Az ezredforduló büntetőjogának kihívásokkal kell szembesülnie, melyek a büntetőpolitikát, a jogalkotást és jogalkalmazást, valamint a büntetőjog tudományát egyaránt érintik. A kihívásokat és az ezekre való reagálást négy olyan szempont szerint csoportosítom, amelyek jól jellemzik az adott korszakot.
Az előző évezred végén kihívást jelentett az igazságtétel rendezése a büntetőjogban. Az új évezred első évtizedének legjellemzőbb feladata pedig az európai jogharmonizáció támasztotta követelmények teljesítése. Mindkettő nem pusztán olyan jogalkotási és jogalkalmazási problémákat vet fel, amelyeket a büntetőjog a saját eszközeivel old meg. Ezekben a kérdésekben a büntetőjogi reagálást olyan politikai, büntetőpolitikai, filozófiai és jogfilozófiai szempontok értékelése előzi meg, amelyek eredményét a büntetőjog nyelvére kell lefordítani. A politikai döntések ugyan kiemelkedően fontos szerepet játszanak, de ezek csak a büntetőjogi dogmatika rendszerét felhasználva módosíthatják a létező büntetőjogot, vagy jelennek meg új törvényekben.
Mind a rendszerváltás, mind az európai jogharmonizáció igényli az új büntető kódex megalkotását. Az Európai Unióhoz történő csatlakozás a hagyományos polgári társadalmak büntetőjoga számára sem mentes a kihívásoktól. Nálunk a jogharmonizáció követelménye egybeesik a szocialista ideológiai szemléleten alapuló büntetőjog helyett a jogállami szemléleten alapuló büntetőjog kialakításával. A büntetőjog tudományában meg kell teremteni azt az elméleti alapot, amelyre a XXI. század új büntetőjogát építeni lehet.[1]
Ebben a tanulmányban i. az igazságtétel, ii. a jogharmonizáció, iii. a kodifikáció mellett, iv. a büntetőjog-tudomány olyan alapvető kérdéseivel foglalkozom, mint a büntetőjog fogalma és forrásai, valamint a büntetőjog filozófiája és dogmatikája.
- 7/8 -
A büntetőjogi igazságtételre az átmenet igazságszolgáltatása többféle módot alkalmazott a világban. Ezek között - az amnesztia mellett - a korlátozott büntetőjogi szankció is szerepel,[2] amelyet az ún. elévülési törvényünk is próbált alkalmazni. A törvény koncepciója szerint a rendkívüli enyhítés lehetősége mellett a jelentős súlyú bűncselekmények elkövetéséért kiszabott büntetés jelentéktelenné vált volna. Ez a megoldás a büntetőjogi felelősség megállapítását és a büntetést elszakította volna egymástól. A felelősség megállapítását csak olyan deklaratív döntésnek szánta, amelyhez fűzött büntetés már nem igazán fontos. Az ilyen koncepció ellentétes a büntetőjog rendszerével, amely a súlyos bűncselekmény mellett a büntetést nem engedi in abstracto bagatellizálni. Ezt a törvényt az Alkotmánybíróság a jogbiztonságra hivatkozva tartotta alkotmányellenesnek.[3]
A hatályba nem lépett törvény elméleti alapja ismerhető fel abban a Szakvéleményben,[4] amely az átmenet első igazán jelentős büntetőjogi problémájára kereste a választ. A Szakvélemény szerint a korábbi magyar jog legalitásából és a kontinuitásából következik, hogy egy cselekmény jogellenességét csak az elkövetés időpontjában hatályban volt jogszabályhoz képest lehet megállapítani. Ez a tétel a jogbiztonság követelményének tesz eleget. A pozitív joghoz kötöttség teremti meg a jogbiztonságot, a jogkövetkezmények előre kiszámíthatóságát és kivonja az ítélkezést a rögtönzések és a bírói önkény világából.
A Btk. 2. §-a ez idő szerint - mondja a Szakvélemény - olyan szabályt tartalmaz, hogy egy már elévült bűncselekmény büntethetősége nem éleszthető fel, mert ez a "felélesztés" súlyosabb elbírálást maga után vonó szabály lenne, s mint ilyen sértené a visszaható hatály tilalmát. Viszont a Szakvélemény szerint a törvényhozónak, természetesen, jogában áll, hogy a Btk. szabályait újabb törvényben megváltoztassa, beleértve az idézett 2. §-t is.
Az elmondottak szerint a visszaható hatály tilalma csak a jogalkalmazókra érvényes és a Szakvélemény nem tulajdonított ennek az elvnek a törvényhozót is kötő erőt. Ezért juthatott arra az álláspontra, hogy a büntetőjogi dogmatika és jogértelmezés elvei szerint nincs akadálya a Btk. egyes rendelkezései olyan értelmű megváltoztatásának, amely kivételesen lehetővé tenné egyes, már elévült bűncselekmények utólagos elbírálását.[5]
- 8/9 -
Ez az okfejtés a jogkövetkezmények előre kiszámíthatóságát "dialektikus egységbe" foglalja a Btk. 2. §-a módosítása lehetőségével. A módosítás lehetőségét elméletileg nem a lex posterior elvre, hanem arra alapították, hogy az elévülésre vonatkozó törvényi rendelkezésre nem vonatkozik a nullum crimen sine lege elv. Ha ez az érvelés helyes lenne, az emberi jogi egyezményekben nem kellett volna a visszaható hatály tilalmát csak a nemzetközi jog alapján büntetendő cselekményekre feloldani.[6] A "büntetőjogi dogmatika és jogértelmezés elvei" fordulat a Btk. 2. §-át módosító törvényalkotást legitimálhatta volna, ha lenne a dogmatikának legitimáló funkciója, de ebben a legitimáló funkcióban a Szakvélemény nem volt teljesen biztos. A jogállamisággal kapcsolatban megemlíti, hogy az NSZK alkotmánybírósága a még be nem következett elévülés idejének előregörgetését, illetőleg teljes kizárását nem tekinti alkotmányellenesnek. Ellenben tankönyvi utalások szerint a már bekövetkezett elévülés felélesztését alkotmányt sértőnek tartaná, tekintve, hogy ez a súlyosabb büntető rendelkezés visszaható hatályának tilalma alá esnék. Megjegyzendő azonban, hogy - mondja a Szakvélemény - az NSZK-ban az elévülés problémája a jogállamon belül merült fel, nem pedig a magyar viszonyoknak megfelelő körülmények között, vagyis nem-jogállam jogelőd és jogállam jogutód relációban.[7]
Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy: "Az 1944. december 21-e és 1990. május 2-a között elkövetett és politikai okból nem üldözött súlyos bűncselekmények üldözhetőségéről" szóló, az Országgyűlés 1991. november 4-i ülésén elfogadott törvény alkotmányellenes.
Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint alkotmányos jogállam a jogsértésekre csak jogállami módon reagálhat. A jogállam jogrendje senkitől sem tagadhatja meg a jogállami garanciákat. Ezek ugyanis alapjogként mindenkit megilletnek. Jogállami értékrend alapján jogállami garanciák mellőzésével még igazságos követelés sem érvényesíthető. Az igazságosság és az erkölcsi indokoltság lehet ugyan motívuma a büntetendőségnek, a büntetést érdemlőségnek, de a büntethetőség jogalapjának alkotmányosnak kell lennie.
A jogbiztonság - az Alkotmánybíróság értelmezésében - az államtól és elsősorban a jogalkotótól azt várja el, hogy a jog egésze, egyes részterületei és egyes szabályai is világosak, egyértelműek, hatásukat tekintve kiszámíthatóak és a norma címzettjei számára a büntetőjogban is előre láthatóak legyenek. A kiszámíthatóság és előreláthatóság elvéből a büntetőjogban közvetlenül is levezethető a visszamenőleges hatály tilalma, de különösen az ex post facto jogi rendezés, valamint az analógia alkalmazási tilalma.
- 9/10 -
A jogállamiság és jogbiztonság elvéből fakadnak az eljárási garanciák. Ezek alapvető jelentőségűek az egyes jogintézmények működésének kiszámíthatósága szempontjából. Csak a formalizált eljárás szabályainak követésével keletkezhet érvényes jogszabály, csak az eljárási normák betartásával működik alkotmányosan a jogszolgáltatás. A büntetőjog elévülési szabályai a törvényes büntetőjogi felelősségre vonást biztosítják, azáltal, hogy időbeli korlátok közé szorítják az állami büntetőhatalom gyakorlását. A büntetőhatalom gyakorlására rendelt hatóságok mulasztása vagy a kézre kerítés eredménytelensége - mint kockázat - az államot terheli. Ha az elévülés bekövetkezett, a büntethetőség kizárása alanyi jogként illeti meg az elkövetőt.
Az elévülés visszaható hatályú, törvénnyel való meghosszabbításának fent leírt alkotmányossági akadályait nem lehet megkerülni azzal a magyarázattal, hogy az elévülés "nyugodott". Ha az elévülés az elkövetéskor hatályos törvény szerint valóban nyugodott, akkor szükségtelen ezt újabb törvényben kimondani. Az elévülés elbírálása - az arra irányadó törvény alkalmazása - kizárólag a bűnüldöző hatóságokra, s végső soron a bíróságra tartozik. A törvényhozó ebben a kérdésben utólag nem dönthet.[8]
Az igazságtétel lehetőségét az Alkotmánybíróságnak az 53/1993. (X. 13.) AB határozata teremtette meg, amely kimondta, hogy összhangban van az Alkotmánnyal, ha az el nem évülésre vonatkozó szabályokat - az elkövetés időpontjában hatályos magyar jog elévülési szabályaira tekintet nélkül - alkalmazzák a nemzetközi jogban meghatározott alábbi bűncselekményekre:
- a háború áldozatainak védelmére Genfben, 1949. augusztus 12-én kötött egyezményekben meghatározott, az egyezmények közös 2. cikke szerinti nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés esetén elkövetett "súlyos jogsértésekre";
- a genfi egyezmények közös 3. cikkében a nem nemzetközi jellegű fegyveres összeütközés esetén tiltott cselekményekre.
A nemzetközi jogban megállapított bűncselekmények és az Alkotmány viszonyáról az Alkotmánybíróság - többek között - megállapította, hogy a háborús bűncselekmények és emberiség elleni bűncselekmények nemzetközi jogi szabályozása nincs tekintettel a belső jogokban érvényesülő nullum crimen elvre, amikor ezeket a bűncselekményeket attól függetlenül büntetni rendeli, hogy elkövetésükkor a belső jogban büntetendők voltak-e.
A kérdés tehát nem korlátozható arra, hogy a nemzetközi humanitárius jog sérelmére elkövetett bűncselekmények sajátos szabályai az Alkotmány 57. § (4) bekezdés keretébe illeszthetők-e. A jelenlegi Alkotmány 57. § (4) bekezdésének szövegében szereplő "a magyar jog szerinti" kitétel csak a visszaható hatály tilalmára vonatkozó emberi jogi egyezményekkel összhangba hozva értelmezhető. A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányának 15.
- 10/11 -
cikk 2. pontja és az Emberi Jogok Európai Egyezményének 7. cikk 2. pontja a nemzetközi jog szerinti bűncselekményekre feloldja a visszaható hatály tilalmát. Vagy a jogalkalmazó szerveket kell tehát felhatalmazni a nemzetközi jog szerinti bűncselekmények elbírálására, vagy a törvényalkotásban a visszaható hatály tilalmát az emberi jogi egyezmények szerint kell szabályozni.
Az alkotmányossági problémát annak figyelembevételével kell eldönteni, hogy az adott esetben az Alkotmány 7. § (1) bekezdése kifejezett rendelkezésénél fogva egyidejűleg egy másik jogrend, a nemzetközi jog bizonyos szabályai is kötelezően érvényesülnek. A nemzetközi jog érvényesülése e bűncselekmények vonatkozásában a nemzetek közösségében való részvétel feltétele, amit tehát az Alkotmány kifejezetten elismer, alkalmazni és a belső joggal harmonizálni rendel, s aminek eltérő belső jogi kezelése a nemzetközi kötelezettségen és felelősségen mit sem változtatna. A nemzetközi jog előli elzárkózás lenne az Alkotmány 7. § (1) bekezdésével ellentétes.
Ha elfogadtuk a nemzetközi jogon alapuló büntetőjogi felelősséget, akkor a büntetőjog garanciális elveinek érvényesítése szempontjából az egyén felelősségre vonásához nem kell belső jogalkotás, de ahhoz, hogy a belső joghatóság működjön, szuverén állami döntés kell, mert a büntetőeljárás az állami szuverenitás megnyilvánulása.[9]
Ezzel kapcsolatban megállapította a hivatkozott döntés, hogy a törvényhozás további menetétől függetlenül is, az alkotmánybírósági határozat kötelező erejénél fogva a genfi egyezmények alkotmányosan alkalmazhatók.[10]
Korábban a büntető bíróságok az elévülésre hivatkozva az 1956-ban elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatban megindított eljárásokat megszüntették. A Legfelsőbb Bíróság, mint felülvizsgálati bíróság az 1999. június 28-án kelt határozatában[11] a korábbi megszüntető határozatokat hatályon kívül helyezte és a Genfi Egyezmények közös 3. cikkét alkalmazhatónak tartotta.
A Legfelsőbb Bíróság döntése után a szakirodalomban újra kritikák jelentek meg az 1956-ban elkövetett bűncselekményekkel kapcsolatos felelősségre vonás lehetőségéről. Nagy Endre szerint a jog teljesen képtelen rendezni a forradalmi és rendszerváltozásoknál felmerülő felelősségi kérdéseket. Ma is érvényes az ősi római Jogra visszamenő szabály, amely szerint a praetor ius non facit sed applicat.[12]
- 11/12 -
Ezzel szemben áll az a vélemény, amely úgy látja, hogy a nürnbergi eljárás túllépett a háborús bűncselekmények körén és hatáskörét kiterjesztette azokra az ügyekre is, amelyekben egy államnak a saját polgárai ellen elkövetett cselekményeit bírálták el. Ezeket tekintették az emberiesség elleni bűncselekményeknek. Ezek a bűncselekmények attól függetlenül büntetendők, hogy az elkövetés időpontjában volt-e olyan írott szabály, amely pönalizálta ezeket a cselekményeket. Ezeket a cselekményeket a civilizált nemzetek által elismert általános jogelvekbe ütközőnek tekintették. Egyébként erre vonatkozik az Európai Emberi Jogi Egyezmény 7. cikkének 2. pontja, amely feloldja a visszaható hatály tilalmát. Kanadában a II. világháborúban elkövetett bűncselekményeket azon az alapon ítélték el, hogy elkövetésük időpontjában büntetendőnek minősültek volna Kanadában. Az emberiség elleni bűncselekmények üldözésének kötelezettségeire nincs időbeli korlát, mert ezek nem évülnek el.[13]
Gellér jól látja, hogy a miniatűr egyezménynek is nevezett 3. cikk olyan követelményeket fogalmaz meg, amelyeket a belső fegyveres konfliktus résztvevőinek be kell tartaniuk, és amelyeket a nemzetközi jog a humanitás alapvető elveinek kifejezőként kezel, miként ezt a nemzetközi bíróság a Nicaragua c. Egyesült Államok ügyében kifejtette. A 3. cikk tehát része a nemzetközi ius cogensnek és a nemzetközi szokásjognak. Gellér számára csak az jelent problémát, hogy a 3. cikk alkalmazása esetén milyen hazai bűncselekményi tényállás alapján vonható felelősségre az elkövető.[14]
Viszont szerinte a genfi egyezmények közös 3. cikkének alkalmazása a kérdéses esetben nem ellenkezik a nemzetközi joggal, sőt a nemzetközi büntetőjog fejlődése kötelezettséget ír elő az állam számára, hogy a nemzetközi anyagi büntetőjogot és humanitárius jogot a nemzeti büntetőjog eszközeivel érvényesítse.[15]
Bragyova a problémát a hadi jog és a szerződéses jog szabályának, valamint az 1977. évi Genfi Kiegészítő Jegyzőkönyv értelmezésével közelíti meg.[16] Ennek eredménye, hogy az egyezményekben való részességet, a transzformációt, az időbeliséget (nevezetesen, hogy 1956-ban a nemzetközi jogban milyen szabályok léteztek), a genfi egyezmények kihirdetését és a közös 3. cikk alkalmazhatóságát vizsgálta. Megállapítja ugyan, hogy a Hágai Nemzetközi Bíróság 1986. évi határozatában foglalkozott a 3. cikkel, de ebből a határozatból csak azt emelte ki, hogy a 3. cikk alkalmazható volt a contrák és a nicaraguai kormány összeütközésére. Nem szólt viszont a határozat másik lényeges eleméről, amely kimondta, hogy az egyezmények közös 3. cikkében foglalt jogelvek a ratifikációtól függetlenül mindenkire érvényesek.
- 12/13 -
Bragyova elismerte, hogy - nem lévén büntetőjogász - csak kérdezte, vajon miképp képzelhető el az olyan jogszabály alkalmazása a büntetőjogi bűnösség alapjaként, amely a mai napig nem található meg a törvénygyűjteményekben. Sólyom szerint viszont, amikor az Alkotmánybíróság a nemzetközi jog általános elveire hivatkozott, lehetővé tette a legsúlyosabb bűnök üldözését és így az igazságosság nem szenvedett elviselhetetlen sérelmet. A jogbiztonság szempontjából pedig az 1953-ban Magyarországon kihirdetett Genfi Egyezmények alkalmazása biztosabb talaj volt, mint pusztán az igazságosságra hivatkozni.[17]
Bragyova beismerésében az helyes volt, hogy a büntetőjogi problémát nem büntetőjogászként tárgyalta. Az már egyáltalán nem volt helyes, hogy a nemzetközi jog pozitivista szemléletével figyelmen kívül hagyta a Hágai Nemzetközi Bíróság 1986. június 27-én kelt 79. számú határozatának azt a részét, amely kimondta, hogy a Genfi Egyezmények közös 3. cikkébe foglalt kötelezettség a humanitárius jog általános elveiből következik és ez a konvencióban csupán kifejezésre jut. Ezért a közös 3. cikket a belső kodifikációtól függetlenül alkalmazni kell.[18]
Vannak, akik helytelenítik, de tény, hogy Nürnberg óta a büntetőjogi felelősséget nem csak a belső jogban kihirdetett nemzetközi szerződésekre alapozzák. Az elmúlt évtizedben a Biztonsági Tanács több olyan nemzetközi törvényszéket állított fel, amely a büntetőjogi felelősségre vonás során a nemzetközi humanitárius jogot sértő bűncselekményekre a nemzetközi szokásjogot vagy jogelveket alkalmazza.[19]
A német büntetőjogban a nemzetközi jog jogforrási jellegét azért volt nehéz elismerni, mert a német fenntartás[20] a nemzetközi jog közvetlen alkalmazását kizárta. Ezért a német bíróságok az NDK-ban elkövetett és az elkövetés idején nem büntethető cselekmények megbüntetését többféle jogértelmezéssel oldották meg. A "Schießbefehl" ügyekben kialakított egyik jogértelmezés lényege, hogy a kötelesség teljesítésére vonatkozó törvényi előírás - mint büntethetőséget kizáró körülmény - alkalmazását mellőzte a bíróság a nemzetközi jog
- 13/14 -
magasabb rangú szabályát sértő (infringe the higher-ranking rules of international law) volta miatt.[21] A német büntető bírósági gyakorlatot végül a német Alkotmánybíróság is megerősítette. Döntése szerint a német Alaptörvény 103. cikk (2) bekezdése nem érvényesül azokkal a rendelkezésekkel kapcsolatban, amelyek az alapvető emberi jogokkal ellentétesek.[22] Ezzel a döntéssel megakadályozták az elkövetéskor hatályban lévő pozitív jog alkalmazását. A pozitív jogban lévő büntethetőséget kizáró körülmény alkalmazása ugyanis nem tette volna lehetővé a büntetőjogi felelősségre vonást. A jogbiztonság és az objektív igazságosság konfliktusát a nemzetközi jogra is hivatkozva úgy oldották fel, hogy a büntetőjogi felelősségre vonást akadályozó belső jogot nem alkalmazták.
A nemzetközi jog általános elvei vagy a nemzetközi szokásjog jogforrási szerepe felismerhető a Nemzetközi Törvényszék Alapokmányában is (az 1996. évi XXXIX. tv. melléklete). Az Alapokmány megszabja, hogy a nemzetközi bíróság joghatósága milyen cselekményekre terjed ki. Ezt a bíróságot az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) később hozta létre, mint ahogy a felsorolt bűncselekményeket elkövették. A BT határozata csak a bíróságra nézve állapíthat meg jogokat és kötelességeket, de az eléjük állított személyekkel szemben nem. Ezért itt világosan kifejezésre jut, hogy azok a bűncselekmények, amelyeket az említett mellékletben megtalálunk, már az elkövetésük idején is büntetendők voltak a nemzetközi jog alapján. A felsorolt cselekmények a nemzetközi jog általános elvei szerint bűncselekményt képeztek és ezért ezeknek az összefoglalása nem sérti a visszaható hatály tilalmát, mert nem a BT határozata konstituálja a büntetőjogi felelősséget. Ez a határozat csak a Törvényszék számára foglalja össze azokat a cselekményeket, amelyekkel kapcsolatban eljárhat.
Amikor a nemzetközi jogon alapuló büntetőjogi felelősségre vonást a ius cogensre vezetik vissza, a diplomáciai mentesség szabályai háttérbe szorulhatnak, mint ez történt a Pinochet-ügyben. Egy angol szerző szerint figyelemre méltó és példátlan, hogy a hazai büntető eljárásban a nemzetközi szerződéses és szokásjog szabályait alkalmazzák. A ius cogens alkalmazását a Pinochetügyben pedig egyenesen meglepőnek nevezi.[23] Pedig ma már a nemzetközi jogon alapuló büntetőjogi felelősséget csak kevesen vitatják.
- 14/15 -
Az államok a büntetőjogot és a büntető eljárásjogot a közelmúltig a nemzeti hagyományokban gyökerező történelmi tapasztalatok termékének és nemzeti szuverenitásuk elválaszthatatlan részének tekintették. A büntetőjog fejezi ki a jogágak közül a legerőteljesebben egy nemzet történelmi, politikai és kulturális hagyományait, valamint sajátos értékszemléletét. A 90-es évek elejéig a közösségi jog és a belső büntetőjog viszonyát ezért a párhuzamosság jellemezte: a tagállamok szuverén jogaikat a büntető igazságszolgáltatás területén nem ruházták át a Közösségre, amely ennek következtében nem is rendelkezhetett saját büntetőjogrenddel. A legutóbbi évtizedben azonban Európában a politikai és gazdasági integráció alapján az államok összekapcsolódásának és kölcsönös függésének olyan új minősége keletkezett, amely az állami szuverenitás jelentős mértékű korlátozásával járt a büntetőjog területén is.
Az Európai Uniót a Maastrichti Szerződés hozta létre, amelyet 1992 februárjában írtak alá és 1993. november 1-jén lépett hatályba. Szűk értelemben véve csak ettől a dátumtól kezdve lehet uniós büntetőpolitikáról beszélni.
A három pilléres szerkezet a Maastrichti Szerződés eredménye, amely átalakította a közösségi tagállamok közötti együttműködés addigi tartalmát: a korábbi gazdasági együttműködés kiegészült a külpolitikai és igazságügyi együttműködéssel. Az így létrejövő Unió első pillére a közösségi vagy szupranacionális pillér, amely a három eredeti közösséget (Európai Szén- és Acélközösség, Európai Atomenergia Közösség és Európai Gazdasági Közösség), a második pillér a Közös Biztonság- és Külpolitikát, a harmadik pillér pedig a Bel- és Igazságügyi Együttműködést (Justice and Home Affairs Cooperation) foglalja magába. Szemben a szupranacionális első pillérrel, a második és a harmadik pillér a kormányközi együttműködésen alapul.
A szupranacionális jelző a Közösség intézményeinek működési formájára vonatkozik. Az első pillérbe tartozó ügyekkel kapcsolatban a tagállamok átruházták a Közösség szerveire szuverenitásuk egy részét. Így a Közösség szervei a tagállamokra és azok állampolgáraira kötelező normákat fogadhatnak el, valamint a Közösségnek saját bírói fóruma van. A közösségi jog része a tagállamok jogrendszerének és azt a tagállamok bíróságainak alkalmazni kell. A tagállamokban tehát a belső jog és a közösségi jog egyszerre érvénye-
- 15/16 -
sül, s konfliktus esetén a közösségi norma élvez elsőbbséget. Ezzel szemben a második és a harmadik pillérben szabályozott kérdéskörökkel kapcsolatban a tagállamok nem ruházták át szuverenitásukat az uniós szervekre, így azok kötelező normát nem fogadhatnak el.
A harmadik pillér beillesztése a Maastricht Szerződés szövegébe a korábbi, az európai bűnügyi együttműködésre vonatkozó kezdeményezésekhez képest előrelépést jelent. Nemcsak szimbolikus jelentőségű, hanem egyben mutatja a megnövekedett politikai konszenzust, hogy a gazdasági integráció mellett az igazságügyi integrációval is szupranacionális szinten foglalkozzanak. A harmadik pillér meghatározza azokat a tevékenységeket, amelyek a bel- és igazságügy körébe tartoznak, ezek az ún. közös érdekek. A közös érdekek közé tartozott eredetileg a polgári és büntető igazságügyi, valamint a vámügyi és a rendőrségi együttműködés, melynek célja, hogy megelőzze és felvegye a harcot a terrorizmussal, az illegális kábítószer kereskedelemmel és a nemzetközi bűncselekmények más súlyos formáival.
A Maastricht Szerződést 1997-ben módosították. A módosítás érintette mind az uniós szerződés tartalmát, mind pedig szerkezetét. Az módosításokat tartalmazó új, egységes szöveget a módosítást elfogadó kormányközi konferencia helyszínéről Amszterdami Szerződésnek nevezték el. Az Amszterdami Szerződés jelentősen megváltoztatta a harmadik pillér tartalmát. A polgári jogi igazságügyi együttműködés átkerült a közösségi szférába (első pillér), míg a rendőrségi és a büntető igazságszolgáltatási együttműködés megmaradt a harmadik pilléren belül. A harmadik pillér így új elnevezést kapott: Rendőri és Bűnügyi Együttműködés (Police and Criminal Justice Cooperation) és tartalmában kibővült a Schengeni Megállapodás vonatkozó részeivel.
Az új harmadik pillér szerint a büntető igazságügyi együttműködés keretében hozott intézkedések többek között magukban foglalják az érintett minisztériumok közötti együttműködés felgyorsítását, a tagállamok közötti kiadatás megkönnyítését, a tagállamok közötti joghatósági viták megelőzését, a bűncselekmények konstitutív elemeire vonatkozó minimum szabályok fokozatos elfogadását és a szervezett bűnözéssel kapcsolatos büntetések összehangolását.
Az említettek megvalósítása érdekében a tagállamoknak a harmadik pilléren belül a szerződésben meghatározott jogi eszközök állnak rendelkezésre. A legfontosabb eszköz továbbra is a nemzetközi egyezmény. A nemzetközi egyezmény elfogadásához a tagállamok egyhangú szavazata szükséges. A Maastricht Szerződés a nemzetközi egyezmények hatályba lépéséhez megkövetelte, hogy azt minden tagállam ratifikálja és hazai jogába építse be. Ez a szokatlanul szigorú kritérium (általában a nemzetközi egyezmények meghatározzák, hány aláírás szükséges hatályba lépésükhöz) azt eredményezte, hogy a mai napig egyetlen harmadik pilléres egyezmény sem lépett hatályba.
- 16/17 -
Az Amszterdami Szerződés úgy oldja meg ezt a problémát, hogy a jövőben elég, ha a tagállamok fele ratifikálja az egyezményt, amely ezt követően a ratifikáló tagországokra nézve hatályba lép. További könnyítés, hogy a szükséges ratifikáció nélkül is, azon tagországok, amelyek már ratifikálták az egyezményt egyoldalú kötelezettségvállalás formájában azt előzetesen maguk között alkalmazhatják. Jelenleg szinte minden harmadik pilléres egyezmény előzetes alkalmazás formájában működik.
A nemzetközi egyezmények mellett a Maastricht Szerződés bevezette az együttes fellépést (joint action). Amennyiben a tervezett intézkedés mértékére vagy hatására tekintettel a tagállamok közös fellépése célszerűbb, mint az egyes tagállamok külön intézkedései, a tagállamok együttes fellépést fogadnak el. A Maastricht Szerződés nem határozta meg az együttes fellépés kötelező erejét, amely a gyakorlatban nézeteltéréseket okozott a tagállamok között. Németország, Franciaország és a Benelux államok minden együttes fellépést kötelezőnek fogadtak el, míg az Egyesült Királyság és Írország elutasította az együttes fellépések jogilag kötelező jellegét.
A nézetkülönbségekre tekintettel megszüntette az Amszterdami Szerződés ezt a jogi eszközt és felváltotta a kerethatározattal (framework decision). A kerethatározat olyan jogi norma, amely a tagállamokat csak az abban megfogalmazott cél tekintetében köti. A kerethatározat meghagyja a tagállamok szabadságát a végrehajtás módját illetően. A tagállamok szabadon, hazai jogrendszerükre figyelemmel eldönthetik, milyen módon hajtják végre a kerethatározatban előirányzott célt. A kerethatározat megfeleltethető az első pilléren belül ismert irányelvvel (directive). A különbség a kettő között, hogy az irányelv elfogadásához nem szükséges egyhangú szavazat, valamint, hogy az irányelv maga szabja meg végrehajtására a tagállamoknak nyitva álló időtartamot. Amennyiben a tagállam az irányelvet az arra megszabott határidőn belül nem építi be belső jogába, felel a mulasztásból eredő károkért. A kerethatározat esetében ez a szigorú felelősségi rendszer nem érvényesül.[25]
A harmadik pilléren belül lehetőség van közös álláspont és határozat elfogadására is. Előbbi kötelező erővel nem bír, ezért relevanciája legfeljebb a politikai deklarációéval azonos. A határozat pedig csak az annak alapjául szolgáló egyedi esetre kötelező.
- 17/18 -
Jelenleg az Európai Unió büntetőjoga helyett az Unió közös büntető politikájáról beszélnek. A büntetőpolitikának ez a fogalma eltér a büntetőpolitika hagyományos meghatározásától. A büntetőpolitika konvencionális értelemben a büntetőjogra vonatkozó nézetek, álláspontok szabad ütköztetése. Az Európai Unióban a büntetőpolitika azonban nem vélemények szabad ütköztetése, sőt nem is a tagállamok közös büntetőpolitikája. Az Európai Unió büntetőpolitikája újfajta, kötelező intézményrendszer, amely az uniós szervek azon törekvéséinek összességét jelöli, amelyek a bűnözés új formáival szembeni harc eredményességének érdekében a belső büntetőjogok harmonizációját, valamint a jövőben egy nemzetek feletti, szupranacionális büntetőjog kialakítását szorgalmazzák. Jelenleg az Európai Unió büntetőpolitikája regionális intézményrendszer kialakítására törekszik. Az Unión belüli fokozott bűnügyi együttműködés alapja a szociális és gazdasági kapcsolatok szorosságában rejlik. Minél erősebb a tagállamok közötti gazdasági, politikai kötelék, annál egyszerűbb az igazságügyi együttműködés a büntetőjog területén is.
A nemzeti büntetőjogok harmonizációja nem öncél. Az Európai Unió büntetőpolitikáját gyakorlati indokok hívták életre. A legfontosabb és a leggyakrabban említett indok a bűnözés nemzetközivé válása. Ez a folyamat a belső piac létrehozásával felerősödött és két irányban is megmutatkozik: egyrészt a szokásos bűncselekmények szükségszerűen nemzetközi dimenziót nyertek, másrészt újfajta komplex bűncselekmények terjedtek el. A belső határok eltörlését követően a bűncselekmények nemzetközi vonatkozása ugrásszerűen megemelkedett. Amellett, hogy ma már bármilyen bűncselekmény nemzetközi elemet tartalmazhat, tovább nehezíti az eljáró hatóságok helyzetét, hogy újfajta cselekmények is megjelentek. Ezek közül a legfontosabbak a pénzmosás, az embercsempészet, a kábítószer-kereskedelem és a szervezett bűnözés körébe tartozó más deliktumok. Tény, hogy ameddig a belső piachoz nem kapcsolódik a térség jogi egysége, addig a határon átnyúló bűnözés elleni küzdelem nehézkes és kevéssé hatékony marad. A nemzetközileg mobil elkövetők és a nemzeti határok által kötött bűnüldözés közötti szakadék megkérdőjelezi a nemzetállamok szerepét. Kérdéses, hogy fenntartható-e a nemzetállamok büntetőjogi szuverenitása, amennyiben ezek a határok a továbbiakban nem a bűnözésnek, hanem a bűnüldözésnek szabnak korlátokat.
Az Európai Unió büntetőpolitikájának további indoka a hagyományos bűnügyi együttműködés alacsony hatékonysága. A bűnügyi együttműködésre vonatkozó nemzetközi egyezmények mind koncepciójukban, mind szerkezetükben az ún. megkeresési elven alapulnak. A megkereső állam jogsegély kérelemmel fordul a megkeresett államhoz, amely belső jo-
- 18/19 -
gának a bűnügyi együttműködésre vonatkozó szabályai szerint dönt a kérelemről. A lassúság mellett további gondot okoz, hogy a jogsegély teljesítését a nemzetközi egyezmények számos feltételhez kötik, amelyek a bűnüldöző szervek gyors és hatékony fellépését megnehezítik.
A bűnügyi együttműködésben új vonás az európai letartóztatási parancson alapuló átadás, azaz a kiadatási eljárást felváltja a kívánt személy átadása a letartóztatási parancsot kibocsátó állam hatóságának. E koncepció megvalósítására tett első lépés a Tamperei Nyilatkozatban található. A Tamperei Nyilatkozat előirányozza a formális kiadatási eljárás felszámolását azokban az esetekben, amikor az érintett személy a jogerős ítélet végrehajtása elől más tagállamba szökött.[26] Erre a speciális esetre a kiadatási eljárás lefolytatása helyett az elítélt átadását javasolja. A Tamperei Nyilatkozat továbbá felhívja az uniós tagállamokat, hogy fontolják meg ún. gyorsított kiadatási eljárás (fast track extradition) bevezetését.
Az európai letartóztatási parancsról szóló Határozat[27] preambulumának (6) bekezdése a letartóztatási parancsot az első konkrét intézkedésnek nevezi a kölcsönös elismerés elvének alkalmazásában, mely utóbbit az Európai Tanács az igazságügyi együttműködésben mérföldkőnek nevezi. A (8) bekezdés viszont a letartóztatási parancsot végrehajtó állam hatékony ellenőrzéséről szól. A (9) bekezdés az előbbit megerősítve mondja ki, hogy a központi hatóságok szerepe a letartóztatási parancs végrehajtásában csak gyakorlati és adminisztratív kérdésekre korlátozódik.
A preambulum (10) bekezdése ugyan a tagállamok közötti magasfokú kölcsönös bizalomról beszél, ugyanakkor a (12) bekezdés megtagadási okként említi, ha indokolt feltételezni, hogy a letartóztatási parancs különféle (nemi, faji, vallási, etnikai, nemzeti, nyelvi, továbbá politikai véleményen vagy szexuális orientáción alapuló) diszkriminációval összefüggő vádemelést vagy megbüntetést szolgálja. A (13) bekezdés kifejezetten tiltja az olyan állam részére történő átadást, amelyben komoly kockázata van a halálbüntetés, a kínzás, más embertelen, megalázó kezelés vagy büntetés alkalmazásának.
A preambulum idézett bekezdései ellentmondást tükröznek, mert a magasfokú kölcsönös bizalom mellett a jogállami elvek olyan megsértésével is számolnak, amely bizalmatlanságként jelenik meg később a végrehajtásra vonatkozó számos rendelkezésben.
- 19/20 -
Az 1. cikk 1. pontja letartóztatási parancsot az egyik tagállam által kibocsátott olyan igazságügyi határozatnak nevezi, amely a megnevezett személy letartóztatását és a kibocsátó államnak történő átadását rendeli el, büntető vád vagy személyi szabadságot érintő büntetés ill. intézkedés végrehajtása céljából. A 2. pont szerint a letartóztatási parancs végrehajtása a kölcsönös elismerés elvén és a kerethatározat részletes rendelkezésén alapul.
A 2. cikk tartalmazza azokat a bűncselekményeket, amelyekkel összefüggésben letartóztatási parancsot lehet kibocsátani. Ez a cikk már figyelemreméltó megkülönböztetéseket tartalmaz. Az 1. pontja szerint letartóztatási parancs bocsátható ki a kibocsátó állam joga szerint legalább egy évi szabadságvesztéssel büntetendő bűncselekmények miatt, és a legalább négy hónapi szabadságelvonást tartalmazó büntetés végrehajtásával kapcsolatban. E pont nem szól a kettős inkriminációról, de a 4. pont szerint feltételként lehet szabni, hogy a cselekmény bűncselekmény legyen a végrehajtó állam joga szerint is.
A 2. pont közel 30 olyan bűncselekmény típust sorol fel, amely a kibocsátó állam joga szerint legalább három évi szabadságvesztéssel büntetendő, és ekkor nem követelmény a kettős inkrimináció. A felsorolás a bűnszervezetben való részvételtől a gyermekpornográfián és az EU pénzügyi érdekeinek sérelmén át a radioaktív anyagok és a lopott gépjárművekkel való kereskedésen keresztül a meglehetősen bizonytalan jogi fogalmat jelentő szabotázsig terjed. A felsorolásba belefér a Nemzetközi Büntetőbíróság Statútumában szereplő bűncselekmények mellett az erőszakos közösülés is. A 2. cikk 3. pontja szerint a Tanács meghatározott feltételek mellett a 2. pontot kiegészítheti.
A 2. cikk 1. pontja a 4. ponttal összevetve megfelel a két- és többoldalú nemzetközi szerződésekben megszokott kiadatási bűncselekményeknek. A 2. pont alkalmazásáról, amelyhez nem kapcsolódik a kettős inkrimináció, a 2003. évi CXXX. törvény 1. sz. mellékletében foglalt táblázat szól.
A 3. cikk a kötelező végrehajtást kizáró okokat sorolja fel. A 4. cikk a végrehajtás megtagadásának lehetséges okait tartalmazza.
A 31. cikk szerint a kerethatározat 2004. január 1-jén lép életbe. A kerethatározathoz több állam nyilatkozatot fűzött. A francia nyilatkozat szerint az 1993. november 1-je előtt elkövetett cselekményekkel kapcsolatban a korábbi szabályok szerint fog eljárni. Olaszország a határozat hatálybalépése előtt elkövetett cselekményekkel kapcsolatban alkalmazza a korábbi jogot. Hasonló nyilatkozatot tett Ausztria is. Az északi államok a beleegyezés visszavonásával és a specialitás szabályainak alkalmazásával kapcsolatban tettek nyilatkozatot.
A kerethatározat szövegezése és felépítése arra mutat, hogy olyan nemzetközi dokumentummal állunk szemben, amely csak belső kodifikáció után alkalmazható. A letartóztatási parancs végrehajtásának megtagadását lehetővé tévő okok rendszere azt mutatja, hogy az igazságügyi együttműködés továbbra is elsősorban az állami szuverenitásra épül és legfeljebb egyetlen területen mutat
- 20/21 -
előrelépést a bűnügyi együttműködésben. Ez a terület pedig a határidők szabályozásában mutatkozik meg. A kerethatározatban előírt határidők betartása esetén a bűnüldözés feltétlenül gyorsul. A 17. cikkben írt ama lehetőség, hogy a halasztások miatt az Eurojusthoz majd végül a Tanácshoz lehet fordulni, mutat valamiféle befolyást a tagállamok tevékenységére. A preambulumban írt megtagadási okok erőteljesen arra a bizalmatlanságra utalnak, amelyet a tagállamok az Európai Unió bővítése után bekerülő, új államokkal szembeni fenntartásként fogalmaztak meg. Bár ez a megkülönböztetés kifejezetten nem szerepel a határozatban, de nem tartom valószínűnek, hogy a nemzetközi jogban elfogadott alapvető emberi jogok jelentős sérelmével a régi tagállamok esetén is komolyan számolnának.
Az Európai Unió büntetőpolitikájának meghatározó indoka, hogy a gazdasági integráció révén kialakult új, szupranacionális jogtárgyakat büntetőjogi védelemben kell részesíteni. A szupranacionális jogtárgy kifejezés azokat a védendő értékeket jelöli meg, amelyek kifejezetten az Európai Unióhoz kapcsolódnak és amelyek túlnyúlnak egy adott állam érdekein. Ilyen szupranacionális jogtárgy pl. az Unió költségvetése, ill. általánosságban az Unió pénzügyi érdekei, az Unió közéletének tisztasága.
A nemzetállami tradícióknak megfelelően a belső büntetőjogok csak az adott tagállam érdekeit részesítették büntetőjogi védelemben. A belső jog védi általában a hazai közélet tisztaságát, igazgatási és igazságszolgáltatási rendjét, valamint pénzügyi érdekeit, de figyelmen kívül hagyja más államok és nemzetközi szervezetek vonatkozó érdekeit. Különösen súlyos a helyzet az Európai Unió érdekei esetében, mert azokat egyik belső jog sem részesítette büntetőjogi védelemben. További szabályozás hiányában az Uniós pénzekkel, támogatásokkal való visszaélések, az Unió tisztségviselőinek vesztegetése büntetlenül maradnának.
A szupranacionális jogtárgyak védelmében létrehozott közösségi megállapodások közül a legkorábbi (1995) a Közösség Pénzügyi Erdekeinek Védelméről szóló egyezmény (Convention on the Protection of the European Community's Financial Interests).
Az Európai Unió költségvetése évi mintegy 80 milliárd euró, ami a tagállamok befizetéseiből áll össze. A költségvetésnek csak a minimuma szolgál az uniós szervek működésének a finanszírozására. A költségvetés több, mint 80 %-a különböző támogatások formájában visszaáramlik a tagállamok gazdálkodó szervezeteihez. A támogatásokra fordított összeg azonban nemcsak az igénylésére jogosultakat, hanem a jogtalanul gazdagodni vágyókat is vonzza. A becslé-
- 21/22 -
sek szerint évente a költségvetés mintegy 8-10 %-a jogtalan címzetthez jut. Mivel a tagállamok jogrendszere csak a hazai költségvetés integritását védi a büntetőjog segítségével, az Unió sérelmére elkövetett csalások akkor is büntetlenül maradnak, ha azok napfényre kerülnek. Az ebből fakadó anomáliák felszámolására irányul a Közösség Pénzügyi Erdekeinek Védelméről szóló egyezmény.
Az Egyezmény kötelezi a tagállamokat, hogy a Közösség pénzügyi érdekeinek a megsértését a büntetőjog eszközeivel ugyanúgy torolják meg, mint a nemzeti érdekek hasonló sérelmét. Az Egyezmény révén az Unió pénzügyi érdekeit a tagállamoknak a vonatkozó hazai érdekekkel azonos módon kell kezelnie. Ezt a szabályozási technikát az asszimiláció elvének nevezik.
Az Egyezmény meghatározza az uniós csalás fogalmát és megköveteli a tagállamoktól, hogy tegyék meg a megfelelő intézkedéseket, hogy az Unió pénzügyi érdekeire hatást gyakorló gazdasági vállalkozás vezetője, döntéshozási jogosultsággal rendelkező vagy ellenőrzésre köteles tisztviselője a belső büntetőjog alapelvei szerint felelősségre vonható legyen.
Az Közösség pénzügyi érdekei nemcsak a csalás, hanem a döntéshozatalra jogosult uniós tisztségviselők megvesztegetése által is jelentős sérelmet szenvednek. A korrupció eltorzítja a gazdasági versenyt, megingatja az állampolgároknak a közszférába vetett bizalmát és a közbeszerzésre fordított uniós pénzkeret felhasználásának hatékonytalanságát eredményezi. A korrupció ezáltal a demokráciát és a demokratikus intézmények megfelelő működését kérdőjelezi meg. A korrupció szabályozásának kérdése ezért a 90-es évek elejétől számos nemzetközi szervezet napirendjén szerepelt. Tárgyalta a kérdést az Európa Tanács, a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD), az ENSZ és az Európai Unió is.
Az 1997-es Antikorrupciós Egyezmény (Convention on the Fight Against Corruption Involving Officials of the European Communities or Officials of the Member States of the European Union) egységes meghatározást ad a vesztegetés fogalmáról. Büntetni rendeli a hivatali kötelesség megszegésével történő jogtalan előny ígérését, vagy adását (aktív vesztegetés) és annak elfogadását is (passzív vesztegetés), amennyiben az elkövető az Unió, vagy valamelyik tagország köztisztviselője. Az egységes definíció célja, hogy megkönnyítse a hatóságok eljárását korrupciós ügyekben.
Hasonlóan a Pénzügyi Érdekek Védelméről szóló egyezményhez, az Antikorrupciós Egyezmény is kötelezi a tagállamokat az elkövetésben részt vevő személyek hatékony, arányos és visszatartó hatású megbüntetésére, valamint arra, hogy tegyék meg a megfelelő intézkedéseket, hogy az Unió pénzügyi érdekeire hatást gyakorló gazdasági vállalkozás vezetője, döntéshozási jogosultsággal rendelkező vagy ellenőrzésre köteles tisztviselője a belső büntetőjog alapelvei szerint felelősségre vonható legyen.
- 22/23 -
Mind a Pénzügyi Érdekek Védelméről szóló egyezmény, mind az Antikorrupciós Egyezmény - valamint az előbbihez fűzött jegyzőkönyvek - hatálybalépéséhez szükséges, hogy azt minden tagállam parlamentje ratifikálja. Jelenleg még egyik egyezmény sem lépett hivatalosan hatályba, de azon tagállamok, amelyek már ratifikálták, egyoldalú kötelezettségvállalásuk alapján maguk között előzetesen alkalmazzák.
A két egyezmény mellett fontos a pénzmosás büntetendőségéről szóló irányelv. Szemben az egyezményekkel, az irányelv első pilléres (szupranacionális) jogalkotási eszköz, amely a tagállamokat az irányelvben megfogalmazott cél megvalósítására kötelezi, a végrehajtást illetően azonban meghagyja a tagállamoknak a választás lehetőségét. Az 1991-es pénzmosási irányelv (Directive on the Prevention of the Use of the Financial System for the Purpose of Money Laundering) az ENSZ 1998-as illegális kábítószer kereskedelem elleni egyezményén alapul (Convention against Illicit Traffic in Narcotic Drugs and Psychotropic Substances), amelyet minden uniós tagállam ratifikált. Mivel az Unió az első pilléren belül büntetőjogi témájú szabályokat nem fogadhat el, a pénzmosás definícióját és büntetni rendelését az ENSZ egyezmény tartalmazza.
A szorosabb együttműködés Európában önmagában az igazságügyi integráció egyik formáját sem igazolja automatikusan. Mind a történelmi tapasztalat, mind a jogösszehasonlítás azt mutatja, hogy a határon átnyúló bűnözésre különféleképpen lehet válaszolni. Az Európai Unió büntetőpolitikája megvalósítására alapvetően két út áll nyitva: a harmonizáció és az egységesítés.
Az uniós büntetőpolitika megvalósításának egyik útja, hogy a tagállamok belső büntetőjogukat átalakítják olyan módon, hogy az a jövőben ne csak a hazai közélet tisztaságát, igazgatási és igazságszolgáltatási rendjét, valamint pénzügyi érdekeit védje, hanem ugyanilyen védelemben részesítse a más államok (jelen esetben a többi tagállam) és nemzetközi szervezetek (jelen esetben az Unió) vonatkozó érdekeit.
A nemzeti büntetőjognak az Unió érdekei védelmére történő felhasználása a büntetőjogi védelem tárgyának új szemléletű felfogását követeli meg. Az ilyen jogharmonizációs rendelkezések a belső jogba gyakran viszonylag egyszerűen, többnyire egy parlamenti aktussal, beépíthetők, de alkalmazásuk a külföldi jogi környezet alapos ismeretét tételezi fel. Ez egyben a végét jelentené annak a gyakorlatnak, hogy a büntetőjog alkalmazója kizárólag hazai joganyaggal dolgozik. A más államok és nemzetközi szervezetek érdekeinek a védelme a büntetőjog alkalmazójától megköveteli az idegen nyelvű jogértelmezési gyakorlat ismeretét.
- 23/24 -
Az európai büntetőjog megalkotásának egyetlen módja, hogy a tagállamok az Unió szerveire ruházzák a büntetőhatalom egy részét, tehát az Unió alkothat büntető törvényeket és létrehozhat büntető igazságszolgáltatási apparátust (bíróságok, ügyészségek). Ez a megoldás igényli a legalaposabb szemléletváltást, és pillanatnyilag még nélkülözi a realitást.
Jelenleg az egységesítés és a harmonizáció iránti törekvések párhuzamosan érvényesülnek az Európai Unió büntetőpolitikájában. A csalás, a korrupció, a pénzmosás, és a szervezett bűnözés elleni fent említett intézkedések már most is korlátozzák a tagállamok büntetőjogi szuverenitását. A szuverenitás részleges átruházása és a büntetőjog egyes területein egységes európai szabályok kialakítása azonban még a jövő feladata.
Bármely módon kerül sor az európai büntetőjog kialakítására, mindenképpen szükséges a büntetőjogi szuverenitás hagyományos elvének a feladása, s annak elfogadása, hogy a büntetőjog alkotása és alkalmazása területén a nemzetállam kizárólagos hatásköre megszűnik.
Az Európai Unió büntetőpolitikája meghatározó a magyar jogalkotás számára. Az 1991-ben kötött társulási megállapodás kötelezi Magyarországot a teljes uniós joganyag átvételére és beépítésére a magyar jogrendszerbe. A csatlakozás feltétele az Európai Unió büntetőpolitikájának való megfelelés.
A magyar jogrendszernek az uniós joganyag (acquis) követelményeinek megfelelő átalakítása jelenleg folyamatban van. A magyar állam 2002. december 31-ig vállalta jogharmonizációs kötelezettségnek teljesítését.
A Btk. módosításáról szóló törvények már figyelembe veszik az Európai Unió büntetőpolitikáját, és a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. tv. 40. §-ának (3) bekezdése értelmében tájékoztatást adnak arról is, hogy a javasolt szabályozás milyen mértékben tesz eleget az Európai Unió jogszabályaihoz való közelítés követelményének.[28]
- 24/25 -
A jogharmonizációs kötelezettségből fakadóan a jogalkotó köteles a magyar büntetőjog hatókörét külföldi jelen esetben az Unió és a tagállamok jogtárgyainak védelmére is kiterjeszteni. A külföldi jogtárgyak büntetőjogi védelme nem idegen a magyar jogtól. Számos nemzetközi egyezmény végrehajtása együtt járt a Btk. vonatkozó paragrafusainak módosításával. Példa erre az OECD egyezmény (OECD Convention on Combatting Bribery of Foreign Public Officials in International Business Transactions) ratifikálása, amelynek eredményeként a Btk. XV. fejezetébe beillesztették a nemzetközi közélet tisztasága elleni bűncselekményeket tartalmazó VIII. címet.
A hazai jogalkotás szemszögéből a legnagyobb kihívást a jogi személy büntetőjogi felelősségének megteremtése képezi. A jogi személy büntetőjogi felelősségre vonásának lehetővé tétele központi helyet foglal el az Európai Unió büntetőpolitikájában. A tagállamok jogrendszere azonban különböző mértékben fogadja el ezt a koncepciót. Eredetileg csak az Egyesült Királyság, Írország és Hollandia ismerte a jogi személy büntetőjogi felelősségét. Franciaország és Finnország uniós nyomásra vezette be a 90-es évek közepén.
A német, a spanyol és az olasz büntetőjog jelenleg is mereven elzárkózik a jogi személy büntetőjogi felelősségének koncepciója elől. A gazdasági életben elkövetett jogellenes cselekmények büntetésére az igazgatási szankciók alkalmazása gazdaságpolitikai szempontból számos esetben hatékonyabb eszköznek mutatkozik, mint a büntetőjogi büntetés. A gazdasági életben elkövetett jogsértéseket vizsgáló adminisztratív hatóságok számos országban széles jogkörrel rendelkeznek annak elhatározásában, hogy milyen szankciókat alkalmazzanak vagy milyen szankció alkalmazását kezdeményezzék. A büntetőjogi és a közigazgatási büntetőjogi felelősség határai elméletileg nem mindig tisztázottak.
A jogi személlyel szemben alkalmazott büntetés jelentőségét két körülmény magyarázza. Egyrészt az, hogy a jogi személyek nevében és érdekében elkövetett jogsértéseket olyan döntési rendszerben hozzák, amelyben az egyéni felelősség megállapítása - legalábbis a kívülálló számára - nehézségbe ütközik. Másrészt a jogi személlyel szemben kiszabott büntetés nem személyre, hanem kollektívára orientált felelősségi forma szankciója, amely a szervezet tevékenységét érintő anyagi hátrány.
Nyilvánvaló, hogy ezeket a típusú szankciókat más eljárás keretében is lehetne érvényesíteni (pl. közigazgatási büntetőjog vagy cégeljárás). Az Európai Unió szervei azért ragaszkodnak a büntetőjogi szankcióhoz, mert a büntetőeljárás keretében az eljárás korai szakaszában lehet biztonsági intézkedést (zár alá vétel, lefoglalás) alkalmazni. Polgári vagy közigazgatási eljárásban nem lenne lehetőség ilyen kényszer érvényesítésére.
- 25/26 -
A magyar jogalkotás jelenleg nem rendelkezik a jogi személy büntetőjogi felelősségéről. A jogi személy büntetőjogi szankcionálását úgy kívánja megvalósítani, hogy a szankció alkalmazásának előfeltétele a természetes személy büntetőjogi felelőssége.[29] Ez a szabályozás az Európai Unióhoz történő csatlakozáskor lép hatályba.
Magyarországon a büntetőjog kodifikálásának szükségességét már az 1840. évi országgyűlés felismerte, mutatott rá Györgyi Kálmán. Ennek eredményeként készültek el az 1841-43. évi büntető törvénykönyvi javaslatok, amelyek az ország határain kívül is nagy elismerést vívtak ki. A javaslatokból azonban nem lett törvény, és a szabadságharc leverése után 1852-ben az osztrák büntető törvénykönyvet vezetik be. Az októberi diploma nyomán összehívott országbírói értekezlet Deák-féle albizottsága a 43-as javaslat életbe léptetését javasolta. Az értekezlet azonban ezt nem fogadta el, s egynémely változtatásokkal az 1848 előtti törvényes magyar gyakorlatot hozta vissza.
Az 1868-ban Horváth Boldizsár által összehívott reformbizottság a 43-as javaslat törvényerőre emelését javasolta, némely módosításokkal. A kodifikáció hamarosan új irányba fordult és összekapcsolódott Csemegi Károly nevével. Az első javaslatot Csemegi 1872-ben dolgozta ki, és 1873-ban ki is nyomtatták, a magyar királyi igazságügyminisztérium kiadásában.
A képviselőház 1873-ban a javaslatot az igazságügyi bizottsághoz elé utalta, de az országgyűlés feloszlott mielőtt a bizottság tárgyalásait megkezdhette volna. Végül a képviselőház igazságügyi bizottsága 1876 áprilisától 1877 szeptemberéig tárgyalta a javaslatot, amely idő alatt Csemegi 101 beszédet mondott. A javaslat tárgyalása a képviselőházban 1877. november 22-én kezdődött és 1878 januárjában fejeződött be.
A főrendi ház a képviselőház által megállapított szöveget 1878 februárjában öt napon át tárgyalta. A képviselőház második tárgyalása öt napig tartott és március 27-én ért véget. A főrendiház második tárgyalása, majd a képviselőház harmadik tárgyalása után április 8-án minden szakaszt illetően egyezség jött létre a két ház között. A király május 27-én szentesítette a törvényt, amit az országgyűlés mindkét házában május 29-én hirdették ki.[30]
- 26/27 -
Az első magyar büntető kódex, az 1878. évi V. tc. (a kidolgozója után Csemegi-kódexnek nevezve) Általános Része 1950-ig, Különös Része 1961-ig volt hatályban. Ez alatt a kódexet többször módosították és számos olyan más jogszabályt alkottak, amelyek büntető rendelkezéseket tartalmaztak. A büntetőjogi rendelkezések 1945-ig törvényi formában jelentek meg. 1945-től jelentős büntető jogszabályok rendeleti formát öltöttek. Ennek a kodifikációs technikának a nyoma még ma is látható a büntethetőség elévüléséről szóló 33. § (2) bek. a) pontjában.
1950-ben a II., 1961-ben az V. törvény hirdette ki az új büntető jogszabályokat. 1961-ig a törvények mellett számos más jogszabály is tartalmazott büntető rendelkezéseket. Ezeket "A hatályos anyagi büntetőjogi szabályok hivatalos összeállítása (BHÖ)" című igazságügyi kötetben tették közzé. Ennek az összeállításnak a különös része a kódexekhez hasonló fejezetekre oszlott, de a függeléke 66 oldalon keresztül sorolta fel azokat a büntető tényállásokat, amelyeket más jogszabályok tartalmaztak. Ez a kodifikációs technika, tehát az, hogy a kódex mellett más törvényekben is elhelyeznek büntető rendelkezéseket, az európai országokban bevett jogalkotási technika. Csak az 1961. évi kódex helyezkedett arra az álláspontra, hogy azok a tényállások - amelyek részleteit a jogállamokban rendszerint külön szakmai törvényekben találjuk - ismét a büntető kódexbe kerüljenek.
A külön törvényeket tárgyuk vagy alanyuk szerint alakítják ki Európában. Tárgyuk szerint a szakmai (gazdasági, orvosi stb.) törvényekhez fűznek büntetőjogi szankciót. Alanyuk szerint a katonába vagy a fiatalkorúakra vonatkozó rendelkezéseket gyűjtik külön törvénybe. Az 1961. évi kódex kodifikációs technikája csak úgy volt keresztülvihető, hogy a szakmai jogtárgyak védelmét kerettényállások biztosították. A szakmai életviszonyok gyors változását nehezen követő büntetőjogi szabályozás elkerülése érdekében a kerettényállás nem rögzíti pontosan a tiltott magatartásokat, hanem a büntetőjogi felelősség körülírásával, más jogágbeli jogsértésre utalással teszi lehetővé a megváltozott körülményekre történő alkalmazást.
2001. március 14-én alakuló ülést tartott a hatályos kódex felülvizsgálatával és az új kódex előkészítésével foglalkozó bizottság. Eddig az időpontig a hatályos kódexet a törvényhozás 47 esetben módosította, alkotmánybírósági határozat pedig 9 esetben érintette. Ezek a változtatások 117 rendelkezést helyeztek hatályon kívül, 473 rendelkezést módosítottak és 188 új rendelkezést iktattak a törvénybe.[31] A büntetőjogi irodalomban már korábban is elhangzottak de lege ferenda javaslatok. Egy kismonográfia[32] összefoglalta a jogi karok büntetőjoggal foglalkozó oktatóinak tanácskozásán elhangzott javaslatokat.
- 27/28 -
A Bizottság megalakulásával egy időben új folyóirat indult Büntetőjogi Kodifikáció címmel. Beköszöntőjében a Bizottság elnöke, Györgyi Kálmán többek között a következőket írta: "A tapasztalat azt mutatja, hogy új büntető kódex előkészítése idején megélénkül a büntetőjog tudományos művelése, hiszen a kodifikátornak minden kérdésben állást kell foglalnia, akár megtartja azt, ami a hatályos jogban erre érdemes, akár új megoldásokat keres és a büntetőjog-tudománynak mindig fontos célkitűzése volt, hogy formáló, alakító hatással legyen a jogalkotásra."
A kodifikáció alapvető kérdése, hogy valamennyi bűncselekmény leírása egyetlen kódexben történik-e, vagy a Btk. mellett ún. melléktörvények is tartalmaznak bűntető tényállásokat. A kérdés indoka, hogy a szakmai bűncselekmények törvényi körülírásában nagy szerepet játszanak a más jogszabályokban vagy szakmai szabályokban tételezett normák. Ha a szakmai bűncselekményeket a Btk. maga tartalmazza, ezek szabályozására a kerettényállás kodifikációs technikáját alkalmazza. Ezzel a kodifikációs technikával kell megoldani számos speciális problémát, ami a szakmai bűncselekményekkel kapcsolatban felmerül.
A keretdiszpozíciót, mint sajátos kodifikációs technikát mindazokon a területeken megtaláljuk, ahol a büntetőjogi felelősség pozitív vagy negatív feltételeinek körülírásában a büntetőjogon kívüli normák is részt vesznek. Emiatt merül fel problémaként az, hogy hogyan érvényesül a nullum crimen sine lege elve a kerettényállások esetén, hiszen a büntetőjogi kereteket más szabályok töltik meg.
A büntetőjogban két olyan bűncselekmény-kategória különböztethető meg, amelynek kodifikálása során keretdiszpozíciót szoktak alkalmazni. Ezek között aszerint is kell különböztetni, hogy a külön jogszabályok felelősséget konstituálnak-e vagy csak a gondossági kötelességet részletezik. Ha a szakmai bűncselekmények olyan eredményt tartalmaznak, amelyek egyébként is büntetőjogi szankciót indikálnak (pl. testi sértés - KRESZ), akkor az elhelyezésük maradhatna a Btk-n belül. Az orvosi büntetőjog területén nagymértékben keveredik az orvosigazgatási szabályok keretet kitöltő jellege a szakmai szabályok keretet kitöltő funkciójával. A felelősségre vonás szempontjából a lege artis megsértéséhez a büntetőjogban egyébként értékelhető eredmény is kapcsolódik.
A külön normával szabályozott veszélyes cselekmények elkövetése során előidézett sérelemokozást hosszú ideig az általános eredmény-bűncselekmény, vagyis a gondatlan emberölés és testi sértés tényállásainak alkalmazásával bírálták el. Elsőként az a megoldás alakult ki, amely szerint a külön norma meg-
- 28/29 -
szegése a gondatlanságot súlyosbítja az általános eredmény-bűncselekményben. Ha az eredmény csak a tevékenységtől való tartózkodással lenne elkerülhető, akkor az egyéb társadalmi hasznai miatt az állam az ilyen tevékenységet eltűri.[33] A foglalkozási veszélyeztetési tényállás azzal nyitott új fejezetet, hogy a törvényhozó a felelősség alapjának meghatározásánál az eredménnyel szemben, a magatartásnak tulajdonít túlnyomó jelentőséget - írta Bittó Márta.[34]
Számos gazdasági bűncselekménynél viszont a büntetőjogi felelősség közvetlenül a keretet kitöltő szabálytól függ, és ezek a tényállások egyébként a Btk.-ban máshol is értékelt büntetőjogi eredményt nem tartalmaznak. Ha a büntető törvénykönyv a büntetőjogi felelősségre vonás lényeges feltételeinek, a bűncselekmény elemeinek csak egy részét határozza meg, és más elemek meghatározását az igazgatási normára bízza, a büntetőjog garanciális elvei megkövetelik, hogy az igazgatási jogszabályt is a büntető jogszabály alkotásánál szokásos garanciák figyelembe vételével fogalmazzák meg. Ha az igazgatási jogszabály alkotójától a jogalkotót döntés kifejezésre juttatását nem követeljük meg, eljuthatunk arra az eredményre is, hogy a büntetőjog alkalmazója az igazgatási norma alkotójának akaratával szemben nyilvánít valamilyen kötelességszegést büntetőjogilag releváns elkövetési magatartásnak.[35]
A Nemzetközi Büntetőjogi Társaság XIII. Kongresszusának határozata is foglalkozott a gazdasági bűncselekmények kodifikációs technikájával. Megállapította, hogy a keretdiszpozíciók alkalmazása azzal a veszéllyel jár, hogy túl sok jogalkotó hatalmat ruháznak a közigazgatásra. Emiatt a tiltott cselekményt vagy a következményét amennyire lehetséges, a büntetőjognak kell meghatározni.[36] Az "amennyire lehetséges" kifejezés használata mutatja, hogy a kerettényállás kodifikációs technika a világon elfogadott ugyan, annak ellenére, hogy a bűncselekmény nem minden elemét a büntetőjog határozza meg.
Az előbbinél valamivel magasabbra emeli a mércét R. Lahti a kodifikációval szemben. Megállapítása szerint a bűncselekmény lényeges elemeit a büntetőjognak kell megfelelő módon meghatározni a kerettényállás utaló technikája nélkül. A bűncselekmény meghatározásának a nullum crimen sine lege elvével harmonizálva annyira világosnak és félreérthetetlennek kell lennie, amennyire lehetséges.[37] Itt is szerepel tehát az "amennyire lehetséges" kitétel.
- 29/30 -
P. O. Träskman nemzeti referátuma a tényleges finn helyzetet mutatja be, amikor azt írja, hogy a kerettényállás kodifikációs technikájában a kereteket a jogszabályok mellett hatóságot határozatok is kitölthetik. Emiatt az esetek egy részében a hierarchiában egészen alacsonyan álló hatóságok határozatai is keretet kitöltőek lehetnek.[38]
A japán nemzeti referátum megállapítja, hogy a gazdasági büntetőjogban a kerettényállás technikáját használják és követelményként fogalmazza meg, hogy a büntetőjogi kereteket kitöltő adminisztratív előírásoknak a körét magának a törvénynek kell meghatároznia.[39]
A melléktörvény kodifikációs technikát lehetne használni a jogi személlyel szemben alkalmazható szankciók szabályozására is. A probléma megoldása összefügghet az adminisztratív büntetőjog fogalmával. Az Európai Unióhoz történő csatlakozás során szembe kell nézni azzal a ténnyel, hogy a hagyományos fogalmak mellett új fogalmak jelennek meg, vagy a régiek új tartalmat nyernek. Az EU-ban alkalmazott szankciók kategorizálása során a büntetőjogi helyett a büntető szankció fogalma kerül előtérbe. A büntető szankció alatt pedig az adminisztratív büntető szankciót is érteni kell, természetesen a büntetőjogi szankció mellett. Továbbá az elmúlt évtizedekben egyre inkább terjed az adminisztratív büntetőjog elnevezés annak érdekében, hogy a hagyományos büntetőjog elvei ne szenvedjenek csorbát. Ezt a technikát látja elfogadhatónak Erdei Árpád a jogi személlyel szemben alkalmazható szankcióval kapcsolatban. "Az ésszerűen megvalósítható eljárási megoldás az lehet, hogy az anyagi jog eláll a jogi személy büntetőjogi felelősségének elismerésétől. Ha ugyanis a jogi személynek nem a büntetőjogi felelősségéről van szó, hanem a büntető törvénykönyvben ütköző magatartás esetén a természetes személy büntető felelősségre vonására, míg a jogi személynek valamely más jogág szerinti felelősségre vonására kerül sor, akkor a büntető eljárásnak különösebben nem kell átalakulnia. Ettől még a büntető eljárás keretében a jogi személyre szabott szankció alkalmazására sor kerülhet."
A megoldás e problémák egy részére abban az egyszerű előírásban lehetne megtalálható, amely kimondaná, hogy amennyiben a természetes személy büntető felelősségre vonására sor kerül és megállapítható a természetes személyt foglalkoztató jogi személy szankcionálást érdemlő "magatartása", akkor a szankciót a büntető bíróság is alkalmazhatja. Az, hogy a jogi személy ilyenkor nem lenne "terhelt", nem jelenthet leküzdhetetlen akadályt. Ha a természetes személy a jogi személynél betöltött tisztében eljárva követ el bűncselekményt, a jogi személy "mögöttes" felelőssége nem elképzelhetetlen.[40]
- 30/31 -
Sieber szerint[41] a XX. század végén az európai büntetőpolitikának három alapvető kihívással kell szembenézni:
a) a fejlett iparral rendelkező információs társadalom fejlődése megnöveli az információk és az információ közvetítésére szóló technológiák fontosságát;
b) a kockázati társadalom fejlődése az élet minden területén olyan hatalmas veszélyforrásokat teremt, mint a nukleáris erőmüvek, vagy a kémiai ipar balesetei;
c) a globális társadalom fejlődése az emberek, a tőkék és az információ mozgásához vezet, amelyek megszüntetik a nemzeti határok jelentőségét általában és különösen az Európai Unión belül.
Ezek az új kihívások olyan technikai-szakmai jellegűek, amelyek nehezen lennének a hagyományos köztörvényi bűncselekmények közé illeszthetők. Az új kihívások alapvetően olyan előírások megszegéséhez követelnek büntetőjogi szankciót, amelyek részleteit külön törvények szabályozzák. Ezeket a büntető tényállásokat helyesebb lenne a szakmai szabályok részleteit tartalmazó törvényekhez kapcsolni, mint ez történt 1961 előtt a magyar kodifikációban.
A Csemegi-kódex formális bűncselekmény-fogalma mellett a magyar jogirodalomban 1950-ig uralkodó nézet szerint a bűncselekmény tényállásszerű, jogellenes és bűnös cselekmény. Ez a meghatározás megfelelt a klasszikus büntetőjogi iskola definíciójának. 1950-ben a Btá. (II. tv.) a büntetőjog osztálytartalmára utalva, a preambulumban kifejezésre juttatta, hogy a törvényben írt alapelvek a szocializmus érdekeinek, a társadalmi tulajdonnak a védelmét szolgálják. A Btá. új fogalmat is hozott a büntetőjogba, nevezetesen a cselekmény és az elkövető társadalomra veszélyességének fogalmát.[42]
A magyar szerzők megkísérelték a bűncselekmény klasszikus fogalmát a szovjet hatás új elemeivel egyeztetni. A két fogalomrendszer egyeztetéséből fogalmi zsúfoltság keletkezett, a különböző kifejezések azonos tartalmakat hordoztak. Ebben a fogalmi zsúfoltságban kibővült a tényállásszerűség jelentése is. A tényállásszerűség nem egyszerűen a Különös Rész tényállási elemeit jelentette, hanem kibővítették más ismérvekkel is. Az így felfogott tényállásszerűség magába foglalta a büntetőjogi felelősségre vonás minden pozitív és negatív feltételét.
- 31/32 -
Az 1950. évi II. tv. a büntető törvénykönyv általános részéről (Btá.) három funkcióban szerepeltette a társadalomra veszélyességet. Először a bűntett fogalmának meghatározásában, másodszor a büntethetőséget kizáró tévedésben, harmadszor a büntetőjogi szankció alkalmazásában. Az 1961. évi V. tv. is hasonló szerepet szánt a társadalomra veszélyességnek. E törvény miniszteri indokolása a jogalkalmazás számára részletezte a társadalomra veszélyesség szerepét.
A büntetőjogi felelősséget kizáró tévedéssel kapcsolatban a miniszteri indokolás a jogtudományban uralkodó felfogásra hivatkozva megkülönböztette a ténybeli és a jogi tévedést. A ténybeli tévedés megfelel a Tatbestandsirrtum fogalma alá vonható leíró és normatív tényállási elemek ténybeli alapjában való tévedésnek. A társadalomra veszélyességben való tévedés keretében lehet elbírálni a tilalombeli tévedést (Verbotsirrtum) és a jogellenességet kizáró okokban való tévedést (Sachverhaltsirrtum). E magyarázattal a tévedésre vonatkozó rendelkezés kielégítette a határozott törvény alkotásának jogállami követelményét.
A büntetés kiszabására vonatkozó rendelkezés indokolása utalt a társadalomra veszélyesség mértékére, és az intézkedéseket is csak a társadalomra veszélyes cselekményeket elkövető személyekkel szemben látta alkalmazhatónak. A szankció (büntetés vagy intézkedés) alkalmazására - és ezen belül a társadalomra veszélyesség mértékének figyelembe vételére - csak akkor kerülhetett sor, ha a bűncselekményért az elkövető felelősségre vonható.
A bűncselekmény általános fogalmában szereplő társadalomra veszélyesség - az 1961. évi V. tv. miniszteri indokolása szerint - a cselekmény objektív sajátossága, kifejezi, hogy a magatartás sérti vagy veszélyezteti a védett jogtárgyat. A miniszteri indokolás azt is látja, hogy a bűntett megvalósulása szempontjából a törvényi tényállás elemei nem rangsorolhatók. Bűntettről csak akkor beszélhetünk, ha a cselekmény a törvényben írt valamennyi - objektív és szubjektív - tényállási elemet kimerítette. A vizsgálódás sorrendje szempontjából azonban különböztetni kell a tényállási elemek között. Helyes módszernek írja az objektív felől a szubjektív felé haladást, s ennek megfelelően először a társadalomra veszélyességet meghatározó objektív mozzanatok alapján kell eldönteni, hogy a magatartás veszélyes volt-e a társadalomra. Csak ezután kerülhet sor a felróhatóság vizsgálatára. Máshol azt írja a miniszteri indokolás, hogy "a társadalomra veszélyesség fogalma összefoglalása mindazoknak a jogi tárgyaknak, melyeket a törvényhozó egyáltalán büntetőjogi védelemben kíván részesíteni".[43] A korabeli elmélet szerint, "amíg valamely cselekménytípust a törvény kriminális büntetést érdemlőség határát meghaladónak tartja, a bíróságoknak az az alá vonható cselekményt társadalomra veszélyesnek kell tekinteniük". A bíróság a büntetés alkalmazását mellőzheti, de a büntetőjogi szank-
- 32/33 -
ciót, a figyelmeztetést alkalmaznia kell.[44] Az 1961. évi V. tv. joglogikailag következetes volt, mert a társadalomra veszélyességet nem tekintette önálló bűncselekmény-fogalmi elemnek, amelynek hiányát a bíróság megállapíthatta volna, és erre a hiányra tényállásszerű cselekmény esetén felmentést alapozhatott volna.
A hatályos kódex dogmatikai rendszerében a társadalomra veszélyesség fogalmának hibás felhasználását figyelhetjük meg. A társadalomra veszélyesség filozófiai fogalmának törvényi megfogalmazása a szocialista büntetőjog ideológiai felsőbbrendűségét volt hivatva bizonyítani. Azt nehezen lehetett volna tagadni, hogy a bűncselekmények antiszociális jellegét már a szocialista hatalom előtt mások is felismerték, de - a korabeli szerzők szerint - a bűncselekmény-fogalom elemévé olyan társadalmi rendszerben nem válhatott, amelyben az uralkodó osztály érdeke szemben állt az össztársadalmi érdekkel.[45]
Az 1978. évi IV. tv. a bűncselekmény általános fogalmában ugyanazokat az elemeket írta le, mint az 1961. V. tv., csak rosszabb felépítésben. A hatályos törvény ugyanis a bűncselekmény általános fogalmát a szubjektív elemmel kezdi, ami ellentétes a felelősségtan részleteinek kidolgozásakor általában alkalmazott objektív elmélettel. Az általános bűncselekmény-fogalomban szereplő társadalomra veszélyesség a jogalkotó számára a bűncselekménnyé nyilvánítás indokát jelenti, és - ha nem tulajdonítunk a jelzők sorrendjének fontosságot - jogpolitikai deklaráció. A felelősségre vonás szempontjából viszont bizonytalanságot teremtett az 1978. évi IV. törvényhez fűzött miniszteri indokolás következő megállapítása: "A bűncselekmény fogalmának az (1) bekezdésben adott meghatározásából közvetlenül levezethető, hogy nincs bűncselekmény, ha egy magatartás formálisan megvalósítja ugyan a törvény Különös Részének valamelyik tényállását, de az elkövetés konkrét körülményei miatt nem veszélyes a társadalomra. Ilyen esetben ugyanis hiányzik a bűncselekmény egyik fogalmi eleme, a társadalomra veszélyesség."
A Btk. Magyarázatában Békés a társadalomra veszélyesség hiányát csak olyan kivételekre szorította, amelyeket materiális jogellenességet kizáró körülményként szoktak tárgyalni: az ökölvívó mérkőzést és a gazdálkodás körében megengedett rizikót említve példaként.[46] A társadalomra veszélyesség fokát a 28. és 36. § keretei között vizsgálhatja a jogalkalmazó, s ezekhez a szakaszokhoz a 71. § szerint megrovás kapcsolódik. Ezt a magyarázatot a jogalkalmazás - sajnos - nem követte.[47] Kodifikált materiális jogellenességnek tekinti a
- 33/34 -
bűncselekmény általános fogalmában írt társadalomra veszélyességet a szegedi tankönyv. A materiális jogellenesség hiánya nem törvény feletti jogellenességet kizáró ok, "hanem a büntetlenség kifejezetten a Btk. rendelkezésén alapul".[48]
Ha a társadalomra veszélyességet - feltéve, de meg nem engedve[49] - azonosítjuk a materiális jogellenességgel, akkor megszűnhet a materiális jogellenesség törvényfeletti jellege, de nem változhat a materiális jogellenesség értékelési módja a jogalkalmazásban. A jogalkalmazás a materiális jogellenesség típusait a bírói gyakorlat által alakított szabályok (bírói jog) szerint értékelheti és nem a konkrét cselekményt vetheti össze a bűncselekmény általános fogalmával. A materiális jogellenesség vizsgálatára csak a tényállás-szerűség megállapítása után, a bírói gyakorlat által megállapított kizáró okok (sértett beleegyezése, szülői felügyelet gyakorlása, kockázat stb.) keretei között kerülhet sor. A hatályos törvénynek éppen a jogbiztonságot sértő hibája, hogy elindíthatja az a gondolati folyamatot, amely a konkrét cselekményt közvetlenül kapcsolhatja a bűncselekmény általános fogalmához.
Dogmatikai (joglogikai) hiba, hogy a törvény a társadalomra veszélyesség csekély fokát a büntethetőséget kizáró körülmények között szabályozza. Földvári helyesen írja, hogy a társadalomra veszélyesség csekély foka nem nélkülözi a társadalomra veszélyes jelleget, csupán kriminálpolitikai szempontból szükségtelen a büntetés alkalmazása, de intézkedés alkalmazására sor kerül.[50] A büntethetőséget kizáró okok fennforgása esetén nem valósul meg bűncselekmény, mert a büntethetőség, mint büntetőjogi szakkifejezés a bűncselekmény elkövetése miatti büntetőjogi felelősségre vonás lehetőségét jelenti.[51]
A szankcióról szóló törvényi rendelkezés az 1961. évi V. törvényben még következetes volt, mert a 60. § - azaz figyelmeztetés - alkalmazására adott lehetőséget akkor, ha a cselekmény és/vagy a személy társadalomra veszélyessége az elkövetéskor vagy az elbíráláskor olyan csekély volt, hogy a büntetés kiszabását a bíróság nem látta szükségesnek. Ezt a rendelkezést azonban nem a büntethetőséget kizáró körülmények közé sorolta.
A hatályos törvény a társadalomra veszélyesség csekély fokát a büntethetőséget kizáró okok, a megszűnését vagy csekéllyé válását a büntethetőséget megszüntető okok között helyezi el. A kizáró okok közötti elhelyezés azt a látszatot kelti, mintha ez a körülmény érintené a büntetőjogi felelősségre vonást.
- 34/35 -
Ennek ellentmond azonban a 71. §, amelyik az említett két §-ban írt esetre a megrovást kötelezően előírja. Erről pedig a kommentár - helyesen - a következőket mondja: "A megrovás büntetőjogi intézkedés, így alapja és előfeltétele minden esetben bűncselekmény elkövetése, az elkövető büntetőjogi felelősségének megállapíthatósága."[52]
A hatályos törvénybe beépített ellentmondás kifejezetten szemben áll a jogbiztonság joglogikai követelményével, mert a törvény rendelkezései egymásnak ellentmondanak a tekintetben, hogy a társadalomra veszélyesség mértéke csak büntetéskiszabási tényezőként szerepel-e a törvényben, vagy a társadalomra veszélyesség olyan önálló bűncselekmény-fogalmi elem, amelynek hiánya érinti a büntetőjogi felelősséget is. Ez az ellentmondás a jogbiztonság lényegére vonatkozik. A büntetőjogi felelősségre vonás kérdésében - a felmentésben vagy az elítélésben - a döntés csak igen-nem lehet, értve ez alatt a materiális jogellenességet kizáró okokban való döntést is.
A materiális jogellenességet kizáró okokat ugyan a törvény nem határozza meg, de a bírói gyakorlat bizonyos tipikus életbeli szituációkra pontos szabályokat részletez, amelyeket a tankönyvekben a törvényben nem szabályozott kizáró okok címén szoktak feldolgozni.
Amikor a bíróság a materiális jogellenesség hiánya alapján a törvényben szabályozott kizáró körülmények mellett újabbakat alkalmaz, akkor ezekről először normát (szabályt) alkot, majd ezt a normát, mint absztrakciót veti össze a konkrét tényállással. A szabályalkotás a bírói jog része, az összevetés pedig a jogalkalmazás. A jogbiztonságot nem sérti, ha a kizáró körülményekre a materiális jogellenesség hiánya alapján a bíróság szabályt alkot. Viszont, ha az összes pozitív és negatív feltétel értékelése után részletszabály létezése nélkül, közvetlenül az absztrakt bűncselekmény-fogalomhoz visszatérve állapítják meg a büntetőjogi felelősség hiányát, akkor ez nem jogalkalmazás, hanem kegyelmi rendelkezés.
A hatályos törvény értelmezéséről szóló azok az elméleti álláspontok, amelyek a Btk. 10. §-ában írt társadalomra veszélyességet csupán arra használták, hogy a bíróság által szabályozott kizáró körülményeket erre vezessék vissza (Békés), vagy ezeket a törvényre alapítva formális jogellenességet kizáró okokká tegyék (szegedi tankönyv) a tudományos értelmezésen túl hatást nem gyakoroltak. A bírói gyakorlat a bűncselekmény absztrakt fogalmát - konkrét szabályok nélkül - az egyedi esettel összevetve alkalmazza. Ekkor éppen a norma hiánya teremti meg a jogbizonytalanságot. Ha a bírói gyakorlat követte volna a Békés által ajánlott jogértelmezést, a bűncselekmény általános fogalmában írt társadalomra veszélyesség csupán a materiális jogellenességet kizáró körülmények törvényi alapjaként szolgálna.
- 35/36 -
Az új kodifikáció első, tudományos megvitatást is igénylő problémája volt a törvényi bűncselekmény-fogalom meghatározása. A szocializmusban alkotott törvényi fogalom megszabta a tudományos gondolkodást is, mert a büntetőjogi elmélet alapvetően erre épült. Ennek az alapján osztották fel a büntetőjog tudományát bűncselekmény- és büntetéstanra. Véleményem szerint a bűncselekménytan helyett inkább felelősségtanról kell beszélni. Ennek csak egyik eleme lesz a törvényi bűncselekmény-fogalom, amely alapvetően a nullum crimen sine lege elvét fejezi ki, s ehhez kell a szubjektív felróhatósági elemeket hozzáépíteni.
A XIX. századtól az európai jogfilozófiát a természetjoggal szemben a pozitív jog uralta. Ezt az uralmat a német jogi gondolkodásban a nemzeti szocializmust elítélő büntetőjogi gyakorlat ideológiai magyarázata törte meg, legalábbis ideiglenesen - írta Welzel az 1970-es évek elején.[53] Két évtized elteltével, az 1990-es években mind a német, mind a magyar büntetőjog hasonló kérdésekkel került szembe. Ezeket a kérdéseket azonban alapvetően eltérő módon dolgozták fel annak ellenére, hogy - Békés Imre szerint[54] - az 1960-as évektől kezdve a német jogtudomány megint jelentős hatást gyakorolt gondolkodásunkra. Az 1960-as éveknek Horváth Tibor is jelentőséget tulajdonított, mert szerinte az ekkor lezajlott elméleti viták és szemléleti változások eredményeként megváltozott a büntetőjog-tudomány kutatási tematikája és módszere. Ennek az évtizednek az irodalmában egyre nagyobb hangsúlyt kaptak az elméleti kérdések, a kriminológiai szemlélet, a jogösszehasonlító módszer és az elméleti alapok tisztázása után a büntetőpolitikai javaslatok megfogalmazása.[55]
Ebben az évtizedben jelent meg Kádár Miklós és Kálmán György monográfiája a büntetőjog általános tanairól, amelyben még olvasható a bindingi normaelmélet, amely a büntetőjogszabályból csak következtet a mögötte lévő normákra, de a normák forrását a más jogágak vagy a szokásjog szabályaiban keresi. A bindingi normaelméletben tehát a büntetőjogszabály és a büntetőjogi norma fogalma biztosan nem azonos. Azt a szocialista monográfia szerzői is megállapítják, hogy a bindingi normaelmélet "közvetve a szokás büntetőjogi
- 36/37 -
kútfő jellegének elismerését" jelenti. Ezt kritizálva adják a büntetőnorma új fogalmát, amely a "meghatározott formában közölt jogszabályoknak az összessége [...]" lett.[56] Ha pedig a büntetőjog fogalmilag azonos a büntetőjogszabályok összességével, akkor már csak a jogszabályok jogforrási jellegével kell foglalkozni. Hasonló volt Horváth Tibor definíciója is, amely szerint a büntetőjog a "[...] kibocsátott jogszabályok összessége [...]" és a jogforrásokról egyáltalán nem szólt.[57]
Lehet, hogy a német jogtudomány a részletkérdésekben jelentős hatást gyakorolt a magyar büntetőjog-tudományra, de az a szemlélet, amely a büntetőjogot a jogszabályok összességével azonosította, olyan jogi pozitivizmus, amelyet Horváth Tibor "szocialista jogi pozitivizmus"-nak nevezett és az '50-es évek irodalmára tartott jellemzőnek.[58] Ebben az összefüggésben a szocialista jelző egyértelműen fosztóképző, mert a jogi pozitivizmus hagyományos felfogásával szemben - amely a pozitív jog alatt a törvényt és a szokásjogot egyaránt érti[59] - a pozitív jog a jogszabályok összességével lett azonos. Továbbá azt is jelentette, hogy a jogszabály (a törvény) és a jog fogalma közötti különbség eltűnt.
Márpedig az a korabeli német büntetőjogi irodalom, amely állítólag nagy hatást gyakorolt a magyar büntetőjogra, a büntetőjogi normákat nem azonosította a büntető törvénnyel. Igazolásul: Maurach a büntetőjog (Strafrecht) forrásainak azokat a jogi normákat nevezi, amelyek az államnak a büntetéshez való jogát szabályozzák. Ezek között foglalkozik a szokásjoggal a büntetőjogban. A szokásjog magába foglalja a jogalkalmazást, különösen a magasabb szintű bírósági gyakorlatot. A szokásjognak büntetést kizáró és csökkentő, valamint a tényállást szűkítő hatást tulajdonít. A jogforrások között említi a büntető jogirodalmat, elsősorban a kommentárokat. Külön részt szentel a jogállami elvnek, mint a büntetés és a büntető törvény (Strafgesetz) alkotmányos alapjának.[60] A büntetőjog tehát nem a büntetőjogszabályok összessége.
A törvény és a jog kapcsolatát az erkölcs oldaláról is megközelítették. A büntetőjogi és az erkölcsi normák ugyan nem azonosak, de a büntetőjogi normák nem állhatnak szemben az erkölcsi normákkal. A jog ugyan sérthetetlen kötőerővel rendelkező akarat, de nemcsak akarat. Az akaratnak a társadalmi együttélés erkölcsi értékeinek meg kell felelnie, amelyben a legmagasabb érték az ember.[61]
- 37/38 -
Welzel már az adott rész címében megkülönbözteti a büntetőjogot és a büntető törvényt. Azt írja, hogy nem a természetjogi törvény, hanem csak a pozitív jogi törvény határozhatja meg a büntetendő cselekményt (nullum crimen sine lege). A büntetőjog forrása pedig a jogalkalmazás is, utalva a bírósági döntések hivatalos gyűjteményeire.[62]
Az említett német jogirodalmi nézetekkel szemben - amelyek már a 60-as években is ismertek voltak - a magyar büntetőjogi tankönyvekben még a jogállam első évtizedének a végén is azt olvashatjuk, hogy a "[...] büntetőjog azoknak a jogszabályoknak az összessége [...]",[63] "[...] a büntetőjog azon jogszabályoknak az összessége [...]."[64]
A fenti definíciók a jogi pozitivizmusnak túlhajtott változatai, pedig a büntetőjogban a jogi pozitivizmus filozófiájának uralmát a radbruchi formula megtörte. Radbruch a jogállami elv két alkotóeleme - nevezetesen - a jogbiztonság és az igazságosság közötti konfliktust elemezve a következő mondja: az igazságosság és a jogbiztonság közötti konfliktust úgy lehet kiküszöbölni, hogy a pozitív, írott szabályban rögzített és a hatalom által gyakorolt jog akkor is elsőbbséget élvezhet, ha tartalmilag igazságtalan és célszerűtlen, kivéve, ha a tételes törvénynek az igazságossággal való ellentéte elviselhetetlen mértékűvé válik.[65] Ennek a negatív természetjogi formulának nem csak történelmi jelentősége van, mert az NDK-ban elkövetett jogtalan cselekmények elbírálásával kapcsolatos ítélkezési gyakorlat is használja.[66]
A magyar Alkotmánybíróság elismerte, hogy a "jogállami követelményeknek megfelelő büntetőjogi értékelés" szembe kerülhet a jogbiztonsággal. A konfliktust úgy oldotta fel, hogy a büntető ítéletek megsemmisítéséhez a nemzetközi jogot vette kiindulási alapul. Tehát sem a jogbiztonságot, sem a belső büntetőjogot nem tekinti abszolút értékmérőnek, mint a következő indokolásból kiderül:
Az Alkotmányból nem következik annak alkotmányos tilalma, hogy a törvényhozó elrendelje a jogerősen lezárt büntető ügyek felülvizsgálatát az elítéltek javára. Ennek a jogbiztonsággal és a jogerő tiszteletével konkuráló alkotmányos indoka lehet a jogállami követelményeknek megfelelő büntetőjogi értékelés érvényre juttatása a már lezárt jogviszonyok tekintetében is. Továbbá al-
- 38/39 -
kotmányossági szempontból nem kifogásolható, hogy a pozitív jognak megfelelően született büntető ítéletek megsemmisítéséhez nem a belső alkotmányos értékrendet, hanem a nemzetközi jogot határozták meg kiindulópontként, és a bűncselekmények kiválasztásához etalonként nem az Alkotmányt, hanem nemzetközi egyezményt, a Politikai Egyezségokmányt választották.[67]
A radbruchi formulát napjainkban azok a nemzetközi jogban elfogadott normák tételezik, amelyek lehetővé teszik az objektív igazságosság eszméjének érvényesítését, s ezzel a belső jog mellett a nemzetközi jogot is a büntetőjog forrásaként ismerjük el. A jogállamban a büntetőjog nem a jogszabályok, hanem a jogi normák összessége.[68] A jogi normák forrása a törvény mellett a szokásjog (a bírói jog) is. Az újabb nézet a minden jogrend alapját képező eszméket szintén a normák forrásának tekinti.[69]
A jogállamok egy részében az angolszász jogalkalmazási modell érvényes, amely a bíró alkotta esetjogra épül. A bírói döntés jogelvet tartalmazó indokolási része (ratio decidendi) a precedens szabály szerint az adott eseten túlmenően az azonos, vagy alsóbb fokú bíróságok számára általánosan érvényes. Az esetjog gyakorlata az induktivitásra épül. Eszerint a bíró összegyűjti és tanulmányozza a hasonló eseteket és ezek alapján dolgozza ki a saját esetének megoldására követendő mintát. Ezzel a jogalkalmazó aktusa a másokat is kötelező precedenssé lesz, amelynek hatálytalanítása, kötelező erejétől megfosztása (overruling) csak a felsőbb bíróságok által történhet meg.
Az európai kontinensen kialakult felfogás ezzel szemben a norma általánosságából indul ki és ezeket vonatkoztatja az egyes esetekre. Ez a deduktív módszer. A jelenlegi fejlődésben a két jogrendszer normaalkalmazása közötti ellentét már nem kifejezetten éles, mert az angolszász jogban egyre inkább elterjed a törvényalkotás, sőt a kodifikáció. A kontinentális jogban pedig a joggyakorlat jogképző jelentősége megnőtt.
Sólyom mutatott rá arra, hogy az alkotmányértelmezés során az Alkotmánybíróság normákat alkot és ezek jellemzően eltérnek az esetjogi jogfejlesztés hagyományától. Ez a pozitív normaalkotási trend nem szemlélhető önmagában, kölcsönös összefüggésben áll az alkotmánybíróságok működésének többi körülményével.[70] Majd később: az új alkotmánybíróságok pozitív normaalkotása intenzitásában és mennyiségében meghaladja az egyébként szükséges és termé-
- 39/40 -
szetes alkotmánybírósági jogfejlesztést. A pozitív normaalkotás természetes területe és valószínűleg ösztönzője az absztrakt normakontroll.[71] Sólyom szerint is a normák megalkotása során bírói jogalkotásról van szó.[72]
A nullum crimen sine lege elvéből csak a felelősséget előíró vagy súlyosító bírói jog tilalma következik, a felelősséget kizáróé viszont nem. A büntető törvénykönyvben kodifikált felelősséget kizáró okok mellett a bíróság gyakorlata számos olyan normát alakított ki, amelyek szintén kizárják a büntetőjogi felelősséget. Ezeket a normákat (pl. a sértett beleegyezését) a tankönyvek a törvényben nem szabályozott kizáró körülmények címszó alatt szokták tárgyalni. Forrásuk a materiális jogellenesség hiánya, és rendszerint nem vezethetők vissza a büntető jogszabályokra, s ezért a jogértelmezéssel nem magyarázhatók. Ezeket a normákat a jogalkalmazás során ugyanúgy kell a konkrét esetre adaptálni, mint a jogszabályokat.
Szabó András szerint az "alkotmányos büntetőjog fogalmának (rendszerének) megjelenésével a hagyományos büntetőjogi dogmatika számos bevett tétele egészült ki, ill. nyert új értelmet. Jelentőségénél fogva itt most csak a nullum crimen sine lege, nulla poena sine lege elvének módosulására utalnék. Ez az elv a modern büntetőjog történetében vezető szerepet játszott. Az elv büntetőjogi dogmatikai jelentősége kézenfekvő ugyan, de a dogmatikai értelmezés során éppen az elv közjogi-alkotmányos értelme, kriminálpolitikai (büntetőjogon kívüli) tartalma merült feledésbe."
"Egy alkotmányos jogállamban az alkotmány alaptörvénynek számít. A büntető törvény tehát csak akkor tekinthető az általános társadalmi akarat kifejeződésének, ha a törvényhozás szuverén akarata megfelel az alaptörvénynek. Ehhez képest a nullum crimen et nulla poena sine lege elve szükségképpen úgy módosul, hogy "sine lege constitutionali", vagyis alkotmányos büntető törvénynek kell a bűncselekményt és a büntetést meghatároznia".[73]
Ezekhez az idézethez két megjegyzést fűzök. Az egyik, hogy a hivatkozott elv a "constitutionalis" kiegészítő jelző nélkül is magába foglalja
- a súlyosabb büntető törvény visszaható hatályának,
- a határozatlan büntető törvény és jogkövetkezmény,
- a büntethetőséget alapító és a büntetőjogi szankciót szigorító szokásjog, ill. bírói jog, valamint
- a büntethetőséget megalapozó, vagy szigorító analógia tilalmát.[74]
- 40/41 -
A másik megjegyzésem, hogy az alkotmányos büntetőjog fogalmában az alkotmányos jelzőt legfeljebb a szocialista jelző hangsúlyozott ellentéteként fogom fel. Mind az alkotmányos, mind a szocialista jelző a büntetőjog filozófiai tartalmára vonatkozhat. Ha az átmenet idején nem elég a szocialista jelző félre tételével kifejezésre juttatni a szemben állást a szocialista jogfilozófiai felfogással, akkor mutatis mutandis érvényes az alkotmányos jelzőre, hogy az Alkotmánybíróság döntése tudatosan szubjektív és történelmileg kötött: még abban az esetben is, ha az Alkotmánybíróság abszolút értékeket deklarál, ezek saját korának szóló értelmét fedi fel.[75]
Azzal egyetértek, hogy az alkotmányos büntető törvénynek kell a bűncselekményt és a büntetést meghatároznia. Az alkotmányos törvény ellentéte az alkotmányellenes törvény, amely azonos a Radbruch által jogtalan törvénynek nevezett fogalommal. A jogtalan jog viszont fogalmi képtelenség, tehát az alkotmányos büntetőjog csak abban a felfogásban létezhet, amely a büntetőjogot azonosította a büntető jogszabállyal és ezzel megfosztotta önálló értelmétől. Ez a szemlélet viszont a szocializmusban uralkodott.
Megfogalmazásom szerint a büntetőjog a dogmatika által rendszerbe foglalt azoknak a normáknak az összessége, amelyek a büntetőjogi szankció alkalmazásának feltételeit rögzítik.
A fenti meghatározás elemei:
a) a normák összessége,
b) dogmatikai rendszerbe foglalva,
c) a szankció alkalmazásához.
Ad a) A belső büntetőjogi normákat a büntető jogszabályok (törvények) és azok értelmezésére vonatkozó gyakorlat tartalmazza. A büntető törvény és annak értelmezése a büntetőjognak a legnagyobb hányadát alkotja. A felelősséget kizáró körülményekkel kapcsolatban a bírói gyakorlat által alkotott normák önálló jelentőséghez jutnak.
A nemzetközi jog szabályai a belső büntetőjog kereteit részben bővítik az új felelősségi formával, a nemzetközi jogon alapuló büntetőjogi felelősséggel. Részben szűkítik, mert a belső jog szabályait és azok értelmezését az emberi jogokra vonatkozó egyezményekkel, ajánlásokkal és a nemzetközi bíróságok gyakorlatával összhangba kell hozni.
A XX. század végének büntető jogtudománya a belső jogforrások mellett a nemzetközi jog idevonatkozó tételes szabályait és a nemzetközi jog általános elveit egyaránt a büntetőjog részének tekinti. Az ENSZ, az Európa Tanács és az Európai Unió határozataiban, valamint bíróságainak gyakorlatában olyan normákat fogalmaznak meg, amelyek a büntetőjog részét képezik.
- 41/42 -
Ad b) A büntetőjog fogalmának lényeges eleme, hogy a normákat a joglogika alkalmazásával intézmény- és fogalomrendszerbe foglalják. Ezzel lehet a büntetőjogot kiszámíthatóvá, ellentmondás mentessé, előreláthatóvá, azaz követhetővé tenni. Mindezek a jogbiztonság követelményét elégítik ki. Azt a garanciát jelentik, hogy az állampolgár tudja, mikor cselekszik úgy, hogy büntetőjogi szankció alkalmazható lesz vele szemben. A dogmatikai rendszer sérelme a jogbiztonság sérelmét jelenti.
Ad c) A büntetőjogi felelősség megállapítását általában követi a szankció alkalmazása és a szankció alkalmazására rendszerint csak a felelősség megállapítását követően kerülhet sor. Kivételesen felelősség megállapítása nélkül is lehet szankciót alkalmazni (pl. az elmebeteggel szemben). Büntetőjogi büntetés és számos intézkedés alkalmazására viszont csak azt követően kerülhet sor, ha a bűncselekmény elkövetése, valamint elkövetője felelősségének megállapítása megtörtént.
Napjainkig a kontinentális büntetőjog a természetes személy által elkövetett bűncselekményekkel szembeni fellépésnek volt az eszköze. Az ENSZ, de főleg az Európai Unió büntetőpolitikája egyre inkább igényli, hogy a büntetőjogi eszközöket a jogi személyekkel szemben is igénybe vegyék. Az angol büntetőjogi felfogás a jogi személyeket már korábban is a vádlottak padjára ültette. Az új francia büntetőtörvény szerint pedig a bűncselekmény elkövetője természetes és jogi személy egyaránt lehet. Azok az elméletek, amelyek ragaszkodnak a büntetőjogi felelősség természetes személyhez kötéséhez, a büntetőpolitikai követelmény teljesítésére új fogalmat törekszenek kialakítani. Ez az új fogalom az adminisztratív büntetőjog, amelynek rendelkezéseit a jogi személlyel szemben is alkalmazni lehet. Közbeeső az a megoldás, amely a jogi személlyel szembeni szankció alkalmazása előfeltételének a természetes személy büntetőjogi felelősségét tartja.[76]
A jogfilozófia azt vizsgálja, hogy a jog szükségszerű, helyes megoldásokat ad-e, amikor jogosnak vagy jogtalannak minősíti az emberi magatartásokat. A jogfilozófia a jog értékelő szemlélete, amely túlmegy mind a jog formális (jogtani, dogmatikai), mind a jog szociológiai (empirikus) módszerén alapuló következtetésein. Az értékelést két nagy jogfilozófiai irányzat tanításában ismerhetjük meg.
- 42/43 -
A természetjog az örökérvényű, helyes és igazságos jogelvek összességét tekinti értékmérőnek. Érvényessége a természet örök rendjét átható törvényszerűségekre vezethető vissza, amelyek az értelem közvetítésével az ember általános mércéjéül szolgálnak. A természetjogot mind a vallásos, mind a nem vallásos világnézet alapján értelmezik.
A jogi pozitivizmus a természetjoggal szemben a jog minőségét magában a jogban, a jog önmeghatározásában látja, s állapítja meg a jog határait. A vizsgálatának eredménye a normaközpontú szemlélet, a jogászi világnézet, mint a jog intézményrendszerében feltételezett és normative megfogalmazott eszmény. A normaközpontú szemlélet a modern formális jogi berendezkedés kifejezője, és úgy kísérli meg leírni a jog felépítését és működését, ahogyan az saját posztulátumaiból vagyis játékszabályaiból kiindulóan következik. Nemcsak értelmessé, összefüggővé, koherenssé teszi a jogon belüli mozgást, de egyben felhívja a figyelmet az esetleges következetlenségekre és ellentmondásokra is. A természetjogi eszmerendszer a XX. században újjáéledt, a totalitárius rendszerekre való visszahatásként.
A szocialista büntetőjog filozófiája azt hirdette, hogy a büntetőjog a proletáriátus hatalmát szolgálja. Ebből úgy lett a társadalom szolgálata, hogy a munkásosztály és a társadalom minden dolgozójának érdekét közösnek minősítette, tehát a proletáriátus érdekének szolgálata, egyben a társadalom érdekeinek védelmét is jelenti. Annak elismerése mellett, hogy formájában a szocialista büntetőjog számos rendelkezése hasonlít a burzsoá büntetőjogéhoz, az osztálytartalom hangsúlyozása tette a büntetőjogot szocialistává. A politikai hatalom megragadásának idején a büntetőjogot gyakrabban használták az osztályuralom szolgálatában. Később a "puha diktatúra" megszilárdulásával összhangban az osztályuralom szolgálatának hangsúlyozása tompult.
A büntetőjog tudományában a marxizmus mellett más jogfilozófiát nem hirdethettek. Kivételesen előfordult a szocializmus idején, hogy a büntetőjog-tudomány művelője képes volt a normatív büntetőjogtant az empirikus kutatással összekapcsolni, s így észrevétlenül, de hatékonyan felszabadítani a büntetőjogtudományt a kor politikai és ideológiai korlátai alól.[77] Mások a jogállami gondolatokat a dogmatika keretei között próbálták hirdetni, amivel természetesen a dogmatika eredeti értelmét alaposan megváltoztatták, mint látni fogjuk a következő pontban.
A jogállam nem dogmatikai, hanem olyan jogfilozófiai fogalom, amelynek az objektív igazságosság és a jogbiztonság egyaránt eleme.[78] A két elem a jogállamban rendszerint harmóniában van egymással, ezért a természetjog és jogi
- 43/44 -
pozitivizmus vitája általában elméleti síkon folyik. A XX. század elején még axiómaként lehetett állítani, hogy a nép által választott parlament nem tehet rosszat (can do no wrong). Később a hatalom bebizonyította, hogy a jogtalanságot joglogikailag korrekt törvényi formába lehet foglalni, ami szükségessé tette a jogbiztonság és az objektív igazságosság közötti elviselhetetlen ellentmondásnak a negatív természetjogként jellemzett filozófiai szintű feloldását.
A magyar Alkotmány az "alapvető jogok" kifejezést használja azoknak a jogoknak a gyűjtőfogalmaként, amelyeket az Európai Egyezmény emberi jogoknak és szabadságoknak nevez.[79] Ezek korlátozását illetően a tagországok bizonyos értékelési sávval (margin of appreciation) rendelkeznek. Az Emberi Jogok Európai Bírósága az úgynevezett "necessity test"-et alkalmazva ellenőrzi a korlátozás szükségességét. Ezt alkalmazza a magyar Alkotmánybíróság is, amikor megköveteli, hogy "az emberi jogokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszernek a cél eléréséhez a lehetséges legszűkebb körre kell szorítkoznia".[80]
A magyar Alkotmánybíróság a normát nem önmagában, hanem az érvényesülő, hatályosuló jogszabályt, más kifejezéssel az "élő jogot" veti össze az alkotmányos elvekkel és vizsgálja a jogszabály alkotmányosságát.[81] A jogállamiság fogalmából vezeti le az Alkotmánybíróság a jogalkalmazó kötelességét a jogszabály alkotmányos értelmezésére és alkalmazására.[82] Ha ennek a követelménynek az egységes jogalkalmazói gyakorlat mond ellent, akkor az Alkotmánybíróság a jogszabályt megsemmisíti.[83]
A szükségességi teszt alkalmazása a büntető törvényhozás jogfilozófiai kontrollja. A jogbiztonság sérelme nélkül lehet olyan törvényeket alkotni, amelyek az Alkotmánybíróság megítélése szerint szükségtelenül korlátozzák pl. a véleménynyilvánítási szabadságot. Ebben a tekintetben az Alkotmánybíróság szuverén, mert ha jogfilozófiai értékelése szembe kerül a törvényalkotó értékelésével, akkor az Alkotmánybíróság a törvényt megsemmisítheti. A tudománynak joga van ezt az értékelést kritizálni, mint ahogy tettem is, mert véleményem szerint az Alkotmánybíróság szemlélete inkább az amerikai, mint az európai értékelést követi a véleménynyilvánítás szabadságának büntetőjogi korlátozása kapcsán.[84]
- 44/45 -
Az Alkotmánybíróság a filozófiai értékelés keretében eltérhet a törvényalkotó büntetőpolitikai értékelésétől, viszont az adott jogág dogmatikai rendszerét nem alakíthatja a joglogika szabályaival ellentétesen. A hatóság megsértése bűncselekményt eltörlő határozat új szabályokat hozott arra nézve, hogyan alkalmazandók a rágalmazás és a becsületsértés általános szabályai politikusokra és közszereplőkre. Az Alkotmánybíróság által kialakított szabályokat a büntető bíróságok nem követlék.[85] Ennek magyarázata, hogy az értelmezésre adott instrukciók nem feleltek meg a büntetőjogi dogmatika rendszerének.[86]
A "jogszabály alkotmányos értelmezése" mind a jogfilozófiai (igazságossági, szükségességi), mind a dogmatikai (jogbiztonsági, joglogikai) értékelést magába foglalja. Ha a büntető törvények alkotmányos értelmezéséről beszélünk, tudni kell, hogy ez két különböző szempontú vizsgálódást jelent. Ez a két szempontú vizsgálódás felismerhető a következő határozatban is.
Az Alkotmánybíróság a büntető jogszabály alkotmányosságának megítélése során vizsgálja, hogy a Btk. konkrét rendelkezése határozott, körülhatárolt, világosan megfogalmazott-e. "Alkotmányossági követelmény a védett jogtárgyra és az elkövetési magatartásra vonatkozó törvényhozói akarat világos kifejezésre juttatása. Egyértelmű üzenetet kell tartalmaznia, hogy az egyén mikor követ el büntetőjogilag szankcionált jogsértést. Ugyanakkor korlátoznia kell az önkényes jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről. Vizsgálni kell tehát, hogy a tényállás a büntetendő magatartások körét nem túl szélesen jelöli-e ki és elég határozott-e."[87] Ez jogbiztonsági, dogmatikai érvelés.
Nem dogmatikai, hanem jogfilozófiai érvelés ugyanebből a határozatból az a megállapítás, hogy valamely magatartás büntetendővé nyilvánításának szükségességét szigorú mércével kell megítélni: a különböző életviszonyok, erkölcsi és jogi normák védelmében az emberi jogokat és szabadságokat szükségképpen korlátozó büntetőjogi eszközrendszert csak a feltétlenül szükséges esetben és arányos mértékben indokolt igénybe venni akkor, ha az alkotmányos vagy az Alkotmányra visszavezethető állami, társadalmi, gazdasági célok, értékek megóvása más módon nem lehetséges.
Végül a kétféle - jogfilozófiai és dogmatikai - érvelés összefoglalását látjuk a következőkben: az "egyéb cselekmény elkövetése", mint a bűncselekmény törvényi tényállási eleme ezeknek a követelmények - éppen határozatlan volta folytán - nem felel meg.[88] Ennek következtében megállapítható, hogy a törvényi tényállás kiegészítése határozatlansága miatt, amely ezáltal magában hordozza a véleménynyilvánításhoz való jog önkényes korlátozásának a lehetőségét is, az Alkotmány 2. § (1) bekezdésére tekintettel alkotmányellenes.
- 45/46 -
Az elmondottakból levonható az a következtetés, hogy az Alkotmánybíróság határozata jogfilozófiai (igazságossági, szükségességi) értékelésében ugyan bírálható, de a döntés kötelező. Viszont döntése az érintett jogág dogmatikai (joglogikai) szabályainak nem mondhat ellent.
A "büntető jogszabály alkotmányosságának megítélése" vagy az "alkotmányossági követelmény", továbbá "a jogszabály alkotmányos értelmezése" mind olyan fordulat, amely nem rejt magában fogalmi ellentmondást, legfeljebb elfedi a filozófiai és dogmatikai elemzés különbségét és ezzel olyan közhiedelemre vezethet, amelyet Sólyom cáfolni kénytelen a következők szerint: az Alkotmánybíróság nem redukálta a jogállamiság elvét a jogbiztonságra. A jogállam tartalmának tartotta az igazságosságot és a méltányosságot is.[89]
Ami a jogfilozófiában az objektív igazságosság absztrakt fogalma, az a büntetőjog számára az arányos és hatékony jogtárgyvédelmet jelenti. A szükségességi teszt követelménye, hogy a büntetőjog úgy teljesítse a jogi tárgyak hatékony védelmét, hogy a büntetőjogi szankció, mint az egyébként védett emberi jogok szükségszerű korlátozása arányban álljon a jogvédte érdekek sérelmével. A büntetőjog a materiális jogellenesség fogalmát használja a védett jogtárgyak sérelmének kifejezésére és ezzel utal a jogalkotás miértjére. A jogalkalmazásban ez a jogtárgy harmonikus vagy teleologikus értelmezéssel jelenik meg. A jogalkalmazás nem állhat meg formális jogellenesség megállapításánál. A büntetőjogi felelősségre vonáshoz elengedhetetlen, hogy csak azokat a cselekményeket tartsa bűncselekményeknek, amelyek valamely jogtárgyat sértenek vagy veszélyeztetnek. Ez az egyik funkciója a materiális jogellenesség fogalmának.
A jogi tárgy fogalma közvetíti az állami akarattá emelt büntetőpolitikát a büntető törvényhozás számára, s megfelel a német (Rechtsgut) vagy az angol jog (protected legal interest) terminológiájának. Jelenti azt a társadalmi értéket, érdeket, amelyet a büntetőjog védelemben részesít, vagyis az ellene irányuló meghatározott támadásokat bűncselekménnyé nyilvánítja. A jogi tárgy mellett szinonimként használható a védelem tárgya, amelyet szoktak a norma védelmi céljával is helyettesíteni, s amely elnevezés különösen a szakmai büntetőjogokban jut jelentőséghez.
Hagyományosan védett jogi tárgyak az ember élete, testi épsége, személyiségi jogai (szabadsága, becsülete stb.) és a tulajdonosi, vagyoni jogosultságok. Ezeket a jogi tárgyakat minden büntetőjog védelemben részesíti. A meghatározott jogtárgyak védelmét a jogellenes támadásokkal szemben a modern állam a jogállami garanciákkal kapcsolja össze.
- 46/47 -
A büntetőjogi védelem rendszerint az adott állam belső rendjére és működésének feltételeire terjed ki. Ezt a védelmi kört több évszázada olyan nemzetközi szerződésekkel is bővítik, amelyekben az állam kötelezettségeket vállal idegen jogtárgyak védelmére. Régóta ismert pl. a külföldi pénz hamisításának büntetőjogi üldözése. Napjainkban az ENSZ és az EU büntetőpolitikájában megjelölt jogi tárgyakra is kiterjesztik a nemzeti büntetőjogi védelmet.
A jogi tárgyak amellett, hogy a büntetőjogi kodifikáció alapját képezik, a megalkotott jogszabály értelmezése és alkalmazása során is alapvető jelentőséghez jutnak. A teleologikus jogértelmezés a norma védelmi céljának vizsgálatát jelenti. A büntetőjogi felelősségre vonás során pedig az elkövetett cselekményre kell a megfelelő büntetőjogi rendelkezést kiválasztani - a védett érdekeket figyelembe véve.
A materiális jogellenesség fogalmának egyik funkciója tehát, hogy a jogi tárgy sérelmét vagy veszélyeztetését a büntetőjogi felelősség elengedhetetlen elemévé teszi. Másik funkciója, hogy erre építi a bírói gyakorlat azokat a normákat, amelyek a törvényben felsorolt kizáró körülmények mellett a formális jogellenes cselekmény miatti felelősségre vonást kizárják. Ezeket a dogmatika a jogellenességet kizáró körülményeknek nevezi, amelyek közül az utóbbi évtizedekben nagy jelentőséghez jutott a véleménynyilvánítás szabadsága és a becsület védelme konfliktusának feloldása. A kritika szabadságát évtizedek óta a büntetőbírói gyakorlat hozta összhangba - felelősséget kizáró norma alkotásának segítségével - a becsületsértés formális jogellenességével (tényállásszerűségével). Amikora kritika szabadságára hivatkozva becsületet sértő cselekményeket nem büntetett, akkor ez a büntetlenség a materiális jogellenesség hiányán alapult.
A véleménynyilvánítás szabadságának és a becsület védelmének kollízióját a materiális jogellenességet kizáró körülmények felhasználásával oldja fel a gyakorlat. A tudományos, művészeti vagy a társadalmi tevékenység értékelése számos esetben nem dicsérő, hanem negatív, tehát bíráló. (Pl. ha valakiről azt mondják, hogy nem dolgozik jól vagy nem ért valamihez, vagy azt mondják, hogy fércmüvet írt, festményre azt mondják, hogy mázolmány, a színdarabot vagy a színészi játékot is lehet nem dicsérő jelzőkkel illetni.) A bírálat becsületcsorbító kijelentés lehet, amelyet a kialakult bírói gyakorlat a kritikai tevékenységként a jogellenesség szintjén zár ki a büntetőjogi felelősség köréből. Ezek a magatartások annak ellenére, hogy a rágalmazás vagy becsületsértés tényállása alá lennének vonhatók, nem valósítják meg ezt a bűncselekményt, kivéve ha a kifejezés önmagában becsmérlő.
A rágalmazás (és a becsületsértés) jogellenességét objektív alapon zárják ki, ha a társadalmi értékelés a tény közlését vagy a véleménynyilvánítást fontosabbnak tartja, mint a sértett becsületének a védelmét. Erre volt törvényi példa az 1914. évi XLI. tc. 17. §-ában foglalt rendelkezés. Napjainkban pedig a bírói gyakorlat számos körülménnyel kapcsolatban zárja ki a rágalmazás és becsületsértés jogellenességét.
- 47/48 -
A kritika elhangozhat tanúvallomás formájában is. A tanú a bíróságon az igazmondás kötelezettsége mellett nyilatkozik az ügyben szereplő személyekről nem mindig dicsérő körülményeket mond. Ha attól kellene tartani a tanúnak, hogy a perben tett kijelentései miatt vádat lehet ellene emelni, akkor a tanúzás intézménye nem működne. Hasonló vonatkozik a hatóságokhoz vagy az újsághoz küldött különféle beadványokra, a hatóság kérésére adott nyilatkozatokra, az ember munkájának, a szakmai előmenetelének az értékelésére.
Ha a becsület védelmét a kártérítési szankciókkal lehet biztosítani, akkor nem feltétlenül szükséges a büntetőjogi eszközöket igénybe venni. Viszont, ha a kártérítési szankciók minimálisak a becsület védelmében, akkor a büntetőjogi szankciók igénybevételére kerülhet fokozottabban sor.
A felelősségre vonás pozitív feltételeit csak a büntetőtörvény tartalmazhatja, de a negatív feltételeket - tehát hogy mikor nem valósul meg bűncselekmény a pozitív feltételek maradéktalan megvalósulása ellenére - a törvény mellett a bírói gyakorlat is szabályozza. Ezeket a szabályokat bíró alkotta jognak nevezzük.
A dogmatikát joglogikai módszerként definiálta Békés Imre, amikor azt írta, hogy a büntetőjog-tudomány egyik legfontosabb módszere a dogmatika (joglogika).[90] A dogmatikán kívül a büntetőjog tudományának kutatási módszere a történeti, a jogösszehasonlító és a szociológiai módszer is - írta a tankönyvben.[91] Majd később a joglogikai módszerből általános elméletté formálta a dogmatikát a következő fejtegetés: A dogmatika célja a jogi fogalmak jelentéstartalmának feltárása, a hatályos joganyag fogalmi megragadása és a jogi fogalmak rendszerének kiépítése azzal az igénnyel, hogy a büntetőjog minél hatékonyabban tölthesse be társadalmi szerepét. Eszerint a dogmatika felméri, rendszerbe foglalja, kezelhetővé teszi a hatályos jog anyagát, a jövőre vonatkozóan pedig kifejezésre juttatja azokat a tudományosan megalapozott igényeket, amelyek szerint a jognak fejlődnie kell. Azzal, hogy a jogalkalmazó elé tárja az ítélkezési állásfoglalások gondolati típusformáit, nemcsak a jogalkalmazás egységét biztosítja, hanem megosztja a bűnüldözés és igazságszolgáltatás szerveivel a lelkiismereti felelősség terhét.
- 48/49 -
A dogmatika, mint az ítélkezés alakítója vagy magyarázója, mint a hatályos joganyag tárgyalója és a jogpolitikai célkitűzések tudományos köntösbe öltöztetője, mint a törvényesség védelmezője, mint a bírói lelkiismereti felelősség megosztója, vagyis általában, mint a jogászi szemléleti mód kialakítója hatalmas szerepet játszik a jogéletben, a jog társadalmi szerepe helyes érvényesülésében. Dogmatika nélkül nem képzelhető el jogtudomány és - a hatályos joganyag alkalmazása vonatkozásában - nincs törvényesség.[92]
A dogmatikai gondolkodásnak a hatályos joghoz kötöttségéről is olvashatunk az átmenet jogirodalmában. Békés szerint egyrészt egy új büntető kódex megalkotásáig a Btk. érvényét - és ezzel összefüggésben fogalomrendszerét - kétségbe vonni nem lehet. E tény pedig szükségszerűen befolyást gyakorol a dogmatikai gondolkodás lehetőségeire. A dogmatikai gondolkodás másik kötöttségét az jelenti, hogy az 1950-től kezdődő időszakban tanult jogászok a korábban tanultakat alkalmazták mint bírák, ügyészek, ügyvédek. A gondolatok tehetetlensége folytán a megelőző jogászgenerációk nehezen cserélik fel "előre gyártott" gondolati sémáikat újakra.
Amennyiben pedig a hatályos büntetőjog anyagával még legalább egy fél évtizedig számolnunk kell, a büntetőjogi dogmatikai rendszer és az egyetemi oktatás sem hagyhatja figyelmen kívül ezt a realitást. Végül: egy adott országban egy dogmatikai rendszer nehézségi fokának nem szabad lényegesen meghaladnia az igazságszolgáltatásban működő jogászok logikai felvevőképességét, mert ha meghaladja, úgy légüres térben fog tovább élni.[93]
Ha az előre gyártott gondolati sémák tényleges akadályok, a tudományos gondolatokat a törvény változtatása nélkül is fel lehet cserélni újakkal. Ha az igazságszolgáltatásban működő jogászok logikai felvevőképessége korlátozott, akkor azt vagy fejleszteni kell, vagy ha ez nem megy, a jogászokat kell kicserélni.
A hivatkozott gondolatok messze állnak attól a tankönyvi hivatkozástól, hogy a dogmatika "a jövőre vonatkozóan pedig kifejezésre juttatja azokat a tudományosan megalapozott igényeket, amelyek szerint a jognak a jövőben fejlődnie kell."[94] Messze állnak továbbá a Szakvéleménytől, amely előre legitimálta a Btk. 2. §-ának módosítását.
Egyáltalán nem köti a hatályos törvényhez a dogmatikát 1988-ban Szabó András: "Az állami mindenhatósággal szemben a büntetőjogi beavatkozás korlátlanságával szemben a büntetőjog elmélete a büntetőjogi dogmatikában folytatta a maga jogállamisági megfontolásokat érvényesítő szabadságharcát". "A büntetőjogi dogmatika ma már bátran kiléphet a jogrendszeren belüli ellent-
- 49/50 -
mondás-mentesség bűvköréből: érveit nemcsak arra alapozhatja, hogy milyen rendszertani összefüggés van a büntetőjogi rendelkezések fogalmainak világában."[95]
Ahogy visszaszorul az omnipotens állami beavatkozás, ennek függvényében nyeri vissza a büntetőjogi dogmatika azt a szerepét, hogy tételeit garanciális szabálynak tételezze. Ahogy egyik jelentős professzorunk fogalmazott: a dogmatika próbálta helyettesíteni a jogállami hiányokat (Békés Imre habilitációs előadása). "A törvényesség a jog uralmát jelenti ugyan, azonban nem a jogállami joguralom értelmében. Ugyanis a jog természetére és karakterére nem hat ki. Márpedig nem mindegy, hogy milyen törvényt kell és lehet alkalmazni. A büntetőjogi dogmatika ebben a szűk mozgástérben valóban a garanciák szabadságharcosa."[96]
Ebben a munkában - Szabó András szerint - a dogmatika nemcsak szabadságharcot folytat, hanem megjelenik legitimáló funkciója is: "Az ideológiai vezérlésű büntetőpolitika visszaszorult és a büntetőjogi dogmatika ezen az alapon fejtette ki tevékenységét, tölthette be fontos funkcióját: koherens fogalmi rendszerbe foglalta a pozitív jogot és így legitimálta a garanciális szabályokat."[97]
Mivel az elévülésre vonatkozó törvényi rendelkezés elméleti alapja nem a lex posterior elv volt, az adott történelmi helyzettel sem indokolható a következő megállapítás: "Érvénytelenek tehát a hagyományos régi jogi regulák, amikkel legális úton mindez megtehető lett volna. Nem lehet tehát törvénnyel megváltoztatni a büntető törvény időbeli hatályára vonatkozó rendelkezést és így kiiktatni a visszaható hatály tilalmát azon az alapon, azon bevett regula alapján, hogy lex posterior derogat priori. A büntetőjog - alapvető garanciális rendelkezései tekintetében - alkotmányos büntetőjoggá vált. Az Alkotmánybíróság idevágó határozatainak a jelentőségét a büntetőjogi dogmatika művelői még csak most kezdik felismerni és értékelni."[98]
A megállapításokhoz több kérdőjel is fűzhető. Először: a garanciális szabályokat miért kell legitimálni? A legitimációt csak az "elviselhetetlen" jogtól tagadták meg, a garanciális szabály pedig fogalmilag nem lehet elviselhetetlen. Másodszor: az "elviselhetetlen" pozitív jog a koherens rendszerbe foglalással legitimálható? Úgy vélem, hogy a gondolatok kezdenek kilépni az "ellentmondás-mentesség bűvköréből".
- 50/51 -
A jogállami megfontolásokat érvényesítő szabadságharcot - Szabó András szerint - a dogmatika még az ellentmondás-mentesség bűvkörében folytatta, de a szabadság hajnalán már kiléphet ebből a bűvkörből. Azt a valamit, ami "szabadságharcot folytat" és kiléphet az "ellentmondás-mentesség bűvköréből" a fogalmak tisztasága érdekében helyesebb ideológiának, politikának, filozófiának, de nem büntetőjogi dogmatikának hívni.
A hagyományos régi jogi regulaként aposztrofált lex posterior elvvel összefüggésben a következőkre érdemes a figyelmet felhívni: a jog általános elvei - akár a nemzeti, akár a nemzetközi jogban - saját önálló tartalommal és kötelező erővel rendelkeznek (pl. pacta sunt servanda). Viszont vannak olyan elvek, amelyek csupán a jog logikáját, technikai vázát fejezik ki és saját önálló tartalmuk nincs. Ilyen pl. a lex specialis derogat legi generali és lex posterior derogat legi priori.[99] Ezeket az elveket tehát nem kell a büntetőjogból régi regulaként kidobni, csupán a visszaható hatály tilalmával összhangban kell azokat értelmezni.
Az átmenet büntetőjogi irodalmában Szabó András szerint a dogmatika nem csak joglogikai módszer, hanem keretet ad a jogállamért folytatott szabadságharcnak, legitimáló funkciót tölt be, kiléphet az ellentmondás-mentesség bűvköréből.
Álláspontom szerint a büntetőjog dogmatikája alakítja ki a büntetőjog fogalmi- és intézményrendszerét, a törvényből kiinduló elméleti elemző és rendszerező feldolgozással. A dogmatika a büntetőjog anyagát a jogelvek alapján, a joglogika módszerével dolgozza fel, azaz jogintézményekbe, főszabályokba és kivételekbe sorolj a.
A dogmatika tehát azokat a normákat foglalja rendszerbe, amelyek kifejezésre jutnak
- a belső törvényekben,
- a bíró alkotta jogban,
- a nemzetközi jog által elfogadott emberi jogokban,
- az ENSZ, az Európa Tanács és az Európai Unió büntetőjogot érintő ajánlásaiban,
- a nemzetközi és a hazai bírói gyakorlatban kialakult értelmezésben.
- 51/52 -
Ennek a dogmatikai rendszernek a kiépítését döntően a jogalkalmazói, bírói gyakorlat végzi. A tudományos fejtegetések ugyan gyakorolhatnak hatást a jogalkalmazásra és a jogértelmezésre, de a tudomány - sajnos néha - megengedi magának, hogy eltérjen a joglogikai módszer alkalmazásától és a dogmatika fogalmának legitimáló és szabadságharcos szerepet tulajdonítson. Ezért a büntetőjog tudománya nem azonosítható a büntetőjog dogmatikájával, mert a tudományos nézetek sokfélék lehetnek, de a joglogikai kötöttség a dogmatika elengedhetetlen eleme. Ha ez hiányzik, a jogbiztonság szenved sérelmet, s ezért van a dogmatikának döntő szerepe a felelősségtan intézményi és fogalmi rendszerében.
A dogmatika rendszere a jogalkotót is köti, mert a törvényeket úgy kell megfogalmazni, hogy azok ne ütközzenek a bizonytalan törvényalkotás tilalmába. A törvényalkotás kisebb következetlenségeit a rendszertani értelmezéssel ki lehet küszöbölni, amely elintézhető a büntetőjogon belül.
Ha viszont a törvény olyan alapvető dogmatikai hibában szenved, mint az 1993. évi XC. tv., akkor annak hatályon kívül helyezéséről az Alkotmánybíróságnak kell gondoskodni, mint ezt tette a 36/1996. (IX. 4.) AB határozat. Ez a határozat az 1993. évi XC. tv. alkotmányellenességét állapította meg. A határozat indokolásából kiderül, hogy a törvény az objektív igazságosság elvét nem sértette, amikor lehetőséget adott az "1956. októberi forradalom és szabadságharc során elkövetett bűncselekmények" megbüntetésére, de olyan törvényszerkesztési hibában szenvedett, amely a jogbiztonság jogállami követelményét sértette.
Összefoglalva tehát, a büntetőjogi dogmatikát a jogértelmezés alakítja, amelyre hatást gyakorolhat a büntetőjog tudománya is, de a tudományban kifejtetteket a jogalkotás vagy a jogalkalmazás gyakorlatának kell szentesíteni. A jogalkalmazás általános gyakorlatát az Alkotmánybíróság élő jognak tekinti. Ha ezt alkotmányellenesnek tartja, akkor a büntető jogszabályt helyezi hatályon kívül, mert a dogmatikai rendszer sérelme a jogbiztonság sérelmét jelenti.
- 52/53 -
Au tournant du millénaire, le droit pénal hongrois confronte des défis touchant à la fois la politique criminelle, la législation, l'application du droit et la science de droit pénal. Le droit pénal de l'époque peut être bien caractérisé par ces défis et par leur réponses.
A la fin du millénaire précédant, le traitement de la «justice» par les moyens du droit pénal était un problème central pour la société. La première partie de l'étude aborde ce problème-là.
Le défi le plus déterminant de la première décennie du nouveau millénaire en Hongrie est l'accomplissement des exigences découlant du rapprochement des législations européen. Cette tâche ne contient pas seulement des problèmes de la législation ou de l'application du droit, résolus par les moyens du droit pénal, car dans le domaine de l'harmonisation du droit, l'évaluation des aspects politiques, philosophiques et celle de l'approche de la politique criminelle et de la philosophie juridique dépassent la réaction donnée par le droit pénal. Bien que les décisions politiques aient l'importance extraordinaire, il faut les transformer dans les nouvelles lois à l'aide de la dogmatique du droit pénal. La deuxième partie de l'étude analyse les questions susmentionnées.
La création d'un nouveau Code pénal est nécessaire à la fois à cause du changement du régime politique-économique et du rapprochement des législations européen. L'adhésion à l'Union européenne n'est pas préservée non plus de défis touchant les droits pénals des sociétés de l'Europe de l'Ouest. En Hongrie, l'exigence de l'harmonisation du droit et celle de la codification du Code pénal, basée sur le principe de l'Etat du droit, se présentent ensemble. Ce processus se trouve au centre de la troisième partie de l'étude.
Finalement, la quatrième partie de l'essai traite des questions fondamentales de la science de droit pénal, parmi lesquelles l'auteur se refère à la notion et aux sources du droit pénal, à la philosophie et à la dogmatique de cette branche de droit.
- 53/54 -
At the turn of the millennium Hungarian criminal law is confronted with challenges arising at the level of criminal law legislation, adjudication, criminal policy and criminal law science. Those challenges and the solutions delivered thereon characterize criminal law of the given epoch.
At the end of the last millennium transitional justice was one of the most important topic of society. This is dealt with under section I of the present paper.
The most significant challenge criminal law had to encounter in the new millennium was fulfilling the requirements of law harmonisation in Europe. This task does not simply contain legislative and adjudicative problems that may be met within criminal law. The questions of legal harmonisation are preceeded by evaluating criminal policy approaches, aspects of philosophy and legal theory. Albeit political decisions attain high priority, such decisions must be enforced in the new criminal code by means of criminal law dogmatics. Section II of the present paper is devoted to this problem.
Both the political transition and the approximation of criminal laws in the European Union demand a new Criminal Code. The harmonisation of criminal laws in the European Union represent substantial challenges even for the criminal laws of the present Member States. In Hungary the harmonisation process runs parallel with establishing a new criminal code based on the rule of law. This process shall be described in section III of this paper.
Finally, section IV of the paper addresses fundamental issues of criminal law science, like the notion and sources and the philosophy and dogmatics of criminal law.■
- 54 -
JEGYZETEK
[1] Gellér B.: Rendszerváltás a büntetőjog általános részében [a Büntetendőség - büntethetőség (Büntetőjogi tanulmányok) című tanulmánykötet ismertetése és híradás a "Büntetőjogi kodifikáció a jogállamban" című OTKA-kutatási téma zárótanácskozásáról), Állam- és Jogtudomány 1998/3-4, 339-354.
[2] R. Teitel: Az átmenet büntető-igazságszolgáltatása, Fundamentum 2000/1, 18
[3] 11/1992. (III. 5.) AB határozat.
[4] Békés I.-Bihari M.-Király T.-Schlett I.-Varga Cs.-Vékás L.: Szakvélemény, Magyar Jog 1991/11.
[5] Szakvélemény (id.), 645.
[6] Az idézett Szakvélemény készítésekor már régen hatályban volt az 1976. évi 8. tvr. az ENSZ Egyezségokmányának kihirdetéséről, amelynek 15. cikk 2. pontja szabályozza a visszaható hatály tilalmának feloldását.
[7] Ennek a megállapításnak csak az mond ellent, hogy az elévülés adott problémáját felvető náci bűncselekményeket szintén nem jogállami keretek között követték el.
[8] 11/1992. (III. 5.) AB határozat.
[9] H. Grützner: International Judicial Assistance and Cooperation in Criminal Matters, in: M. C. Bassiouni-V. P. Nanda (eds.): A Treatise on International Criminal Law, II, Springfield 1973,180.
[10] 53/1993. (X. 13.) AB határozat.
[11] Fundamentum 2000/1, 97-102.
[12] Nagy E.: Szembenézés a múlttal, Fundamentum 2000/1, 92.
[13] Teitel: id. m. 18.
[14] Gellér B. J.: A legfőbb bírói fórum három végzésének margójára, Fundamentum 2000/1, 114.
[15] Gellér: id. m. 117.
[16] Bragyova A.: A Legfelsőbb Bíróság tévedése, Fundamentum 2000/1, 103-110.
[17] Sólyom L.: Alkotmányértelmezés az. új alkotmánybíróságok gyakorlatában, Fundamentum 2002/2, 26.
[18] Summaries of Judgments, Advisory Opinions and Orders of the International Court of Justice. 1948-1991, [United Nations], New York 1992, 166.
[19] Részletesen Wiener A. I.: New elements of international co-operation in criminal matters, Acta Juridica Hungarica 41 (2000), 171-180.
[20] Az egyetlen fenntartás - amelyet Németország az Európai Emberi Jogi Egyezményhez fűzött - szerint a Német Szövetségi Köztársaság az Egyezmény 7. cikk 2. pontjában írtakat csak a Német Alaptörvény 103. cikk 2. pontjában írt keretek közölt alkalmazza. Ez úgy rendelkezik, hogy csak "az a cselekmény büntethető, amelyet a jog az elkövetés elölt ilyennek nyilvánított"[...] any act is only punishable if it was so by law before the offence was committed" (idézve az 1952. november 13-án kelt fenntartás angol eredeti szövegéből).
[21] Bundesgerichtshof (5 StR 370/92, 3 November 1992) [1993] EuGRZ 37, in: European Current Law 1993/6, 4.
[22] Bundesverfassungsgericht (2 BvR 1851/94, 24 Oktober 1996) [1997], NJW 929, in: European Current Law 1997/11, 124.
[23] J. hopkins: Case and comment - Former head of foreign state - Extradition -Immunity, The Cambridge Law Journal, vol. 58, 3, 1999/11, 465.
[24] Ez a pont az alábbi publikációk alapján készült: Ligeti K.: Europäisches Strafrecht [= MTA Jogtudományi Intézete. Közlemények 13], Bp 2000; Nemzetközi Bűnügyi Együttműködés az Európai Unióban [= MTA Jogtudományi Intézete. Közlemények 15], Bp 2001; Az Európai Unió büntetőpolitikája, in: Bárd K.-Gellér B. J.-Ligeti K.-Margitán É.-Wiener A. I.: Büntetőjog. Általános rész, Bp 2002.
[25] Van olyan vélemény, amely szerint a kerethatározatok tartalma konkrét esetben szinte érdemi változtatás nélkül büntetőjogi szabály alkotására kötelezi a jogalkotót, akit ezáltal mind a büntetendőség értékítélete meghozatalának (megbüntessem-e?), mind pedig a büntethetőség feltételeit alapító (hogyan büntessem meg?) jogától - legalábbis jórészben - megfosztottak. Nagy F.- Karsai K.: A kerethatározat, Büntetőjogi Kodifikáció 2003/1-2, 6.
[26] A Tamperei Nyilatkozat 35. cikkelye, Schlussfolgerungen des Vorsitzes, Europäischer Rat (Tampere) [1999 október 15-16], Press Release Information, Doc. 200/1/99.
[27] Council Framework Decision of 13 June 2002 on the European arrest warrant and surrender procedure between Member States - Statements made by certain Member State on the adoption of the framework decision, Official Journal L 190, 18/07/2002, 0001-0020.
[28] A Büntető Törvénykönyv módosításáról szóló 2001. évi CXXI. tv. 90. §-a szerint e törvény az Európai Unió következő jogforrásainak büntető anyagi jogi rendelkezéseivel összeegyeztethető szabályozást tartalmaz:
- az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló egyezmény (1-3. cikk),
- az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló egyezmény első kiegészítő jegyzőkönyve (1-3. cikk),
- az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek védelméről szóló egyezmény második kiegészítő jegyzőkönyve (1-2. cikk, 5. cikk),
- az Európai Unió tagállamainak tisztviselőit és az Európai Közösségek tisztviselőit érintő korrupció elleni küzdelemről szóló egyezmény (1-3. cikk),
- a Tanács 2000. május 29-i kerethatározata az euró bevezetésével kapcsolatos hamisítások büntetőjogi büntetésekkel és egyéb szankciókkal való hatékonyabb üldözéséről,
- az 1998. december 22-i együttes fellépés a magánszektorban tapasztalható korrupcióról (1-4. cikk),
- az 1998. december 21-i együttes fellépés a bűnöző szervezetben való részvétel bűncselekménnyé nyilvánításáról,
- az 1998. december 3-i együttes fellépés a bűncselekményből származó javak lefoglalásáról és elkobzásáról (1. cikk [2.] bek.),
- az Európa Tanács 1990, évi egyezménye a bűncselekményből származó javak tisztára mosásáról, lefoglalásáról és elkobzásáról (2. cikk 1. bek., 6. cikk),
- a Schengeni Végrehajtási Egyezmény (27. cikk 1. bek.).
[29] A 2001. évi CIV. tv.
[30] Györgyi K.: Emlékezés Csemegi Károlyra, in: Wiener A. I. (szerk.): Csemegi Károly Emlékkönyv, Bp 2000, 20skk.
[31] Dávid Ibolya miniszter asszony beszéde, in: Büntetőjogi kodifikáció 2001/1, 4.
[32] Wiener A. I.: Elméleti alapok a büntetőtörvény általános része kodifikálásához [= MTA Jogtudományi Intézete. Közlemények 12], Bp 2000.
[33] Bittó M.: Munkavédelem és büntetőjog, Bp 1988, 126skk.
[34] Bittó: id. m. 134.
[35] Wiener A. I.: Gazdaságigazgatás - büntetőpolitika, Bp 1985, 187.
[36] Actes du XIII[éme] Congrès International de Droit Pénal [1984. október 1-7, a továbbiakban AIDP], 262.
[37] R. Lahti: Finland National Report, Revue internationale de droit pénal, 1983/1-2, 256.
[38] P. O. Träskman: Finland National Report, AIDP, 268.
[39] K. Shibahara: Japan National Report, AIDP, 447.
[40] Erdei Á.: Hogyan lehet terhelt a jogi személyből, avagy a jogi felfogás változtatásának ára, Békés Imre ünnepi kötet (szerk. Gellér B. J.), Bp 2000, 101.
[41] U. Sieber: A Model European Penal Code, Council of Europe, 1997 február 5., AS/Jur (1996) 76.
[42] Békés I.: A jogállami büntetőjog bűncselekménytani alapjai, in: Nyugat-európai hatások a magyar jogrendszer fejlődésében, Bp 1994.
[43] A Magyar Népköztársaság Büntető Törvénykönyve, Bp 1962, 40.
[44] Kádár M.-Kálmán Gy: A büntetőjog általános tanai, Bp 1966, 217.
[45] Kádár-Kálmán: id. m. 223.
[46] A Büntető Törvénykönyv magyarázata, Bp 1986, 39.
[47] Elég csak a Legfelsőbb Bíróság előtt Bf. III. 170/1998. szám alatt folyamatban volt ügyre utalni, amelyben az elsőfokú bíróság a vádlottat társadalomra veszélyesség hiányára tekintettel felmentette. A Legfelsőbb Bíróság ezt az indokolást nem fogadta el és a vádlottat végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte. Az erre vonatkozó köztársasági elnöki kegyelmet az igazságügyi miniszter nem ellenjegyezte.
[48] Tokaji G.-Nagy F.: A magyar büntetőjog általános része, Bp 1998, 141.
[49] A társadalomra veszélyesség változó mértékű fogalmat takar, ezért a büntetés kiszabása során használható. A felelősségtanban viszont ehelyett azért kell a materiális jogellenesség fogalmát használni, mert ez nem fokozható fogalom. A felelősségre vonás során a materiális jogellenesség meglétét vagy hiányát kell megállapítani.
[50] Földvári J.: Magyar büntetőjog. Általános rész, Bp 1997, 146.
[51] Földvári: id. m. 132.
[52] A Büntető Törvénykönyv magyarázata (id.), 196.
[53] H. Welzel: Gedanken zur Begriffsgeschichte der Rechtsphilosophie, Festschrift für Wilhelm Gallas zum 70. Geburtstag, Berlin-New York 1973, 1-5.
[54] Békés: A jogállami büntetőjog bűncselekménytani alapjai (id.), 10.
[55] Horváth T.: Büntetőjog-tudomány története Magyarországon, Állam- és Jogtudományi Enciklopédia, Bp 1980, 579sk.
[56] Kádár-Kálmán: id. m. 161.
[57] Horváth: Büntetőjog. Bűnügyi tudományok, Állam- és Jogtudományi Enciklopédia, Bp 1980, 556.
[58] Horváth T.: Büntetőjog-tudomány története, uo. 579.
[59] Creifelds Rechtswörterbuch, München 1994[12], 960 [Rechtspositivismus címszó].
[60] R. Maurach: Deutsches Strafrecht. Allgemeiner Teil, Karlsruhe 1971[4], 81-105.
[61] J. Baumann: Grundbegriffe und System des Strafrechts, Stuttgart 1962, 9.
[62] H. Welzel: Das Deutsche Strafrecht, Berlin 1969[11], 14-19.
[63] Földvári: id. m. 21.
[64] Tokaji-Nagy: id. m. 15.
[65] G. Radbruch: Rechtsphilosophie, Stuttgart 1970[7], 352sk.
[66] Radbruch 1946-ban a nemzeti szocialista büntettek hatására fogalmazta meg a róla elnevezett radbruchi formulát: a pozitív jogot (ld. jogpozitivizmus) akkor kell jogtalannak tekinteni, ha a törvény és az igazságosság közötti ellentmondás olyan elviselhetetlen mértéket ért el, hogy a törvénynek az igazságosság előtt meg kell hátrálnia. Az NDK-ban elkövetett NSZEP-jogtalanságok (különösen a falnál leadott halálos lövések, erre vonatkozó tűzparancs, részrehajló jogalkalmazás) kapcsán újból jelentőséghez jutott (NDK-bűncselekmények).
Ld. Creifelds Rechtswörterbuch (id.), 934 [Radbruch' sche Formel címszó].
[67] 1459/B/1992. AB határozat (nem szó szerinti idézet).
[68] Creifelds Rechtswörterbuch (id.), 1129 [Strafrecht címszó].
[69] Creifelds Rechtswörterbuch (id.), 959 [Rechtsnorm címszó].
Hasonlóan vélekedik Triffterer is, ld. részletesen Ligeti K: A jogállami büntetőjogról, in: Büntetendőség - büntethetőség, Bp 1997, 101.
[70] Sólyom L.: Alkotmányértelmezés az új alkotmánybíróságok gyakorlatában, Fundamentum 2002/2, 18.
[71] Sólyom: id. m. 19.
[72] Sólyom: id. m. 22.
[73] Szabó A.: A büntetőjog és alkotmánybíráskodás. Tokaji Emlékkönyv, Bp 1996, 243-246.
[74] Nagy F.: A nullum crimen/nulla poena sine lege alapelvről, Magyar Jog 1995/5.
[75] 23/1990. (X. 31.) AB határozat.
[76] Ilyen a 2001. évi CIV. tv.
[77] H. H. Jeschek: Viski Lászlóról, Viski Emlékkönyv, Bp 1994, 9.
[78] A fogalom történetét és tartalmát elemzi Ligeti K.: A jogállami büntetőjogról, in: Büntetendőség - büntethetőség (id.), 83-129.
[79] Bárd K.-Bán T.: Az Emberi Jogok Európai Egyezménye és a magyar jog, Acta Humana 1992/6-7, 125skk.
[80] 58/1997. (XI. 5.) AB határozat.
[81] 9/1992. (I. 30.), 34/1992. (VI. 1.) AB határozatok.
[82] 57/1991. (XI. 8.) AB határozat.
[83] 38/1993. (VI. 11.) AB határozat.
[84] Részletesen ld. Wiener A. I. in: Büntetendőség - büntethetőség (id.), 2. 4. pont.
[85] Sólyom: id. m. 21.
[86] Részletesen Id. Wiener in: Büntetendőség - büntethetőség (id.), 38-46.
[87] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, IV. 5. pont.
[88] 30/1992. (V. 26.) AB határozat, uo.
[89] SÓLYOM: id. m. 24.
[90] Békés I.-Földvári J.-Gáspár A.-Tokaji G.: Magyar büntetőjog. Általános rész, Bp 1980, 31.
[91] A felsorolásban a jogfilozófiát nem találjuk, pedig a büntetéstan nem nélkülözte a jogfilozófiát. Ld. Horváth T.: A büntetési elméletek fejlődésének vázlata, Bp 1981.
[92] Békés-Földvári-Gáspár-Tokaji: id. m. 31.
[93] Békés: A jogállami büntetőjog bűncselekménytani alapjai (id.), 21.
[94] Igaz, hogy ez az idézet a szocialista büntetőjogra vonatkozott.
[95] Szadó A.: A büntetőjog reformja - a reform büntetőjoga, Jogtudományi Közlöny 1988/8, 461.
[96] Szabó: A büntetőjog és alkotmánybíráskodás (id.), 240.
[97] Szabó: id. m. 240.
[98] Szabó: id. m. 243.
[99] H. Mosler: General Principles of Law, Encyclopaedia of Public International Law, 1985, 93.
Lábjegyzetek:
[1] Egyetemi tanár, az MTA doktora, ELTE Állam-és Jogtudományi Kar, büntetőjogi tanszék E-mail: szalontai@ajk.elte.hu
Visszaugrás
