A 2010 utáni berendezkedést számos kritika érte nem csak egyes megoldásaiban, hanem vezérlő motívumában is, felvetve annak kérdését, hogy lehet-e egy európai alkotmányos demokrácia illiberális, és mit jelenthet ez a hazai alkotmányosságra nézve. Vannak, akik az átalakulásokat a többségi demokráciára vagy a politikai alkotmányosságra építő megközelítésből kiindulva magyarázzák, esetleg egy közös, központosító, vagy kommunitárius motivációt látnak a hát térben. Használható-e a jelenlegi magyar alkotmányos rendszer jellemzésére például Bruce Ackerman monista vagy Stephen Gardbaum Commonwealth alkotmányosság-modellje, esetleg Mark Tushnet gyenge alkotmánybíráskodási felfogása? Kérdésünk tehát az, hogy hogyan írható le és értelmezhető a 2010-es alkotmánymódosításokkal, az Alaptörvénnyel és annak módosításaival felállt rendszer, egyáltalán lehetséges vagy érdemes-e mindezeknek egy közös gondolati hátteret keresni, mennyiben segít ez hozzá bennünket a folyamatok megértéséhez, továbbá mit jelent mindez a legitimáció szempontjából.
A szerkesztőség felkérése arra invitál, hogy próbáljuk megtalálni az Alaptörvény alkotmányfelfogásának közös gondolati hátterét, ami hozzásegíthet a hazai alkotmányos és politikai folyamatok jobb és alaposabb megértéséhez. Ahogy a szerkesztők is jelzik, messze nem biztos, hogy ilyen "közös gondolati háttér" létezik; illetve, ha létezik is, akkor sem biztos, hogy érdemes annak feltérképezésére időt fecsérelni. A szerző semmiféleképpen sem vállalkozna arra, hogy feltárja ezt a közös gondolati hátteret, ha közös gondolati háttér alatt azt értjük, hogy mi is lehetett az alkotmányozó hatalom eredeti szándéka, milyen demokráciakép vagy politikafelfogás járhatott az alkotmányozók fejében. Szintén nem vállalkoznék arra, hogy Ackerman, Tushnet vagy éppen Gardbaum alkotmányossági felfogásával próbáljam meg leírni vagy jellemezni a jelenlegi magyar politika rendszert.
Az ugyanakkor már érdekesebb gondolatkísérletnek tűnik, ha a fent említett szerzők munkáit vagy akár más nemzetközi szakirodalmat használva megpróbálnánk megállapítani egyrészről azt, hogy normatív értelemben melyik alkotmányosság-felfogás lehet kívánatosabb, másrészről pedig, hogy ezen normatív értelmezési keretrendszerek sajátos kritériumainak menynyiben felel meg az Alaptörvény politikai rendszere és gyakorlata. Ez a feladat azonban jóval ambiciózusabb annál, mint amit egy ilyen hozzászólás keretében teljesíteni lehetne. Korábbi írásaimban magam is szorgalmaztam a 2010 utáni átalakulások értelmezéséhez szükséges értelmezési keretrendszer átalakítását, és felvetettem annak lehetőségét, hogy ne a tudományos és publicisztikai berkekben 1990 óta domináns jogi konstitucionalizmus, hanem a politikai konstitucionalizmus értelmezési keretrendszerét használva próbáljuk meg értékelni a 2010 után bekövetkezett változásokat.[1] Ez a felvetés ugyanakkor messze nem jelenti azt, hogy a politikai konstitucionalizmus fogalma a kétharmados parlamenti többség által elfogadott alkotmányos változások pontos leírását vagy jellemzését adná.
Meglátásom szerint ugyanis sokkal inkább arra lenne szükség, hogy egyrészről legyen tudományos és közéleti vita a különféle normatív értelmezési keretrendszerek hasznosságáról vagy kívánatosságáról, másrészről pedig arra, hogy a magyar politika intézményi és gyakorlati fejleményeit ne csak egy, hanem többféle értelmezési keretrendszer alapján is kiértékeljük. Az elmúlt negyed század hazai közéleti és tudományos diskurzusát ugyanis szinte kizárólag a jogi konstitucionalizmus normatív értelmezési keret-és kritériumrendszere határozta meg. A cél tehát az lenne, hogy ezen szemléletmód mellett megjelenjen egy vagy több alternatív értelmezési keretrendszer is, amelyek más szempontok alapján értékelik a hazai alkotmányos és politikai változásokat. Erre pedig azért lenne szükség, mert a jogi konstitucionalizmus az egyéni jogvédelemre és az alkotmánybíráskodás intézményére fókuszálva a demokrácia különféle legitim modelljeinek csak egyik válfaját testesíti meg, miközben a demokrácia fogalmának a sokrétűsége éppen azt implikálja, hogy annak többféle legitim válfaja létezik. Másutt, egy hosszabb tanulmány keretében már utánajártam annak, hogy a demokrácia különféle felfogásai és elméletei milyen alkotmányosságképpel rendelkeznek; illetve, hogy miként viszonyulnak az alkotmánybíráskodás intézményéhez.[2]
Ugyanakkor hangsúlyozni szeretném, hogy az alternatív értelmezési keretrendszerek felvetése és alkalmazása nem azonosítható a magyar politikai és alkotmányos fejlődésnek a fentebb is említett szerzők alkotmányosság-modelljével való leírásával vagy jellemzésével. A normatív értelmezési keretrendszer fogalma ugyanis azt implikálja, hogy különféle elméleti vagy normatív megfontolások alapján kritériumrendszert állítunk fel, amelynek megvalósulását ellenőrizhetjük az adott politikai rendszer vonatkozásában. A normatív értelmezési keretrendszer egyes kritériumai tulajdonképpen egy ellenőrzőlistává állnak össze, ahol lesznek olyan elemek, amelyeknek jobban megfelel a vizsgált politikai rendszer, és lesznek olyanok is, amelyeknek nem vagy csak kevéssé. Meglátásom szerint azonban a tudományos diskurzus egyik lényeges feladata éppen ezen alternatív kritériumrendszerek felállítása lenne, mivel a magyar demokrácia és alkotmányosság helyzetét eleddig szinte kizárólag a jogi konstitucionalizmus által meghatározott kritériumok alapján értékelték. Alapvetően tehát nagyon is örömteli lenne, ha ezen alternatív demokráciamodellek kritériumrendszereit próbálnánk meg használni a magyar politikai és alkotmányossági folyamatok értékelésekor.
- 78/79 -
A 1) liberális demokráciához, illetve a jogi konstitucionalizmushoz képest ilyen alternatív modellt jelenthet a 2) konszociális, a 3) deliberatív, az 4) egalitárius, a 5) részvételi vagy éppen a 6) többségi demokrácia modellje.[3] Ezen modellek alapvető jellemzői részben átfedésben vannak egymással, részben ellentmondanak egymásnak, attól függően, hogy az egyes dimenziók és demokráciaelméletek milyen kritériumok meglétét tartják döntőnek a demokrácia szempontjából.[4] A deliberatív dimenziót jól kiegészítheti például a részvételi, de a konszenzuális is jól megférhet a liberális demokráciadimenzióval. Másrészről a demokrácia klasszikus paradoxonához, a szabadság és az egyenlőség értékének az összeütközéséhez hasonlóan a fent felsorolt, hatféle dimenzió hangsúlyos értékei is összeütközésbe kerülhetnek egymással: a liberális dimenzió alapértékei (széleskörű hatalommegosztás; fékek és ellensúlyok rendszere) nyilvánvaló ellentétben állnak a többségi demokrácia egyetlen alapértékével (a többség akaratának érvényesülése). A többségi-reprezentatív dimenzió egyes alapértékei (képviseleti intézmények dominanciája) ellentétbe kerülhetnek a részvételi dimenzióval is, ahogy a liberális dimenzió egyes alapértékei és intézményi implikációi (erős alkotmánybíráskodás) sem feltétlenül kongruálnak a részvételi demokráciaelmélet legfőbb alapértékével (azzal, hogy minél több ügyben döntsenek közvetlenül az állampolgárok). Az egyes dimenziók alapértékei közötti konfliktusok azonban elkerülhetetlenek, és éppen arra világítanak rá, hogy a különféle demokráciaelméletek különféle kritériumokat fogalmaznak meg a létező demokráciákkal szemben, amelyek hol az egyik kritériumrendszernek, hol a másiknak felelnek meg jobban.[5]
A tudományos közösség előtt álló egyik kihívás tehát az lenne, hogy ezen alternatív demokráciamodellek mellett is találjon érveket, és ezen modellek sajátos kritériumrendszereit használva is kiértékelje a magyar demokrácia negyedszázados fejlődését.
Jelen hozzászólás azonban mindössze három dologra vállalkozik. Egyrészről tisztázni szeretné, hogy jelen sorok írójának felfogása melyik normatív értelmezési keretrendszerhez vagy demokráciamodellhez áll a legközelebb. Másrészről megindokolja, hogy ideális esetben miért is azt a modellt választaná a szerző. Harmadrészt pedig tisztázza, miért tűnik nehezen elképzelhetőnek, hogy a közeljövőben ezt a modellt Magyarországon bevezessék.
A szerző kiindulópontja a demokrácia multidimenzionális modellje, amelynek éppen az a lényege, hogy a demokrácia sokféleképpen valósulhat meg: hol az egyik, hol a másik demokráciadimenzió szempontrendszerének felel meg jobban egy adott politikai rendszer. Egyik létező demokrácia a részvételi, másik az egalitárius, egy harmadik pedig a konszociális demokráciaelmélet által felállított kritériumok tekintetében teljesít jobban.[6]
Számot vetve a különféle demokráciaelméletekkel, a szerző a maga részéről az ideálisnak tekintett modellt valahol a többségi és a deliberatív demokráciadimenzió metszéspontjában képzeli el, amelyet a gyenge alkotmánybíráskodásnak az 1998-1999-es reformok előtti brit vagy annak új nemzetközösségi modelljével kombinálná.[7] Ez lenne tehát számára az a normatív kiindulópont, amelyhez szívesen mérné a magyar alkotmányosság aktuális helyzetét, ezen elmélet vagy modell kritériumrendszere alapján értékelné - egy mélyebb elemzés keretében - a magyar alkotmányosság helyzetét. Mivel azonban jelen írás kereteit szétfeszítené, ha a szerző ilyen elemzésre vállalkozna, így ehelyett inkább az első lépésre koncentrál, és röviden megindokolja, hogy miért tartaná kívánatosnak ezen demokráciamodell bevezetését, másrészről pedig kitér arra, hogy az Alaptörvény politikai rendszere és gyakorlata jelenleg miért nem felel meg ezen demokráciamodell támasztotta kritériumoknak.
Az alkotmánybíráskodás gyenge formájával ötvözött többségi-deliberatív demokráciamodell mellett három érvet hozna fel a szerző: egyrészről, ez a modell megállíthatná a politika eljogiasodásának folyamatát. Ez a folyamat ugyanis, megítélése szerint, súlyos következményekkel jár nemcsak a politikára, hanem a jogi alrendszerre nézve is, mivel a politika eljogiasításának szükségszerű következménye a jog átpolitizálódása.[8] Mindkét folyamat komoly veszélyekkel jár. Másrészről az alkotmánybíráskodás gyenge formája, avagy a konstitucionalizmus brit, illetve nemzetközösségi modellje nem tereli el a figyelmet a lényeges politikai-morális kérdések megtárgyalásáról, a nyilvános diskurzus alapvető kérdéseit nem fedi el a jogi-formális érvelés, amely az alkotmánybíráskodást jellemzi.
Harmadrészt pedig nagy szükség lenne a politikai döntéshozatal gyorsaságát és megfontolatlanságát mérséklő, magát a törvényhozást megfontolásra kényszerítő tényezőkre. A Lordok Házának az a joga,
- 79/80 -
hogy a demokratikus legitimáció teljes hiánya ellenére akár egy évig is késleltetheti egy adott törvény elfogadását, igen komoly tényező lehet a politikaformálás folyamatában, hiszen egy év alatt nagyon sok minden történhet, ami a törvényhozás szándékát megváltoztathatja, finomíthatja. Ezt a törvényhozáson belüli modellt a törvényhozás és a gyenge bírói felülvizsgálat intézményének viszonyára transzponálva állítom: az elfogadott törvény gyenge bírói felülvizsgálatát követően széles körben nyilvánosságra kerülő, ám nem kényszerítő erejű bírósági döntések és az azokban rejlő alkotmányjogi érvek a törvényhozást megfontoltságra késztethetik, pláne, ha ez a folyamat egy záros időtartamra szóló, felfüggesztő vétóval van kombinálva. Ez a modell kellő súllyal érvényesíti a demokratikus legitimáció követelményét, miközben a gyors, megfontolatlan döntéseket is képes kiküszöbölni; úgy, hogy közben hosszasabb parlamenti és társadalmi vitáknak enged teret. Mivel a modern nyugati társadalmak egyik legalapvetőbb jellemzője a racionális, ám feloldhatatlan nézeteltérések permanens jelenléte, így az efféle nézetkülönbségeken alapuló vitákat nem az utolsó szó jogával rendelkező alkotmánybíróságok zárt ülésén kellene lezárni, hanem inkább hosszabb, nyilvános vita révén kellene azokat explicitté tenni, miközben a demokratikus legitimációval bíró döntéshozatalt is biztosítani kell záros határidőn belül.[9] Ebben a rendszerben az alkotmányossági felülvizsgálatot végző bíróságoknak véleményező, tanácsadó szerepe lehetne, miközben a döntéshozatali folyamatot is megakaszthatják egy időre. A szerző a maga részéről tehát ideális esetben a demokrácia és az alkotmánybíráskodás ezen modelljét tartaná a legkívánatosabbnak.
De vajon egy kevésbé ideális esetben mit választan a szerző? Vajon ez a modell alkalmazható lenne-e az új demokráciákban is? Vajon a modell érvényessége nem csak az olyan jól működő demokráciákra korlátozódik, amelyek közelebb állnak az ideális esethez?
Mark Tushnet híres könyvében úgy érvel, hogy azokban az országokban, ahol a jogi konstitucionalizmus már erős hagyományokkal bír, ahol kialakult és megszilárdult az erős alkotmánybíráskodás intézménye és a bírói szupremácia gyakorlata, ott nem érdemes erőltetni az alkotmánybíráskodás gyenge formájára és a demokrácia másik modelljére való áttérést - legyen az a másik modell a többségi, a konszociális vagy éppen a részvételi.[10] Hasonló problémát vet fel Ran Hirschl is, amikor arra kérdez rá, hogy a gyenge bírói felülvizsgálat modellje vajon alkalmazható lesz-e az angolszász világtól eltérő jogi és politikai hagyományokkal rendelkező országokban.[11]
Ugyanakkor Stephen Gardbaum nemrégiben megjelent cikkében már határozottan amellett érvel, hogy nem csak a jól működő demokráciákban vagy az angolszász világban lehet előnyösebb a konstitucionalizmus nemzetközösségi modellje, hanem az új demokráciákban is.[12] Gardbaum ebben a cikkben kifejezetten azokra a kihívásokra koncentrált, amelyek az új demokráciákban domináns, erős alkotmánybíráskodáson alapuló jogi konstitucionalista modellt érték a legutóbbi időkben. A magyar példa mellett a román, a dél-afrikai, az egyiptomi és a török esetet is elemezve Gardbaum immáron arra a megállapításra jut, hogy felül kellene vizsgálni a jog- és politikatudományi szakirodalomban szinte dogmaként kezelt tételt, amely szerint a sikeres demokratikus átmenet egyik záloga az erős alkotmánybíráskodási modellen alapuló jogi konstitucionalizmus átvétele lenne. Gardbaum arra hívja fel a figyelmet, hogy a fentebbi példák éppen azt jelzik, hogy az erős alkotmánybíráskodáson alapuló modell olyan súlyos konfliktusokat generálhat az új demokráciákban, amelyek akár az egész igazságszolgáltatási rendszer, de legalábbis az alkotmánybíróság függetlenségének a kikezdésével is járhatnak.
Márpedig Gardbaum tézise szerint a demokrácia egyik alappillérének számító jogállamiság leglényegesebb kritériuma nem az erős alkotmánybíráskodás megléte, hanem az igazságszolgáltatás függetlensége. A bírói szupremácia nem szükséges előfeltétele a jogállamiságnak, hanem csupán valami olyan luxus, amelyet nem minden ország engedhet meg magának.[13] Két negatív és egy pozitív érvvel igazolja azon tézisét, hogy az új demokráciákban inkább a konstitucionalizmus nemzetközösségi modelljét kellett volna vagy kellene bevezetni. A negatív érvek lényege az, hogy a jogállamiság egyik legalapvetőbb pillére, az igazságszolgáltatási rendszer (benne az alkotmánybíráskodás) függetlensége könnyebben szavatolható a konstitucionalizmus új nemzetközösségi modelljében, mint a jogi konstitucionalista modellben. Mivel a nemzetközösségi modellben az alkotmánybíróságok számára nincs biz-
- 80/81 -
tosítva a végső szó joga, így jóval kisebb az esélye annak, hogy a meghatározó politikai szereplők és az alkotmánybíróságok között olyan éles konfliktusok alakuljanak ki, amelyek eredményeképpen a végrehajtó/törvényhozó hatalom minden eszközt megragad az (alkotmány)bírói függetlenség csorbítására, rosszabb esetben annak felszámolására. A lehetséges politikai konfliktusok és támadások esélye jóval kisebb a gyenge bírói felülvizsgálaton alapuló nemzetközösségi modell esetében - szól az egyik érv.
Másrészről a bírói függetlenség a demokratikus legitimációtól való távolságtartást is feltételezi. Márpedig a jogi konstitucionalista modellben, a bírói szupremácia megvalósulása esetén a bírák óhatatlanul is a politikai küzdőtér szereplőivé válnak, aminek következtében újból és újból felmerül az a kérdés, hogy vajon lényeges politikai kérdésekben miért egy demokratikus legitimációval csak nagyon átvitt értelemben rendelkező testület mondhatja ki az utolsó szót. Ellenben, ha nem a bíráké az utolsó szó joga, akkor a bírói függetlenségre nehezedő súly, a demokratikus legitimációnak a bíróválasztási procedúrákban testet öltő kényszere sem jelenik meg olyan áthatóan. Harmadrészt pedig azt állítja Gardbaum, hogy a demokrácia számára nélkülözhetetlen közéleti vitákat is jobban stimulálja, ezáltal pedig a demokrácia minőségét javítja, ha az (alkotmány)bíróságok nem rendelkeznek a végső szó jogával, hanem azt fenntartják olyan testületek számára, amelyek közvetlenebb demokratikus legitimációval rendelkeznek.[14]
Mindezeket figyelembe véve elgondolkodhatunk a következőkön: ha el is fogadjuk, hogy a konstitucionalizmus új nemzetközösségi modellje demokráciaelméleti nézőpontból kívánatosabbnak tűnhet; továbbá, ha ma már a nemzetközi szakirodalom egy része is amellett érvel, hogy az új demokráciák számára is előnyösebb lehet a gyenge alkotmánybíráskodással egybekapcsolt nemzetközösségi modell valamelyik válfaja, akkor is relevánsnak tűnik az a kérdés, hogy vajon elképzelhető-e a bírói felülvizsgálat gyenge formájának és/vagy a nemzetközösségi modellnek a bevezetése Magyarországon a közeljövőben?
Másként fogalmazva úgy is feltehetjük a kérdést, hogy fennállnak-e az alkotmánybíráskodás gyenge formájának bevezetéséhez szükséges feltételek? Teljesíti-e a mai magyar politika ezen modell legfontosabb kritériumait?
Itt elsősorban a gyenge alkotmánybíráskodással egybekötött nemzetközösségi modell bevezetésének egyik legalapvetőbb feltételére, a törvényhozás megfelelő működésére érdemes koncentrálni. A nemzetközösségi modellnek ugyanis csak egy viszonylag jól működő, alapvető funkcióit jól betöltő és minőségi munkát végző törvényhozás mellett lehet létjogosultsága: egy olyan törvényhozásról azonban, amely lóhalálában, pár nap leforgása alatt, komolyabb parlamenti vita nélkül változtat meg alapvető jogszabályokat, nehezen mondható el, hogy jól látja el funkcióját.[15] Ha viszont a többségi-reprezentatív és a deliberatív demokráciamodell alapvető kritériumainak nem tud megfelelni a magyar parlament; ha a realitások talaján állva meg kell tehát állapítani, hogy a gyenge alkotmánybíráskodáson alapuló nemzetközösségi modell bevezetéséhez szükséges egyik legfontosabb kritérium nem teljesül Magyarországon jelenleg, akkor vajon mi a teendő?
Jelenleg úgy tűnik, hogy az alkotmánybíráskodás intézményét érintő változások radikalitása, a szakmai vita hiánya és a parlamentáris törvényalkotás és vitakultúra tragikus állapota miatt a nemzetközösségi modell bevezetésének az esélye odaveszett, noha a változás demokráciaelméleti szempontból nézve nagyon is kívánatos lett volna - még akkor is, ha ez a nemzetközi trendekkel való szembefordulást jelentette volna vagy jelentené. Egyrészről tehát a nemzetközösségi modell előfeltételeinek a hiánya miatt, másrészről pedig az alkotmánybíráskodásnak egyre nagyobb szerepet biztosító nemzetközi trendeknek köszönhetően azonban éppen az az esély tűnt el, hogy a magyar politikai rendszer egy demokráciaelméleti nézőpontból nézve sokkal kívánatosabb irányba mozduljon el. A többségi és a deliberatív dimenziók metszéspontján elhelyezkedő demokráciamodell gyenge alkotmánybíráskodást implikáló mintája ugyanis ideálisabb körülmények között sokkal meggyőzőbb, mint a jogi konstitucionalizmus nálunk is meghonosodott modellje. ■
JEGYZETEK
[1] Pócza Kálmán: Alkotmányozás Magyarországon és az Egyesült Királyságban, Kommentár, 2012/6, 35-51.
[2] Pócza Kálmán: Alkotmánybíráskodás és demokráciaelmélet, Századvég, 2015/1 (75.szám), 119-163.
[3] Itt meg kell jegyezni, hogy a liberális kifejezést nem ideológiai értelemben használjuk. Arról, hogy a liberális demokráciafelfogás miben tér el a többi demok-
- 81/82 -
ráciafelfogástól, lásd: Pócza Kálmán: Alkotmánybíráskodás és demokráciaelmélet, Századvég, 2015/1 (75. szám), 128-160.
[4] A modellek sajátosságairól, egymáshoz való viszonyáról - illetve arról, hogy miért pont ezen modellek lehetnek relevánsak - lásd: Pócza Kálmán: Alkotmánybíráskodás és demokráciaelmélet, Századvég, 2015/1. (75.szám), 120-128.
[5] Persze, az sem zárható ki, hogy nem csak a demokrácia, hanem a demokrácia és az autokrácia közötti átmeneti rendszereknek elméleti keretet adó "hibrid rezsim" fogalmának kifejtése révén határozzunk meg kritériumokat, ahogy erre is történtek már kísérletek. Lásd például: Erin Jenne - Cas Mudde: Hungary's Illiberal Turn. Can Outsiders Help?, Journal of Democracy, 2012/3, 147-155; Szelényi Iván - Csillag Tamás: Drifting from liberal democracy. Neo-conservative ideology of managed illiberal democratic capitalism in post-communist Europe, Intersections. East European Journal of Society and Politics, 2015/1, 18-48.
[6] A demokrácia multidimenzionális modelljéről lásd: Michael Coppedge - Angel Alvarez - Claudia Maldonado: Conceptualizing and Measuring Democracy: A New Approach, Perspectives on Politics, 2011/2, 247267.
[7] Jelen sorok szerzője a Lordok Házát érintő radikális reformok és a Human Rigths Act elfogadása előtti brit modellt tartja a leginkább preferálandónak. Bár roppant szkeptikus az új nemzetközösségi modellnek nevezett rendszer hazai bevezetését illetően, ugyanakkor véleménye szerint be kell látni, hogy ezen modell bevezetésének még mindig nagyobb az esélye, mint az eredeti brit modell átvételének. A nemzetközösségi modellen belüli különbségekről lásd: Stephen Gardbaum: The New Commonwealth Model of Constitutionalism: Theory and Practice, Cambridge, Cambridge University Press, 2013, 95-222.
[8] Erről a kettős folyamatról lásd a Századvég folyóirat 2015. évi első számát (75. lapszám), amely a "(De)po-litizálódás" címet viseli.
[9] Az ésszerű, ám feloldhatatlan nézeteltérésekről, mint a politikai realizmus kiindulópontjaként is szolgáló tézisről lásd összefoglalóan: Richard Bellamy: Dirty Hands and Clean Gloves: Liberal Ideals and Real Politics, European Journal of Political Theory, 2010/4, 412: 430; William Galston: Realism in Political Theory, European Journal of Political Theory, 2010/4, 385:411.
[10] Mark Tushnet: Weak Courts, Strong Rights. Judicial Review and Social Welfare Rights in Comparative Constitutional Law, Princeton, Princeton University Press, 2008, 77.
[11] Ran Hirschl: How consequential is the commonwealth constitutional model?, International Journal of Constitutional Law, 20134, 1086-1093.
[12] Stephen Gardbaum: Are Strong Constitutional Courts Always a Good Thing for New Democracies?, Columbia Journal of Transnational Law, 2015/1, 307.
[13] Gardbaum (12. vj.).
[14] Uo. 311.
[15] Erről lásd: Gyulai Attila: Az Országgyűlés, in: A magyar politikai rendszer, szerk. Körösényi András, Osiris Kiadó, Budapest, 2015 (megjelenés alatt). Müller György: Parlament és kormány viszonyáról (2010-2014, és ami utána következik), Jogelméleti Szemle, 2014/1, 90; Smuk Péter: A Tisztelt Ház szabályai, 2012 - új törvény az Országgyűlésről, Kodifikáció és Közigazgatás, 2012/2, 24.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző politológus, MTA TK PTI.
Visszaugrás
