Az elsőfokú bíróság ítéletével 2002. január 1. napjától kezdődő hatállyal eltiltotta az alperest a környezetveszélyeztetést megvalósító azon tevékenységétől, hogy tisztítatlan, illetve a VI. vízminőségű kategóriára előírt határértéket meghaladó szennyvízét az I. patakba vezesse. Megállapította, hogy az alperes több mint tíz éven keresztül a VI. vízminőségű kategóriára előírt határértéket meghaladó minőségű szennyvizet bocsátott ki és ezzel szennyezte a befogadó I. patakot. Magatartásával a környezetet veszélyeztette, illetve környezetkárosítást valósított meg. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a Környezetvédelmi Felügyelőség minden évben környezetvédelmi bírságot szabott ki vele szemben. A beszerzett környezetvédelmi szakvélemény alapján azt is megállapította, hogy az alperes jelentős beruházást hajtott végre a környezetvédelmi célok érdekében. A környezetszennyeződés nem olyan súlyú, amely a jogszabályban megjelölt határérték betartását azonnal indokolttá tenné, ezért az alperes számára két év teljesítési határidőt határozott meg.
A peres felek fellebbezései folytán eljáró másodfokú bíróság az elsőfokú ítéletet részben megváltoztatta, és az alperest azonnali hatállyal tiltotta el a környezetet veszélyeztető tevékenységtől. Kifejtette jogi álláspontját, amely szerint a környezet veszélyeztetése az 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Ktv.) 4. §-a g) és r) pontjának figyelembevételével a kibocsátási határérték túllépésével megvalósult. A felperes fellebbezését a Ktv. 8. §-ának (1) bekezdése alapján alaposnak találta és azonnali hatállyal kötelezte az alperest a teljesítésre.
A jogerős ítélet ellen az alperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő az ítélet hatályon kívül helyezése, az elsőfokú ítélet megváltoztatása és a keresetnek jogalap hiányában tőrtévő elutasítása érdekében. Másodlagosan a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésével a másodfokú bíróság új eljárás lefolytatására utasítását indítványozta. Álláspontja szerint az a körülmény, hogy a répatisztítás során keletkező és az alperes által kezelt szennyvíz KOI értéke az előírt határértéket meghaladja, önmagában nem jelent környezetveszélyeztetést. A perben beszerzett szakértői vélemény azt tanúsítja, hogy az alperes szennyvíz-kibocsátása a környezetet nem károsítja és az ökoszisztéma egyetlen elemére sem jelent veszélyt.
Az eljárt bíróságok tévesen alkalmazták az alperessel szemben a Ktv. 99. §-a (2) bekezdésének g) pontjában meghatározott szankciót.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság - az alábbi indokok alapján - nem találta megalapozottnak.
Az eljárt bíróságok helyesen állapították meg, hogy az alperes termelő tevékenysége során káros vízszennyezést valósít meg, mivel a kibocsátási határértéket meghaladó minőségű szennyvíz kibocsátásával szennyezi a befogadó I. patakot. A Környezetvédelmi Hatóság határozatai és a környezetvédelmi szakértő véleménye alapján megállapítható, hogy a káros vízszennyezés elsősorban az alperes termelésének ún. kampány időszakát megelőző időben akkor jelentkezik, amikor a tározó tó vízét leeresztik az I. patakba. Ekkor a kritikus KOI érték (a természetes eredetű szennyezőanyag-tartalom) a határérték többszörösének felel meg. A szennyezőanyag a bomlása során fellépő oxigénigénye miatt - egy időegység alatt nagy mennyiségben való kivezetés esetén - a vizek élő szervezeteit elsősorban a halakat károsíthatja. A felperes által a másodfokú eljárásban becsatolt környezetvédelmi hatósági határozatok azt is tanúsítják, hogy a per tartama alatt az 1999. évben mért adatok szerint is folytatta az alperes a felperes keresetében sérelmezett tevékenységét.
A megalapozott tényállás alapján az eljáró bíróságok a jogszabály helyes alkalmazásával állapították meg, hogy az alperes e magatartásával megvalósította a törvényben meghatározott környezetet veszélyeztető tevékenységet. Ennek jogkövetkezményeként a Ktv. 99. §-a (2) bekezdésének a) pontja alapján megalapozottan tiltotta el az alperest a jogsértő magatartástól.
Az alperes elvileg helytállóan hivatkozott arra, hogy a törvény 4. §-ának g) pontjában definiált környezetszennyezés nem azonosítható a környezetveszélyeztetés, különösképpen pedig a környezetkárosítás fogalmával [4. § j) és l) pontja]. A törvény 4. §-ában definiált határértékek (igénybevételi, kibocsátási, szennyezési határérték) bármelyikének a túllépése azonban a környezet veszélyeztetését idézheti elő, vagyis a környezet olyan használatát jelenti, melynek következtében káros környezeti hatások léphetnek fel. Az azok elleni megfelelő védelmi, biztonsági intézkedések elmulasztása esetén ezek a környezetet károsító hatások nagy valószínűséggel be is következnek. A Ktv.-nek a környezetszennyezés-, környezetveszélyeztetés-, környezetkárosítás hármas fogalomrendszerén alapul a Ktv.-ben meghatározott engedélyezés-, kötelezés- és szankciórendszer. Ez az összehangolt eszközrendszer a korábbi szabályozáshoz képest fokozott jelentőséghez juttatja a környezetkárosodás, tehát azon állapot bekövetkeztének a megelőzését, amikor a környezet természetes vagy korábbi állapota csak beavatkozással vagy egyáltalán nem állítható helyre, illetve amely az élővilágot kedvezőtlenül érinti [Ktv. 4. § k) pont]. Az adott fogalomrendszerben a határértékek a környezet potenciális veszélyeztetésének a jelzőrendszerei. Túllépésük a környezet károsodásának veszélyére figyelmeztet. Az adott körülmények vizsgálata alapján vonható le következtetés arra vonatkozóan, hogy a környezetet veszélyeztető állapot ténylegesen fennáll-e.
Az alperes megalapozatlanul hivatkozott felülvizsgálati kérelmében arra, hogy az adott esetben a kibocsátási határérték túllépése a környezet potenciális veszélyhelyzetét sem idézte elő. A peradatok alapján ezzel szemben az állapítható meg, hogy a szennyezett víznek a tározótóból történt leeresztése időszakában az I. patak adott szakaszán a korábbi években tömeges halpusztulás volt tapasztalható. Az alperes által a másodfokú eljárásban becsatolt nyilatkozat, amely a G.-i halászati tsz-től származik, ennek megcáfolására nem alkalmas, sőt a nyilatkozat inkább azt támasztja alá, hogy a halak még az 1999. évben is elmenekülhettek a nagy valószínűséggel oxigénhiányos környezetből. Ebből következően nem alapos az alperesnek az a védekezése, hogy szennyvíz kibocsátása a környezetet nem károsíthatta és az ökoszisztéma egyetlen elemére sem jelentett, illetve nem jelenthetett veszélyt. Az alperes által hivatkozott környezetvédelmi szakértői vélemény egyébként - következtetéseinek ellentmondásai ellenére - a környezetveszélyeztetés tényét maga is rögzíti.
A kirendelt környezetvédelmi szakértő azt is véleményezte, hogy az alperes a kritikus, a kampányidőszakot megelőző időben megvalósított vízszennyező tevékenysége során birtokában van azoknak az eljárásoknak, amelyekkel a környezetkárosodás veszélyének előidézését, illetve magát a környezetkárosodás bekövetkezését megelőzheti. A szakértő nyilatkozata szerint a szennyvíztározó tóból kivezetett szennyvíz hígítással, illetve a kibocsátási mennyiség szabályozásával könnyen kezelhető úgy, hogy a váratlannak és véletlennek egyáltalán nem minősíthető kibocsátás károsító hatással ne járjon.
Mivel a felperes keresete - az alperes érvelésével szemben - nem az alperesnek az ipari tevékenység folytatásától, hanem a környezetet veszélyeztető, pontosan körülírt tevékenységtől való eltiltására irányult, a keresetnek helytadó jogerős ítélet sem többet, sem kevesebbet nem ír elő az alperes kötelezettségeként, mint azt, hogy legalább a számára ismert és jelenleg is rendelkezésére álló eljárások alkalmazásával előzze meg az élővíznek az ipari szennyvízével történő veszélyes, illetve káros mértékű szennyezését. Ennek megfelelően a bíróság a Ktv. 99. §-a (2) bekezdésének a) pontja alapján jogszerűen tiltotta el az alperest a jogsértő magatartástól, mégpedig a Ktv. 8. §-ának (1) bekezdése szerint azonnali hatállyal.
A fenti indokoknak megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. IX. 22. 663/2000. szám).
Az alperes futómű-gyáregységének "reptér" elnevezésű telephelyén helyhez kötött légszennyező pontforrások és pontforrásként kezelt épületforrások működnek, amelyek határértéken túli légszennyezést bocsátanak ki. Emiatt a Környezetvédelmi Felügyelőség 1993. évtől kezdődően évente légszennyezési bírság megfizetésére kötelezte az alperest.
A jogerős ítélet álláspontja szerint az alperes által folytatott káros légszennyezés környezetszennyezésnek minősül, mely azonban nem azonos a környezetveszélyeztetéssel. A határérték túllépése önmagában nem, csak a környezetkárosítás bekövetkezésének valószínűsítésével eredményezi a környezet károsítását. A környezet védelmének általános szabályairól rendelkező 1995. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Ktv.) szabályai különbséget tesznek kibocsátási és szennyezettségi határértékek között. A kibocsátási határérték alatt kizárt a környezetkárosítás, míg szennyezettsége határérték fölött ennek ténye fennáll. A két határérték között azonban van egy ún. "köztes" állapot, amelyben a környezetkárosodás igazolásához további bizonyításra van szükség. Ennek a reá háruló bizonyításnak a felperes nem tett eleget, ezért a környezetveszélyeztető tevékenységtől való eltiltásra irányuló kereset alaptalan.
A jogerős ítélettel szemben a felperes felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő, amelyben kifejtette, hogy a Ktv. fogalommeghatározásaiból következően a környezetveszélyeztetés fogalmába a környezetkárosítás lehetősége is beletartozik, a kibocsátási határérték túllépése jelenti a légszennyezést, amely egyúttal a környezetet veszélyeztető tevékenységnek minősül.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaposnak találta, a következő indokok szerint.
Az irányadó tényállás alapján nem vitás az, hogy az alperes tevékenységével káros légszennyezést valósít meg, amely a Ktv. 4. §-ának g) pontja szerint környezetszennyezésnek minősül. A felülvizsgálati kérelem előterjesztésére alapot adó jogértelmezési kérdés az volt, hogy a környezetszennyezés egyúttal környezetveszélyeztetésnek minősül-e vagy pedig - mint ahogyan azt a jogerős ítélet tartalmazta - a környezetveszélyeztetésnek egyértelműen csak szennyezettségi határérték elérése lehet az alapja, ez az a körülmény, amely egyértelműen környezetveszélyeztetést eredményez. A kibocsátási határérték felett és a szennyezettsége határérték alatt a környezetveszélyeztetés megállapításához ennek bizonyítása szükséges.
A Legfelsőbb Bíróság ezzel a jogi állásponttal nem értett egyet. A környezetvédelmi szabályozás alapvető eszközei a különféle határértékek. A törvény jelentőséget tulajdonít a határértékeknek, amelyek között az alapfogalmakat tartalmazó 4. §-ában kibocsátási, igénybevételi és szennyezettsége határértéket határoz meg. Nem vitás, hogy a jelenleg hatályos környezetvédelmi törvény szakított a korábbi 1976. évi II. törvénynek azzal a szabályozásával, amely csak a káros szennyezést tartotta megakadályozandónak, és megteremtette azt a lehetőséget, hogy a határértékek alatti szennyezőanyag kibocsátása is korlátozható legyen.
A Ktv. fogalomrendszerében a környezetszennyezés, a környezetkárosodás és a környezetveszélyeztetés összefüggő rendszert alkot. A környezetszennyezés a kibocsátási határértéket meghaladó terhelés. A környezetkárosodás a környezet olyan mértékű szennyezettsége, amelynek eredményeként a környezet természetes vagy korábbi állapota csak beavatkozással vagy egyáltalán nem állítható helyre, illetőleg amely az élővilágot kedvezőtlenül érinti. A környezetveszélyeztetés tehát nem más, mint a környezetkárosítás lehetősége. E rendelkezések összevetéséből a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy önmagában a kibocsátási határértéket meghaladó környezetbe bocsátás környezetkárosítást eredményezhet.
Miután a környezetveszélyeztetés a környezetkárosítás lehetősége, amelyhez azonban a törvény a káros eredmény bekövetkezését nem, csupán annak lehetőséget kívánja meg, a jogerős ítéletben kifejtett jogi álláspont téves. A jogerős ítélet elveinek következetes alkalmazása a környezetkárosodás tényleges bekövetkeztét kívánná meg. Azonos fogalomként használja ugyanis a környezetveszélyeztetést a környezetkárosodással, holott ezek - a kifejtettek értelmében - eltérő fogalmak. A környezetveszélyeztetés a kibocsátási határérték túllépésével megvalósult, ellenkező értelmezés esetén ugyanis nem lenne jelentősége ennek a 4. § t) pontjában meghatározott határértéknek, amelyet meghaladó terhelés a g) pont értelmező rendelkezése szerint a környezetszennyezést megvalósította. Ezt támasztja alá a törvény indokolása is, amely a környezetveszélyeztetés tartalmát a környezet olyan használatában határozza meg, amelyeknél a felhasznált vagy előállított anyagok vagy energia tulajdonságai következtében káros környezeti hatások lépnek fel és ezeknek megfelelő védelmi, biztonsági intézkedések elmulasztása miatt be is következhetnek.
A kifejtett indokolással a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a jogerős ítélet a Ktv. 4. §-a g) pontjának a t) ponttal összefüggésben való téves jogértelmezésén alapult, ezért a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta és a felperes keresetének helyt adott (Legf. Bír. Gfv. IV. 32. 519/1999. szám).
A II-XVII. r. felperesek a Holt-Tisza parti üdülőövezetben a V. úton lévő, a XVIII. r. felperes pedig a lakóövezetben K. utca 45. szám alatt lévő ingatlantulajdonnal rendelkeznek. Keresetükben az abból eredő káruk megtérítésére kérték a Megyei Állami Közútkezelő Közhasznú Társaság alperes kötelezését, hogy a beruházásában felépült főút Sz. várost elkerülő szakasza, a Holt-Tiszán átvezető híd, valamint egy alsóbbrendű útkereszteződésének kétszintes csomópontja kialakításával az ingatlanaik forgalmi értéke csökkent.
Az elsőfokú bíróság az ítéletében a II-XVIII. r. felperesek keresetét megalapozottnak tartotta és az alperest a felpereseknek elkülönítve megállapított, különböző összegű kártérítés megfizetésére kötelezte.
Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletét azzal hagyta helyben, hogy rendelkezett a késedelmi kamatok megfizetéséről is.
A jogerős ítélet indokolása szerint az alperes az ingatlanok forgalmi érték-csökkenésében jelentkező károk megtérítésére a Ptk. 100. §-a és a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján köteles. A perbeli ingatlanokat hátrányosan érintette a zajártalom és a légszennyezettség. A környék az üdülőövezeti jellegét az építkezés, illetőleg a közút üzemeltetése folytán elvesztette. Az a körülmény, hogy az alperes a beruházása az építési engedélynek megfelelő volt, az állandó bírói gyakorlat alapján nem mentesíti az okozott kár megtérítése alól. A bíróság a jogerős ítéletben azt is megállapította, hogy az alperes nem tett meg minden tőle elvárhatót a kár elhárítása, illetőleg enyhítése érdekében. A jogerős ítélet szerint a zajterhelés az éjszakai órákban a megengedett mértéket meghaladja, és ezt a káros hatást a telepített védőerdő sem képes kiküszöbölni.
A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amely a XVIII. r. felperes kereseti kérelmének elutasítására irányult. Az alperes jogi érvelése szerint a XVIII. r. felperes ingatlana lakóövezetben fekszik, ezért a zajártalom és rezgésterhelési határértékek megállapításáról szóló 4/1984. (I. 23.) EüM rendelet 3. számú mellékletében második pont alattiakat kell figyelembe venni, amelynek alapján jogszabálysértő annak megállapítása, hogy a XVIII. r. felperes ingatlanán a zajterhelés meghaladja a megengedett mértéket.
A XVIII. r. felperes ellenkérelme szerint az ingatlan a lakóövezetben fekszik ugyan, azonban a földhivatali nyilvántartás szerint üdülőingatlannak minősül. A bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő éppen az összes körülmény megfelelő mérlegelése alapján állapította meg a II-XVII. r. felperesek ingatlanaitól eltérően az alacsonyabb mértékű forgalmi értékcsökkenést.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - az alábbi indokok alapján - nem találta megalapozottnak.
A bíróság a jogerős ítéletben helytállóan hivatkozott azokra a jogszabályokra, amelyek a XVIII. r. felperes keresetének elbírálására irányadóak. A kártérítés mértékének meghatározása szempontjából mindazoknak a körülményeknek jelentősége van, amelyek az ingatlan forgalmi értékét befolyásolják és okozati összefüggésben állnak az alperes útépítéssel kapcsolatos beruházásaival. A zajártalom az értékelt körülmények egyike, azonban e körben önmagában nem annak volt ügydöntő jelentősége, hogy a zajterhelés meghaladta-e a jogszabályban megengedett mértéket, hanem azt kellett értékelni, hogy a megnövekedett zajhatás és az egyéb körülmények az ingatlan forgalmi értékét csökkentették-e. A másodfokú bíróság az ítéletének indokolásában arra utalt, hogy az út megépítéséből eredő káros hatások a XVIII. r. felperes lakóövezetben elhelyezkedő ingatlanát is érintették. A rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a bíróság a jogerős ítéletben helytállóan indult ki abból, hogy a XVIII. r. felperes ingatlana üdülőként van nyilvántartva és a tényleges használatra valamint a környezetére figyelemmel a forgalmi értékét csökkentik mindazok a hátrányos változások, amelyek a nagyobb zajt és légszennyezettségek eredményezik, illetőleg a pihenést, az üdülést zavarják vagy lehetetlenné teszik. A bíróság által kirendelt igazságügyi szakértő pedig a kiegészített és aggálytalan szakvéleményében az öszszes körülmény mérlegelésével állapította meg a XVIII. r. felperes ingatlana tekintetében bekövetkezett értékcsökkenés mértékét.
A kifejtettekre tekintettel a felülvizsgálati kérelemben megjelölt ok nem ad alapot a XVIII. r. felperes keresetének elutasítására, ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezését hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. III. 21. 410/1999. szám). ■
Visszaugrás
