Kötelezheti-e törvényben az állam a választópolgárait arra, hogy részt vegyenek a parlamenti választásokon? A magasabb részvétel mellett lezajlott választás valóban legitimebb kormányzást jelent? Vajon létezik-e jog a távolmaradáshoz? A recenzió tárgyát képező kötet - amely egy amerikai (Jason Brennan) és egy ausztrál (Lisa Hill) politikai filozófus munkája - a fenti rendkívül inspirálóan ható, összetett, ugyanakkor a választópolgárok szempontjából nagyon is konkrét, közérthető kérdéseket tárgyalja. A politikaelmélet művelőiről lévén szó, a szerzők gondolatmenete jobbára filozófiai és demokráciaelmélet síkon halad - ennek megfelelően az olvasó elsősorban ne alkotmányjogi érvelést és még kevésbé valamiféle kvantitatív-empirikus igazolást várjon a kötelező választási részvétel (KVR)[2] eredményeit vagy hatásait illetően.
A kétszerzős kötet nem egy szokványos, ám annál egyszerűbb struktúrát követ: Brennan az első részben (1-4. fejezet) azt igyekszik bizonyítani, hogy a választópolgárok szavazásra kényszerítése jogi eszközökkel "borzalmas ötlet", majd Hill ezt követően (5-9. fejezet) a kötelező választási részvétel melletti érveket veszi számba. Amint ez a könyv bevezetőjéből is kiderül, az előbbi dichotómia nem pusztán Brennan és Hill "munkamegosztásán" alapul, ugyanis mindkét szerző a saját meggyőződésének ad hangot a kötetben. Amíg tehát Brennan a választási részvétel kikényszerítésének kérlelhetetlen ellenfele, addig Hill őszintén hisz abban, hogy a választópolgárok szavazásra kötelezése egy teljesebb és egy jobb, magasabb minőségű demokráciát eredményez. A kötet duális szerkezete annyiból előnyös, hogy mindkét szerző "szabad teret" kapott nézetei kifejtésére, így a KVR elleni/melletti érvelés egyaránt könnyebben átlátható. Ugyanakkor mindez azzal jár, hogy az iromány kissé kettészakad: mindkét szerző kifejti gondolatmenetét, ám egymás érveire csak minimálisan reflektálnak. (Holott Brennan kvázi pontokba szedett ellenérvei szinte tálcán kínálják Hill részére a szintén pontokba szedett cáfolatot...)
Brennan a kötelező választási részvétel elleni fejtegetéseit egy fontos érveléstechnikai kitétellel indítja: meggyőződése szerint a bizonyítás terhe (ti. hogy a KVR igazolható) a KVR pártolói oldalán van - vagyis neki, mint
- 217/218 -
a KVR "ellenfelének" elegendő, ha a KVR támogatóinak érveit megcáfolja. Mire alapozza ezt az alapállást az amerikai szerző? Brennan kiindulópontja egyrészt azon az érvelési szabályszerűségen alapul, hogy a bizonyítás terhe mindig azt illeti, aki előhozakodik valamilyen pozitív állítással (esetünkben: "a KVR jó"). Másrészt a szerző azt a liberális morálfilozófiai meggyőződést is magáévá teszi, hogy az egyén szabadságát érintő minden (akár kis jelentőségű) állami beavatkozás (korlátozás) szükségképpen igazolásra szorul - megfelelő igazolás hiányában viszont elvetendő a beavatkozás, mint a szabadság indokolatlan csorbítása. A szerző ezzel tehát mintegy visszadobja a labdát a KVR pártolóinak, majd hozzáfog a KVR mellett szóló, általa ismert érvek módszeres cáfolatához. A 2. fejezetben a legitimációval összefüggő érveket veszi számba, mindenekelőtt rámutatva az ún. "beleegyezési érv" tarthatatlanságára. A beleegyezési argumentáció azon alapul, hogy ha a demokrácia a polgárok jóváhagyásán nyugszik, és a polgárok a szavazással fejezik ki ezt a beleegyezésüket, akkor a választási részvétel kikényszerítése védhető, hiszen a magasabb részvételi arány erőteljesebb beleegyezést jelent. Ezzel szemben Brennan mindezt abszurdnak tartja, hiszen egyetlen olyan kormányzat sem létezik, amelyik a kormányzottak tényleges beleegyezésén nyugszik. Ezt követően a "magasabb részvételi arány = nagyobb legitimitás" érv kerül tárgyalásra, amelyet a szerző szintén elvet azt hangsúlyozva, hogy egy demokratikus kormányzat legitimitása nem vezethető le a választási részvételi arányból. A "magasabb részvételi arány = nagyobb demokrácia" érvelés Brennan szerint szintén sántít: számára a demokrácia pusztán egy módszer arra, hogy a politikai hatalmat milyen módon allokáljuk, illetve hogy milyen módon hozzuk meg a politikai döntéseket. Csakhogy a demokrácia nagyon sokféle intézményi keretben valósítható meg (így pl. többféle kormányforma, többféle választási rendszer stb. létezik), és a különböző, egymástól eltérő megoldások egyformán demokratikusak lehetnek.
A szerző nagyobb teret szentel a képviseleti érvnek, miszerint a KVR reprezentatívabb (pontosabban reszponzívabb) kormányzást eredményez, hiszen a politikai vezetésnek minden állampolgár érdekét figyelembe kell vennie (ugyanis mindenki leadja a szavazatát). A KVR melletti egyik legtöbbet hivatkozott érv tehát azt feltételezi, hogy azzal, hogy valamennyi választót az urnákhoz terelünk, pozitív irányba fog változni a kormányzás, hiszen a politikai vezetés rá lesz kényszerítve arra, hogy az összes választópolgárt képviselje [ne pedig csak a választások során leginkább aktív réteget (képzettebb, tehetősebb, fehér férfiak)]. Brennan az érv jogosultságát kétségbe vonja: álláspontja szerint a nemszavazókat szükségtelen "megvédeni" a szavazóktól. Egyrészt a szavazókat közel sem nem olyan mértékben vezérli az önérdek, mint ahogyan azt a képviseleti érv hangoztatói vélik. A szavazók ehelyett - mutat rá Brennan - sokkal inkább a nemzeti érdek vagy a közjó mentén alakítják ki a preferenciáikat. Másrészt a képviseleti érv abból - a szerző szerint egyáltalán nem bizonyított - premisszából indul ki, hogy a nemszavazók tu-
- 218/219 -
datában vannak annak, hogy hogyan kell(ene) szavazniuk, ha a saját érdeküket tartják szem előtt (így pl. felismerik, hogy az egyes jelöltek/pártok milyen szakpolitikai preferenciákkal rendelkeznek, és ezek közül számukra melyik lehet előnyös). Brennan természetesen vitatja ezt, mint ahogyan azzal a - többek között Arend Lijphart által is képviselt - meggyőződéssel szemben is szkeptikus, miszerint a KVR bevezetése növeli a választópolgári tájékozottságot és öntudatosságot (a szerző által hivatkozott empirikus kutatások nem erősítették meg ezt a hipotézist).
A következő számba vett argumentáció, a "bizalom és szolidaritás érv" arra alapoz, hogy a magasabb részvételi arány a kormányzat iránti nagyobb bizalommal és erőteljesebb szolidaritással jár együtt. Csakhogy Brennan szerint arra nincs bizonyíték, hogy a magas részvétel idézi elő a bizalmat; az összefüggés inkább fordított. Ami pedig a szolidaritást illeti, Brennan kiemeli, hogy az emberek erőteljesebb bevonása a politikába gyakran csak kiélezi a konfliktusokat és növeli a megosztottságot. A fejezetet a "velejáró következmények érv" tárgyalása zárja. Itt arról van szó, hogy egyes kutatások alapján a KVR számos jótékony hatással jár az ezt alkalmazó államokban - így pl. értelemszerűen nő a választási részvétel és a demokráciával való elégedettség; csökken a jövedelmi egyenlőtlenség, valamint kisebb a korrupció. Brennan viszont kétségbe vonja, hogy az előbbi kedvező fejleményeket valóban a KVR okozza-e (vö. cum hoc ergo propter hoc következtetési hiba).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
