A rendszerváltozás körüli időszak egyik - a mai napig is - sokat vitatott kérdése, a politikai okból életüktől, szabadságuktól és/vagy vagyonuktól jogtalanul megfosztottak kárpótlása. A ’80-as évek utolsó negyedében egyre hangosabban jelentkezett az érintettek követelése. A pártpolitikát irányítók, a kormányok, több ízben foglalkoztak ezen megnyilvánulásokkal, ha erről nem is értesült a lakosság. A teljes elutasítástól (esetleges retorziók kilátásba helyezéséről) jutott el az alapvetően erkölcsileg is jogosnak ítélt elismerésig ez a kényes probléma. Mivel az uralkodó (már enyhébb formájú) diktatúrának szembe kellett néznie 30-35 év súlyos torzulásaival, valójában törvénytelenségeivel. Lehetett ugyan a (bolsevista) rendszer szerencsétlen szabályai mögé bújni, hivatkozni a "béketábor" egységes gyakorlatára. Továbbá itt állt a tábor vezető erejének nem csupán az utasításos módszere, hanem a hadserege is. A bolsevista gyakorlatot nem egyszer (s nem egy tagországban!) próbálta meg a szenvedő nép megváltoztatni, azonban azt minden esetben eltiporták. Mi, magyarok vagyunk az egyetlenek, akiknek az 1956-os forradalma és szabadságharca - az eltiprás ellenére - távlatokban is eredményt hozott. Ezt számos nyugati ország neves vezető politikusa ma is elismeri.
Ilyen előzmények közepette kellett a Németh-kormánynak az első tétova lépéseket megtennie.
A Belügyminisztériumban és az Igazságügyi Minisztériumban előzetes felmérések készültek provizórikus javaslatokkal. Ezekben hihetetlenül alábecsülték az érintettek számát. A gyors intézkedések közé tartozott az ún. 500 forintos nyugdíjemelés, amely akkor sok politikai vezető szerint mindent megold.
Éppen ezért a háború utáni korszaknak, és különösen a nyílt diktatórikus rendszerek cselekedeteinek feltárására a Németh-kormány történész- és jogászbizottságot hozott létre, amelynek mélyreható munkája és jelentése jól megalapozta a további teendőket. Az első szabadon választott kormány feje, Antall József programjába erkölcsileg igazolhatóan építette be a jóvátétel szükségességét, tekintve ezt a társadalmi megbékélés egyik feltételének. A jogalkotó előtt azonban több nehézség merült fel. Ilyenek, mint:
- Privatizáció vagy reprivatizáció?
- Miként, mit és milyen mértékben lehet, illetve kell a vagyoni kárt számításba venni?
- Milyen korszak kerüljön be a törvényekbe? Hány évre kell visszanyúlni? Milyen bizonyítékokat lehet beszerezni és azokat hogyan kell értékelni?
- Mi legyen előbb: a vagyoni vagy a személyi kárpótlás?
Akkoriban a pénzügyminiszter maximum 100 milliárd forintot képzelt el a kárpótlásra fordítani. Ez az eddiginek alig egyötöde volt.
A kárpótlás "korszakának" megállapításánál - minden most divatos vélekedés és követelődzés ellenére - soha sem volt kétséges, hogy az emberi jogokat súlyosan sértő és sok áldozattal járó ’40-es éveket is figyelembe kell venni. Ezt a kárpótlás Társadalmi Kollégiuma is erőteljesen támogatta. Így a kezdet 1939, a befejezés 1989 lett, vagyis 50 év. Ez a fél évszázad - bármilyen oldalról vizsgálva is - jogos volt, mégis csupán a végrehajtásnál derültek ki a sokszor elháríthatatlan bizonyítási nehézségek.
Ebben az időben már működtek a különféle jogsértéseket elviseltek érdekvédelmi szervezetei, nagyon furcsa volt, hogy az ugyanazon időszak eseményeinek áldozatait képviselő, párhuzamos szervezetek egymásra licitálva, tálalták kifogásaikat vagy követeléseiket. Ezek mind a kárpótlás mértékére, mind a formájára és főleg az ügyintézés gyorsítására vonatkoznak. A Társadalmi Kollégium külön megvizsgálta a görög, portugál és spanyol történelem diktatórikus idejében okozott károk kárpótlási gyakorlatát és kiderült, hogy a sokkal rövidebb ideig tartó, kisebb károkat okozó és kevesebb állampolgárt érintő diktatúrák veszteseinek kárpótlása 12-16 évig tartott. Akkor ezt senki sem vette figyelembe. Sőt, olyan álláspont is kialakult, hogy az első kormányidőszak alatt a munka befejezhető.
A vagyoni kárpótlás terén, az illetékesek földkijelölési feladatának elhúzódó jogorvoslati intézkedései miatt, még mintegy 100 földárverés van hátra. Nem beszélve az erősen vitatható, kvázi értékpapírszerű kárpótlási jegyek felhasználatlan részének a forgalomból (és a tőzsdéről) történő végleges kivonásáról. Az utóbbi alapvető kérdés lett, ugyanis a kárpótláshoz kibocsátott jegyek értékével szemben, azonos mértékű vagyon sohasem került megállapításra. Mégis, többször az ország nehéz helyzetére hivatkozva, több vezető politikus, a kárpótlási szervezet azonnali szétverésében látta a megoldást. (Ma is.)
Gyakorlatilag a kárpótlási törvények alapján a kérelmek beadása jogvesztő hatállyal lezárult. Az ezt követő időszakban, az egyes kormányok által a célzott, súlyos szenvedést, hosszú ideig tartó rabságot elszenvedők számára megállapított különleges juttatásokat az érdekvédelmi szervezetek, de a jogorvoslati szervek is kárpótlásnak nevezik. Akik nem jogosultak az ilyen juttatásokra, mert rövidebb időre vesztették el szabadságukat, vagy nem jogosultak a kizáró okok miatt (ítéletüket nem semmisítették meg a hatályos törvények alapján, állambiztonsági hivatásosak voltak, szabadságkorlátozást el sem szenvedtek, nincsenek a jogosultságot biztosító kitüntetettek között stb.), kiterjesztő követelésekkel állna elő. Ebben biztos, hogy közrejátszott a nem átgondolt kodifikáció, így túl sokszor kellett módosítani a különféle jogszabályt. Nem biztos, hogy az értékállóságon felül emelni kell az összegszerűséget. Jó lenne végre megérteni, hogy mi a kárpótlás és az egyéb juttatások közötti különbség. Az utóbbi egyszerre erkölcsi elismerés és némi anyagi kompenzálás a több szenvedésre.
Végül, jó lenne pontot tenni azokra az alkotmánysértő ügyekre is, amelyeket még a Párizsi Békeszerződés idejéből cipelünk magunkkal (pl. lakosságcsere). Azonban a Békeszerződésben foglaltak végrehajtásához tudományos feltárást, az eddigi kompenzálások felmérését, de magát az előírt kötelezettségek megoldásának lehetőségét (jogi, anyagi, módszertani stb.) az elmúlt ötven év alatt sem kezdte el senki felmérni.
Ezután tekintsük át kronológiai sorrendben a kárpótlás történéseit.
A vérzivataros XX. század világháborúival, diktatúráival és megtorlásaival Magyarországot sem kerülte el. A fő ok az 1920. június 4-én megkötött Trianoni Békeszerződés volt. Ennek sajnálatos következményeiből keresve a kiutat, az akkori kormányok egyre kevésbé álltak ellen a náci diktatúra befolyásának, különösen a bécsi döntések után. Az ország a tengelyhatalmak érdekszférájába sodródott. A doni katasztrófa után Magyarország lakosainak többsége rádöbbent arra, hogy szó sincs fegyverbarátságról. A belső ellenállás erősödött, 1944. március 19-én elvesztettük önállóságunkat, az ország német megszállás alá került.
A gazdasági válság utáni viszonylag gyors konszolidálást a náci befolyás lerontotta, a politika egyre ellentmondásosabb lett. Ennek egyik jellemzője volt Darányi Kálmán miniszterelnök 1938-ban elmondott győri beszéde.
Ebben két témát érintett:
először: kért a nemzettől egymilliárd pengőt fegyverkezésre,
másodszor: az úgynevezett első zsidótörvény (1938: XV. t.c.) bejelentésével durván megsértette a jobb helyzetben lévő zsidó nagyipart, akiktől várható volt az említett egymilliárd pengő jelentős részének összegyűjtése.
Az 1939. évi II. tc. a honvédelemről, rendszeresíti és hadrendbe állítja az úgynevezett katonai kisegítő munkaszolgálatot. Ennek alkalmazása a későbbiekben politikai, vallási és faji diszkrimináció eszköze lett.
1944 márciusában az ország megszállása után rövidesen kényszerintézkedésekre került sor, majd megkezdődött először a vidéki, majd a budapesti zsidóság összegyűjtetése. Júniustól elkezdődött a zsidóság deportálása Németországba. Ez sokszázezer zsidó származású magyar állampolgárt érintett. Közülük ugyancsak többszázezret pusztítottak el a koncentrációs táborokban a németek.
A nagy katonai és polgári veszteséggel járó II. világháború veresége magával hozta a vesztes ország megbüntetésének legkülönbözőbb módszerét.
Többszázezer magyar állampolgárt hurcoltak a Szovjetunióba, átlagosan 3 évre hadifogságba, illetve internáltak polgári személyeket kényszermunkára. Nem utolsó sorban a magyar hatóságok hathatós segítségével mintegy 40 ezer magyar állampolgárt jogalap nélkül ítéltek halálra, illetve hosszú évekre szóló javító-kényszermunkatáborokban letöltendő szabadságvesztésre a megszálló szovjet csapatok hadbíróságai. Ítéletüket - majdnem teljes körben - törvényi felülvizsgálat után semmissé nyilvánították, így jogi elégtételt is nyertek.
Többszázezer nyugati hadifogoly, a Genfi Konvenciót jóváhagyó országok gyakorlata alapján, egy éven belül hazatérhetett. A különböző jogcímen elhurcoltak közül több mint 380 ezer magyar állampolgár vesztette életét. Közülük 300 ezerről semmilyen adat nem áll rendelkezésre.
Egyidejűleg 1945-től elkezdődött Magyarországon és a ’80-as évekig tartott a magyar állampolgárok, többnyire koncepciós perben, politikai okból halálra, illetve szabadságvesztésre történő elítélése. Rendőrhatósági eljárás keretében több tízezer állampolgárt internáltak, kitelepítettek, illetve áttelepítettek (főleg a Hortobágy rideg pusztaságába) lakóhelyükről az ország távoli részébe, azzal a szándékkal, hogy eredeti lakhelyükre sohase térhessenek vissza.
Az 1956-os szabadságharc után több száz kivégzésen és a sok ezer elítélésen kívül, több ezer állampolgárt közbiztonsági őrizettel korlátoztak szabadságában. Néhány száz magyar állampolgárt - ha rövid időre is - újra a Szovjetunióba hurcoltak el. A törvénytelen szabadságkorlátozást az 1963 és 1989 évek között is, ugyan kisebb mértékben, de továbbra is alkalmazták.
Az 1990 utáni rendszerváltó Országgyűlés az ő kárpótlásukról, valamint a vagyonuktól megfosztottak részleges kárpótlásáról hozott különleges törvényeket.
Mind az I. világháború utáni törvénytelenségek és a náci diktatúra, mind a II. világháborút követő bolsevista diktatúra meghurcoltjain kívül, sok magyar állampolgárt fosztottak meg tulajdonától.
1985 után nyilvánvalóvá vált a csőddel fenyegető gazdasági helyzet, amely Magyarországon egyidejűleg fokozatosan enyhítette az elnyomást. Ezen évtized vége felé már lehetőség nyílt olyan legális szervezetek létrehozására, amelyek a különböző politikai okból meghurcoltakat gyűjtötték össze és képviselték érdekeiket a kormánnyal szemben. 1988 és 1989-ben az akkori kormány, főleg e szervezetek nyomására, részben pedig aktuálpolitikai és bizonyos erkölcsi okokból (a már említett előzetes jogászi és történészi feltárási kísérlet nyomán), szükségesnek tartotta, hogy az érintett személyeket jogilag és anyagilag is kárpótolja.
A Németh-kormány előterjesztette, a Parlament pedig elfogadta az 1989. évi XXXVI. törvényt az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslásáról. Továbbá 1990 márciusában az 1990. évi XXVI. törvényt az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról. E törvények erejénél fogva, az első fokon eljáró bíróság a sérelmet szenvedett kérelmére ítéletét semmisnek nyilvánította.
Több országgyűlési határozat is született, amelynek valamennyi preambulumában a Minisztertanács elismerte a törvénytelenségeket és az érintettektől bocsánatot kért. Egyidejűleg "anyagi kárpótlásként" rendeletekben a szabadságelvonás időtartamát beszámították a nyugdíj szolgálati idejébe, és a szabadságkorlátozás idejétől függetlenül, valamennyi jogosult nyugdíját 500 forinttal felemelték (az akkori politikusok ezzel vélték a követelések "leszerelését"). Ez az egyenlősdi nagy felháborodást váltott ki, különösen az 5-10 évnél hosszabb időre elítéltek körében.
A Magyar Köztársaság 1989 októberi kikiáltása előtt közvetlenül, az 1956-os szabadságharcosok részére először jelent meg olyan minisztertanácsi rendeletet, amely már szabadságkorlátozás idejétől függően, differenciáltan növekvő összegű nyugdíjemelést állapított meg. (A rendelet minőségét mi sem jellemzi jobban, hogy alig két hónap múlva az Alkotmánybíróság annak több pontját megsemmisítette.)
1990 végén, már az első szabadon választott kormány, a politikai okból szabadságától megfosztott részére, annak időtartamától függően, növekvő összegű nyugdíj-kiegészítést rendelt el, amely a nyugdíj évi növekedésének arányában vele együtt emelkedik.
1991-ben az Országgyűlés elfogadta az 1991. évi XXV. törvényt a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról, valamint a Kormány megalkotta az e törvény végrehajtásáról szóló 104/1991. (VIII. 3.) Korm. rendeletet. 1992-ben került sor az Országgyűlésben az 1992. évi XXIV. törvény elfogadására a tulajdonviszonyok rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdonában az 1939. május 1-jétől 1949. június 8-ig terjedő időben alkotott jogszabályok alkalmazásával igazságtalanul okozott károk részleges kárpótlásáról.
Ezeknek megalkotása többszöri alkotmányossági kontroll után még koalíciós válságot is előidézve készült, amelyet az Országgyűlés nehezen fogadott el. E törvények a mai napig is a társadalomban vita tárgyát képezik.
1992-ben még további három törvény megalkotására került sor.
- Az 1992. évi XXXII. törvény az életüktől és a szabadságuktól politikai okból megfosztottak kárpótlásáról, együtt a 111/1992. (VII. 1.) Korm. rendelettel a törvény végrehajtásáról.
- Az 1992. évi XI. törvény az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról.
- Az 1992. évi LII. törvény a nemzeti gondozásról.
Időközben az Alkotmánybíróság befejezte a személyi kárpótlásról szóló törvény alkotmányossági vizsgálatát, és ennek eredménye az 1/1995. (II. 8.) AB határozat a múlt rendszerben az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak személyi kárpótlásánál a jogosultság megállapításánál a kedvezményezetti körök ismérveinek egységes meghatározásáról szóló részletes döntése.
Továbbá a 770/A/1996/4. AB határozat az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról rendelkező 1268. számú törvényjavaslat egyes rendelkezéseivel kapcsolatos döntése.
1997-ben az Országgyűlés elfogadta az 1997. évi XXIX. törvényt az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról szóló 1992. évi XXXII. törvény módosításáról rendelkező, valamint a Kormány megalkotja a 103/1997. (VI. 13.) Korm. rendeletet a törvény végrehajtásáról.
Ebben bővült a jogosulti kör azon személyek hozzátartozóinak kárpótlásával, akiket a hazából idegen államba hurcoltak el politikai, faji, illetve vallási okból, és ott életüket vesztették, illetve azoknak a személyeknek, akik élve visszatérhettek a hazába, az 1992. évi törvény alapján nyújtott kárpótlás összegét 10%-kal felemelte.
Ezzel lényegében befejeződött és teljessé vált a diktatúrák által életüktől, valamint a szabadságuktól megfosztottak kárpótlásának törvényi szabályozása.
A két diktatúra politikai üldözötteivel szemben a diktatúrák kormányai különböző formában okoztak sérelmet:
- amikor a sérelem szabadságkorlátozással járt;
- a sérelem csak vagyoni kárt okozott;
- amikor egyszerre mindkét sérelem együttesen jelentkezett,
- amikor a szabadságkorlátozással összefüggésben jelentős egészségkárosodás is járt.
A vagyoni károkozásnál a törvényalkotás során - az állam teherbírását figyelembe véve - elismerve az állampolgári jogot, a részlegesség elvét alkalmazta.
A személyi kárpótlási törvények alapját, az állam által önkéntesen gyakorolt méltányossági elv (ex gratia) képezte. Itt kell megjegyezni, hogy valójában az első kárpótlás Magyarországon nem ez volt. 1945-ben és 1946-ban egymás után születtek jogszabályok, amelyeknek összefoglaló neve "A fasizmus üldözötteit védő jogszabályok." Ezek gyakorlatilag mind a politikai okból okozott személyi szabadságkorlátozás kompenzálását, mind a vagyonvesztést rendezte. A helyzet fonáksága azonban a rendezés utáni államosítási hullámban csúcsosodott ki, amikor is az 1945-46-ban visszaszolgáltatott vállalkozásokat, nagykereskedéseket, magántulajdonokat - a bolsevista diktatúra gazdasági elképzelései alapján - a hatalom később államosította, majd azokat elvette.
A vagyoni kárpótlási kérelmekben foglaltak közokirattal történő igazolásához a bizonyítékok [telekkönyvi kivonat, tulajdoni lap, az 1946-ban készült gyáripari címtár, az 1949. 20. Tvr. állami tulajdonba került vállalatok címjegyzéke, végül a 113/1950. (VI. 18.) MT sz. rendelettel kiegészített és módosított 4247/1949. (IX. 22.) MT sz. rendelettel felszámolt vállalatok jegyzéke] beszerzése általában nem okozott problémát, mert azokat sikerült az Országos Levéltárban fellelni. Így az elbírálás a bizonyítékok, valamint az igen jó számítógépes határozathozatali szoftverek segítségével problémamentesen elintézhető volt.
A személyi szabadság korlátozásáért járó kárpótlás igazolása a végrehajtás legnehezebb, sokszor megoldhatatlan része. A jogalkotás során úgy látszott, hogy a bizonyítás viszonylag könnyen megoldható. A bírósági ítélet, a szovjet hadifogság, az internálás és a kitelepítés bizonyítékai 1998-1999-ben (a társadalombiztosítási helyzet és a nyugdíj rendezésekor) teljesen megnyugtató módon hozzáférhetőeknek látszottak. Csupán a végrehajtás során derült ki, hogy a legnagyobb kört, a hadifoglyokat, nem várt nehézség elé állította a bizonyítás, amely - mint jogrendünkben általában - a kérelmezőt terheli. Sok nehézséget okozott az internálás és a kitelepítés bizonyítékainak beszerzése.
1947 és 1951 között, amikor a volt hadifoglyokat hazaengedték, az átmeneti fogadóhelyeken a fogság intervallumát is tartalmazó igazolványt kapott minden volt hadifogoly. Az igazoláson jól látható, kiemelt írás hívta fel az okmány tulajdonosát, hogy azt kezéből senkinek se adhatja ki, mert újat nem lehet kiállítani.
A II. világháborúban résztvevők születési ideje általában az 1905-1920 közötti időpont volt. Közvetlenül 1945 után, egészen 1964-ig, a hadseregben vagy a fogságban töltött időt nem lehetett a szolgálati időbe beszámítani. 1964 után már a tiltást feloldották és a nyugdíjba vonulók több mint egyharmada kérelméhez csatolták a hazatéréskor kézhez kapott (egyébként kézből ki nem adható) okmányt.
Az, aki úgy véli, hogy ez az ő hibája volt, azt gondolja meg, hogy a ’60-as, ’70-es, ’80-as években, az addig semmire sem szükséges igazolástól bárki könnyű szívvel vált meg, hiszen az végre valami jóra - magasabb összegű nyugdíjra - hasznossá vált. Ki gondolta akkor, hogy 10-20-25 évvel később megváltozik a rendszer, nyugdíjat emelő, majd kárpótlást biztosító jogszabályok lesznek, amihez a régi hazatérési okmányokra szükség lesz. A Nyugdíjfolyósító Igazgatósághoz fordultak, ahol kiderült, hogy a változásra ők sem számítottak és a korabeli selejtezési szabályok szerint az igazolást már régen megsemmisítették. Akkor az érintettek (túlélők, vagy özvegyek) sokasága meghaladta a százezret.
Párhuzamosan folyt a Honvédelmi Minisztérium irattárában a hadifogoly-kataszter elkészítése, a Hajdú Megyei Levéltárból a korabeli alapanyagok kutatása és a kormányrendeletben foglalt jogkörében a Társadalmi Kollégium ezer és ezer számra vizsgálta a kérelmeket, a tanúkkal bizonyított eseteket és a biztos, meggyőző esetekben határozatával pótolta a hiányzó okiratot.
Még 1990-ben a Kormány megalkotta a 93/1990. (XI. 21.) Korm. rendeletet az 1945 és 1963 között törvénysértő módon elítéltek, az 1956-os forradalommal és szabadságharccal összefüggésben elítéltek, valamint a korábbi nyugdíjcsökkentés megszüntetéséről, továbbá az egyes személyes szabadságot korlátozó intézkedések hatálya alatt állt személyek társadalombiztosítási és munkajogi helyzetének rendezéséről. Lényegében a politikai rehabilitációs nyugdíjemelés néven vált közismertté ez a jogszabály. Ennek alapján a nyugdíj havi 500 Ft-os eddigi kiegészítését 1991. január 1-jétől felváltotta a szabadságkorlátozás éveitől függő, növekvő összegű emelés. Sajnálatos, hogy ennek végrehajtása során napfényre került több "körbeigazolási ügy", amely esetenként akár több tucat "próbálkozót" is érintett.
A legnehezebb esetek a deportálások igazolásai voltak. Sehol nem állt rendelkezésre semmilyen forrás, s így az érdekvédelmi szervezetektől kértünk és kaptunk igazolásokat. A baj akkor kezdődött, amikor a személyi kárpótlási törvényhez kellett igazolásokat (pontos hónapokra, és nem évekre történő igazolásokat) becsatolni, amely esetekben igen sokszor az intervallum "igazodott" a hónapokra számításhoz. Ez folytatódott a deportálás és a kényszermunka során bekövetkezett halál kárpótlását célzó új törvény esetében is, bonyolítva a kétes meghatalmazások számtalan esetével.
Így teljes mértékben érthető, hogy miért kényszerült a Legfelsőbb Bíróság jogegységi határozattal előírni a közokirattal történő kötelező igazolást.
Még a rendszerváltást megelőzően a Németh-kormány, illetve 1990 áprilisában, mandátumuk lejárta előtt, az Országgyűlés a diktatúrák áldozataitól bocsánatot kért, és felkérte a következő Országgyűlést, hogy alkossa meg a kárpótlási törvényeket.
Az első szabadon választott Kormány, illetve az Országgyűlés három törvénnyel és egy rendelettel, lényegében négy kárpótlási formát léptetett életbe:
1. A politikai okból történő nyugdíj-kiegészítés kedvezőbb változtatása, az általános nyugdíjemeléssel azonos, értékálló növelése, és a szabadságelvonás szolgálati időként történő elismerése.
2. Az állam által a magántulajdonban okozott vagyoni károk részleges kárpótlására szolgáló törvények.
3. A személyi kárpótlási törvények megalkotása.
4. A személyi szabadság korlátozásával összefüggő egészségkárosodás esetében nemzeti gondozási díj megállapítására hozott törvény.
A fenti ügyekben összesen, 1989-től napjainkig, több mint 3 millió igényt kellett elbírálni, a bizonyítási eljárást lefolytatni, majd határozatot hozni.
Ezen ügyiratoknak a nagyságrendjét jelzi, hogy az irattárban őrzött kárpótlási ügyek több mint 14 km-t tesznek ki.
A hatályos kárpótlási jogszabályok folyamatos végrehajtására a Kormány 1990. szeptember 1-jével külön szervezetet (Kárpótlási Hivatal) hozott létre, amely először csak a nyugdíjemelés kérdésével foglalkozott. Jogállása szerint nem minősült államigazgatási szervezetnek.
Ezzel egy időben, a miniszterelnök javaslata és a Kormány döntése alapján Társadalmi Kárpótlási Kollégium alakult, amelynek feladata a történelmi események ismertetése a hivatalok munkatársaival, valamint a folyó munka figyelemmel kísérése és a jogszabályok értelmezése. Egyedi ügyekben mind a kárpótlási szervezet, mind a hozzá forduló külső szervek (ügyészségek, bíróságok stb.) részére, szakértői vélemény kialakítása. Egyidejűleg a legfontosabb feladata a szervezet mindenkori vezetője és vezető beosztású munkatársai tevékenységének támogatása. A következő évben átalakult országos hatáskörű, államigazgatási hivatallá, amely egyaránt foglalkozott az eddig felsorolt négy kárpótlási formában benyújtott kérelem elbírálásával és határozathozatalával. Ennek a szervezetnek (Országos Kárrendezési és Kárpótlási Hivatal, közismert nevén az OKKH) minden megyében, irányítása alá tartozó hivatalai voltak.
1998. április 1-jétől, a jogszabályok végrehajtási ütemét követve, illetve a közigazgatásban foglalkoztatottak számának csökkentése céljából, a szervezet többször átalakult egy kisebb létszámú és kevesebb területi kirendeltséggel rendelkező, furcsa elnevezésű jogutód szervezetté, a Központi Kárrendezési Irodává. A változások nem hatottak jól a kárpótlások végrehajtásának folyamatára.
A hivatalok felügyelete időnként eléggé hektikusan változott.
- A Kárpótlási Hivatalt a Kormány által kijelölt miniszter felügyelte.
- Az OKKH felügyeletét miniszteri tanács látta el, amelynek tagjai voltak: a Kormány által kijelölt felügyelő miniszter, a földművelésügyi miniszter, az igazságügyi miniszter, a belügyminiszter, a pénzügyminiszter, valamint az OKKH és a Társadalmi Kollégium elnöke. Ez a Tanács negyedévenként ülésezett, s a kárpótlással kapcsolatos beszámolókat tárgyalta meg, valamint meghatározta a kárpótlás menetének további irányait.
- Az 1994-ben alakult új Kormány a Miniszterek Tanácsát megszüntette és az OKKH felügyeletét a földművelésügyi miniszterhez rendelte.
- A Központi Kárrendezési Iroda 1998. április 1-jén alakult meg, mint az OKKH jogutódja, a felügyeletet a földművelésügyi- és vidékfejlesztési miniszter gyakorolta.
- A felügyeletben 2000-ben változás történt, amelynek következtében a felügyeletet az igazságügyi miniszter látja el.
A diktatúrák országai közül mind az élettől és a személyi szabadságtól történő megfosztások, mind a magántulajdon megsértésének eseteire hazánk tett először kísérletet az 1990. évben bekövetkezett rendszerváltás után. A jogalkotási folyamat természetesen csak az előre belátható időszakra hozhatott szabályozást. A végrehajtás során derült ki, hogy a szabályokat módosítani kell. Az is nyilvánvalóvá vált, hogy a kárpótlási jegy bevezetése a kárpótlásra történő felhasználásra nem mindig alkalmas. Ugyancsak világossá vált, hogy a kárpótlási jegy bevezetése a tőzsdére megnyitja a kaput a kvázi-értékpapírok felvásárlására és spekulatív célra történő felhalmozására.
Rendkívüli kárt okoztak a különböző kárpótlási jegy-értékesítő vállalkozások kétséges műveletei, mondhatni csalások, mint például a jegyek felvásárlása, névértéken felüli ellenértéket ígérő szerződéssel, majd az első részlet kifizetése után a vállalkozás csődeljárással történő megszüntetése. Mindez a kárpótoltak körében olyan vélemény kialakulásához vezetett, hogy a jogszabályok követhetetlenek, és a nem elegendő kárpótlási jeggyel rendelkezők az árveréseken sorozatosan alulmaradnak a jelentős, több millió forintértékű kárpótlási jeggyel és határozattal rendelkező spekulánsokkal szemben. Ugyanakkor le kell szögezni, hogy a kárpótolt a kárpótlási jegyek felvétele után azokkal szabadon rendelkezik. Dönt arról, hogy a kötelezően elfogadó utakat választja-e, vagy pedig névértéken alul eladja. Sajnos többször történt meg, hogy a kárpótolt a kárpótlási jegyét nem áron alul, hanem vagy névértéken, vagy annál magasabb áron adta el, de egyidejűleg átadta a nevére hozott határozatot, valamint meghatalmazást adott a jegyek felhasználására. A kárpótlási jegyek ilyen tulajdonlásával és a kárpótolt meghatalmazásával rendelkező személyek tulajdonképpen azok, akik az árveréseken hátrányos helyzetbe hozzák a csupán párezer forint értékű kárpótlási jeggyel és határozattal rendelkező eredeti jogosultakat.
Előnyös helyzetbe kerültek ugyanakkor azok, akik a személyi kárpótlásnál eleve életjáradékot választottak, illetve akik a vagyoni kárpótlásért kapott jegyeiket életjáradékra váltották át. Ugyanis az átváltáskor megállapított életjáradék a mindenkori nyugdíjemelés mértékében emelkedik, és így részben az idősek, részben a továbbélők a kárpótlási jegy névértékének többszöröséhez jutottak hozzá.
A bonyolult jogalkalmazáshoz tapasztalatra van szükség. A szervezet többszöri, felülről vezényelt átszervezése, szükségszerűen és indokolatlanul rontották a munka minőségét, csupán remélhető, hogy a végleges ellehetetlenülés nem következik be, s lehetőséget kap a Szervezet a szükséges mértékű irattári anyag korszerű módszerekkel történő archiválására, majd szaklevéltárként hozzáférhető lesz a kutatók számára.
1992-ben rendezte a Kormány a nyugati hadifoglyoknak - a Genfi Konvencióban foglaltak szerint - a táboron kívül, önkéntesen vállalt munka után kapott, ún. munkabér-utalványoknak 1946 óta rendezetlen kérdését. Ennek során 46 év után, általában közös megelégedésre, forintban kapták meg az érintettek az utalványon feltüntetett összeget. Az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a szovjet hadifoglyoknak - katonai rangjuktól függetlenül - kötelező volt a lágeren kívüli munka, amely után ellenérték nem járt. Ezért jogszerű volt őket kényszermunkásként kezelni a kárpótlásnál. 1995-ben a Kormány bevezeti a nemzeti helytállásért elnevezésű pótlékot. Ekkor az 1939-1945 közötti időszakban nemzeti helytállásban, valamint az 1956-os forradalom és szabadságharcban tevőlegesen résztvevő magyar állampolgárok, az első esetben a kormánynak a Nemzeti Ellenállásért Emléklap, illetve a második esetben az 1956-os Emléklap tulajdonosainak nyugdíját meghatározott összegre történő kiegészítése történt meg. (Akkor 25 000 forintra, amely 2003-tól 100 000 forintra módosult.) 1999-ben a Kormány megalapítja a Szabad Magyarországért Emléklapot, amelynek tulajdonosát, amennyiben 3 évet meghaladó, politikai okból történt szabadságvesztésre ítélték 1945-1956 között, és ítéletét semmisnek nyilvánította az eljáró elsőfokú bíróság. Akkor ők is jogosultak az előbbiekben leírt nemzeti helytállásért elnevezésű pótlékra.
A két rendelet helytelenül nem azonos, ami az időtartamot illeti. Az utóbbi esetében "a 3 évet meghaladó" megállapítás diszkriminatív az előzővel szemben, ahol ilyen korlátozás nem szerepel. 2000-ben a Kormány egyes súlyos, tartós időtartamú szabadságelvonást elszenvedettek részére különleges juttatást rendszeresített. A jogosultak a magyar, illetve szovjet hadbíróságok által 3 évnél hosszabb idejű szabadságvesztést, internálást, vagy kényszermunkát szenvedettek voltak. Tekintettel arra, hogy a jogszabály eredetileg már súlyos kételyeket ébresztett, azt több ízben módosítani kellett, részben a kormány kezdeményezésére, illetve az Alkotmánybíróság határozata alapján.
A fentiekben leírt különleges juttatás ügyében a határozathozatali eljárást a Nyugdíjfolyósító Igazgatóság folytatja le.
A kárpótlási tevékenység minőségét jól jellemzi az államigazgatási hatáskörben hozott határozatok jogorvoslati eljárást igénylők aránya. A mintegy hárommillió határozattal szemben csupán 160 000 jogorvoslati eljárás történt. ■
Visszaugrás
