Az első magyar állampolgársági törvényt (1879:L. tc.) időtálló jogalkotási terméknek tekinthetjük, hiszen - kisebb kiegészítésekkel - egészen 1948-ig hatályban maradt. A kiegészítő normák közül az első a tömegesen visszatelepülök honosításáról szóló 1886. évi IV. törvénycikk volt, amely kedvezményeket vezetett be a visszahonosítandó személyekkel kapcsolatban. A kettős állampolgárság kérdése különös jelentőséggel bírt a dualista Magyarország állampolgársági rendszerében, amelynek megítélése a közjogi viták középpontjában állt. Az Osztrák-Magyar Monarchiának nem volt közös állampolgársága, hiszen a honosság "egy és ugyanaz" volt a magyar korona országaiban
A dualista államberendezkedés egyik meghatározó alapköve az állampolgárság, amelynek szabályozása jelentős vitát váltott ki a korabeli közjogászok körében. Az 1867. évi XII. törvénycikkel létrejött kiegyezés alkotmányos konstrukciója alapvetően meghatározta az állampolgárság törvényi rendelkezéseit. E törvény közjogi keretei között kellett megalkotni az első magyar állampolgársági jogszabályt, elkerülve a közös ügyek körének bővítését. A képviselőknek arra is ügyelniük kellett, hogy Ausztria és Magyarország között létrejött közjogi viszonyt ne alakítsák át a közös állampolgárság létrehozásával, amely törekvést az osztrákok minden eszközzel támogattak, s ez megfelelt Gesamtmonarchie teóriájának.
A kettős állampolgárság engedélyezésében is hasonló veszélyt véltek felfedezni a képviselők. Minden rendelkezésre álló közjogi eszközzel meg akarták akadályozni a kettős honpolgárság létrehozását. A kettős állampolgárság jogi megítélésének megértéséhez elengedhetetlen, hogy tisztán lássuk az 1867-et követő magyar állampolgársági jogot. Célom, hogy bemutassam a kettős állampolgárság rendszerét a korabeli jogesetekkel együtt, amely remélhetőleg hasznos információkat nyújt nem csak a jogtörténészek, hanem a 21. század alkotmányjogászai számára is.
Az első állampolgársági törvényünk (1879:L. tc.) a következő jogcímeket tartalmazta a magyar állampolgárság megszerzésére: leszármazás, törvényesítés, házasság és honosítás.[1] A jogszabály felsorolása taxatív, ami azt jelentette, hogy más módon nem lehetett megszerezni a magyar honpolgárságot.[2]
A legáltalánosabb jogcímnek a születés bizonyult, amelynek következtében a gyermekek megörökölték az apa állampolgárságát. Ez a ius sanguinis (a vérségi jog) elvének elsődleges alkalmazását jelentette, amely a ma hatályos állampolgársági jogunkra is elmondható. Ugyan akkor kisegítő vagy szubszidiárius jelleggel érvényesült a ius soli (területiség) elve.
- 445/446 -
A magyar állampolgárság megszerzésének a vérség elve alkalmazásán túl további feltétele volt, hogy az illető községi illetőséggel (1871:XVIII. tc., 1886:XXII. tc.) rendelkezzen és a törvényben előírt követelményeket (cselekvőképesség, büntetlen előélet, ötévi helyben lakás, rendelkezzen olyan keresettel vagy vagyonnal, amelyből magát és családját el tudja tartani, legalább öt éve szerepel az adózók lajstromában) teljesítse.
A magyar állampolgárságot tehát meg lehetett szerezni közvetlen és közvetett módon. Az első kategóriába csak a születés tartozott és ezeket a személyeket nevezték "gyökeres magyaroknak" (Hungari nativi).[3] A második csoportba lehet sorolni a fogadott vagy honfiúsított "naturalizált" magyarokat (Hungari recepti), akik törvényesítés, honosítás vagy házasság címén szerezték meg a magyar honpolgárságot.[4] A magyar állampolgársági jogban az állami szolgálatba lépés nem eredményezett honosságot. Kivétel ez alól, ha a beköltözés az állandó letelepedés céljából történt és a községi illetőség megszerzése már folyamatban volt.[5]
1. A magyar állampolgárságot elvesztett személyek visszahonosítása külön problémát jelentett. Visszahonosításnak nevezték azt az eljárást, amellyel a magyar állampolgárságot újból meg lehetett szerezni. A kedvezményezett honosítás (visszahonosítás) országgyűlési vitája során Csider Károly a következő indítványt terjesztette elő.[6] A községi illetőség szerinti hatóságnál kell beterjeszteni a visszahonosítási kérvényt. A visszahonosított személy a törvényhozás tagja lehet tíz év elteltét megelőzően is, kivéve, ha korábban honosítás révén szerezte a magyar állampolgárságot.[7]
Péchy Jenő kitért Molnár Aladár indítványára, hogy a visszahonosított személy tíz év eltelte előtt tagja lehessen a törvényhozásnak, ha a korábbi állampolgársága szerinti ország elbocsátotta. Ez a szabályozás a királyi okirattal történő honosításra vonatkozott, amely egy speciális változata a magyar állampolgárság megszerzésének.[8] Molnár azzal indokolta javaslatát, hogy ne lehessen valaki egyszerre két ország törvényhozó testületének tagja. Véleménye szerint ezt a rendelkezést nem csak a király által honosítottakra kell kiterjeszteni. A képviselő szerint a "magyar törvényhozás bármely tagjától meg kell követelni, azt, hogy mindenekelőtt és kizárólagosan a magyar állam érdekeit, a magyar állam javát hordozza sziven és mozdítsa elő."[9] Tisza támogatta a bizottság javaslatát, de Molnár értelmezését már nem fogadta el.[10]
Egyet lehet érteni Eöttevényi megállapításával, hogy a visszahonosítás esetében nem új állampolgárság-szerzéséről, hanem egy régi jogviszony felújításáról van szó.[11] A legfontosabb különbség a honosításhoz képest az, hogy a visszahonosítást csak az eredetileg is magyar állampolgárok vehették igénybe. A honosítást kizárólag a külföldiek számára tartották fenn. A visszahonosítást nem minden volt magyar állampolgár vehette igénybe. Ide tartoztak azok, akiket hatósági határozattal fosztottak meg magyar állampolgárságuktól. Az ilyen személyek súlyosan megszegték az állampolgári kötelességeiket. Visszavehető volt a magyar állampolgárok közé az, aki elbocsátás vagy távollét miatt veszítette el honpolgárságát és időközben nem szerzett másik állampolgárságot. Ebben az esetben nem írták elő feltételként, hogy visszatérjen Magyarország területére. Alapvetően a hontalanság elkerülése miatt kellett e szabályt bevezetni.[12] Azonban azt, aki távollét vagy elbocsátás miatt veszítette el a magyar állampolgárságát és az ország területére visszatért, kötelező volt visszavenni, ha valamelyik község kilátásba helyezte az illetőség felvételét. A belügyminiszternek nem volt mérlegelési lehetősége. Az előbbi esetben csupán a lehetőség állt fenn, míg az utóbbiban kötelező a visszavétel a feltételek teljesítése mellett.[13] E körbe tartoztak azok, akik törvényesí-
- 446/447 -
tés útján veszítették el a magyar állampolgárságukat, amelynek következtében az apjuk honossága révén már külföldinek számítottak.[14] Ferenczy szerint a honosítással és a visszahonosítással egyaránt új állampolgárságot szerzett az illető, de ténylegesen nagy különbség volt a kettő között, mert az utóbbi esetben csak a jogi kapcsolat szakadt meg a "magyar állam s azon fia közt, ki magyar állampolgárságát elvesztette, az erkölcsi kapcsolat még sem szűnt meg köztük."[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
