Az egyenlő bánásmód és az "egyenlőtlen bánásmód" lefedi a társadalmi problémakezelés teljes spektrumát.[1] Előre bocsátjuk: Az emberi méltóság irányába tett ilyen jellegű erőfeszítés eredményének individuális értékelése eltérő és az interdiszciplináris megértés ambivalens érzetével koherens, továbbá az egyenlő bánásmód leggyakrabban a jogi előírások mögötti konzervatív és liberális, "haladó és maradó", valamint ezen irányzatok permutációja alapján is értelmezett. Mindezek miatt az egyenlő bánásmód elve[2] és az esélyteremtő politika egymásból következő és egymást keresztező elvek, magatartások és gyakorlatok összessége.
Az esélyteremtésnek származásra és szociális körülményekre való tekintet nélkül mindenki számára azonos képzési és előrelépési lehetőséget kell jelentenie, "Az esélyegyenlőség elve azonban olyan regionális, megyei és települési politikákat is magában foglal, melyek megfeleltethetők ennek a célkitűzésnek".[3] A szűkítő értelmezések hajlamosak az egyenlő bánásmódot liberális vagy konzervatív irányból megközelített foglalkoztatáspolitikai kérdéssé degradálni, holott itt többről van szó: az ember méltóságáról, mely a foglalkoztatás világán kívül is[4] értelmezett.[5] Az állami beavatkozások az ember méltósága érdekében megkezdődnek már a gyermek születése előtt és az adott ember halála után is értelmezhetőek. Tehát meg kell állapítanunk, hogy az egyenlő bánásmód (EB) számos szállal kötődik a politikához, mert egyrészt annak alkalmazhatóságát a "hatalom"[6] önti formába, másrészt az egyenlő bánásmód aszimmetrikus igazságosságát valójában a "kiegyenlítés-politika" alkotja. Harmadrészt egyetérthetünk a kijelentéssel, mely szerint "a foglalkoztatáspolitika és az egyenlő bánásmód esélyegyenlőség politikája azonban nem egyszerűen csak keresztezik egymást, hanem egyszerre képesek elősegíteni, más esetben pedig megakadályozni a másik megvalósulási folyamatait".[7] Egyetérthetünk tehát azzal az állásponttal, hogy az egyenlő bánásmód legfontosabb szerepe mégiscsak az ember méltóságának, "emberségének" védelme, mely mindannyiunknak - bár nem egyenlő mértékben[8] - felelőssége.[9] Gyakran tehát nem világos, ki ellen kell megvívnunk az egyenlő bánásmód érvényesítésének csatáját. Politikai irányzatok, népképviseleti szervek, a munkáltató, az állam intézményei, globális tőke vagy egyéb társadalmi konglomerátumok ellen? Esetleg az emberi boldogság meghatározhatatlan érvényesítése érdekében? Az esélyteremtés politikája ugyanis mindazon jogi és nem jogi eszközöket jelenti, melyek biztosíthatják az állampolgárok méltóságát, jólétét. Az esélyteremtés politikája tehát nem csak egyenlő, hasonló, racionális vagy eltérő, pontosan meghatározható egyenlőtlenséget orvosló bánásmódot jelent.
"Po-Jen Yap kutatásai rámutatnak, hogy az egyenlőség nem csupán formális és tartalmi egyenlőség biztosításából áll, mert Malajzia, Szingapúr, India, az Egyesült Államok, Dél-Afrika és Kanada alkotmányos gyakorlatai az egyenlőség négy megközelítését tartalmazzák.[10]
- Az alkotmányos spektrum egyik végén az egyenlőség formális modellje áll, amely megköveteli az azonos elbánásban részesülő személyek hasonló bánásmódját.
- A formális elv következménye a racionális kapcsolatmodell. Ez a modell nem csak azt követeli meg, hogy az azonos jellemzőkkel rendelkező személyeket egyenlő bánásmódban részesítsék,[11] ez a modell továbbhalad, azzal a feltétellel, hogy egy jogszabályt önkényesnek tekintenek, ha a jogalkotási indokok nem állnak észszerűen kapcsolatban a kitűzött céllal.
- A normatív modell azt vizsgálja, hogy van-e racionális kapcsolat a jogalkotási osztályok és a legitim állampolitikák között. Ez a normatív modell bírósági vizsgálatot igényel annak kérdésében, hogy a jogalkotási osztályozáson alapuló eltérő bánásmód terheli-e a kérelmezőt olyan módon, hogy tükrözze a mélyen személyes társadalmi sztereotípiákat, amelyek megváltoztathatatlanok, vagy csak elfogadhatatlan személyi költségek mellett változtathatók meg. Így a normatív modell célja a jogalkotási differenciálás tiltott alapjainak azonosítása.
- Végül az anyagi modell mint a normatív modell megkísérli azonosítani a hátrányos megkülönböztetés tiltott okait. Ugyanakkor ez az egyetlen egyenlőség-modell, amely nem alapozza meg a megállapítást, az egyenlőtlenség, a jogalkotási osztályozás vagy eltérő bánásmód jelenlétében. Az anyagi modell ennél fogva lehetővé teszi az egyenlőtlenség orvoslását, ha az állam hasonló személyekként kezeli azokat, akik eltérő helyzetben vannak."[12]
Po-Jen Yap kutatásai úgy összegezhetők, hogy "Mivel lehetetlen az összes ember közötti abszolút egyenlőség,[13] és az embercsoportok közötti eltérő bánásmód elkerülhetetlen, a kanadai megközelítés által megtestesített egyenlőség anyagi modellje a legfontosabb paradigma, mivel lehetővé teszi a kritériumok erkölcsi relevanciájának bírósági vizsgálatát, vagy olyan vonásokét, amelyeket a jogalkotó felhasznált a személycsoportok közötti eltérő vagy azonos bánásmód igazolására". Po-Jen Yap véleménye szerint "Ezt az elismerést ki kell egészíteni egy olyan Kanthoz fűződő elmélettel, amely a jogok észszerű korlátairól szól, s amelyek célja a versengő jogok és érdekek gyakorlásának összeegyeztetése a jogrendben.[14] "Az észszerű korlátok deontológiai alapelve, amint azt a kanti elmélet megtestesíti, azon a megértésen alapul, hogy a jogok
- 27/28 -
korlátainak minden vizsgálatát az alkotmány többi szakaszában meghatározott jogok és szabadságok tiszteletben tartására irányuló kötelezettségvállalás fényében kell elvégezni."[15]
A munkajog összetett rendszere nagy részben meghatározza a munkáltatók és a munkavállalók egymással szembeni jogait és kötelezettségeit.[16] E jogokat és kötelezettségeket fonódás jellemzi, de nem általánosan igaz az, hogy a munkáltató kötelezettsége automatikusan jogot jelent a munkavállaló számára vagy fordítva. Napjainkban általánosan már az sem igaz, hogy folyamatos munkaerő túlkínálat jellemzi a munkaerőpiacot, bár területileg jelentős különbségeket hordoz, elsősorban a megfelelő képzettségű munkavállalók tartós hiányában. Valójában a munkaerőpiacra sosem jellemző a munkavállalók között az egyenletes képesség-, készség-, jártasság-megoszlás sem. Nem egyszerűen arról van szó, hogy "a globalizálódó, posztindusztriális gazdasági szcenárió barátságtalan realitásokat biztosít ennek az egyensúlynak a megvalósításához",[17] sokkal inkább arról kell szólnia a diskurzus, hogy vannak-e, lehetségesek-e hathatós állami és munkáltatói intézkedések a munkavállalás-képességek előmozdításában? Fájóan aktuálisak a kérdések ma is, melyek a magas munkanélküliség mellett tíz éve is napirenden voltak: az alapkompetencia-képzések szükségessége, a szakképzés előmozdítása, illetve az otthonfoglalkoztatás, távfoglalkoztatás, a munkaerőpiac, a munkajog rugalmassá tétele, az időszakos szerződések, alkalmi munkavállalás legalizálása, kölcsönmunka, határozott idejű szerződések alkalmazása is.[18] Annyit megjegyezhetünk, mindig a kiszolgáltatottabb népességet érintik hátrányosabban a gazdaság szerkezetváltozásai, ahogy azt konstatálhattuk a Covid-járvány[19] és még inkább az orosz-ukrán háború következtében. A válságkezelés egyik hathatós eszközévé az otthoni, illetve a távfoglalkoztatás vált. Hogyan vált volna lehetségessé a büdzsétakarékos otthoni, illetve a távfoglalkoztatás a szükséges IT-infrastruktúra és a munkavállalók megfelelő IT-ismeretei nélkül? Valójában a foglalkoztatás e formái az alsóbb munkavállalói rétegben nem terjedhettek el. Ez előjelezte a felnőttképzés egyik szükséges fejlődési irányát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
