (is) egy több szakaszból álló folyamat záróaktusaként kerülhet sor.
Ezt megelőzi a nyomozás, majd az ügyészi kompetencia körébe tartozó vádemelés. Ennek alapján kerül sor az ügy tárgyalására, amelynek keretében a bizonyítási eljárás lefolytatása megtörténik. Az ennek során megszerzett bizonyítási eszközökből nyert bizonyítékok alapján a bíróság megállapítja a büntetőjogi szempontból releváns történeti tényeket valósághűen rekonstruáló történeti tényállást, amelynek a jogi minősítése alapvetően meghatározza a konkrét ügyben kiszabható büntetés nemét és ennek kereteit, ami a büntetéskiszabási kompetencia megoszlásának a lényegét is jelenti a jogalkotó és a bíró között.
Ez abban foglalható össze, hogy a bíró az általa elbírált ügyben saját belátása szerint dönt, de ennek során a törvényben meghatározott büntetési cél eléréséhez a megítélése szerint alkalmasnak mutatkozó konkrét büntetést a jogalkotó által előírt büntetéskiszabási elvek alkalmazásával és a számára ugyancsak adott büntetési keretek között kell kiszabnia, illetőleg ettől csak törvényi felhatalmazás alapján térhet el.
Mindebből következően a büntetés kiszabásának kiindulópontját céljának törvényi meghatározása és az ennek elérését biztosítani hivatott büntetési tétel jelenti, amelyek adottak, ennélfogva önmagukban véve nem értékelhetők, így a bíró által nem is mérlegelhető szempontot, illetőleg korlátot jelentenek számára az ügy tárgyát képező bűncselekmény szankcionálásakor. A konkrét szankció nemének és mértékének meghatározása viszont már kizárólag a bíró mérlegelési jogkörébe tartozó olyan kérdés, amelynek eldöntése az ítélet meghozatalát megelőző eljárás eredményességét biztosíthatja vagy megkérdőjelezheti.
Bűnismétlés esetén ugyanis nyilván tényszerűen megállapítható a korábbi büntetés egyéni hatástalansága, amiből azonban nem vonhatjuk le azt a következtetést, hogy ennek bekövetkezése szigorúbb büntetés kiszabásával feltétlenül elkerülhető lett volna, ha nem hagyjuk figyelmen kívül a bűncselekmények elkövetéséhez vezető okok komplexitását és a büntetés-végrehajtási intézetekben végzett reszocializáció jelentőségét. Az ítélkezési gyakorlat során szerzett tapasztalataim pedig azt is világosan jelzik, hogy az indokolatlanul enyhe vagy szigorú büntetés kiszabása egyaránt kriminogén hatású lehet az elkövető jövőbeni kriminalitásának alakulása szempontjából.
Az eddigiek összefoglalásaként azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a büntetéskiszabás a bűncselekmény jogkövetkezményeként alkalmazandó büntetőjogi szankció nemének és mértékének, esetleg végrehajtási módjának a törvényben meghatározott keretek között és az ügy konkrét körülményeinek figyelembevételével történő bíróság általi megállapítását jelenti.[1]
Ezért a büntetéskiszabás fogalmát a továbbiakban - a tradicionális törvényi szabályozásnak megfelelően - a nyelvtani értelmezésénél szélesebb: az intézkedés alkalmazására is kiterjedő értelemben használjuk, hiszen a büntetési cél és a büntetéskiszabási elvek e jogkövetkezmények érvényesítésekor is irányadóak. "A büntetések és az intézkedések egyaránt a társadalom védelmét hivatottak biztosítani, ám ezt különböző eszközökkel töreksze-
- 625/626 -
nek elérni."[2] Ebből következően intézkedés alkalmazására büntetés kiszabása helyett (pl. megrovás, próbára bocsátás), vagy amellett (pl. pártfogó felügyelet, elkobzás), vagyis minden esetben a büntetéskiszabás folyamatának részeként kerül sor, ezért szükségtelen ennek külön szabályozása a büntető törvénykönyvekben .
A büntetéskiszabási funkciónak a jogalkotó és a jogalkalmazó közötti megosztásával kapcsolatban azonban azt is megállapíthatjuk, hogy a büntető ítélkezés folyamatában a bíró szubjektív meggyőződésének legnagyobb jelentősége - a bizonyítékok értékelése mellett - a büntetéskiszabás körében van.
A büntetéskiszabás "vonatkozásában a törvényhozó kénytelen jogának egy részét a bíróságra ruházni és feljogosítani arra, hogy az elkövetett cselekményt és az elkövető bűnösségét saját értékrendszerén lemérje, és az elkövető jövő[beni] viselkedéséről prognózist adjon."[3]
Ennek indoka, hogy a különféle büntetéstani elméleteknek megfelelően történelmileg kialakult szankciórendszerek közül a XIX. századtól kezdődően az úgynevezett dualista - vagyis a büntetések és intézkedések egyidejű vagy alternatív alkalmazásának lehetőségét egyidejűleg biztosító - szisztémát követő magyar szabályozás is alapvetően a relatíve meghatározott szankciórendszert fogadja el.
"A relatíve meghatározott rendszerben a törvényhozó a büntetés lehetséges nemét vagy nemeit, illetve a büntetési kereteket határozza meg, a többi a jogalkalmazó dolga. A bíró tehát kötve van a büntetés neméhez, valamint annak alsó és felső határához, s e kereteken belül szabja ki a büntetést. Alapvetően ez jellemző a magyar Btk.-ra azzal, hogy a jogalkotó helyenként, bizonyos feltételek mellett előírja egyes büntetések vagy intézkedések kötelező alkalmazását (pl. a pénzbüntetés vagy a vagyonelkobzás esetében), s kivételesen [...] a büntetés mértékét is."[4]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
