1. Molnár Imre német nyelven közzétett monográfiája a római magánjog felelősségi rendjéről ad a nemzetközi szakközönség számára átfogó képet. A munka magyar nyelvű változata A római magánjog felelősségi rendje címmel 1994-ban jelent meg Szegeden.
Molnár Imre könyve bevezető részében joggal hangsúlyozza, hogy az antik római magánjog felelősségi rendjének elemzése a modern jog vonatkozásában is aktuális téma, azaz nem csupán történeti jelentőséggel rendelkezik. Az aktualitást ebben az esetben természetesen nem azt jelenti, hogy a római ius privatum ismert volna - precízen kidolgozott formában - valamennyi, a modern, hatályos jogban kialakult felelősséggel kapcsolatos intézményt és konstrukciót. Ebben az összefüggésben utalhatunk például a culpa in contrahendo-ra, ami expressis verbis nem található meg a római jogi forrásokban. Rudolph von Jhering[1] azonban ennek a konstrukciónak a "megalkotásánál" éppen a római jog forrásaira volt figyelemmel.[2] Erre tekintettel joggal állíthatjuk azt, hogy a "Geist" szerzője a római jog adta alapokon dolgozta ki a culpa in contrahendo modern jogrendszerekben is élő doktrínáját, illetve konstrukcióját.[3]
2. A felelősség elemzésénél kiváltképpen érvényesül a római jog ius controversum jellege. Ezt bizonyítja a nézetkülönbség a római jogtudósok munkáiban éppúgy, mint a szekunderirodalomban. Maradva a fentebb említett culpa in contrahendo kérdésénél, említést érdemel Karl Heldrich nézete, mely szerint a szerződéskötés körében a felelősség kizárólag "deliktuális alapon" - "actio de dolo" formájában - állt volna meg.[4] Ezt a felfogást bírálja Peter Stein, rámutatva arra, hogy a culpa in contrahendo körében kontraktuális alapon is van mód igényérvényesítésre.[5] A "dissensio opinionum" tehát - a római jog forrásaira vetítve - még olyan területen is jelentkezik, amelyen különben vitatott a kérdéses konstrukció direkt formában történő visszavezethetősége a római jogi forrásokra. A téma hazai szerző által történő átfogó igényű feldolgozása indokolt annak ellenére, hogy a magyar és a nemzetközi jogi romanisztikai irodalomban jelentős számú felelősséggel foglalkozó monográfia és tanulmány született.
Sajátossága az ezzel az igen komplex természetű témával foglalkozó jogi szakirodalomnak az, hogy az ún. "avulási koefficiens" igen csekély szerepet játszik. Ebből következik az, hogy Hasse 1838-ban megjelent munkája (Die culpa des römischen Rechts, Bonn), Pernice 1867-ben kiadott műve (Zur Lehre von Sachbeschädigungen im römischen Recht, Weimar), Ferrini tanulmánya, mely 1891-ből származik (Legittimazione attiva nell' actio legis Aquiliae, Rivista Italiana delle Scienze Giuridiche, XII. k. 161 skk. o.), vagy Lusignani 1900-ban publikált munkája (Responsabilità per custodia secondo il diritto romano, Modena) ma is haszonnal forgathatók. Hasonlóképpen hivatkozhatunk Fadda (Il buon padre di famiglia nella teoria della colpa, Atti Acc. Napoli, 1901.), Marchi (Risarcimento del danno morale secondo il diritto romano, Bullettino dell'Istituto di Diritto Romano 1904. XVI. k. 206. skk.), Litten (Zum dolus-Begriff in der "actio de dolo", In: Festgabe für Güterbock, 1910. 255. skk.), vagy Kübler (Das Utilitätsprinzip als Grund der Abstufung bei der Vertragshaftung im klassischen römischen Recht, In: Festgabe für Gierke, 1911. 245 skk.) munkáira. Ezzel a távolról sem teljes felsorolással még nem érintettük a tankönyvek és kézikönyvek nem kevésbé széles skáláját. A felelősséggel foglalkozó munkák szerzői azonban alapvetően csupán abban a kérdésben értenek egyet, hogy Rómában a jogtudományi tevékenység és értelmezés (interpretáció) tendenciaszerűen a felelősségnek a doluson felüli kiterjesztésére törekszik. Teszi ezt pedig a communis opinio szerint azzal, hogy fokozott mértékben veszi figyelembe a súlyosbító körülményeket.[6]
3. Molnár Imre helyesen utal monográfiájában arra, hogy a felelősséggel kapcsolatos kutatásokban igen lényeges szerepet játszik az
- 258/259 -
interpolatio-kérdés. A "facinora Triboniani" kérdésében való állásfoglalás szinte döntően befolyásolja a felelősséggel összefüggő elemzést. Az "Interpolationenjagd"-ot elutasító, mértéktartóbb irányzat dominanciája az utóbbi évtizedekben azonban a legcsekélyebb mértékben sem vezetett a felelősség területén egységes koncepció formálódásához. A felelősség továbbra is "crux interpretum" maradt a kutatók számára.
Tovább nehezíti a felelősséggel kapcsolatos kutatásokat az, hogy legtöbbször az attól elválaszthatatlan konstrukciók koncipiálásában sincs egységes állásfoglalás. Utalunk ebben a vonatkozásban a jog által tiltott magatartások fogalmára. Ez, mint egyfajta genus proximum, magába foglalja a kontraktuális és extrakontraktuális magatartást egyaránt. Ugyanakkor, miképpen erre az irodalomban Ludwig Mitteis utal, a két magatartástípus eltér egymástól, s nem könnyű a közös nevezőt megtalálni, éppen eltérő jellegük miatt.[7]
4. Súlyos értelmezési problémák merülnek fel a felelősségtől ugyancsak elválaszthatatlan damnum kapcsán is. Ebben az összefüggésben csupán egyetlenegy vitás kérdést szeretnék kiemelni. A jogrend által védett vagyon megsértéseként értelmezett damnum relációjában kétségtelen az, hogy a commodum-lucrum élesen elválasztandó a damnumtól. Ebből következik az, hogy a csupán vagyoni előnytől való megfosztás - azaz a commodumtól, vagy lucrumtól történő megfosztás - nem minősül damnumnak. Erre vezethető vissza döntően az, hogy a ius civile nem ismeri az aemulatio tilalmát. Más kérdés értelemszerűen az, hogy az actio de dolo segítségével (Ld. például D.39.3.1.12. - Ulpianus itp.), az animus nocendi konstrukciójára támaszkodva (Celsus alapján -D.6.1.38. "neque malitiis indulgendum est" /vö. CJ. 4.27.273/.1.) a jusztiniánuszi jogban már kialakul a joggal való visszaélés általánosnak is tekinthető tilalma. Ennek a példának az alapján is látható az, hogy az egy jogi konstrukció koncipiálásával áll igen szoros összefüggésben. Csak zárójelben kívánjuk megjegyezni, hogy a damnum corpore datum fogalma nem egyezik meg pontosan a lex Aquilia damnum facere - konstrukciójával.[8]
5. Nincs egységes állásfoglalás a szekunder-irodalomban (ami különben a sajátos "status fontium"-ra vezethető vissza) a felelősségtől ugyancsak elválaszthatatlan perpetuatio obligationis kérdésében sem. (Vö. Pauli Sent. 5.7.4., D.45.1.91.3. /Paulus/, D.45.1.91.6. /Paulus/, D.45.1.82.1. /Ulpianus/ stb.).
Az egyik nézet szerint ez az intézmény csak a kötelmi jogban, a stricti iuris obligatiók körében (dare certam rem) ismert. A többségi felfogással diametrálisan ellentétes az a nézet, mely szerint a perpetuatio obligationis ideája az archaikus jogban is megtalálható; sőt alkalmazása széleskörű, általános, történeti-jogi tényezők eredményeként, vagy más megfogalmazásban következményeként.[9] E helyütt azonban nem tekinthetjük feladatunknak azt, hogy állást foglaljunk ebben a kérdésben. Csupán a felelősséggel szoros kapcsolatban álló perpetuatio obligationis kérdését illető irodalmi vitára szeretnénk felhívni a figyelmet.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
