Chronowski Nóra, Drinóczi Tímea és Zeller Judit "Túl az alkotmányon…" c. tanulmányukat - mások mellett - azoknak ajánlották, akik a ’89-es magyar alkotmányt szerették és tisztelték. Mivel mi a köztársasági alkotmányt és az annak alapján felépült alkotmányosságot szeretjük és tiszteljük, megszólítva éreztük magunkat.
A kutatói értékelés alapvető követelménye a tudományos távolságtartás. Erre tekintettel a kollégáink által felvetett, az Alkotmánybíróság hatásköreinek szűkítését célzó alkotmánymódosítást az alkotmányjog paradigmáján belül kívánjuk vizsgálni, keresve a választ arra a kérdésre, hogy mi van az "alkotmányjogon innen", és mi az, ami azon már túlmutat.
Alkotmányon egyrészt érthetjük azt az alkotmánytörvényt, amely az adott államban élők alapjogainak, az államhatalom gyakorlásának, az államszervezetnek illetve az állami feladatok meghatározásának alapjául szolgál. Másrészt választhatjuk azt az értékközpontú megközelítést is, amely szerint alkotmányon érthető minden jogelv, ami a politikai rend szempontjából tartalmilag lényeges, attól függetlenül, hogy az alkotmánytörvényben szerepel-e vagy sem. Ez azt is jelenti, hogy az alkotmány a jogrendszer meghatározása mellett képes azt alakítani is. Ebben a megközelítésben az alkotmány tehát egy alapító-formáló aktus,[2] melynek léte egy konkrét, alkotmányozó döntésre vezethető vissza. Az állam által intézményesített politikai erő feltételezi a jogközösségbe integrálódott társadalmat, amely az alkotmány - mint törvény és intézményesített rend - által nyeri el legitimációját.[3] Az állam tehát az alkotmány által biztosítandó legitimitás révén nyeri el működési és igazolási keretét, vagyis "egy kormány alkotmány nélkül olyan, mint a hatalom jog nélkül."[4]
Az állam alapvető tulajdonsága, hogy autoritásigényt támaszt a jogközösségbe integrálódott polgáraival szemben. A modern, európai kultúrkör értelmében ez az állami hatalom nem magától értetődő, hanem igazolni kell. Az alkotmány rendeltetése tehát, hogy az államnak a jogalanyai feletti autoritását legitimálja.[5] Az alkotmány másik műfaji tulajdonsága, hogy feltétlen érvényesülést igényel a jogrendszer egésze felett. Ennek hiányában a jog nem lenne - még elvi szinten sem - zárt rendszer.
A két tételből tehát az a következtetés vonható le, hogy minden jogszabály legitimációját az adja, hogy megfelel az alkotmány rendelkezéseinek, ezáltal illeszkedik a jog zárt logikai rendszerébe. Ez alól egyetlen kivétel van: maga az alkotmány. Az alkotmány nem lehet önlegitimáló, és nem legitimálhatja más jogszabály sem. Ez a következőképp bizonyítható:
Ha az alkotmánynak megengednénk, hogy önlegitimáló legyen, akkor minden olyan jogszabályt alkotmánynak kellene tekinteni, amely magát annak állítja. Ez esetben pedig nem lenne jogi akadálya, hogy egymással párhuzamosan több, akár egymással ellentétes jogszabály működjön alkotmányként.
Ha az alkotmányt más jogszabály legitimálhatná, akkor megkérdőjelezhető lenne az alkotmány elsőbbsége minden más jogszabállyal szemben. Kérdéses lenne továbbá az is, hogy ez a "más jogszabály" honnan nyeri a legitimációját, hiszen a korábbiakban azt állítottuk, hogy minden más jogszabály az alkotmányból veszi a legitimációját.
Az alkotmány tehát a jogrendszer csúcsán helyezkedik el, és - a fentiek alapján - magának az alkotmánynak a legitimációja nem a jog logikai rendszeréből származik. Álláspontunk szerint ezért az alkotmány nem a jogból, hanem csak egy másik logikai rendszerből eredeztetheti a legitimációját.
Az Alkotmány alapítja és védi tehát a jogot, őt magát azonban nem a jog garantálja. Az alkotmány legitimációja nem egy meghatározott eljárás, sem egy meghatározott tartalom szükségszerű következménye. Az alkotmány normatív ereje sokkal inkább köthető ahhoz a képességhez, hogy befolyással bír az élet valóságos körülményeinek meghatározására és szabályozására.[6]
Az alkotmány ezért több mint egy jogszabály, az egyben egy politikai, társadalmi dokumentum is. Álláspontunkat sarkítva azt mondhatjuk, hogy politikai értelemben alkotmány az, ami a társadalomban alkotmányként működik: az alkotmány, amit a politikai közösség elfogad legmagasabb szintű társadalmi szabályozó eszközként.[7]
Összefoglalva: az alkotmány legitimációját a jogrendszeren kívül kell keresni, vagyis akkor válik az alkotmány legitimmé, ha képes a társadalmi viszonyokat legmagasabb szinten szabályozni. Az alkotmánynak ez a tulajdonsága azonban csak utólag, az alkotmány működése során derül ki, annak szabályozási alkalmassága esetén.
Ebből a tételből lehet levezetni az alkotmányozó hatalom sajátosságait is. Egyetértve Chronowski, Drinóczi és Zeller véleményével, az alkotmányozó hatalom originális, konstituáló hatalom.[8] Ebből természetesen nem az következik, hogy nincs legitimációja, hanem az, hogy legitimációja a jogon kívülről ered.
Az alkotmányozó hatalom, mint új hatalmi ág értelmezése a francia forradalomra vezethető vissza, amikor a nép, mint alkotmányozó lépett elő, s ily módon a népszuverenitás eszméje összebékíthetővé vált a hatalmi ágak elválasztásának elvével.[9] Fontos tehát hangsúlyozni, hogy az alkotmányozó hatalom (pouvoir constituant) tana kizárólag az ilyen, a nép eredeti hatalmának gyakorlásán alapuló alkotmányozói hatalmat jelenti. Az alkotmányozó hatalom tana egyébként a demokratikus elveken nyugvó legitim alkotmányozás alapvető követelményeinek felállításaként is szolgálhat, meghatározva az alkotmány érvényességi alapját.[10] Mindeközben nem hagyható figyelmen kívül, hogy a "népakarat" fikció. A "nép" ugyanis amorf embertömeg, önálló akarata nincs; csak az egyes embereknek van akarata. Demokráciában a "nép akarata" nem megállapított tartalmú politikai tényt, hanem politikai folyamatot jelent, olyan folyamatot, amelyben a nép minden tagja részt vehet, és amelyet a nép tagja részvétele révén befolyásolni tud.[11]
Az alkotmány legitimációja tipikusan utólag kerül mérlegre. Vegyük példaként, hogy egy társadalmi változás (rendszerváltás vagy forradalom) következtében a politikai közösség egy csoportja - társadalmilag és politikailag elég erősnek érezve magát - megalkotja és kikiáltja az új alkotmányát (értelemszerűen jogi legitimáció hiányában). Ha ezt követően a forradalom győz (a rendszerváltás sikeres), és az alkotmányt kikiáltó csoport megerősödik, akkor az általa kikiáltott alkotmányt alkalmazni fogják. Ezért utólag elmondhatjuk: a csoport alkotmányozó hatalom volt. Ha viszont a forradalom elbukik és a régi rend hívei kerülnek ismét hatalomra, akkor az alkotmányt illegitimnek minősítik, és értelemszerűen nem fogják azt alkalmazni.[12]
Ezen túlmenően az alkotmányozó hatalomnak további sajátosságait emelhetjük ki. Elsőként, hogy logikailag az alkotmányozás egyszeri tevékenység, amely egy adott dokumentum megalkotását célozza. Folyamatosan működő alkotmányozó hatalom tehát nem létezik. Másodsorban azt, hogy az alkotmány arra irányul, hogy a korábbi alkotmányt felváltsa. Ezért az alkotmányozás szükségszerűen a fennálló alkotmány ellenére történik.[13]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
