Az Európai Unió szervei - versenyt futva a gazdasági válsággal és a piacokkal - 2010 óta jelentősen módosították a fellendülés éveiben elfogadott gazdaságpolitikai szabályozórendszert, köztük a válságkezelés szabályait. A tagállamok a Maastrichti Szerződés aláírásakor megelégedtek ugyanis azzal, hogy az euró bevezetéséhez és használatához nélkülözhetetlen politikát, a monetáris politikát emeljék a közös uniós politikák sorába. A közös pénz bevezetéséhez és használatához szintén nélkülözhetetlen költségvetési politika koordinációja a maastrichti mutatók, azok közül is az államháztartási hiány szint alatt tartását kikényszerítő túlzottdeficit-eljárásra korlátozódott, a foglalkoztatás- és szociálpolitika koordinációja pedig a Lisszaboni Stratégia keretében, a nyitott koordináció módszerével folytatódott. Az Európai Unió működéséről szóló szerződés (EUMSZ) 125. cikke értelmében sem az Unió szervei, sem a tagállamok nem felelnek egymás adósságaiért (no bailout-clause), az EUMSZ 143. és 144. cikke pedig csak a nem eurózóna tagok számára teszi lehetővé a fizetésimérleghiány esetén segítség igénybevételét. 2010 májusában az első görög mentőcsomagot még kétoldalú hitelek útján biztosították a görög kormánynak az eurózóna tagjai, azonban - figyelembe véve, hogy Görögország számára nem lesz elegendő az első körben biztosított 110 milliárd euró, illetve, hogy további eurózóna-országok megsegítésének a szükségessége sem volt kizárható, sürgősen meg kellett alkotni az intézményesített segítségnyújtás jogi kereteit.
2010. május 11-én közzétették az Európai Pénzügyi Stabilizációs Mechanizmus (European Financial Stability Mechanism) létrehozásáról szóló, átmeneti időszakra megalkotott rendeletet,[2] június 10-én pedig Luxembourgban bejegyezték a folyósítást intéző részvénytársaságot,[3] az Európai Pénzügyi Stabilitási Eszközt (European Financial Stability Facility, EFSF), melynek a részvényesei az eurózóna tagállamai. Ehhez nem volt szükség az alapító szerződések módosítására, mivel az EFSF nem igényelte a tagállamok pótlólagos befizetését, hanem a rendelkezésre álló kötelezettség- és garanciavállalási lehetőségeket merítette ki. Mivel ezek az eszközök is végesnek bizonyultak, meg kellett találni a válságkezeléshez és a likviditásbővítéshez szükséges további tagállami források bevonására rendelkezésre álló jogi eszközöket.
Az állam- és kormányfők az Európai Unióról szóló Szerződés (EUSZ) 48. cikke alapján, a tagállamok ratifikációját nem igénylő egyszerűsített szerződésmódosítással fogadták el a 2011/199/EU határozatot,[4] amely az EUMSZ 136. cikkét azzal a (3) bekezdéssel egészítette ki, amely megteremtette a jogalapot az eurózóna létét veszélyeztető pénzügyi nehézségek esetén alkalmazható stabilizációs mechanizmus létrehozására. E felhatalmazás alapján kötötték meg az eurózóna országok állam- és kormányfői az Európai Stabilizációs Mechanizmus (European Stability Mechanism, ESM) létrehozásáról szóló kormányközi szerződést,[5] amely 2011-től felváltotta az EFSF-et és már a tagállamok befizetéseire is támaszkodott.
Valamennyi intézkedés tagállami vagy uniós szintű jogvita tárgyát képezte. A Német Szövetségi Alkotmánybíróság (Bundesverfassungsgericht, BVerfG) előtt valamennyi pénz-
- 62/63 -
ügyi mentőeszközt megtámadták, az ír legfelsőbb bíróság által az ESM ratifikációja apropóján kezdeményezett előzetes döntéshozatal iránti ügyben[6] az Európai Unió Bírósága (EUB) is megvizsgálta, hogy az uniós joggal összhangban állt-e az ESM létrehozását lehetővé tévő, fentebb említett európai tanácsi határozat. Egyrészt állást kellett foglalnia arról, hogy érdemi, közvetlen kötelezettséget rótt-e a tagállamokra a módosítás, másrészt arról, hogy az eurózóna tagállamait válságkezelési eszköz létrehozására felhatalmazó cikk a monetáris politika vagy a gazdaságpolitika területére tartozik-e. Az ESM-szerződésről kimondta, hogy a megállapodás a gazdaságpolitikai koordináció részeként értelmezhető, így a tagállamok szabadon vállalhatnak szerződéses kötelezettséget ebben a tárgykörben, illetve, hogy az EUMSZ 136. cikkének (3) bekezdése nem keletkeztet új hatáskört, így nem ellentétes az alapító szerződésekkel az egyszerűsített szerződésmódosítás.
A BVerfG előtti eljárás tárgyát képezte az Európai Központi Bank (EKB) által alkalmazott, a végleges adás-vételi ügylet (Outright Monetary Transaction, OMT) elődjének számító nem konvencionális monetáris politikai eszköz, a 2010. május 14-én bevezetett értékpapírpiaci program (Securities Market Programme, SMP[7]) is.
Az EKB végleges kötvényvásárlási programja[8] (OMT-program) miatt több tucat német magánszemély[9] és a Die Linke német parlamenti párt kezdeményezett alkotmányjogi panaszt a BVerfG-nél. Véleményük szerint az EKB a hatáskörén nyilvánvalóan túlterjeszkedve járt el, amikor az eurózóna válságának a tetőpontján elfogadta az OMT-programot. Mario Draghi, az EKB elnöke a 2012. július 26-án, Londonban tartott sajtótájékoztatóján[10] kijelentette, hogy mindent kész megtenni az euró megmentése érdekében, 2012. szeptember 6-i sajtótájékoztatóján[11] pedig arról nyilatkozott, hogy bizonyos feltételek teljesülése esetén beindítja a Kormányzótanács által elfogadott végleges kötvényvásárlási programot. Az EKB Kormányzótanácsa monetáris politikai jogkörében eljárva[12] fogadta el a határozatát, amelynek lényege, hogy az ESFS/ESM programországok által kibocsátott állampapírokat bizonyos, előre körülhatárolt feltételek mellett a másodlagos értékpapírpiacon megvásárolja és az ezzel létrejövő likviditást sterilizálja. A programországok ezért cserébe vállalják, hogy 2013. március 1-je után - "Fiscal Compact"[13] alapján - olyan strukturális reformokat hajtanak végre, amelyek hosszú távon csökkentik az államadósságszintet és stabilizálják az államháztartást, ezáltal csökkentik az állampapírok kockázati felárának megugrása miatti adósságfinanszírozási nehézségeket, végső soron enyhítik az eurózónára nehezedő pénzügyi nyomást. Ezzel a lépéssel az EKB a Központi Bankok Európai Rendszere (KBER) Alapokmányának 18.1. cikkében meghatározott, de az EKB a KBER monetáris politika eszközeiről szóló iránymutatása[14] 3.2.4. d) pontjában a főként a nemzeti jegybankoknak biztosított lehetőséget aktiválta.
A panaszosok szerint azzal, hogy a szövetségi kormány és a Bundestag nem támadta meg az EKB-nak ezt a hatáskörén nyilvánvalóan túlterjeszkedő aktusát, mulasztást követett el, amellyel sérülnek a német állampolgárok alapvető jogai, különösen a választáshoz való jog, amelyek a német Alaptörvény 79. cikk (3) bekezdésének értelmében nem módosíthatóak. Az alkotmányjogi panaszt benyújtók álláspontja szerint az EKB ezen aktusának meghozatalakor a hatáskörét túllépve (ultra vires) járt el, mivel a végleges kötvényvásárlás végső soron gazdaságpolitikai eszköz. A monetáris politika legfőbb sajátossága ugyanis annak feltétel nélkülisége és egységessége, amelynél fogva az EKB nem válogathat a megvásárlandó eszközökben a kibocsátó országa szerint. A panaszosok véleménye szerint álláspontjukat alátámasztani látszik a Pringle-ítélet 56. pontjában kifejtett érvelés is, nevezetesen, hogy egy gazdaságpolitikai eszköz nem hasonlítható a monetáris politika valamely intézkedéséhez kizárólag amiatt, hogy közvetett hatásokat fejthet ki az euró stabilitására. A panasz benyújtásának másik indoka, hogy az EKB OMT-programja az EUMSZ 123. cikkének (1) bekezdésébe és az EKB alapokmányának 21.1. pontjába ütközhet, amelyek megtiltják a központi bankoknak a monetáris finanszírozást.[15] Az alkotmányjogi panaszt egyrészt a KBER (amelynek a Bundesbank is a részese) és az EKB, másrészt a szövetségi kormány, harmadrészt a Bundestag ellen nyújtották be. A panaszosok szerint a szövetségi kormánynak az EUMSZ 263. cikkének (1) és (2) bekezdése alapján meg kellett volna támadnia a határozatot, a Bundestag pedig azért szerepel az alapügy alperesei között, mert megtagadta, hogy az általános költségvetési felelősségének védelme érdekében az Európai Stabilitási Mechanizmus keretében elfogadott kiigazítási programokhoz a jóváhagyását csak akkor adja meg, ha az Európai Központi Bank kötvényvásárlásának jellegéről és terjedelméről előzőleg átfogó tájékoztatást kap.
- 63/64 -
A jelen ügynek a közvetlen gazdasági vonatkozásokon túl mind Karlsruhe és a luxembourgi bíróság viszonyának alakulását, mind az uniós jogfejlődést tekintve nagy jelentősége van.
Bár a BVerfG mintegy hatvanéves ítélkezési történetében először kérdezi meg az EUB véleményét az előtte lévő uniós jogot érintő ügyben, ez azonban nem jelenti azt, hogy a BVerfG-nek ne alakult volna ki határozott véleménye az uniós jog értelmezéséről. A német alkotmánybíróság fenntartja magának a jogot arra, hogy az uniós és a tagállami hatáskörelhatárolásban (Kompetenz-Kompetenz issue) rendelkezzen, annak ellenére, hogy ez az EUSZ 19. cikke értelmében[16] az Európai Unió Bíróságának a feladata. A BVerfG ezt a jogát abból eredezteti, hogy a német Alaptörvény 20. cikkének (1) és (2) bekezdésében foglalt szabad választás joga az Alaptörvény 79. cikk (3) bekezdése alapján módosíthatatlan. A szabad választás joga viszont nemcsak a választást, mint eljárásjogi aktust foglalja magában, hanem a német választópolgárnak azt a jogát is, hogy a választásával befolyásolja a német jogalkotó döntéseit. A német alkotmánybíróság az ítélkezési gyakorlatában precedensről precedensre módosította az uniós jog értelmezéséről vallott hatáskörét.
A BVerfG a Solange I. ügyben[17] kifejtette, hogy amíg az alapjogok szintje nem felel meg az Alaptörvényben meghatározott alkotmányjogi katalógusnak, addig nem fordul előzetes döntésért Luxembourghoz az alapjogokkal összefüggő ügyekben. A Solange II. ügyben[18] állította fel azt a vélelmet, hogy az uniós jog az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlata által hatékony védelemben részesíti az alapjogokat, ezért az uniós jog felett az alkotmánybíróság nem gyakorolja ellenőrző hatáskörét. Az uniós jog alapjogi kontrollját csak akkor végzi el (tehát ilyen esetekben fenntartja a német jog elsőbbségét), ha a Közösségben általánosan visszaesik az alapjogvédelem szintje. Egyebekben fennmarad az uniós jog megfelelőségének vélelme.
A Maastrichti Szerződés ratifikációja kapcsán született alkotmánybírósági ítéletben[19] kimondta, hogy az uniós jog alkalmazását csak az Uniónak átadott hatáskörök terjedelmén belül értelmezi, tehát ha az Unió hatáskörét átlépve fogadott el egy normát, az nem lesz alkalmazható Németországban. Annak eldöntésének a jogát, hogy az uniós jogalkotó átlépte-e az uniós szervekre átruházott hatáskört, magának tartotta fenn.
Ezt az elvet fenntartva és továbbfejlesztve mondta ki a BVerfG a Lisszaboni Szerződésről szóló ítéletében,[20] hogy az európai egységesítés nem érinti a tagállamok azon jogát, hogy a gazdaságpolitikára, a politikai, kérdésekre, a kulturális ügyekre és az életfeltétekre vonatkozó jogszabályaikat meghozhassák. Különösen igaz ez
a) a büntető anyagi és eljárásjog meghatározására;
b) az állami erőszakmonopólium fenntartására és gyakorlására, így a rendőrség vagy a katonaság hatáskörének és feladatainak meghatározására;
c) az állam bevételeinek és (különösen a szociális célú) közkiadásainak a meghatározására;
d) a jóléti állam életfeltételeinek meghatározására és
e) kulturális szempontból fontos döntésekre (családi jog, oktatás, vallás, stb.).
A BVerfG 2010-es Honeywell ítéletében[21] - idézve, hogy az alapító szerződések alapján[22] az Unió olyan közösség, amelyet különösen a hatáskörátruházás elve és az alapjogok határoznak meg, és amely tiszteletben tartja a tagállamok alkotmányos identitását - Németország alkotmányos identitásának részeként értelmezte a Kompetenz-Kompetenz ügyekben való döntés jogát, ha az uniós jogalkotó nyilvánvalóan és jelentősen átlépve a hatásköri szabályokat járt el, azzal, hogy hatáskörét az uniós joggal összeférhető módon kell gyakorolnia, tiszteletben tartva az előzetes döntéshozatalnak az EUMSZ 267. cikkében meghatározott szabályait.
A BVerfG az ESM-szerződés ratifikációjának ügyét[23] nem utalta előzetes döntésre. A német parlament költségvetési mozgásterét az Alaptörvényben biztosított választójogra visszavezetve azzal a feltétellel hagyta előzetesen jóvá 2012. szeptember 12-én, hogy a Bundestagnak minden egyes ESM-hitelfolyósítást jóvá kell hagynia.
Nagy jelentőségű tehát a BVerfG jelen határozata, mivel első ízben adja át az uniós jog értelmezésének a jogát az EUB-nak, de a határozat és az előzetes döntés iránti kérelem elolvasása nagymértékben árnyalja ezt a történelmi lépést.
A BVerfG arra alapozta a beadványát, hogy az EKB Kormányzótanácsa az OMT-program elfogadásával és bejelentésével nem monetáris, hanem gazdaságpolitikai eszközt hagyott jóvá, amivel olyan mértékben terjeszkedett túl az EUMSZ-ben meghatározott hatáskörén, amely veszélyezteti a német Alaptörvényben foglalt választójog gyakorlását, így az eljárást felfüggesztő határozatban már maga ítéletet alkot
- 64/65 -
az EKB döntéséről. A döntésének a megalapozásául előadta, hogy az OMT-program azért nem monetáris politikai eszköz, mert az a monetáris politika egységességével ellentétben
- feltételhez kötött, mivel a kötvénykibocsátó országnak az EFSF/ESM keretében végrehajtott kiigazító programban kell részt vennie;
- szelektív, mivel csak meghatározott tagállamok kötvényeinek a vásárlását célozza meg;
- az EFSF vagy az ESM keretében végrehajtott gazdaságpolitikai jellegű kiigazításhoz kötött, azzal párhuzamosan végrehajtott nyílt piaci tranzakció;
- alkalmas arra, hogy az OMT lehetőségével élve, a párhuzamosság okán a tagállam az EFSF vagy az ESM keretében végrehajtott gazdaságpolitikai stabilizációs intézkedéseket pótolja.
Azzal pedig, hogy az EKB gazdaságpolitikai jellegű intézkedések végrehajtását célozta meg, nyilvánvalóan túllépett a hatáskörén, ami megalapozza a BVerfG vizsgálatát.
Emellett az EKB Kormányzótanácsának 2012. szeptember 6-i határozata kimeríti az EUMSZ 123. cikke által tilalmazott monetáris finanszírozást, mivel
- nem rögzíti a kötvényvásárlás mennyiségi korlátait;
- annak ellenére, hogy csak a másodlagos állampapírpiacon hajt végre tranzakciót, befolyásolja az állampapírok piaci árát, mivel nincs meghatározva, hogy a vásárlás mennyivel követheti az elsődleges kibocsátást;
- ellentétes a piaci logikával, mivel az EKB akár a megvásárolt állampapírokat akár a lejáratig is megtarthatja;
- a kötvényvásárlás nem függ a kibocsátó tagállam országkockázati besorolásától; és
- az EKB-t az EFSF-fel és az ESM-mel, valamint a magánhitelezőkkel egyformán kezelné, egy esetleges adósságelengedés az EKB-t is érintené.
Ezért elsősorban arra vár választ az EUB-tól, hogy a feltételhez kötöttség, a szelektivitás, a párhuzamosság és az EFSF/ESM stabilizációs intézkedéseinek a megkerülésére nyíló lehetőség valóban azt eredményezi-e, hogy az EKB túllépett a hatáskörén, illetve, hogy a kötvényvásárlás mennyiségi korlátainak a hiánya az, hogy nincs meghatározva az elsődleges kibocsátás és az EKB vásárlása között eltelt minimális idő, hogy az EKB a lejáratig megtarthatja az állampapírokat, hogy a kötvényvásárlást nem teszi függővé az országkockázati besorolást, illetve, hogy az EKB is részesévé válna egy esetleges adósságelengedésnek, valóban kimeríti-e a monetáris finanszírozás tilalmát.
Véleménye szerint az, hogy az EKB döntése a piacok megnyugtatására szolgált, és a határozatban foglaltakat végül nem alkalmazták, önmagában alkalmas arra, hogy a BVerfG megelőző jogvédelmet nyújtson a panaszosoknak akkor is, ha az EUB szerint az EKB elnökének a sajtónyilvános bejelentése nem felel meg az EUMSZ 288. cikkében foglalt megtámadható jogi aktus fogalmának, így elfogadhatatlannak nyilvánítja a keresetet. Mivel álláspontja szerint fennáll a nyilvánvaló és strukturális hatáskörtúllépés esete, amely alkalmas a hatáskörátruházás elvének az aláásására, a BVerfG-nek - alkalmazva a Honeywell-ítéletben kifejtett elméletét - kötelessége elbírálnia az alkotmányjogi panaszt. Ahhoz, hogy megalapozottan állást tudjon foglalni a kérdésben, arra vár választ az EUB-tól, hogy az EKB határozatában foglaltakat külön-külön vagy összességükben lehet-e akként értelmezni, hogy az OMT-program
- feltételhez kötött, mivel a kötvénykibocsátó országnak az EFSF/ESM keretében végrehajtott kiigazító programban kell részt vennie;
- szelektív, mivel csak meghatározott tagállamok kötvényeinek a vásárlását célozza meg;
- az EFSF vagy az ESM keretében végrehajtott gazdaságpolitikai jellegű kiigazításhoz kötött, azzal párhuzamosan végrehajtott nyílt piaci tranzakció;
- alkalmas arra, hogy az OMT lehetőségével élve, a párhuzamosság okán a tagállam az EFSF vagy az ESM keretében végrehajtott gazdaságpolitikai stabilizációs intézkedéseket pótolja.
Emellett annak a megválaszolását is várja, hogy az EUMSZ monetáris finanszírozás tilalmára vonatkozó szakaszait akként kell-e értelmezni, hogy az EKB és a központi bankok
- korlátlanul vásárolhatnak állampapírokat;
- anélkül vásárolhatnak állampapír a másodlagos állampapír-piacon, hogy minimális időtartamot határoznának meg az elsődleges kibocsátás és a vásárlás között;
- a piaci logikával ellentétesen a megvásárolt állampapírokat akár a lejáratig is megtarthatják-e;
- a kötvényvásárlás nem szükséges a kibocsátó tagállam országkockázati besorolásától függővé tenni;
- és részesévé váljanak egy esetleges adósság-elengedésnek; valamint
- akként befolyásolhatják az eurózóna tagállamai állampapírjainak árazását, hogy a másodlagos piacon történő vétel szándékát az elsődleges kibocsátással egyidőben jelentik be.
Továbbmenve, a BVerfG azt is kinyilvánítja, hogy álláspontja szerint mely feltételek teljesülése esetén nem lehetne megállapítani az EUMSZ 130. cikkének a sérelmét, így azt sem, hogy az EKB nyilvánvalóan és jelentősen túllépett a hatáskörén, ha biztosítható, hogy az OMT-program végrehajtása nem befolyásolja az EFSF/ESM mentőprogram keretében vállalt kötelezettségek teljesítését és a tagállamok gazdaságpolitikai intézkedéseihez képest kiegészítő, azt támogató jellegű. Ennek érdekében ki kell zárni az EKB-t az esetleges adósságelengedés hatálya alól, maximálni kell a tagállamoktól vásárolható állampapírok számát vagy értékét, valamint biztosítani kell, hogy a kötvényvásárlás ne zavarja az újonnan kibocsátott értékpapírok piaci árazását.
A határozat heves vitát váltott ki[24] a témát követő jogászok között, de maga a BVerfG sem volt egységes a kérdésben: a határozatot 6:2 arányban, Lübbe-Wolff és Gerhardt alkotmánybírák[25] élesen megfogalmazott különvéleménye mellett fogadták el.[26]
- 65/66 -
A határozat szerint az EKB nyilvánvalóan és jelentősen túlterjeszkedett a hatáskörén. Az EUMSZ 3. cikk (1) bekezdése értelmében az eurózóna tagállamainak monetáris politikájának a meghatározásában az Európai Uniónak kizárólagos hatásköre van. Az EUMSZ 127. cikk (1) bekezdése értelmében a KBER elsődleges feladata az árstabilitás fenntartása és az EUSZ 3. cikkében meghatározott célok elérése érdekében a tagállamok gazdaságpolitikájának a támogatása, amelyet az Unió monetáris politikájának meghatározásával és végrehajtásával, devizaműveletek végzésével, a tagállamok hivatalos devizatartalékainak tartásával és kezelésével, valamint a fizetési rendszerek zavartalan működésének az előmozdításával biztosít. Az árstabilitás garantálása az EKB álláspontja[27] szerint azt jelenti, hogy középtávon az inflációt kevéssel 2% alatt tartja.
Ezen túlmenően a KBER és az Európai Központi Bank Alapokmányának 17-24. cikkei alapján az EKB és a nemzeti központi bankok számlát nyithatnak hitelintézetek, közigazgatási intézmények vagy piaci szereplők részére, nyíltpiaci műveleteket végezhetnek, kötelező tartalék képzését követelhetik meg, a Kormányzótanács minősített többségi szavazatával meghatározhatják a monetáris politika egyéb eszközéit, fiskális megbízottként tevékenykedhetnek, biztosítják az Unión belüli és más tagállamokkal fenntartott elszámolási és fizetési rendszerek működését és külső műveleteket végeznek. Az OMT-program, bár a másodlagos piacokon nyíltpiaci műveletek végzésére hatalmaz fel, a feltételessége, a szelektivitása, a párhuzamossága és a stabilizációs intézkedések pótlására/megkerülésére való alkalmassága miatt meghaladja a monetáris politika ismérveit.
Ezen kívül az ESM létrehozására felhatalmazást adó 2011/199. sz. európai tanácsi határozatról a fent említett Pringle-ítéletben kimondta, hogy a gazdaságpolitikai intézkedések sorába tartozik,[28] illetve azt is megállapította, hogy mivel az EUMSZ a monetáris politika meghatározásakor nem a politika eszközeire, hanem annak célkitűzéseire utal, egy intézkedés nem tekinthető pusztán amiatt monetáris politikai intézkedésnek, mert közvetve az árstabilitás elérését hivatott elősegíteni.[29]
E jellemzők miatt az OMT-program csak gazdaságpolitikai intézkedésnek minősülhet, ami az EUMSZ 119-126. cikkei alapján nem az EKB, hanem a tagállamok hatáskörébe tartozik. Ráadásul, mivel az EFSF/ESM programokat végrehajtó trojkának az EKB is tagja, a monetáris politikai feladatai mellett a tagállamok hatáskörébe eső kérdések eldöntésében is részt vesz.
Az EUMSZ 123. cikke, valamint az EKB és a KBER Alapokmányának 21.1. pontja tiltja a monetáris finanszírozást. Az EKB és a nemzeti központi bankok nem nyújthatnak folyószámlahitelt vagy bármely más hitelt az uniós intézmények, szervek vagy hivatalok, a tagállamok központi kormányzata, regionális vagy helyi közigazgatási szervei, közjogi testületei, egyéb közintézményei vagy közvállalkozásai részére, továbbá ezektől közvetlenül nem vásárolhatnak adósság-instrumentumokat. A BVerfG álláspontja szerint a monetáris finanszírozás Szerződés 123. cikke és a Szerződés 104. cikkében és 104b. cikkének (1) bekezdésében említett tilalmak alkalmazásához szükséges fogalmak meghatározásáról szóló, 1993. december 13-i 3603/93/EK tanácsi rendelet 7. preambulumbekezdése az uniós jog hatékony érvényesülésének (effet utile) az elve értelmében a tilalom kijátszását szolgáló műveletek is tiltottak. Ha az EKB nincs kizárva az esetleges adósságelengedés hatálya alól, ha a tagállamoktól vásárolható állampapírok számát vagy értékét nem maximálják, valamint ha kötvényvásárlás befolyásolhatja az újonnan kibocsátott értékpapírok piaci árazását, nyilvánvalóan megvalósul a monetáris finanszírozás tilalma.
A BVerfG megállapítja,[30] hogy ha az EKB túllép a monetáris politikai hatáskörén, vagy ha az OMT-program sérti a monetáris finanszírozás tilalmát, azzal az EKB nyilvánvalóan és strukturálisan jelentős mértékben átlépi a hatáskörét, amely feljogosítja a BVerfG-et az ultra vires doktrína alkalmazására. Azzal ugyanis, hogy az EKB a tagállamok hatáskörébe tartozó gazdaságpolitikai kérdésekben, vagy a rá vonatkozó tilalmak megsértésével jár el, sérül a Bundestag-nak a német költségvetésért viselt végső felelőssége, a német választópolgárok alapvető jogának, a választójognak a lényegi tartalma, végső soron veszélybe kerül Németország alkotmányos és nemzeti identitása. Az EUSZ 4. cikkében foglaltak alapján az Unió tiszteletben tartja a tagállamok nemzeti identitását, ezáltal a BVerfG feljogosítva érzi magát arra, hogy - a Honeywell ítéletben foglaltaknak megfelelően ugyan párbeszédet kezdeményezve az EUB-val - kimondja a végső szót az EKB aktusának a jogszerűségéről.
Maga az előzetes döntés iránti kérelem felér egy, az EUB-nak küldött hadüzenettel. Egyrészt kinyilvánítja, hogy az EKB megsértette az uniós jogot. Felmerül a kérdés, hogy ha már megalkotta a véleményét, akkor minek a megalkotásához hívja segítségül az EUB jogértelmezését. Másrészt nyilvánvalóvá teszi, hogy ha az EUB elfogadhatatlannak minősíti a keresetet, akkor minden további nélkül kimondja az OMT-program jogszerűtlenségét, amely azt vonná magával, hogy a Bundesbank nem vehet részt a programban. Harmadrészt megszabja, hogy mely követelményeknek való megfelelés esetén hajlandó kimondani az EKB aktusának a jogszerűségét.
Pedro Cruz Villalón főtanácsnok kiegyensúlyozott, de az ultra vires vizsgálat jogszerűségét élesen elutasító indítványában nem minősíti elfogadhatatlannak az előzetes döntés iránti
- 66/67 -
kérelmet. Az EKB bejelentése ugyanis végleges döntést tükröz, nem előkészületi fázisban lévő aktus, még akkor is, ha nem írásban, hanem szóbeli közlés útján jelentették be.
Az EKB hatáskörtúllépésével kapcsolatban hangsúlyozza, hogy az EKB rendkívül kötött mandátummal, emellett nagyfokú funkcionális és szervezeti függetlenséggel rendelkezik. A kettő eredményeként széles körű diszkrécióval jár el a rendkívül speciális és összetett szakmai ismereteket kívánó feladatainak ellátása során. Ezért álláspontja szerint még az EKB és a KBER Alapokmányában biztosított bírói felülvizsgálatot[31] is rendkívül körültekintően kell gyakorolni. Az, hogy az EUMSZ nem a monetáris politika fogalmát, hanem annak a célját határozza meg, azt igazolja, hogy a monetáris politika eszközeit a funkciójuk alapján kell megítélni, ahogy az EUB azt a Pringle-ítéletben is kimondta. Mivel az EKB a megtámadott határozat bejelentése előtt már az összes rendelkezésére álló hagyományos monetáris politikai eszközt kimerítette, és ennek ellenére nem tudta megfelelően működtetni az általa meghatározott eszközök alkalmazására szolgáló transzmissziós mechanizmust, az árstabilitás elérése érdekében szükség volt a határozatban - egyébként a monetáris politikai eszközök sorában[32] - szereplő nem konvencionális intézkedések bejelentésére.
A főtanácsnok - bizonyos mértékig egyetértve a BVerfG érvelésével - kockázatosnak látja, hogy az EKB - ha megfigyelői státuszban is, de - részt vegyen az EFSF/ESM programok kidolgozásában és végrehajtásuk ellenőrzésében, mivel így nem harmadik félként, hanem a folyamatok irányítójaként vesz rész az OMT-program keretében az állampapírok megvásárlásában. Ezért akkor látja az OMT-programot a monetáris politikai célt szolgálónak, ha a kötvényt kibocsátó ország programjának lebonyolításában és ellenőrzésében az EKB a program alkalmazásától kezdődően nem vesz részt. A megvásárolható állampapírok értékének/mennyiségének a meg nem határozása nem okozza az intézkedés aránytalanságát. Az EKB cselekvéseit a piacok számára előre láthatóvá tenné, és így mozgásterét jelentősen szűkítené, ha az OMT-program maga határozna meg mennyiségi korlátokat. Ezért az arányosság betartása az EKB diszkrecionális jogkörébe tartozik.
A kérelemben felhozott technikai követelmények közül kizárólag az állampapír kibocsátás és a másodlagos piacon történő vásárlás közötti megfelelő időszak betartását (de nem annak az előre meghatározását) látja szükségesnek ahhoz, hogy a monetáris finanszírozás tilalmával összeegyeztethető legyen. A Pringle-ügyben született főtanácsnoki indítványban foglalt gondolatvezetésre[33] visszautalva az álláspontja szerint az, hogy az EKB is részese lenne egy esetleges adósság elengedésnek, nem releváns a monetáris finanszírozás szempontjából, mivel a bankoknak mindig számolniuk kell megtérülési kockázattal. Ugyanígy az sem releváns ebből a szempontból, hogy az adósságkockázati besorolást nem veszik figyelembe, ami akár az EKB csődjéhez is vezethet. Mivel a 2012. szeptember 6-i sajtótájékoztatón nem hangzott el, és a program leírásában sincs benne, hogy az EKB-nak kötelező lenne a piaci logikával ellentétben a lejáratig tartani a megvásárolt állampapírokat, és nincs is feltétlenül ilyen szándéka, ez a kifogás szintén nem támasztja alá a tiltott monetáris finanszírozást. Végül a BVerfG azon kritikája, hogy a kötvényvásárlás az állampapírok kibocsátására ösztönöz, így a program végső hitelezővé teszi az EKB-t, teljesen alaptalan, mivel az EKB nem jelenti be előre a kötvényvásárlásokat, így az azok nem is befolyásolhatják az elsődleges piacokat.
Ám a főtanácsnok nemcsak a BVerfG-nek az OMT részleteiről alkotott véleményét nem osztja, ám ha óvatosan is, de leírja a véleményét arról, hogy a kérelem valódi motivációit látva, az ultra vires teszt aktivista alkalmazása helyett milyen keretek között látja helyénvalónak Karlsruhe és Luxembourg együttműködését. Felhívja a figyelmet arra, hogy az előzetes döntéshozatali eljárásban az EUB által megfogalmazottak nem lehetnek a nemzeti bíróságokra nézve tájékoztató jellegűek, ahhoz kötelezően tartaniuk kell magukat. Így a BVerfG-nek nincs lehetősége arra, hogy az alapul fekvő ügy elbírálásakor ne az EUB válaszainak a figyelembe vételével hozzon döntést.[34] Az előzetes döntéshozatali eljárás lényege, hogy az EUB-hoz forduló bíróság az alapul fekvő jogvita eldöntéséhez kéri az EUB állásfoglalását.
Nem tartja helyénvalónak és az EUMSZ 4. cikk (3) bekezdésében kifejtett lojális együttműködés elvével összhangban lévőnek, hogy a nemzeti bíróság már a beadványban nyilvánvalóvá tegye, hogy az alapul fekvő ügy elbírálásakor eltérhet majd az EUB állásfoglalásától.[35] Nem vonja kétségbe az EUMSZ-nek a tagállamok nemzeti identitásának a tiszteletben tartásáról szóló cikkét,[36] azonban az abban szereplő nemzeti identitást a 6. cikk (3) bekezdésében szereplő, az uniós jogrend részét képező közös alkotmányos identitás részeként értelmezi. Épp Andreas Voßkuhlének, a BVerfG jelenleg is hivatalban lévő elnökének a tanulmányára hivatkozva hangsúlyozza, hogy az EUB az ítélkezési gyakorlatában részletesen értelmezte "a tagállamok közös alkotmányos hagyománya" kifejezést, különösen azokat, amelyek az Unió jogi kultúrája részének tekinthetők. Ezzel az Unió nemcsak a jogállamok gazdasági közösségévé, de a jogi kultúrák közösségévé is vált. Ez a közös alkotmányos hagyomány az uniós identitás részeként értelmezhető, aminek egyenes következménye, hogy a tagállamok - nyilván részben eltérő - alkotmányos hagyományai nem tekinthetők a közös uniós identitástól lényegesen különbözőnek. Éppen az uniós jog irányában megmutatkozó nyitottság lehet a kulcs az uniós és a tagállami alkotmányos hagyományok közeledéséhez.
A lojális együttműködés elve alapján reményét fejezi ki, hogy a BVerfG döntése nem áll majd éles ellentétben az EUB által kifejtettekkel, illetve, hogy az EUB is a lojális együttműködése alapján, úgy válaszol a BVerfG által feltett kérdésekre, mintha a beadványban foglaltak ellenére meg lenne győződve arról, hogy a BVerfG az általa adott válasz alapján dönti majd el az alapul fekvő jogvitát. Így látja elérhetőnek a Honeywell-
- 67/68 -
ítéletben lefektetett célt, amelyre hivatkozik is: annak 66. pontja kimondja ugyanis, hogy az ultra vires tesztet visszafogottan kell alkalmazni, akként, hogy az ne veszélyeztesse az integrációt. Előfordulhat, hogy az EUB értelmezése nem egyezik meg teljesen a nemzeti bíróságéval, de az EUB jogos elvárása lehet, hogy az esetleges "hibákat" tolerálják a nemzeti bíróságok. A lojális együttműködés elvéből ugyanakkor az is következik, hogy a fentebb ismertetett okok miatt nem javasolja a kérelemnek az elfogadhatatlanság miatti elutasítását.
A BVerfG kérelmének valódi kritikáját Lübbe-Wolff és Gerhardt alkotmánybíráknak az alapul fekvő ügyet felfüggesztő határozathoz írt különvéleménye jelentik. Mindketten úgy vélik, hogy az alkotmányjogi panaszt elfogadhatatlannak kellett volna minősíteni, mivel az abban megfogalmazottak elbírálása túlterjeszkedik a BVerfG hatáskörén, sérti a hatáskörök megosztásának alkotmányos elvét, így a BVerfG eljárása ellentétes a német Alaptörvénnyel. Lübbe-Wolff szerint[37] a BVerfG eddig nem hivatkozott az Alaptörvény 38. cikk (1) bekezdésére mint a hatáskörtúllépés vizsgálatának jogalapjára, illetve arra sem lát precedenst, hogy a hatáskörtúllépés nyilvánvalóan súlyos eseteit ezen cikk alapján kérnék számon. Álláspontja szerint a nemzeti bíróság demokratikus legitimációja a nemzeti jogban gyökerezik, és nem terjeszthető ki a nemzet határain túlra. Felteszi a kérdést, hogy vajon a BVerfG-nek mennyiben van mandátuma hozzájárulni az eurózóna összeomlásához mint az OMT-program jogellenessé nyilvánításának egyik lehetséges következményéhez. Azt is vitatja, hogy az OMT-program ultra vires-nek történő minősítése esetén a BVerfG hozhat-e olyan döntést, amellyel megtiltja, hogy a Bundesbank (a KBER tagjaként) részt vegyen annak működtetésében, amikor az alapító szerződések nem tartalmazzák az eurózónából való kilépés lehetőségét. Lübbe-Wolff megkérdőjelezhetően demokratikus jellegűnek tartja azt, hogy az eurózóna működésére és az abban részt vevő tagállamok nemzetgazdaságára nézve előre meghatározhatatlan kimenetelű kérdésben foglaljon állást a BVerfG. Álláspontja szerint ilyen esetekben a bírói visszafogottságot is csöndben kell gyakorolni.
Gerhardt különvéleménye szerint is el kellett volna utasítani az alkotmányjogi panaszt. Nem tartja jogilag megalapozottnak, hogy a BVerfG a választás jogával indokolva döntsön az uniós szervek hatáskörével kapcsolatos vitákban. Nem találja szerencsésnek a BVerfG hatáskörének ilyen szélesre nyitását sem, mivel azt okozhatja, hogy bármilyen uniós jogi aktus megtámadhatóvá válik a választáshoz való jog csorbulására való hivatkozással. Az uniós szervek aktusainak a megtámadására a szövetségi kormánynak van mind lehetősége,[38] mind demokratikus legitimációja. Ha ezt elmulasztotta megtenni, nem látja lehetségesnek a jogi felelősségre vonást. Jogi szempontból különösen aggasztónak tartja, hogy a BVerfG épp annak az Európai Központi Banknak a tevékenységét próbálja meg politikai alapon megkérdőjelezni, amelynek az EUMSZ-ben rögzített kötelezettsége, hogy távol tartsa magát a politikától. Hangsúlyozza, hogy a jelen esetben a speciális szakértelem híján nem látja tisztességesnek, hogy a BVerfG megítélje a hatáskörtúllépés nyilvánvaló esetét.
Jürgen Stark, az EKB (nyilatkozatai alapján épp az EKB megváltozott szerepfelfogása miatt) 2011-ben távozott vezető közgazdásza azon az állásponton van,[39] hogy a BVerfG által megfogalmazott aggályok jogosak, mivel az OMT több ponton ellentmond a monetáris politika egységességének. A főtanácsnokot azzal vádolja, hogy az ügy megítéléséhez elengedhetetlenül szükséges szakismeret hiányában írta meg a véleményét. Az EKB azzal érvel, hogy az OMT-program bejelentésére az indokolatlanul magas kamatlábak megtörése érdekében volt szükség, hogy így biztosítsák a monetáris politika transzmissziós mechanizmusának hatékonyságát. A Bundesbank szerint viszont a kamatfelárak nem bonthatók szét indokolt és indokolatlan összetevőkre. A volatilis kamatláb vagy magas kamatfelár a szóban forgó tagállam nem megfelelő gazdaságpolitikájának a következménye. A Bundesbank úgy véli, hogy az inszolvens tagállamok papírjainak megvásárlásából eredő veszteségeket ellensúlyozni kell a szövetségi költségvetésben, anélkül, hogy a befizetési kötelezettséget parlamenti felhatalmazáson alapuló szereplő rendelné el.
Több elemző[40] azonban úgy véli, hogy ilyen jelentőségű ügyben nem lenne szabad jogi kérdéssé minősíteni azt, ami a közgazdászok között is vita tárgyát képezi. A Maastrichti Szerződés szövegezésekor valóban csak a monetáris politika egységében állapodtak meg a tagállamok, annak azonban nincs egységesen elfogadott meghatározása, hogy mi számít monetáris politikai és mi gazdaságpolitikai intézkedésnek. Mivel az EUMSZ az EKB feladatául az árstabilitás megőrzését, illetve a tagállamok gazdaságpolitikájának az árstabilitás megőrzését nem veszélyeztető támogatását rendeli, a kormányoktól és az Unió szerveitől független EKB jogosult dönteni a célt megvalósító eszközökben. Erre függetlenségben gyökerező diszkrecionális jogkörre kapott felhatalmazást a tagállamoktól, így a Bundestagtól is. Egyes elemzők[41] felhívják a figyelmet arra, hogy meg kell különböztetni a jogalkotói és a jogalkalmazói megfontolások jogosságát. Míg a jogalkotó a jövőre irányuló döntésének megalapozásakor sokszor feltételezésekkel él és megpróbálja felmérni döntésének gazdasági és társadalmi hatásait, addig a jogalkalmazói hozzáállás csak tényeken alapuló, pragmatikus, etikus és morális lehet. A jogalkotó ezen megfontolásait nem helyettesítheti a sajátjaival.[42] A monetáris és a gazdaságpolitika folytonos és szoros egymásra hatása nem teszi lehetővé, hogy bírák döntsenek ezen intézkedések megítéléséről.[43] Utalva a Pringle-ítéletre, azt is hangsúlyozza, hogy
- 68/69 -
attól, hogy az EKB által hozott valamely intézkedés gazdaságpolitikai jellegűnek minősíthető, még nem zárja ki a jogszerű voltát, mivel az EUMSZ az EKB célját és nem az általa használható eszközöket határozza meg. Ezzel a logikával az EKB valamennyi intézkedése, akár az eurózónára vonatkozó alapkamat is megtámadható lenne a BVerfG előtt. Goldmann értelmezése szerint egy bíró sem lépheti túl a hatáskörét annak érdekében, hogy más független szereplőt rábírjon a hatásköre tiszteletben tartására. Az alkotmányjogászok azt sem nem tartják helyénvalónak, ha bármely ország nemzeti bírósága az ítéletein túli eszközökkel is megpróbálja formálni a politikát, mint azt épp a BVerfG elnöke, Voßkuhle tette 2013-ban, amikor Barroso elnökkel konzultált.[44]
Emellett fel kell hívni a figyelmet arra is, hogy a Melloni-ügyben született ítéletében[45] az EUB kimondta, hogy bár a tagállamok alkotmányos alapjait nem kérdőjelezheti meg, annak a megítélésében van szerepe, hogy mely alkotmányos megfontolások állhatnak az uniós jog alkalmazása fölött.
A főtanácsnok - részben helyt adva a kérelemben foglaltaknak - néhány ponton módosítaná az OMT-program feltételeit. Ezzel gyakorlatilag ellehetetlenítené a programot, amivel épp az EKB függetlenségét sértené, hiszen az EKB döntését befolyásolná.
Az EKB Kormányzótanácsa az eurózóna védelme érdekében 22:2 arányban hagyta jóvá az OMT-programot. Különös fricska, hogy épp az a Németország kérdőjelezi meg az Európai Központi Bank döntését, amely a Maastrichti Szerződés szövegezésekor az EKB függetlenségét a valutaunió szükségszerű velejárójaként követelte meg.
A főtanácsnok véleménye nem kötelezi az EUB-t az ítélete meghozatalakor. Ha viszont a főtanácsnoki indítvánnyal egyező tartalmú ítélet születik, és feltételezzük, hogy a BVerfG alapos kérelmet terjesztett elő, akkor - mivel a főtanácsnok nem a BVerfG-tel egyezően ítélte meg az OMT-programot -valószínű, hogy alkotmányellenesnek minősíti azt és megtiltja, hogy a Bundesbank részt vegyen annak megvalósításában. Ezzel egyrészt sérül az EKB függetlensége, másrészt a Bundesbank nem tudja ellátni az EUMSZ alapján rá háruló feladatait. Az EKB arra kényszerül, hogy más monetáris politikai eszközt használjon a céljai elérésére. Szakértők szerint a mennyiségi könnyítés[46] (quantitative easing) megfelel a főtanácsnoki indítványban foglaltaknak, így az válthatja fel OMT-programot. Amiatt, mert az EKB-nak a trojkában való jelenléte is ellentétesnek minősül majd az Alaptörvénnyel, minden bizonnyal módosításra szorul az ESM-szerződés, ami fontos, egyszer már a BVerfG előtt is zárult viták újranyitásához vezethet.
Az EUB ítéletének előre megjósolhatatlan hatása lesz BVerfG és az EUB viszonya, és végső soron az uniós jog értelmezése és végrehajtása szempontjából. Az uniós jog egységes végrehajtása azt kívánja meg, hogy a nemzeti bíróságok, így a BVerfG is tartsa magát az alapító szerződésekhez. A Common Market Law Review szerkesztőségi elemzése[47] kiváló alkalomnak tartja az ügyet, hogy a nemzeti identitás elemzésének az apropóján a korábbinál kiegyensúlyozottabb kapcsolat jöjjön létre a Német Szövetségi Alkotmánybíróság és az Európai Unió Bírósága között.
Erre a vitára a kérelmezők nem feltétlenül számítanak. A Peter Gauweilert képviselő Dietrich Murswiek - az EUB ítéletének lehetséges variációit és azok következményeit egyenként számba véve - 2014. január 14-ét, a BVerfG határozatának keltét az európai demokrácia nagy napjának nevezi,[48] mert a BVerfG korlátozta a demokratikus legitimációval nem rendelkező EKB hatáskörét és megvédte a nemzeti parlamenteket, hogy az EKB-hoz hasonló, demokratikus legitimációval nem rendelkező entitások befolyásolhassák a tagállamok költségvetését. Végső soron a demokratikusan megválasztott nemzeti intézmények kerekedtek felül a demokratikus legitimációval nem rendelkező uniós intézményeken. ■
JEGYZETEK
[1] A C-62/14. sz., Gauweiler-ügyben 2015. január 14-én hozott főtanácsnoki indítvány.
[2] Az európai pénzügyi stabilizációs mechanizmus létrehozásáról szóló 407/2010/EU tanácsi rendelet (HL [2010] L 118., 2010.5.12., 1-4. o.).
[3] Az EFSF alapító okiratát lásd: http://www.efsf.europa.eu/attachments/EFSFStatusCoordonnes%2023AVRL2014.pdf.
[4] Az Európai Tanács határozata (2011. március 25.) az Európai Unió működéséről szóló szerződés 136. cikkének módosításáról azon tagállamok stabilizációs mechanizmusa tekintetében, amelyek hivatalos pénzneme az euró. (HL [2011] L 91., 2011. április 6., 1. o.)
[5] Treaty Establishing the European Stability Mechanism between OJ L 91, 6.4.2011, p. 1.
[6] C-370/12. sz. ügy, Thomas Pringle kontra Governement of Ireland, Ireland és The Attorney General. 2012. november 27-i ítélete.
[7] A BVerfG 2BVerfGE 987/10. számú, 2011. szeptember 7-én hozott végzése.
[8] A végleges adásvételi ügylet (outright transaction) a nemzeti bankok, illetve kivételes esetben, a Kormányzótanács határozata esetén az EKB monetáris politikai eszköze. Olyan tranzakció, amelyben a központi bank a piacon (azonnali vagy határidős ügylet keretében) vásárol, illetve ad el eszközöket véglegesen. (Az Európai Központi Bank 2011. szeptember 20-i iránymutatása az eurorendszer monetáris politikai eszközeiről és eljárásairól [átdolgozás]. (HL [2011] L 331., 2011.12.14., 1. p.))
[9] Peter Gauweiler, a Bundestag képviselője, a CSU alelnöke, aki több Kompetenz-Kompetenz ügyben élt alkotmányjogi panasszal, így a Lisszabon-ügyen és az ESM ügyében is. Beadványt nyújtott még be egy, a közvetlen demokráciáért harcoló civilszervezet és a Die Linke politikai párt is.
[10] Mario, Draghi, az Európai Központi Bank elnökének beszéde. The Global Investment Conference, London 2012. július 26. https://www.ecb.europa.eu/press/key/date/2012/html/sp120726.en.html.
[11] Az Európai Központi Bank sajtóközleménye a végleges monetáris ügyletek technikai jellemzőiről. https://www.ecb.europa.eu/press/pr/date/2012/html/pr120906_1.en.html.
[12] Az EUMSZ 127. cikke.
[13] A 2013. évi XXXII. törvénnyel kihirdetett, a gazdasági és monetáris unióbeli stabilitásról, koordinációról és kormányzásról szóló, 2012. március 2-án kelt szerződés (Magyar Közlöny, 2013. április 3-i, 56. sz.)
[14] Az EKB monetáris politikai eszközei a nyílt piaci műveletek, a jegybanki rendelkezésre állás és a kötelező tartalék.
[15] Az EKB, illetve a tagállamok központi bankjai nem nyújthatnak folyószámlahitelt vagy bármely más hitelt az uniós intézmények, szervek vagy hivatalok, a tagállamok központi kormányzata, regionális vagy helyi közigazgatási szervei, közjogi testületei, egyéb közintézményei vagy közvállalkozásai részére, továbbá ezektől közvetlenül nem vásárolhatnak adósság-instrumentumokat.
[16] EUMSZ 19. cikk: A Szerződésekkel összhangban az Európai Unió Bírósága:...b) a nemzeti bíróságok kérelmére előzetes döntést hoz az uniós jog értelmezésére vagy az intézmények által elfogadott jogi aktusok érvényességére vonatkozó kérdésekről.
[17] A Német Szövetségi Alkotmánybíróság BverfG BVerfGE 37, 271. számú, 1974. május 29-én hozott ítélete. - A német AB ítéleteire így hivatkoznak.
[18] A Német Szövetségi Alkotmánybíróság BVerfG 2 BVerfG 73, 339. számú, 1986. október 22.-én hozott ítélete.
[19] A Német Szövetségi Alkotmánybíróság BVerfG 2 BVerfG 89, 155. számú, 1993. október 12-én hozott ítélete.
[20] A Német Szövetségi Alkotmánybíróság BVerfG 123, 267. számú, 2009. június 30-án hozott ítélete.
[21] A Német Szövetségi Alkotmánybíróság BVerfG 126, 286. számú, 2010. július 6-án hozott ítélete.
[22] Az EUSZ 4. cikk (1) és (2) bekezdése, az 5. cikk (1) bekezdése, valamint a 6. cikk (1) és (3) bekezdése.
[23] A Német Szövetségi Alkotmánybíróság BVerfG 2BvE 6/12. számú, 2014. március 18-i ítélete.
[24] Lásd a German Law Review és a Verfassungsblog cikkeit.
[25] A határozat meghozatala óta mind Getrude Lübbe-Wolff, mind Michael Gerhardt alkotmánybírói mandátuma lejárt.
[26] Megfigyelők szerint a BVerfG három részre oszlott. A különvéleménynyel élő (az alkotmányjogi panaszt elutasítani kívánó) alkotmánybírákra, azokra, akik előzetes döntés nélkül állapították volna meg az OMT ultra vires voltát, illetve azokra, akik az előzetes döntésért való folyamodást látták célszerűnek. Lásd: Lisa Nienhaus és Christian Siedenbiedel: Richter Hasenherz című cikkét a Frankfurter Allgemeine Sonntagszeitung 2014. február 9-i számában. Idézi: Franz C. Mayer: Rebels without a cause? German Law Review. Special issue. Vol. 15., No. 2. http://www.germanlawjournal.com/index.php?pageID=11&artID=1613.
[27] EKB Monthly Bulletin, 2012. szeptember.
[28] C-370/12. sz. ügy, Pringle, 56-60. pont.
[30] A Német Szövetségi Alkotmánybíróság BVerfG 2BvR 2728/13. számú, 2014. január 14-i határozata, 37. és 38. pont.
[31] Lásd az EKB és a KBER Alapokmányának 35. cikk 1. pontját.
[32] i. m. 18. 1. pont.
[33] Lásd a jelen főtanácsnoki indítvány 216-228. pontjait.
[34] i. m. 35. pont.
[35] i. m. 36., 64. pont.
[36] Lásd az EUSZ 4. cikkének (2) bekezdését.
[37] Lásd Lübbe-Wolff különvéleményének 16., 17. és 18. pontja.
[38] Lásd az EUMSZ 263. cikkét.
[39] Stark, Jürgen: Anleihekäufe der EZB. Sachkenntnis: Mangelhaft. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2015. január 21. http://www.faz.net/aktuell/wirtschaft/eurokrise/anleihekaeufe-der-ezb-sachkenntnis-mangelhaft-13381429.html.
[40] Lásd pl. Hermann, Christoph: OMT-Verfahrenin der Kritrik: Von Juristen, Ökonomen und werwofürkompetentist. VerfBlog, 2015. 1. 27. http://www.verfassungsblog.de/omt-verfahren-der-kritik-von-juristen-oekonomen-und-wer-wofuer-kompetent-ist/#.VR5yxrX-mUk.
[41] Goldmann, Matthias: Adjudicating Economics? Central Bank Independence and the Appropriate Standard of Judicial Review. German Law Review. Specialissue. Vol. 15., No. 2. 266-280. p.
http://www.germanlawjournal.com/index.php?pageID=11&artID=1620.
[42] i. m. 270-273. p.
[43] i. m. 278. p.
[44] Müller Vogg, Hugo: Voßkuhle spricht nicht nur durch seine Urteile, Bayernkurier, 2013. március 9. Idézi: Franz C. Mayer: Rebels without a cause? German Law Journal. Special issue. 2014. Vol. 15., No. 2. http://www.germanlawjournal.com/pdfs/Vol15-No2/PDF_Vol_15_No_02_Mayer.pdf.
[45] Lásd a C-399/11. sz., Melloni kontra Ministerio Fiscal ügyben 2013. február 26-án született ítéletet.
[46] Amtenbrink, Fabian Repasi, René: Outright Monetary Transactions before the ECJ: In search of the 'golden mean'. Verfblog, 2015. 1. 26. http://www.verfassungsblog.de/outright-monetary-transactions-ecj-search-golden-mean/#.VR5057X-mUk.
[47] Editorial comments. Common Market Law Review, 2014. 51. sz. 375388. p.
[48] Murswiek, Dietrich: ECB, ECJ, Democracy, and the Federal Constitutional Court: Notes on the Federal Constitutional Court's Referral Orderfrom 14 January 2014. http://www.germanlawjournal.com/index.php?pageID=11&artID=1614.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző főosztályvezető, Igazságügyi Minisztérium EU Jogi Megfelelésvizsgálati Főosztály.
Visszaugrás
