Fenti címmel 2000. január 13-án és 14-én szakmai tudományos konferenciát tartottak az Alkotmánybíróság évtizedes fennállásának és működésének tiszteletére. Az előadássorozat sikeresen megvalósított célkitűzése az alkotmányosságot védő szerv eddigi működésének vázlatos bemutatása és a hazai alkotmányos jogrend kialakításában, megszilárdításában betöltött szerepének értékelése volt. A testület elmúlt évtizedben nyújtott kiemelkedő - és várhatóan az elkövetkezendő években nyújtandó hasonló jelentőségű - tevékenységére tekintettel, szerencsésnek mondható, hogy az ott elhangzottakat önálló kötetben jelentették meg. Ennek megfelelően a tanulmánygyűjtemény az előadások szerkesztett szövegét, valamint a rendezvényt és a tízéves évfordulóját ünneplő Alkotmánybíróságot köszöntő beszédeket tartalmazza.
A könyv szerkesztője az előadások menetéhez igazodva, meghatározott szerkezeti rendet követett. A köztársasági elnök, az országgyűlés elnöke, a legfelsőbb bíróság elnöke és az igazságügy-miniszter asszony köszöntő beszédeit, illetve a miniszterelnök köszöntő levelét követően az elhangzott referátumok négy csoportot alkotva kerültek - a konferencián elhangzottakhoz képest bővebb terjedelemben - kiadásra. Az első csoportban található - és a konferencia első napján hangzott el - az Alkotmánybíróság volt, illetve jelenlegi elnökének a testület működését általános szempontból elemző beszámolója. Míg Sólyom László néhány, az elmúlt évtized gyakorlata által felvetett kérdésről értekezett,[2] addig Németh János a jövőbeni működést befolyásoló fontosabb körülményeket tekintette át. A második napi korreferátumokban három, komoly szakmai megbecsülésnek örvendő 'külső' alkotmányjogász előadása hangzott el, amit szintén három jelenlegi alkotmánybíró hosszabb-rövidebb beszámolója követett. Ennek megfelelően a szerkesztett tanulmányok is eltérő hosszúságúak, amely ezért meghatározza a róluk készült összegzés terjedelmét is.
Sólyom László "Az alkotmánybíráskodás tizedik évfordulójára" című referátuma - előrelátóan - az Alkotmánybíróság által alkalmazott módszerről és a testület hatásköreiről szólt, amelyek a konferencia részletes szakmai előadásai közt a későbbiekben nem szerepeltek. Értekezése kezdetén Sólyom László a felhasznált módszer és a történelem kapcsolatát ismertette, amelynek következményeként megtörtént az Alkotmány koherens rendszerré fejlesztése. A hatáskörrel kapcsolatban figyelmeztetett arra, hogy a testület célja mindvégig a fejlett alkotmánybíróságokhoz hasonló feladatkör megvalósítása volt. Szerző a
- 168/169 -
továbbiakban néhol óhatatlanul előrevetítette a "második" Alkotmánybíróság jövőbeni feladatait, illetve nehézségeit akkor, amikor rámutatott a mindenkor hivatalban lévő alkotmánybírák felelősségére az alkotmánybíráskodás eszmei folytonossága és fejlesztése kapcsán. Véleménye szerint a testület által követett gyakorlat jellegzetességeit csak akkor lehet helyesen megítélni, ha a magyar alkotmánybíráskodás kialakulásának körülményei, a harmadik generációs alkotmánybíróság ismertetőjegyei, illetve a magyar Alkotmánybíróság eddig kevésbé tudatosult jellemvonásai is vizsgálat alá kerülnek. A történelmi körülmények ábrázolása után a volt elnök utalt a harmadik generációs alkotmánybíróságoknak azokra a nehézségeire, amelyeket a hazai testületnek sikerült elkerülnie, és bemutatta azokat is, amelyekkel viszont itthon is meg kellett birkózni. Előbbire példaként a dogmatikai megalapozatlanságot említette, az utóbbira pedig azt, hogy ha az egyedi alapjogi bíráskodást nem az Alkotmánybíróság végzi, akkor mi biztosítja a testület végső alkotmányértelmező monopóliumát. Ezzel összefüggésben vázolta az élő jog és az alkotmánykonform értelmezés valódi szerepét, hangsúlyozta a kettő közti különbség lényegét, és kiemelte jelentőségét. Sólyom László a továbbiakban az egyes hatáskörökkel kapcsolatban fogalmazott meg megállapításokat, magyarázatokat, kritikai megjegyzéseket. Felhívta a figyelmet arra az érdekességre, hogy a testület igazán aktivista az alkotmányellenes mulasztás hatáskörének expanzív alkalmazásában volt, ám e tevékenységét senki sem kifogásolta. Ennek kapcsán röviden ismertette a fontosabb értelmezési tényezőket. Az Alkotmánybíróságot - kiemelkedő szerepének méltatása mellett azonban - erős kritikával is illette amiatt, hogy az 1999. évi XLV. törvény megalkotási folyamatában nem vette észre az állásfoglalásától eltérő megszövegezést. A testület egyedi döntéseivel kapcsolatban is kritikus véleményt fejtett ki, többek közt azzal összefüggésben, hogy az nem aknázta ki az önkormányzati alkotmányossági panasz lehetőségét. A hatáskörök vonatkozásában kiemelte azt, hogy ezek tervezett módosítása - amelynek tartalmára vonatkozóan javaslatokat is ismertetett - elkerülhetetlen. Tanulmányának összegzéseként kijelentette: a magyar Alkotmánybíróság mindent megtett annak érdekében, hogy a régebbi, teljes hatáskörű alkotmánybíróságokhoz hasonlóan tölthesse be feladatát.
Németh János "Az Alkotmánybíróság további működését befolyásoló körülmények" címet viselő tanulmányában a teljesség igénye nélkül sorakoztatta fel azokat a közvetlen, illetve közvetett tényezőket, amelyek a testület jövőbeni tevékenységére számottevő hatást gyakorolhatnak. Elsőként az Alkotmánybíróságra vonatkozó - így alkotmánymódosítást is magában foglaló - új szabályozási koncepció által előrevetített változásokat és azok lehetséges hatásait tekintette át. Az Alkotmánybíróság elnöke a módosításokkal lényegében egyetértett, az ügyrenddel összefüggő elképzelés vonatkozásában azonban annak kidolgozóihoz képest eltérően vélekedett, mivel szerinte azt a testületnek a Magyar Közlönyben is közzé kellene tennie. A tervezettel kapcsolatban összefoglalóan kijelentette, hogy mivel annak elkészítése során a jogalkotó szerencsés módon igényt tartott és hasznosította is az Alkotmánybíróság észrevételeit, a változtatások után a testület működése zökkenőmentesebbé válhat, és a résztvevők számára is áttekinthetőbb lesz. Következményként pedig azt jelölte meg, hogy a testület előtti eljárásban a résztvevőktől konzekvensen megkövetelik a szabályok betartását. Németh János második befolyásoló tényezőként az ügyek számát említette, illetve azt a munkaterhet, amelyet az új szabályozás még növelhet. Figyelmeztetett azonban arra, hogy ezek növekedése egyben az intézmény iránti bizalom megnyilvánulását is jelenti. Mindazonáltal törekedvén e probléma megoldására, az elnök rövid kitekintést tett más bíróságok - a német alkotmánybíróság, az Emberi Jogok Európai Bírósága - munkateher-csökkentési javaslataira. Megállapította, hogy magyar vonatkozásban inkább a némethez hasonló, kisebb módosulások várhatóak, amelyek közül példálózva ismertetett néhányat. Az Alkotmánybíróság és egyéb szervek viszonya kapcsán Sólyom Lászlóétól eltérő álláspontot foglalt el: véleménye szerint a Sólyom által számon kért hiányosság megoldásáról először magában az Alkotmánybíróságról szóló törvényben kellene rendelkezni, csak ezután lehet az inadekvátnak tűnő Pp. rendelkezést vizsgálat tárgyává tenni. A nemzetközi beágyazódással, mint következő, az alkotmánybírósági gyakorlatot meghatározó körülménnyel összefüggésben rögzítette, hogy az elmúlt évtizedben megnőtt a magyar jogszabályok emberi jogokra vonatkozó előírásainak nemzetközi jogi beágyazottsága, továbbá vázolta ennek mind nemzetközi jogi, mind hazai szabályozási hátterét. Ráirányította a figyelmet arra, hogy e rendelkezések nemcsak azt a következményt vonják maguk után, hogy az alkotmányt védő szerv, illetve más bíróságok döntései nemzetközi elbírálás alá esnek, hanem azt is, hogy ez előbbinek - az ítélkezése során - figyelembe kell vennie a vonatkozó nemzetközi gyakorlatot, illetve esetjogot is. Az utóbbival kapcsolatban szükségszerű jövőbeli változásként vetette fel annak a követelményét, hogy a testület munkatársai az eddiginél több időt tölthessenek Strasbourgban kutatással, arra tekintettel, hogy a jövőben a külföldi szabályozások és döntések figyelembevételekor a jog-összehasonlítás tényleges módszerét lenne szerencsés alkalmazni. E
- 169/170 -
törekvés komolyságát bizonyítandó megemlítette, hogy az Alkotmánybíróság már ápolja a kétoldalú kapcsolatait, és a közeljövőben sor kerül az első szakmai látogatások lebonyolítására. Az egyes uniós tagállamok hatáskör-átruházása eddigi gyakorlatának rövid áttekintése után az Alkotmánybíróság elnöke bemutatta a tagállamok alkotmánybíróságainak ezzel összefüggő szerepét, feladatait. Az Európai Unióhoz való csatlakozás nyilvánvaló hatásokat eredményezhet a magyar testület további működésében, tevékenységében, ezért ismertette az e tekintetben várható problémákat, változásokat, feladatokat, majd lehetőségeket fogalmazott meg az Alkotmánybíróság felkészülésével kapcsolatban. Célként tűzte ki azt, hogy a hazai alkotmánybíráskodás felkészületlenség miatt ne okozzon konfliktust. Szükségesnek vélte a tagállami alkotmányokból következő alapjogi bíráskodási és a közösségi jogból folyó alapjogvédelmi tartalom minél harmonikusabb kidolgozását, mivel a hazai implementációs vagy végrehajtási jogalkotás ki van téve az alkotmányossági vizsgálatnak. Az Európai Bíróságnak az alapjogok és alapelvek kidolgozásakor alkalmazott sajátos technikájára figyelemmel elengedhetetlennek tartotta, hogy a testület hasznosítsa a tagállamok alkotmánybíróságai által kidolgozott és beépíthető elveket. Németh János a felkészülés és az esetleges "alkotmányi kollízió" elkerülése érdekében tagadhatatlan jelentőséget tulajdonított a közösségi jog, illetve a tagállamok alkotmánybíróságai által kimunkált elveket, döntéseket tartalmazó dokumentációk, tanulmányok, határozatok beszerzésének. Természetesen mindehhez kétségtelenül hozzátartozik a technikai infrastruktúra kiépítése, fejlesztése, az Alkotmánybíróság munkatársainak megfelelő szakmai továbbképzése, illetve tényleges szakmai gyakorlata.
Rácz Attila "Az alkotmánybíróság az alkotmányos rendszerben" című tanulmánya első részében a modern alkotmánybíróságok fejlődési szakaszait, jellemzőit, majd a magyar Alkotmánybíróság kialakulásának előzményét és eredményét mutatta be röviden. Ez utóbbi kapcsán később hangsúlyozta, hogy az alkotmány rendelkezései az Alkotmánybíróság működésével váltak valódi jogi magatartási szabályokká. Tanulmányának végén számba vett néhány elméleti és gyakorlati problémát is, amellyel az Alkotmánybíróságnak szembe kell néznie. Szerző értekezése elején két fejlődési vonulatot, a kontinentális és az angolszász modellt ábrázolta vázlatszerűen. Ezt megelőzően megemlítette, hogy az alkotmány védelmének biztosítása már az első kartális alkotmányok kidolgozásakor felmerült. Példaként hozta fel az 1799. évi francia Alkotmányt, a senat conservateur intézményét, amely azonban nem volt képes ellátni feladatát. Mintegy következményként megállapította viszont, hogy az alkotmányvédelemre kidolgozott és létrehozott különféle mechanizmusok működése mindaddig nem volt sikeres, amíg a bírói alkotmányvédelem elismerésre nem került. Az angolszász rendszer alkotmánybíráskodásának alapköveként általánosan ismert Marbury v. Madison ügyben megtalálható elv eszmei előzményeként Rácz professzor utalt az angol Dr Bonham ügyére, melyben Sir Edward Coke főbíró kimondta, hogy a bíró nem alkalmazhatja az ország rendes jogának részét képező alapelveknek, illetve általában a rendes jognak ellentmondó törvényeket, valamint Alexander Hamilton Federal Papers-ben közzétett tanulmányában kifejtettekre. Európában azonban, éppen a precedens-rendszer alkalmazásának hiánya miatt a jogszabályok alkotmányosságának, illetve törvényességének a bírói jogalkalmazás során történő ellenőrzése alig alkalmazható. A második világháború után ellenben az osztrák alkotmány mintájára absztrakt normakontroll gyakorlására vonatkozó hatáskörrel szervezett jellegű alkotmánybíróságok alakultak ki. Rácz Attila a felmerülő konfliktusforrások közül a hatásköri kérdéseket, és a hozzájuk kapcsolódó, vagy az azokból eredő egyéb problémákat említette meg. Felelevenítette, hogy általában tudományos viták témáját képezi egyrészről az a kérdés, vajon az alkotmányértelmező tevékenység hogyan illeszthető be az alkotmányos rendszerbe. Másrészről hasonló reakciót vált ki az önkormányzati rendeletek törvényességi felülvizsgálatával kapcsolatos problémakör. Utóbbival kapcsolatban azonban felhívta a figyelmet néhány anomáliára, amely az eljárás módosítását követően léphet fel. Kérdés továbbá, hogy lehet-e az Alkotmánybíróság általános alkotmányvédő szerepéről beszélni, vagy a testület rendelkezik-e hatáskörrel a konkrét "kormányzati aktusok" felülvizsgálatára. Ez utóbbira úgy adott tagadó választ, hogy közben elismerte annak közvetett módon megnyilvánuló lehetőségét. Kifejtette, hogy az Alkotmánybíróság hatáskörének valódi "alapjogi bíráskodássá" fejlesztésével ő akkor ért egyet, ha az alkotmányjogi panasz olyan esetben is helyet kap, ha a jogalkalmazó határozat az alkotmányos jogszabály alkotmányellenes értelmezésén alapul. Ezzel összefüggésben elvetette annak a lehetőségét, hogy az egyszerű törvénysértés miatt keletkezett alkotmánysértéseket is e körbe vonják, mert ezzel az Alkotmánybíróság ténylegesen "szuperbírósággá" válna. Zárásként - ellentétben a sokak által képviselt véleménytől - hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a jelenlegi jelölési, választási, illetve rotációs rendszer megfelel a demokratikus elvárásoknak.
Takács Albert "A jogállam fogalma, mint az Alkotmánybíróság értelmezésének alapja és eredménye" című korreferátumában - a címnek megfelelően
- 170/171 -
- a magyar Alkotmánybíróság jogállamra vonatkozó értelmezését ismertette és értékelte. A vonatkozó határozatok esszenciális tartalmának bemutatása előtt azonban szükségesnek vélte néhány gondolattal jelezni a jogállam fogalmával összefüggésben felmerülő nehézségeket, mint például e kifejezéssel kapcsolatos jogi gondolkodás általános módszere kialakulásának hiányát. További bizonytalanságra ad okot a jogállam tartalmi és formai meghatározásainak elkülönülése. Takács Albert az ezzel kapcsolatos problémák igazi indokát abban jelölte meg, hogy az alkotmányok általában nem adnak eligazítást ezeknek az elemeknek az összefüggéseiről. Rátérve témájának fő vonulatára - tekintettel a jogállam fogalmának mégiscsak a német terminológiából való származására, illetve arra a tényre, hogy a német dogmatika a hazai jogra, alkotmánybírósági gyakorlatra kiemelkedő hatást gyakorolt - röviden felvázolta a német jogállam kifejezés Német Alkotmánybíróság általi interpretációját, amely azt materiális jelentéssel is értelmezi. Felhívta a figyelmet arra, hogy a német Alaptörvénnyel összehasonlítva a magyar alkotmány a jogállam néhány alapvetőnek tartott tartalmi értékét is deklarálja, rögtön kiegészítve e megállapítást azonban azzal, hogy ez nem nyújt az értelmezéshez használhatóbb normatív támpontot. Az Alkotmánybíróság vonatkozó állásfoglalásaiból felelevenítette, hogy a testület a jogállamiság központi elemének a jogbiztonságot tartja, de utalt e fogalom szélesebb vonatkozásaira is. Takács professzor a jogbiztonság követelményét kiemelve a továbbiakban ennek összetevőit és keretét, azaz a jogorvoslathoz való jogot, illetve ennek korlátját, a jogerő vonatkozó jellegzetességeit mutatta be. Áttekintette továbbá a jogbiztonságból folyó kívánalmakat, a megszerzett jogok védelmét és a tartós jogviszonyokkal kapcsolatos elvek kidolgozását és garantálását. Ezzel összefüggésben érintette még az elévülés intézményét is, illetve annak a szükségességét, hogy az állami szervek - esetlegesen jogszabályi kötelezettség nélkül is - megfelelő határidőn belül gyakorolják hatáskörüket. A jogbiztonságból fakadó további elvárásként említette, hogy a jogalkotónak gondoskodnia kell az általa létesített intézmények hatékony működéséről. Kifejtette egyrészt, hogy az ilyen követelmények felállítása miért szükséges, ismertette másrészt, hogy a jogbiztonság alkotmányossági kérdése csak abban az esetben merül fel, ha az ellentmondó jogszabályok közül az egyik, vagy mindkettő együtt sérti az alkotmány valamely normáját, illetve akkor, ha a jogszabályok nem világosak, vagy nem egyértelműek. E téma kapcsán konkrét példákkal illusztrálva válaszolta meg azt a kérdést, hogy hol helyezkedik el az az átfordulási pont, ahol a jogszabály már sérti a jogbiztonság követelményét. Aláhúzta a jogbiztoság megvalósulásában a jogalkotási törvény tagadhatatlan szerepét, és rámutatott arra is, hogy az Alkotmánybíróság ennek bizonyos szempontból garanciális jelentőséget tulajdonít. Kiemelte azonban, hogy e törvény megsértése csak abban az esetben eredményez alkotmányellenességet, ha ezzel együtt az alkotmány más tételes rendelkezése is sérelmet szenved. Az Alkotmánybíróság jogállam-értelmezésének értékelése vonatkozásában tanulmányának végén érzékeltette, hogy miért nem gondolja a testület ezzel kapcsolatos interpretációs tevékenységét problémamentesnek. Kritikai véleményt fejtett ki a jogállam formális-materiális értelmezésének viszonyával és az élő jog doktrínájával kapcsolatban. Összességében azonban elismerte azt, hogy a magyar alkotmányvédő szerv ilyen színvonalú munkássága nélkül alkotmányos rendszerünk nem állna azon a fejlettségi fokon, amelyre eljutott.
Halmai Gábor "Változó minták és mércék" címet viselő munkájában[3] a tág értelemben vett kifejezési szabadság részterületeinek bemutatásán keresztül igazolta, hogy az alkotmánybírák a tíz év során olyan módosuló mintákat követtek, amelyek miatt joggyakorlatuk inkább liberálisnak mondható, egységesnek azonban semmiképpen sem tekinthető. Kiemelte, hogy ennek a liberalizmusnak nem feltétlenül és kizárólag a döntéseket támogatók ez irányú felfogása az oka, hanem a kor lényegesen liberálisabb társadalmi-politikai környezete. Halmai professzor a tanulmányában elemezte az amerikai és német bíróságok, illetve adott esetben az Emberi Jogok Európai Bíróságának a vizsgált témára vonatkozó gyakorlatát. Véleménye szerint a gyűlölet-beszéddel összefüggésben az Alkotmánybíróságnak a német testülettel hasonlatos érvelési technikája figyelhető meg. Megjegyezte, hogy az Alkotmánybíróság a véleményszabadság kitüntetett alkotmányos értékét valló korábbi felfogását a 2000 májusában hozott határozatában teljesen feladta. A közjogi méltóságok bírálatára és a közügyek vitathatóságára vonatkozóan utalt arra, hogy az Alkotmánybíróság az ítélkezési gyakorlatában nemcsak az amerikai Legfelső Bíróság, de a strasbourgi bíróság joggyakorlatát is követte. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a politikusok esetében a megengedhető kritikai küszöb a magánszemélyekhez képest azért alacsonyabb, mert a jó hírük védelmének egyensúlyban kell lennie a közügyek szabad megvitatásához fűződő társadalmi érdekkel. A cenzúra tilalmával kapcsolatban Halmai Gábor kifejtette, hogy e külföldi mintákat az Alkotmánybíróság néha ugyan következetlenül, de folyamatosan követi. Figyelmeztetett azonban arra, hogy ezt a folyamatot a testület az 1997-ben hozott határozatával megtörte, mivel ha az Alkotmánybíróság az addigi gyakorlatát követi, nem juthatott volna a
- 171/172 -
tanulmányban is kritizált eredményre. Szerző bíráló megjegyzésekkel fűszerezve mutatta be az e témával kapcsolatos alkotmánybírósági határozatokban megnyilvánuló véleményváltozásokat. Ennek keretében egyrészt felelevenítette azt, hogy a testület - addigi gyakorlatával ellentétesen - a közlés tárgyára és tartalmára tekintettel fogadta el a vonatkozó korlátozásokat. Másrészt részletekbe menően értékelte a határozathoz fűzött, teljesen eltérő tartalmú két-két különvéleményt. A Lábady-Sólyom álláspont kapcsán hiányosságokra is felhívta a figyelmet, és ezek tükrében indokolta a két másik alkotmánybíró különvéleményének számára elfogadhatatlan voltát. Külön figyelmet fordított az élő jog doktrínájával összefüggő álláspont cáfolatára, amely Halmai szerint az Alkotmánybíróság által kidolgozott elv kiforgatása. Hasonlóan erős kritikát fogalmazott meg - és hosszasan ismertette - a rádiózás és a televíziózás szabadságára vonatkozó alkotmánybírósági véleményt. E témával összefüggésben jelezte, hogy az Alkotmánybíróság több lépcsőben vezette le a szabad véleménynyilvánításhoz fűződő anyajogból a rádió és a televízió szabadságát. A későbbiekben - többek közt - részletesen kifejtette a médiakuratóriumok körüli teljes alkotmányossági problémát, majd élesen kritizálta az Alkotmánybíróság által választott megoldást, amelyben - szerinte - több ponton is lehet hibát találni.
Ádám Antal "Az Alkotmánybíróság egyházakkal kapcsolatos határozatai" címet viselő tanulmányának elején ismertette a vallás fogalmát, és a teljesség igénye nélkül ábrázolta a vallásszabadságnak, mint mindenkit megillető alapjognak a részjogosítványait. Jelezte, hogy a vizsgált szabadságjog általában a gondolat és lelkiismereti szabadsággal együtt szerepel, majd megállapította ezek egymáshoz való viszonyát. Mindezekkel összefüggésben vázolta, miért nem tekinthetők az abszolút individuális hitelvi koncepciók vallásnak. Tanulmányának további részében megemlítette azt, hogy a vallásszabadság is - mint több más alkotmányi érték - azért minősül közös kincsnek, mert biztosítja a pluralitást. Ádám professzor rövid történeti áttekintés után bemutatta az egyház és az állam magyarországi viszonyát, amellyel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy az állam semlegessége nem jelenthet közömbösséget. Ennek az elvnek a megvalósulására hazánkban is létező példákat hozott. Az egyházalapítás feltételeinek rövid módosítási koncepciójával maga is csatlakozott azoknak a véleményéhez, akik a hatályos szabályozás megváltoztatását látnák szükségesnek és kívánatosnak. Ezen túlmenően utalt arra, hogy mi indokolja az egyházi normaanyag összegyűjtését, elemzését, értékelését és korszerűsítését. Ádám professzor a továbbiakban - a vallásszabadságot és az egyházakat érintő alkotmánybírósági határozatok lényeges megállapításainak ismertetése előtt - felhívta a figyelmet arra a sajátosságra, hogy "az egyházakat érintő alkotmányossági viták kivétel nélkül az egyházi törvény megjelenése után elfogadott és hatályba lépett jogszabályokhoz kapcsolódtak". Ezt követően felsorolta azokat az ügyeket, amelyekkel - más országokkal ellentétben - az Alkotmánybíróságnak nem kellett foglalkoznia. A példákkal gazdagon illusztrált, illetve néhol értékelő megjegyzésekkel, kiegészítésekkel tarkított alkotmánybírósági határozatok lényeges tartalmi elemeinek kifejtése után Ádám Antal összefoglalóan megállapította, hogy e döntések jelentősen meghatározzák az állami egyházjog kereteit és tartalmát. Ugyanakkor ráirányította a figyelmet arra is, hogy ennek több eleme még korszerű rendezésre szorul. A határozatok jellegzetességeivel kapcsolatban példával érzékeltette e döntések későbbi, azonos tárgykörben alkotott jogszabályokra gyakorolt hatását. Rávilágított arra is, hogy a precedensjogi koherencia és konzisztencia követelménye nem eredményezheti az alkotmánybírósági kötelező dogmatika megmerevedését, és ezzel kapcsolatban sajátos kiegészítést is javasolt.
Zlinszky János célja "Az Alkotmány 70/A szakaszának értelmezése az Alkotmánybíróság gyakorlatában" című értekezésével az volt, hogy olyan példákon keresztül mutassa be az Alkotmánybíróság egységes gyakorlatát, illetve ennek határait, amelyekben az alkalmazhatóság kérdését kollégáitól részben vagy egészben eltérően látta. Mindennek érzékeltetéséhez azonban szükséges volt az alkotmány diszkriminációs szakaszaival összefüggő gyakorlathoz néhány bevezető megjegyzést fűzni. Ennek kap-
- 172/173 -
csán tette nyilvánvalóvá szerző azt a tényt, hogy az Alkotmánybíróság elé tömegesen kerültek a diszkriminációs szakaszokra hivatkozó kérelmek, és ennek eredményeképpen a testület állandóan finomította a maga álláspontját, amelyben az ellenvélemények csak fokozati, és nem antagonisztikus nézeteltérések voltak. Célkitűzésének megfelelően Zlinszky professzor felvázolta, hogy a testülettől eltérően más álláspontot foglalt el, illetve kifogásolta az Alkotmánybíróság jogi képviselet költség-megállapításával kapcsolatos némely döntését mind a büntető, mind a polgári ügyek tekintetében. A következő csoportba tartozó ellenvéleménye az előjogok és kedvezmények alkotmányosságával függött össze. Kiemelte, hogy ellentétben az Alkotmánybíróság testületi álláspontjával, az Országgyűlésnek nem volt joga pozitív diszkriminációt alkalmazni a képviselők végkielégítésével kapcsolatban. Szerinte a testület nem döntött helyesen, amikor nem kifogásolta a hadigondozottak és a rokkantak vasúti kedvezményével kapcsolatos törvény végrehajtási rendeletének meghatározott előírásait. Tanulmányának végén Zlinszky János az adó- és pénzügyi jogszabályok körével kapcsolatban fogalmazta meg, hogy az Alkotmánybíróság sokszor valószínűleg azért nem tudott megbirkózni a vonatkozó joganyagok elbírálásával, mert a szociális jogok tekintetében kevésbé állt megfelelő külföldi joganyag a rendelkezésére. Okként utalt a rendszer áttekinthetetlenségére is. Végszóként figyelmeztetett arra, hogy a diszkrimináció terén a jogállami alkotmányosságra való átmenet nagy figyelmet igényel, és a testület még koránt sincs az út végén.
Lábady Tamás "A tulajdonvédelem változása az Alkotmánybíróság gyakorlatában" címet viselő írásában a tulajdon alkotmányos szabályozásának történelmi - Locke, illetve Hobbes munkásságában megjelenő - előzményei és a szocialista alkotmányokban fellelhető tévesztések vázlatos ismertetése után az alkotmányreform vonatkozó jellemzőit és hiányosságait körvonalazta, majd jelezte a hazai tulajdonelméleti deficit hátrányos hatását is. Mindezek azt a következtetést engedték számára levonni, hogy erre az Alkotmánybíróság nem támaszkodhatott megfelelően. Lábady Tamás rámutatott arra, hogy a testületnek a tulajdonjog alkotmányos védelmével kapcsolatos gyakorlata tematikusan három, relatíve jól elkülöníthető részre osztható. Ennek megfelelően értékelte a kapcsolódó döntéseket. Elsőként az államosítási és a tulajdoni sérelmek miatti kárpótlási határozatokat vette górcső alá. Kiemelte közülük a földügy (21/1990. (X. 4.) AB határozat) esszenciális elveit, amelyek lefektetésével a testület a törvényhozásnak elvileg alkalmazható 'tesztet' adott, és ezzel hozzájárult a rendszerváltással újrainduló tulajdoni rend stabilitásához. Feldolgozta továbbá az ezzel összefüggő, ezt kiegészítő elveket kimondó kárpótlási és államosítási döntéseket is. Hangsúlyozta, hogy azzal az Alkotmánybíróság meghatározta a tulajdoni rendszerváltás koherens alkotmányjogi megalapozását. Utóbbival összefüggésben elismerte, hogy ebben az ítéletben a testület összegezte addigi véleményét, és tisztázta az e vonatkozásban felmerült dogmatikai nehézségeket. Jogtörténeti analógiával is élve azonban utalt arra, hogy más végeredménnyel járó határozatot jogbölcseleti szempontból megalapozottabbnak érzett volna, mert így az egész kárpótlási intézményrendszer világosabb dogmatikai alapra került volna. Másodsorban négy alkotmánybírósági döntés lényegi vonásainak kiemelésével a tulajdon és egyenlőség kérdéskörét elemezte. A harmadik csoportba az alkotmányos tulajdoni koncepció kidolgozását megalapozó határozatokat sorolta. Mindenekelőtt azonban nemzetközi kitekintéssel is alátámasztott álláspontjával tisztázta a szakirodalomban e téren felvetett problémát. A vonatkozó ítéletek lényeges elveinek felidézése és áttekintése után Lábady professzor értetlenségét fejezte ki a tekintetben, hogy az Alkotmánybíróságnak miért kellett a későbbi határozataiban annak ellenére visszatérnie a működése kezdetén kimondott teszthez, hogy azóta a tulajdonvédelem körében finomított és pontosított az álláspontján. Tanulmányának végén az alkotmányos tulajdonjog és tulajdonvédelem kapcsán kifejezetten hangsúlyozta ennek a polgári jogi 'párjától' eltérő jellemzőit.
Holló András "Aktivizmus és passzivizmus az Alkotmánybíróság gyakorlatában" című korreferátumában a megjelölt témával kapcsolatos olyan alkotmányos hatáskört érintő, de határeseteknek nevezhető döntéseket mutatott be, amelyek szerinte - néhány szakirodalomi állásponttal ellentétben - mindvégig felhatalmazáson belül maradtak. Ismertetését témakörökhöz kapcsolódóan, csoportosítva végezte el, és mindegyik kategóriánál megjelölte a vonatkozó alkotmánybírósági határozatokat. Holló András mindenhol értékelő megjegyzésekkel tette élvezhetővé és a laikusok számára is érthetővé e nem kevés szakmai vitát kiváltó kérdéseket, illetve számba vette a pozitív és a negatív megítélések okait. Már értekezése elején jelezte, hogy a passzivizmus fogalmát az eddig általánosan használt tartalomtól kissé eltérően használja, illetve fogja fel, és figyelmeztetett arra, hogy e két kifejezést nem szabad egymástól mereven elválasztani, mint ahogy nem teszi ezt maga az Alkotmánybíróság sem. Ezzel kapcsolatban példaként hozta fel az elévülési határozatot. A csoportosított értékelést Holló András az indítvány-kötöttség alkotmánybírósági értelmezésének jelzett szempontú vizsgálatával kezdte. Megállapította, hogy ennek az elvnek a törvényi korlátját a tes-
- 173/174 -
tület gyakorlata nem törte át, feltette azonban a kérdést, hogy hol van az indítvány tartalmából kiinduló értelmezés határa. A hatalommegosztás és az államhatalmi ágak elválasztása alkotmányos alapelvvé minősítése kapcsán hívta fel a figyelmet arra, hogy az alkotmány ugyan nem tartalmazza ezt az elvet, azonban az absztrakt módon megfogalmazott normák tekintetében azok kibontása az alkotmányos aktivizmuson belül maradt. Szerző hozzátette, hogy ez a megállapítás mindaddig megállja a helyét, ameddig maga az alkotmány nem konkretizálja az adott fogalmakat. Az alkotmányon belüli normakollízió feloldásával és az alkotmány normái közt felállított hierarchiával összefüggésben jelezte, hogy az emberi élethez és a méltósághoz való jogokon kívül minden értékrangsor felállítása relatív. Utalt a sajátos történelmi helyzetnek a véleménynyilvánítási szabadság kiemelt jelentőségének meghatározásában játszott szerepére. Rámutatott arra - és ki is fejtette - hogy az Alkotmánybíróság az általános személyiségi jog, illetve az ebből levezetett különös személyiségi jogok kidolgozása során nem az aktivizmus csúcsaként emlegetett tevékenységet végzett. A hatáskörök kiterjesztő értelmezésében megnyilvánuló gyakorlat alkotmányossága ellen sem lehet - véleménye szerint - kifogást emelni. Az Alkotmánybíróság e vonatkozású gyakorlatából részletesebben elemezte, illetve értékelte a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértéssel, illetve az utólagos absztrakt normakontrollal kapcsolatos döntéseket. Ez utóbbival összefüggésben ismertetett néhány általa is vitathatónak tartott határozatot, amelyekben a kidolgozott alkotmányossági követelmények inkább új normaelemeket tartalmazóknak minősülnek. A jogalkotó számára megállapított elvi tételek kapcsán pedig hangsúlyozta, hogy e gyakorlat azért nem okozhat alkotmányossági problémát, mert az Alkotmánybíróság csak a jogalkotó számára ab ovo irányadó alkotmányos határokat vonja meg, és ezzel a testület nem korlátozza a jogalkotói hatáskört.
Erdei Árpád "Az alkotmánybírósági eljárás" című munkájában végigívelő problémaként szerepeltette az alkotmánybírósági eljárási kódex megalkotásának kérdését. Ezzel kapcsolatban feltétlenül szükségesnek tartaná a mostaninál részletesebb eljárási rendelkezések szabályozásának elfogadását, amelynek kétszintű megvalósulására az Alkotmánybíróság tevékenységét szabályozó koncepcióban esélyt is lát. E következtetésre a hatályos törvényi reguláció és az Alkotmánybíróság vonatkozó gyakorlatának vázolásán és értékelésén keresztül jutott. Előbbi kapcsán utalt számos anyagi és eljárási jogi hézagra, amelyet a testületnek kellett tartalommal kitöltenie, valamint arra is, hogy mindezt az ügyrend törvénybe foglalásával orvosolni lehetett volna. Utóbbival összefüggésben megjegyezte, hogy a szokásjogilag kialakult eljárásban is maradtak bizonytalanságra okot adó tényezők. Az eljárási kódex megalkotásának további indoka lelhető fel az alkotmánybírósági eljárás sui generis voltában, amely bizonyítására Erdei professzor számos példát szolgáltatott. A normakontrollal, mint a testület meghatározó feladatával kapcsolatban emlékeztetett az e hatáskör gyakorlása során alkalmazandó eltérő megközelítési módra és szabályokra, illetve a döntéshez vezető folyamat speciális voltára, valamint a meghozott határozatok sajátosságaira. A folyamat különlegességével kapcsolatban kiemelte a ténymegállapítás és a bizonyítás hiányát. Szerző megmagyarázta a kontradiktórius eljárás hiányának indokát is, és az ilyen elemek mostani meglétének helyessége mellett foglalt állást. Mindazonáltal - tekintettel az Alkotmánybíróság egyéb hatásköreire - szerencsésnek vélné, ha a törvény ezekre a funkciókra figyelemmel az igazságszolgáltatási eljárások rendelkezéseire legalább utaló szabályt tartalmazna. A normakontroll és a jogorvoslati eljárás kapcsolatával összefüggésben vázlatosan felelevenítette, hogy maga a testület is kinyilvánította, nem keveri össze e két tevékenységet. Erdei Árpád a kódex megalkotása melletti következő érvként hozta fel az Alkotmánybíróság saját eljárásának precedensekkel történő kialakítását, mivel ez jogbizonytalansághoz, azaz a jogbiztonság elvének sérelméhez vezethet.
Kukorelli István "A képviseleti és a közvetlen demokrácia az Alkotmánybíróság értelmezésében" című értekezésének elején a demokratikus hatalomgyakorlás két történelmi alaptípusának vázolását végezte el, illetve beszámolt a közvetett demokrácia térhódításának okáról, valamint a közvetlen hatalomgyakorlás alkalmazásának megmaradásáról. A továbbiakban röviden sorra vette az európai alkotmányok vonatkozó rendelkezéseit, és megállapította, hogy az alkotmányokban e tekintetben általában nincsenek normatív előírások, hanem inkább a hatalomgyakorlás elvi tételének keretszerű szabályozását tartalmazzák. Kivételként jelezte a francia és a kelet-közép-európai alkotmányok duális megoldásait, majd e szabályozási technikára magyarázatot is adott. Tanulmányának következő részében az ezekhez hasonló magyar alkotmányos szabályozást tekintette át. Ezzel kapcsolatban felhívta a figyelmet egyrészt arra, hogy az alkotmányozó nem rendezte megfelelően a két hatalomgyakorlási mód közti viszony kérdését, amelynek magyarázatára történelmi meghatározottságú okokat vonultatott fel. Ezeket a téma szempontjából releváns alkotmánybírósági határozatok ismertetésénél, illetve értékelésénél is szerepeltette, mint a döntésre tagadhatatlan hatást gyakorló tényezőket. Másrészről utalt arra a sajátosságra, hogy a közvetlen demokrácia szabályozásának absztrakciós foka nem mindenhol kielégítő, mivel ott absztrakt, ahol ez nem feltétlenül kívánatos, és ott nem, ahol annak kellene lennie. Kukorelli István kiemelte, hogy e szabályozási hiányosság miatt az Alkotmánybíróságra maradt a két hatalomgyakorlási forma közti viszony rendezésének feladata, amelynek megvalósulását a lényegesebb döntések esszenciális elveinek vázolásával mutatta be. Ennek megfelelően röviden érintette a társadalmi vitáról szóló döntést, amelynek elvei megtalálhatók a későbbi népszavazási határozatokban is. Ez utóbbi döntéseknek volt kiemelkedő szerepük a képviseleti demokrácia és a közvetlen hatalomgyakorlás közti viszony tisztázásában. Említett ítéleteknek azzal az elvi tételével kapcsolatban azonban, amely az Országgyűlés népszavazás általi feloszlatásával függött össze, megjegyezte, hogy ez az Országgyűlés számára a népszavazási kezdeményezések elutasítására sokáig hivatkozási alapot jelentett. Rávilágított arra a korrekcióra is, amellyel a testület kimondta, hogy a kötelezően elrendelendő népszavazás a kivételes megnyilvánulási eseteiben a képviseleti demokrácia fölött áll. Ezt követően megcáfolta azokat a szakirodalomban kifejtett álláspontokat, amelyek szerint az Alkotmánybíróság határozataiban megjelenő döntések éppen e korrekció miatt nem koherensek. Véleménye szerint sem lehet a két hatalomgyakorlási forma közt fennálló viszonyt hierarchiával jellemezni, de felhívta a figyelmet arra, hogy e tekintetben nem hatáskörmegosztásról van szó. Befejezésként Kukorelli István még egy - a szakirodalomban heves vitákat kiváltó - határozatot értékelt, amely a közvetlen demokrácia és a képviselet, illetve az országos népszavazás és az Országgyűlés mint alkotmányozó hatalom viszonyára jelentős befolyással volt. Ennek kapcsán ismertette a felmerült kritikák lényeges problémáit, illetve mindezekre röviden cáfolatot is adott.
Összefoglalásként megállapítható, hogy a konferencia-kötetben egyaránt megtalálhatóak voltak az Alkotmánybíróság működését átfogóan elemző tanulmányok, továbbá az egyes alapjogokat, valamint a jogállamiság kérdéskörét érintő döntéseknek, és az elmúlt években szakmai vitákat kiváltó elvi, elméleti problematikáknak az ismertetése és értékelése. A konferencián elhangzott referátumok tanulmányok formájában való publikációja nemcsak bővítette a magyar Alkotmánybíróság munkájáról szóló szakirodalmat, hanem hozzájárult az alkotmánybírósági gyakorlat reális, szakmai alapú értékeléséhez is. ■
JEGYZETEK
[1] Tízéves az Alkotmánybíróság (Szerk.: Bitskey Botond) Alkotmánybíróság, Budapest 2000
[2] Sólyom Lászlónak e tanulmánya angol nyelven is megjelent. L. még Megtalált Alkotmány? A magyar alapjogi bíráskodás első kilenc éve. (Szerk.: Halmai Gábor) INDOK, Bp. 2000 pp. 21-47.
[3] Halmai Gábor e tanulmánya szintén megjelent a "Megtalált Alkotmány?" című kötetben.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző demonstrátor.
Visszaugrás
