1. 1990-től immár négy alkalommal került sor helyhatósági választásokra Magyarországon. Mindegyik választás után győztesnek hirdette ki magát valamelyik párt, pedig ha jól belegondoltak volna a magyar önkormányzati választás bonyolult szerkezetébe, bizton szerényebben elemezték volna elért eredményeiket. A magyar választási rendszer ugyanis eléggé összetett és első látásra valóban nehezen követhető. Ennek oka a választási színterek különbözőségében rejlik. A 10 ezer, vagy annál kevesebb lakosú településen a helyi önkormányzati képviselőket a választópolgárok ún. kislistán választják meg, míg a 10 ezer lakosnál nagyobb településeken, illetve a fővárosi kerületekben egyéni választókerületekben történik a választás, akként, hogy vegyes választási rendszer érvényesül (a képviselők 60 százaléka az egyéni választókerületekből, 40 százaléka pedig kompenzációs listáról - a töredékszavazatok alapján - kerül be). A polgármestereket minden településen többségi módszerrel választják. A következő szintet a megyei közgyűlések tagjainak választása jelenti, amely két választókerületben történik, a 10 ezernél kevesebb és a 10 ezernél több lakosú települések esetében a választópolgárok egy listára adhatják le szavazatukat. Végezetül a fővárosi közgyűlés tagjainak választása szintén listán történik. (A kisebbségi önkormányzatok választásával tanulmányban nem foglalkozom.)
A különböző színterek okozzák a szavazások sokrétűségét. Ha a választópolgár 10 ezernél kisebb településen lakik, akkor három lapot kell kitöltenie: szavaz polgármesterére, a kislistáról választ képviselőt és a megyei közgyűlés tagjaira is voksol egy (párt) lista kiválasztásával. A 10 ezernél nagyobb településen élő ugyancsak szavaz polgármesterjelöltjére, szavaz az egyéni választókerülete egyik jelöltjére és ugyancsak listát választ a megyei közgyűlés tagjainak megválasztásához. A fővárosban élő választó már négyfelé voksol: a kerületi polgármesterére, a főpolgármesterre, az egyéni választókerületi képviselőjelöltjére és a fővárosi közgyűlés tagjaira egy lista kiválasztásával.
A színterek és a szavazások különbözőségének figyelembevétele nélkül győzteseket kihozni az önkormányzati választások eredményeinél bizony nagyon mesterkéltnek tűnik és mindenképpen pártpolitikai dominanciát sejtet a kérdés ilyen megközelítése. Hogy még differenciáltabb legyen a kérdés kezelése, akkor tanulmányoznunk kell az önkormányzati választásokon induló szereplőket is. Ezeknek a választásoknak a résztvevőit ugyanis három nagyobb - bár természetesen nem homogén - csoportra kell osztanunk: a pártokra, a társadalmi szervezetekre (civil szerveződésekre), valamint a független indulókra. A kérdést tehát a következőképpen kell feltennünk: először is a három csoportosulás közül melyik szerepel legeredményesebben a választásokon? Ha mégis a pártok mellett tesszük le voksunkat, akkor - de csakis akkor már - esetleg - kereshetjük a győzteseket. Ám ez utóbbi esetben sem hagyhatjuk figyelmen kívül a különböző színterekből adódó sajátosságokat.
Az önkormányzatok "pártosodását" tekintve az Európai Unióban két modell alakult ki. Németország és a skandináv országok önkormányzati rendszerei homogén pártosodás alapján szerveződtek, az olasz, spanyol, francia önkormányzatok viszont az alsó szinteken kommunitás alapúak és csak feljebb szerveződnek pártalapon. A pártosodás, avagy kommunitás dominanciáját több feltétel alakíthatta - nálunk is. Az egyik feltételcsoportot az állam és önkormányzat kapcsolata, a másikat a települések jellege, a harmadikat pedig az, hogy a tradíciók által alakított politikai kultúra állapota hogyan befolyásolta a pártok, civil szervezetek működési hatékonyságát, elfogadottságát, illetve a politika magatartásnak milyen megnyilvánulásait tapasztalhatjuk.
Az első feltételrendszert az állam által kialakított tényezők jelentik, tehát elsősorban az, hogy az állam milyen önkormányzatot, közigazgatást épített ki magának. Az európai modellek négyféle magatartást mutatnak ki az állam-önkormányzatok kapcsolatában: a tervező szisztéma, a szolgáltató típus, az adóztató modell és végezetül a beavatkozó rendszer. Magyarországon 1990-től alkotmányjogilag ugyan az első kettőre történik állandó hivatkozás, a gyakorlatban azonban inkább a harmadik és negyedik modell megvalósulását tapasztalhatjuk. Nagyon fontos körülmény az, hogy milyen az önkormányzatok önállósodási foka, vagyis a törvényhozás és a végrehajtás hogyan befolyásolja a helyi döntéseket. A pártosodási indexek vizsgálatánál azonban elsősorban a választójogi törvény a meghatározó - erre később visszatérünk.
A pártosodás, vagy kommunitás dominanciáját befolyásolhatja a települések jellege: a geopolitikai meghatározottság, a gazdasági struktúra, a fejlettség, az intézményrendszer, a társadalmi tagozódás (kor, nem, életkor, foglalkozás, stb.), a foglalkoztatottság mértéke (a munkanélküli rátával), az életszínvonal, a kisebbségi-etnikai összetétel és a köz-
- 36/37 -
életi-politika kultúránk színvonala (vele a történelmi-kulturális tradíciók). Ez utóbbi alakítja a polgárok politikai magatartását is, amire a rendszerváltásig az "alattvalói" attitűd volt a jellemző. Az azóta eltelt idő nem volt elegendő a tudatos és aktív "résztvevői" magatartás kialakítására - igaz ezt a pártok sem igen kultiválták. Ezért nálunk inkább a "parokiális" szint a legjellemzőbb, vagyis az, hogy az állampolgárok egyre inkább bele akarnak és tudnak szólni településük dolgaiba, miközben úgy vélik az országos ügyekben úgysem hallgatják meg őket. Végezetül pedig a rendszerváltás óta eltelt közel két évtized - miközben mennyiségileg impozáns arányban termelte ki a civil szervezeteket, és részben a pártokat - nem volt elegendő a társadalmi és politikai szerveződések minőségi és hatékony, valamint szilárd és elismert működéséhez.
Az eddigi következtetések már magyarázatot adhatnak arra a kérdésre, hogy mekkora az önkormányzati választások részvételi aránya. Ha a parlamenti választásokhoz viszonyítjuk, akkor a válasz az, hogy alacsony, 43-53 százalék között mozog. A "parokiális magatartás" kialakítását indokolhatja az emberek vélekedése arról, hogy a parlamenti választások már szinte mindent eldöntenek, tehát a helyhatósági választások csupán másodrangúak. A színterek együttes részvételi aránya 1990-tól a következőképpen alakult: 1990-ben 40,2%, 1994-ben 43,4%, 1998-ban 45,7%, 2002-ben 51,1% és 2006-ban 53,1% volt. Az emelkedő tendencia azt is bizonyítja, hogy az állampolgárok igénye nőtt, hogy beleszólhassanak településük dolgaiba. A részvételt a különböző szintek tovább differenciálják. Az arányok legalább 10 százalékkal magasabbak a kislistás és a polgármester-választásoknál, míg a 10 ezer főnél nagyobb településeken az egyéni választókerületi szavazásnál ezek ugyanannyival alacsonyabbnak bizonyultak. Mellékesen, még a regionális indexekben is van némi különbség: Nyugat-Dunántúlon mindig hagyományosan nagyobb a részvételi hajlandóság, mind országos, mind helyi szinteken, Dél-, Délkelet-Alföldön pedig általában alacsonyabb. A fővárosban az átlagnál szintén nagyobb a részvétel, ennek oka, hogy Budapest "ország az országban".
Az országgyűlési választási részvételeknél alacsonyabb arányok okainak feltárása a fentieken túl további magyarázatra szorul. Ilyen például a helyhatósági választások ideje Magyarországon. Európában általában kétféle megoldást találhatunk. A leginkább költségkímélő a parlamenti választásokkal egyidejű szavazás - igaz, ez esetben a pártpreferenciákat tekintve általában megegyezik az országos és helyi pártszimpátia. A másik megoldás a félidőben történő szavazás. Ez esetben viszont gyakorta előfordul, hogy a felső és alsó szintű pártpreferenciák ellentétesek lesznek. Általános tendencia, hogy a kormánypártok népszerűsége félidőben a legalacsonyabb, vagyis az országos pártpreferenciák hatnak lenn is. Magyarország a harmadik utat választotta, a parlamenti választások után kb. fél évvel rendezik a helyhatósági választásokat. Ebben - a mindenkori kormánypártok számára - az a ráció, hogy a népszerűségi indexek ekkor még nem változnak, sőt még növekedhetnek is, vagy azért mert a kormány hozzákezd választási ígéreteinek megvalósításához, avagy azért, mert még nem csinál semmit, így feltételezni lehet az alsó szintű pártpreferenciák megegyezését a parlamenti mandátumok arányával. Persze akadt nálunk két kivétel: az 1990. és a 2006. évi választás, amelynek okaira később még visszatérek. Az az állampolgár, aki pár hónappal korábban részt vett a parlamenti választásokon, joggal érezheti úgy, hogy egyrészt már megfelelt a "közéleti elvárásoknak", másrészt úgy vélheti, hogy fenn minden fontos dolog eldőlt.
A választói magatartást és részvételt dominánsan befolyásolja a település nagysága. A kisebb településeken a kislista és a polgármester-választás demokratikusabb és megbízhatóbb, hiszen ezeken a helyeken jobban ismerik egymást a polgárok és a választásnál fontos tényező a tekintély, a megbecsültség, a hozzáértés, a közvetlen kapcsolatok (de persze a "negatív kapcsolatrendszer is, pl. a gazdasági és egyéb kiszolgáltatottság). A települések nagyságának növekedésével párhuzamosan nő az elidegenedés. Talán a 20 ezres településnagyság lehet az a határ, ahol még létezik megfelelés a helyi kapcsolati hálózatok és a választókerületek jelöltjei között. Feljebb egyre csökkennek az ismertségi indexek, egyre gyakoribbak az "alvóvárosok", nő a bezárkózás. A túlzott pártosodás, a túlideologizáltság, a politikai demagógia fokozódása, a helyi érdekek háttérbe szorulása egyre inkább elveszi az emberek kedvét a részvételtől. A nagyobb településeken további differenciáló tényező lehet a társadalmi rétegződés és az életszínvonal - szegényebb területeken, munkások lakta részeken kisebb a részvételi hajlandóság, mint a polgári, értelmiségi, avagy a középrétegeket magában foglaló városnegyedekben.
Tekintsük át az önkormányzati választásokon indulókat. A létszám impozáns, általában kb.100 ezren jelöltetik magukat. A 3100-3200 polgármesteri helyre háromszoros a jelentkezés, a kb. 25 ezres képviselő helyekre 3-4-szeres, a megyei, illetve a fővárosi közgyűlések 900 mandátumára 6-7-szeres a túljelentkezés.
2. A részvételi adatok elemzése után térjünk vissza arra a kérdésre, hogy ki a nyertese az önkormányzati választásoknak? A három résztvevő csoport közül a civil szervezetekkel kell kezdenünk - immár öt helyhatósági választás alapján -, mint a leg-
- 37/38 -
kevesebb szavazatokat szerző csoport a polgármesteri és a képviselői helyeken. A polgármester-választásokon 1990 és 2006 között eredményeik nem haladták meg a 2 százalékot, a képviselő-választásokon hasonló arányokat tapasztalunk. Két településformában abszolút nincs esélyük: a kisebb településeken ugyanis alig fordulnak elő és működnek társadalmi szervezetek, a fővárosi közgyűlésbe pedig - a választójogi törvény miatt - szintén nem kerülhetnek be. Kissé nagyobb sanszuk van a 10 ezer főnél nagyobb településeken, akár a polgármester választásánál, akár önkormányzati képviselői szinteken, ez utóbbinál ugyanis a kompenzációs lista segítségével bejuthatnak a közgyűlésbe. (A 10 ezer főnél nagyobb településeken 1994-től 6-8 százalékot értek el a polgármester-választásnál.) Csakúgy, mint a megyei közgyűlések választásánál is - a listák segítségével. (Arányában ez - az 5 helyhatósági választás összesített adatai alapján - azt jelenti, hogy a kislis-tás mandátumok kb. 1 százalékát tudják megszerezni, míg a vegyes választási rendszerben és a megyei közgyűléseken 8-12 százalék körüli eredményeket is elérhetnek.) Amíg önállóan eredményeik szerényebbek, addig 1998 óta egyre növekszik a koalíciós hajlandóságuk, először inkább csak egymás között, majd a pártokkal is, olyannyira, hogy a 10 ezernél nagyobb településeken és a megyei közgyűlések választásánál már nagyobb a pártokkal való koalíciós indexük, mint az önálló arányuk. A szövetségkötésekkel ugyanakkor politikai bélyeget is kaphatnak - jobboldali, vagy baloldali, esetleg liberális címkékkel.
A választásokon induló 5-600 társadalmi szervezetek túlnyomó többsége valamilyen település nevét viseli, megnevezésükben városvédő, környezetvédő, kulturális, faluszépítő, valamilyen "település-ért" egyesület, ezen kívül polgári körök, gazdakörök, ipartestületek, nagycsaládosok, nyugdíjasok, ifjúsági szervezetek, egyéb társadalmi szövetségek, stb. neveken szerepelnek. A politikai megbélyegzés vádja mellett, a közgyűlésbe kerülés is problémák forrása lehet. Egyrészt sokszor játszhatják a mérleg nyelvét, emellett viszont egyre inkább elveszíthetik civil és önálló jellegüket, hiszen tudomásul kell venniük a politikai játékszabályokat, ha meg akarják valósítani érdekérvényesítési szerepüket - vagyis szinte elkerülhetetlen a pártosodásuk. Még ennél is veszélyesebb az a tendencia, amit a pártpolitikusoknál "megélhetési" politikusoknak nevezünk. Ez a karrier érdekébe feltételezi az elvtelen döntéseket,a pártcseréket, stb. A pártosodásnak ez a negatív hozadéka elérhette a civil szervezeteket is, így veszthették el egyes szervezetek önállóságukat és "civil kurázsijukat".
Az önkormányzati választások főbb szereplői: egyrészről a pártok, másrészről a függetlenek. Az induló pártok száma, aránya megfelel az országgyűlési választásokon jelölteket állító szervezeteknek, sőt még kissé nagyobb is az arányuk. A helyi választásokon általában 40-50 párt indít jelölteket, a parlamentinél kissé nagyobb szám a régiós specifikumoknak is köszönhető. A parlamenti pártokon - FIDESZ, MSZP, MDF, SZDSZ, KDNP - kívül nagyobb számban a Munkáspárt(-ok), a Kisgazdapárt(-ok), a MIÉP, a Jobbik, a Centrum, az Agrárszövetség, a Fiatal Baloldali Ifjúsági Társulat, a Fidelitas, a Vállalkozók pártja, az MSZDP és persze ciklusonként változó jelleggel, mint pl. a Nemzeti Fórum, a Néppárt, az MKDSZ, a Nyugdíjasok Pártja, a Lungo Drom, stb. A választásokon egyre inkább az a jellemző, hogy a pártok nem külön indítanak jelölteket, hanem már jó előre koalíciót kötnek valamely más párttal, vagy társadalmi szervezettel. 2002-től a településeken a koalíciós polgármesterek, vagy képviselőjelöltek száma már meg is haladja a külön pártokként induló jelöltek arányát (kivéve a megyei közgyűléseket és a fővárosi önkormányzatot, ahol koalícióra csak a választások után kerül sor). A koalíciókötések sokszínűséget mutatnak, de azért jól kitapinthatók a pólusok és a törésvonalak. A legváltozatosabb koalíciós kötések 1990-ben fordultak elő és akkor 3 pólus vált meghatározóvá: a liberális (az SZDSZ és FIDESZ dominanciájával), a nemzeti-konzervatív (MDF, FKgP, KDNP) és a szocialista blokk (az MSZP főleg egyedül). A többi párt a politikai irányultságának megfelelően csatlakozhatott a fő blokkokhoz, azonban ennél színesebb változatok és "átjárások" alakulhattak ki, köszönhetően talán annak is, hogy a rendszerváltás elején egyrészt túlságosan nagy különbségek még nem voltak pártok között, másrészt a "kommunistákkal-szocialis-tákkal" szembeni attitűdök a többi törésvonalat összemoshatták, végül azért, mert elsősorban a település érdekét tartották szem előtt. Az átjárás és a forgalom igen nagy volt 1990-ben, ezért szinte mindenfajta szövetségkötés is előfordulhatott az első ciklusban.
1994-ben két pólus vált meghatározóvá: a nemzeti-konzervatív (az MDF, a FKgP, a KDNP és részben a FIDESZ), valamint a kormányzati hatalomnak megfelelő szociál-liberális szövetség (az MSZP és az SZDSZ). Ugyan ebben a ciklusban is előfordultak a törésvonalaktól eltérő koalíciós kötések, ezek aránya azonban jóval kisebb volt az előzőhöz viszonyítva. A kivételt az SZDSZ magatartása jelentette. A ciklus első felében több településen - az "antikommunista attitűd" továbbéléseként - a nemzeti-konzervatív csoportosulással kötött szövetséget (együtt a FIDEsszel), ám a ciklus második felére lenn is helyre állt a kormánykoalícióval megegyező - MSZP, SZDSZ - szövetség (a FIDESZ-t pedig otthagyta a nemzeti oldalon). 1998-ban megszilárdult a nemzeti-konzervatív és a szocialista-liberális kétpólusú struktúra, amihez elsősorban a hasonló törés-
- 38/39 -
vonalú szervezet csatlakozhatott. Más jellegű politikai párt, vagy társadalmi szervezet csatlakozása már csak ritkán színesíthette ezt a kettős felállást. 2002-re e kettős pólus bebetonozódott és innentől kezdve a 2006. évi választásokig bezárólag a koalíciókötéseket már nem a település érdekéhez kötődő szimpátia, vagy ellenszenv befolyásolta, hanem a két meghatározó nagy párt - az MSZP és FIDESZ - vezetésének akarata, szimpátiája, vagy ellenszenve határozott felőle, avagy akár szankciókkal is tiltotta meg lenn a nekik nem tetsző szövetségeket. A két blokk becsontosodott, bezárult, az ország pedig nemcsak fenn, hanem lenn is kettészakadt.
A választásokon induló harmadik résztvevő konfiguráció a függetlenek. Ám ahogy a civil szervezetek és a pártok sem homogén szerveződések, úgy a függetlenek sem azok, és nem szabad egy kalap alá venni őket ezzel a címkézéssel. Ha hozzáértésük szerint csoportosítanánk őket, akkor megkülönböztethetünk amatőröket, szakembereket és ún. vállalkozó szelleműeket, vagy esetleg különféle lobbiérdekeket képviselőket is. Politikai értelemben már sokkal több kategóriára figyelhetünk fel. Vannak a "ténylegesen függetlenek", vagyis olyanok, akik soha nem voltak pártnak tagjai. "Ál-független" az, aki párttag, de nem vállalja pártja színeit, úgy vélvén, hogy így jobb eredményt érhet el. A "kvázi független" ugyan nem tagja egy pártnak sem, mégis támogatja őt valamely párt. Külön kategória a "volt MSZMP-és" (tehát "kommunista") jelölt, aki 1990-től már nem lépett be sehová és függetlenné vált. Múltját azonban még ma is számon tartják és számon kérhetik. Az "ideiglenes független" az egyik pártból már kilépő és egy másik pártba átlépni szándékozó jelölt. Végezetül létezik az ún. "megélhetési függetlenek" csoportja is, az ide tartózók szinte "árulják" függetlenségüket és sokszor belehelyezhetők az előbb felsorolt kategóriákba is. "Megélhetésiek" persze nemcsak a függetlenek közül kerülhetnek ki, hanem ugyanúgy megtalálhatók a civil szervezetek tagjainál és nem utolsósorban a valamely párthoz tartozó - és azokat váltogató, át-átlépő - személyeknél.
3. A következőkben törekszem választ adni arra a kérdésre, hogy a két csoportosulás közül, a pártok, avagy a függetlenek szerepeltek-e jobban az önkormányzati választásokon. Az összesített adatok azt sugallják, hogy az önkormányzati választásokon jobban szerepeltek a függetlenek. Ez teljességgel igaz a kisebb településekre, vagyis az önkormányzatok 95 százalékára. Viszont ez nem áll a 10 ezren felüli települések esetében, akik bár csupán 5 százalékot képviselnek, mégis a teljes magyarországi népesség 61 százalékát jelentik. Akkor ki is nyert valójában?
Ha a pártpreferenciákat elemezzük és még jobban differenciáljuk a településeket, akkor kiderül, hogy az aprófalvakban gyakorlatilag nem léteznek pártok, kistelepüléseken is alig-alig, viszont jelenlétük kisvárosok esetében már meghatározó, a nagyvárosokban pedig egyértelműen dominánsak a pártok. Bontsuk le még részletesebben, mert figyelmet érdemlő tendenciát fedezhetünk fel.
A függetlenek aránya települési formák szerint (fő)
0 - 1300 fő = 90 - 100 százalék
1300 - 3 ezer fő_= 81 százalék
3 ezer - 5 ezer fő = 69 százalék
5 ezer - 10 ezer fő = 55 százalék
10 ezer - 25 ezer fő = 12 százalék
25 ezer - 50 ezer fő = 9 százalék
50 ezer fő felett = 6 százalék
Normális körülmények esetén a táblázat százalékos indexeinek arányosan kellene alakulniuk, azaz teljesen természetes, ha a függetlenek aránya a település nagyságával fordított arányban egyenletesen csökken, mint ahogy fordítva is igaz, vagyis a települések méretének növekedése emeli a pártpreferenciát is. Azonban törés következett be a 10 ezres kategóriánál. Normális esetben a 10-25 ezres kategóriánál a függetlenek aránya kb. 40 százalékos kellene, hogy legyen, 25-50 ezresnél kb. 20-25 százalék és 50 ezernél nagyobb település esetén is nagyobb lehetne a fentebb látható 6 százalékos indexnél.
A törés oka a választójogi törvényben keresendő, amely durván beleavatkozott a trendbe az önkényes - 10 ezres kategória - határhúzásával, amely miatt látványosan megugrott a pártpreferencia indexe. Emiatt a törvény miatt egy adott kisvárosban még akkor is működtetni kell a pártokat, ha esetleg nincs is kikkel, ha a pártnak nincs tagsága, támogatottsága, nota bene kellő szakértelme sem. Mégis, ennek következtében a pártok főszereplőkké avanzsáltak. Ez lehet az egyik magyarázat a választásokról való távolmaradásra is.
4. Mivel a települések lakosainak 61 százaléka a 10 ezernél nagyobb városokban él, ezért a választójogi törvényből adódóan kihozhatjuk a pártokat is a választások győztesének. Ezt a véleményt még jobban erősítik a megyei közgyűlések tagjainak és a fővárosi közgyűlésnek, valamint Budapest kerületeinek - párt - listás eredményei. Ez esetben arra a kérdésre kell választ keresnünk, hogy melyik párt nyerte meg az önkormányzati választásokat. A vizsgálatokat három szinten is folytathatjuk: a jelöltállítási indexek elemzéseiben, a mandátumszerzések eredményeiben és a helyi hatalomban való részvételben, az érdekérvényesítés lehetőségének minősítésénél. Az első esetben, a jelöltállítás inkább előrejelzésnek számít, a harmadik lehetőség elemzése mindig bi-
- 39/40 -
zonytalanságot okozhat és szubjektív értékelésre ad lehetőséget, ezért tekintsük dominánsnak az egzakt számokat, a választások eredményeit. Azonban természetesen számon tartjuk és röviden értékeljük az első és harmadik szituáció mutatóit is.
A jelöltállítás, ha nem is teljes bizonyossággal, de előrejelzés lehet a választásokra. A több jelölttel induló párt nyilván jobb választási eredményt tud elérni, mint a jóval kevesebbel kiálló szerveződés. Az önkormányzati választásokon induló 40-50 párt közül - az öt választás alapján - az MSZP tudott kiállítani abszolút értelemben legtöbb jelöltet. Persze a jelöltállítás mutatói ciklusonként, régiókként és településformákként változtak. Vidéken és kisebb településeken 1998-ig a Független Kisgazdapárt tudta a legtöbbet jelölni, a 2002-es bukás és az azt megelőző feldarabolódás nyomán viszont teljességgel visszaesett. Az első ciklusban az MDF mellett a két liberális párt, az SZDSZ és a FIDESZ is jelentős erőket tudott mozgósítani. 1998 után az SZDSZ vidéki bázisai először gyengültek, majd 2002-től meg is rendültek és jelöltállítási lehetőségei már csak a nagyvárosokban nyilvánultak meg. Ugyancsak radikálisan csökkent az MDF jelöltállítási indexe, 1998 után inkább már csak koalícióban gondolkodtak. A FIDESZ 1998-től erősödött és - főleg koalíciós szerződésekkel - 2006-ban már átvette a vezető szerepet. Összességében elmondható, hogy a jelöltállításban is a parlamenti pártok dominálnak. A parlamenten kívüli pártok közül 1998-ig a Munkáspárt az MSZP, a Kisgazdapárt és az SZDSZ után a negyedik helyet vívta ki jelöltállításban. A párt "idősödése" először fokozatosan csökkentette, majd a párt 2006-os kettészakadása a jelöltállítás képességét is szinte teljesen leépítette. A parlamenten kívüli pártok esetében kisebb-nagyobb eredményeket még a MIÉP (majd Jobbik), a Centrum és a különböző Kisgazdapártok tudtak felmutatni.
Nézzünk néhány összegző adatot az önkormányzati választásokon elért eredményekből 1990-től. Először a polgármesterválasztásokat értékeljük. Az 1990. évi választásokon csak a 10 ezer fő alatti települések választhattak közvetlenül polgármestereket. A 2763 polgármesterből 2289 volt független, a pártok közül a legtöbbet a Kisgazdapárt szerzett, 105-öt, ami 3,8 százalékot jelentett, az MDF 66-ot (2,4%), az SZDSZ 51-et (1,85%), a KDNP 49-et (1,77%), az MSZP 22-őt (0,8%), a FIDESZ 6-ot (0,22 %), míg az összes többi párt összesen 37 helyet ért el, a különféle koalíciók pedig 95 polgármesteri széket (3,44%) szereztek.
1994-ben a kisebb települések 2974 polgármesteréből 2604 (83 %) volt független, az MSZP 76 (2,4%), a KDNP 43 (1,37%), az SZDSZ 37 (1,17%), az FKgP 26 (0,87%), az MDF 22 (0,7%), a FIDESZ 7 (0,22%), a Munkáspárt 6 (0,19%) polgármesteri helyet töltött be. A koalíciós és civil szervezetek összesen 146 helyet szereztek (4,66%). Ha ehhez hozzátesszük a 10 ezren felüli városok eredményeit - 162 polgármesteri szék -, kicsit javítanak a pártok, ebből 32 MSZP-és, 20 SZDSZ-es, a többi párt 1-2 polgármesteri széket szerzett, a koalíciókötések 83 helyet eredményeztek, a független jelöltek pedig 22-őt. Az összesített végeredménye az 1994. évi polgármesteri választásoknak: függetlenek 83,73 %-ot, MSZP 3,44 %-ot, SZDSZ 1,8%-ot, KDNP 1,43%-ot, FKgP 0,82%-ot, MDF 0,73%-ot, FIDESZ 0,28%-ot, a koalíciók pedig 7,3 százalékot értek el.
Hasonló arányokat kapunk a későbbi választásokon is. 1998-ban a 2662 független polgármester mellett az MSZP 87 helyet szerzett, a FIDESZ és a FKgP egyaránt 77-77-et, az MDF 39-et, az SZDSZ 37-et, a KDNP 18-at, az MKDSZ 12-őt, a Munkáspárt 7-et, a MIÉP 5-öt (és a pártokat 12,5 százalékkal gazdagították a koalíciókötések). 2002-ben a pártok már kissé jobb arányokat értek el: a 2747 független polgármester mellett 178 MSZP-s, 123 FIDESZ-es, 78 SZDSZ-es, 69 MDF-es, 36 MKDSZ-es, 11 Kisgazda Polgári Egyesülethez tartozó, 7 Munkáspárti, 5 Centrumos, 3-3 FKgP-és és KDNP-és és 2 MIÉP-es polgármester volt.
2006-ban tovább erősödtek a pártpreferenciák, persze ez nem akadályozta a függetlenek fölényes győzelmét. 2684 független polgármestert választottak, a FIDESZ 238 polgármesteri helyet szerzett, az MSZP 147-et, a KDNP 137-et, az SZDSZ 46-ot, az MDF 37-et, a Kisgazda Polgári Egyesület 14-et, a Nemzeti Fórum 13-at, a Vállalkozók Pártja 12-őt, a MIÉP 5-öt, az FKgP 3-at, a Jobbik 1-et (valamint természetesen még a koalíciók).
Ami a többi mandátumot illeti, ismételten le kell szögezni, hogy a kislistás választásokon szerzett önkormányzati képviselők esetében egyértelmű a függetlenek 80-85 százalékos győzelme, addig az egyéni választókerületekben és a kompenzációs listák eredményeképpen a városokban bőven fordított az arány a pártok javára, amit a civil szerveződések legfeljebb színesíthetnek. Majdnem színtiszta párt-preferenciájú a megyei közgyűlések összetétele, valamint a fővárosi választások végeredménye (ezekben is leszámítva egy kis társadalmi szervezet-színezést). Mégis a legutóbbi három önkormányzati választás alapján állítsunk fel egy összesítő "toplistát" a szervezetek és függetlenek önálló és közös jelöltjeik mandátumai alapján.
Az 1998-as önkormányzati választások összesített sorrendje: Függetlenek 61,8%, MSZP, 4,8%, FIDESZ 3,4%, FKgP 2,6%, MDF 1,6%, SZDSZ 1,5% , KDNP 0,8%, MKDSZ, Munkáspárt és MIÉP egyaránt 0,4-0,4%.
2002-ben: Függetlenek 67,3%, MSZP 6,6%, FIDESZ 4,8%, MDF 3,4%, SZDSZ 2,2%, Kisgazda Pol-
- 40/41 -
gári Egyesület 0,7%, MIÉP és Munkáspárt 0,3-0,3%, FKgP 02, %.
2006-ban: Függetlenek 64,6%, FIDESZ 11,3%, KDNP 7,3%, MSZP 6,2%, SZDSZ 1,8%, MDF 1,3%, Nemzeti Fórum 0,8%, Kisgazda Polgári Egyesület 0,7%,Vállalkozók Pártja 0,5%, MIÉP 0,2%, FKgP és Jobbik 0,1-0,1%.
A százalékok látszólag egyértelmű választ adnak arra a kérdésre, hogy ki is nyerte a választásokat. Azonban a 10 ezernél nagyobb települések lakosai adják az ország népességégnek 61-62 százalékát. A kis települések egyrészt nem számítanak, másrészt a mindenkori pártpolitika a figyelmet a városokra - köztük a megyei jogú városokra - a megyei közgyűlésekre és arra a fővárosra irányítja, amely "ország az országban". Ezért a média ezeket a színtereket emeli ki és hirdet győzteseket - a pártok közül. Így 1990-ben győztesek lettek a liberálisok, 1994-től 2002-ig az MSZP, majd 2006-ban a FIDESZ. Ha a pártok sorrendjére vagyunk kíváncsiak, akkor azt kell megállapítanunk, hogy az öt választást tekintve összességében az MSZP volt - viszonylagosan - a legerősebb párt. Az SZDSZ, az MDF már nem jelent alternatívát, a Kisgazdapárt(ok) pedig elvesztették a vidéket. 2006-tól a FIDESZ került nyerő pozícióba - már nemcsak a jobboldalon. A FIDESZ a jobboldal 2006-os helyhatósági sikerét integrátor szerepével készítette elő, tehát az egyéni párteredmények helyett már dominánsabbak a koalíciókötések. Azonban ebben a kettészakadt Magyarországban, a bebetonozódott kétpólusú rendszerben már nincsenek sokszínű koalíciók, mint az előző, főleg a 90-es évek szövetségeiben. Szinte kizárólag csupán baloldali - szociál-liberális - és jobboldali koalíciós variációk alakultak ki. A civil szerveződések többsége, ha érvényesülni akar, megalkuvásra kényszerül és előre választ valamely pólus közül. 1994-től 2006-ig fokozatosan nőtt a koalíciós kötések száma (1194-ben 326, 1998-ban 310, 2002-ben 376). A másik jellemző tendencia, hogy a pártkoalíciók számánál már - 1994-től megfigyelhetően - nagyobb arányú az ún. vegyes, tehát pártok és társadalmi szervezetek által létrehozott szövetség. A legtöbb koalíciós variációt a FIDESZ építette ki már 1998-től kezdődően, ami 2006-ra "győzelemmé" érett. Igaz ehhez - valamint a pártpreferenciák erősödéséhez - kellettek a kormányfő és a kormánypártok népszerűségi indexeinek drasztikus süllyedései is. 2006-ban hasonló politikai szituáció adódott, mint 1990-ben. Akkor a "taxisblokád" körülményeiben az MDF-nek néhány hónap alatt harmadára esett a népszerűségi indexe a bizalomvesztés miatt, és ez a liberálisok előretörését eredményezte. 2006-ban hasonló bizalomvesztésnek voltunk szemtanúi, ami nemcsak a pártosodást és a kettészakadást erősítette, hanem a választópolgárok bűntettek is. A jobboldal 2006-os "győzelmének" további oka az is, hogy baloldalon szűkebbek a koalíciós lehetőségek, lévén ezen az oldalon kevesebb párt található, addig a jobboldalon - annak ellenére, hogy a FIDESZ magának vindikálta a totális vezető szerepet - mégis jóval több együttműködési forma alakulhatott ki.
Bár nem elfogadva, mégis megengedve, hogy az önkormányzati választások döntő terepei a városok, Budapest és a megyei közgyűlések, mégsem tudunk válaszolni egyértelműen arra a kérdésre, hogy ki is nyerte a választásokat. A koalíciós formák gazdagsága és nagysága okoz gondot, hiszen a szövetségek mára már nagyobb arányokat képviselnek, mint egy-egy párt eredménye, sőt a blokkok által elért eredmények már rég meghaladták az abba a törésvonalba tartozó pártok önálló indíttatású összlétszámát. A pártkoalícióval, avagy párt és civil szervezet összefogásával megválasztott polgármesterek, önkormányzati képviselők esetében viszont ki határozza meg a pártpreferenciát? Létezik-e "feles, harmados, negyedes" stb. helyi képviselő? Hát még ha a függetlenek jó néhány kategóriáját is számba vesszük e szövetségekben.
5. A helyi hatalom kialakítása a választások után szinte teljesen tükrözi a választás előtti pártpolitikákat, vagyis nagyon ritka a választási szövetségtől eltérő koalíció. Ezt a képet, illetve a koalíciót színesíthetik a civil szervezetek, a függetlenek és a kisebbségek, attól függően, melyik szövetséghez csatlakoznak. Ez utóbbiak sok esetben játszhatják a mérleg nyelve szerepét és ennek következményeképpen a helyi hatalomban való részvételük sokszor túl reprezentált.
A helyi politikában a feltűnő negatívum a szakmai kompetencia hiánya, vagy gyenge alapozottsága. Kisebb településeken szinte nyilvánvaló - a főként független - képviselők amatőrsége, ám ahogy megyünk feljebb a települések ranglétráján, úgy válik sokszor szembeötlővé az a tény, hogy ebben a kompetencia problémában a túlzott pártpreferenciák is ludasok. A "párt-domináns" önkormányzatoknál a döntés a "kormánykoalíció" kezében van, és ez nagyon sokszor vezet a kompromisszumképtelenséghez, hatalomkoncentrációhoz, bezárkózáshoz és a "bolsevizáló-dási tendenciák" kialakulásához. A pártöntudat egyrészt háttérbe szoríthatja a szakmaiságot, másrészt a közvetlen demokrácia beleszólási, véleménynyilvánítási formáit szeretnék visszaszorítani az önkormányzati választások idejére. Éppen ezért bizalmatlanul kezelik a civil társadalom jelzéseit, illetve azokat hatalomkorlátozási szándéknak tulajdonítják. Ráadásul az önkormányzatokban működő pártfrakcióknak jóval kisebb a mozgásterük, mint sokan gondolni vélik. Az országos pártvezetés ugyanis igen gyakran beleszól a helyi politikába - is.
A párt-paternalizmus és annak sajátos politikai
- 42/43 -
kultúrája gyakran szembekerül a polgárok és a társadalmi szervezetek közéleti kultúrájával. Mára már egyértelmű a politika és a politikusok elutasítottsága, nemcsak országos, hanem helyi szinteken is. Ennek az attitűdnek a fentebb említett okain kívül talán az is lehet kiváltója, hogy amíg helyi színtereken is legalább 30 ezer ember él a politikából, addig a "politikus" az az egyetlen foglalkozás, amihez semmilyen végzettséget nem követelnek meg, hiányoznak az alkalmasság képesítési, jogi szabályozásai és a hozzá tartozó alapvető etikai normák betartásának elvárásai. A civil szervezetek ugyanis olyan értékrendeken alapozódnak, mint a közszellem, a bizalom, a tolerancia, az együttműködés, stb. Ezek az értékek deklaratíve persze léteznek, de a politikus gyakran nem tud mit kezdeni velük, hiszen a gyakorlatban nemigen használatosak és használhatók. A szembenállás és a politikusi bizalmatlanság talán legdöntőbb oka a hatalommegosztástól való félelem. Pedig ez utóbbi aggodalmat a tevékenységi körök pontos tisztázásával, a hatáskörök és feladatok világos elhatárolásával el lehetne oszlatni. A helyi döntéseknél sokszor ugyanis nem csupán a szakmai, hanem a társadalmi megalapozottság is hiányzik.
A rendszerváltást követő majd két évtized alatt egyre nyilvánvalóbbá vált az önkormányzatok, a polgárok és a civil szervezetek közötti egymásrautaltság fontossága és talán megérik annak a felismerése is, hogy ez utóbbiak még elő is segíthetik az önkormányzati feladatok jobb, teljesebb és hatékonyabb ellátását. Ha az ún. másik oldal, vagyis a pártok és az állami intézmények nyitottabban viszonyulnának hozzájuk és elfogadnák azt, hogy ők is betölthetnek érdekérvényesítési funkciókat és nem félnek a hatalommegosztás néminemű kialakulásától, akkor talán olyan önkormányzati struktúra alakulhat ki Magyarországon, amely a szakmaiság dominanciája mellett képes lesz a közérdekeket is képviselni és érvényesíteni. Ez a fogadókészség egyrészt megkönnyíthetné az önkormányzatok munkáját, másrészt társadalmasítottabbá tehetné azt.
Bocz János: Helyi hatalmi elit, polgármesterek és önkormányzati képviselők, 1994, In: Magyarország politikai évkönyve, (Szerk. Kurtán-Sándor-Vass) Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Budapest 1996
Bocz János: Az önkormányzatok döntéshozói, 1990-1998, KSH, Budapest 1999
Böhm Antal-Szoboszlai Gy.: Önkormányzati választások, 1990, MTA, PTI, Budapest 1992
Böhm Antal-Szoboszlai Gy.: Önkormányzati választások, 1994, MTA, PTI, Budapest 1996
Csefkó Ferenc: A helyi önkormányzati rendszer, Dialóg Campus, Budapest-Pécs 1997
Csefkó Ferenc: Önkormányzati iránytű, Új Historica Kiadó, Villány 1999
Enyedi Zsolt-Körösényi András: Pártok és pártrendszerek, Osiris, Budapest 2001
Fogarasi József (Szerk.): Önkormányzati Kézikönyv, HVG-ORAC, Budapest 2000
Horváth Csaba: Önkormányzatok, pártok, választások, In: Politikatudományi válaszok a XXI. század kihívásaira, (Szerk. Kunszt Márta és Laczkóné Tuka Ágnes) PTE, Pécs 2001. 285-293. o.
Horváth M. Tamás: Pártok a helyi hatalomban, Magyar Közigazgatási Intézet, Budapest 1996
Kákai László: Hatalomváltás dimenziói a helyi politikában, Társadalmi Szemle 1996. 6. sz. 71-85. o.
Körösényi András: Magyar politikai rendszer, Osiris, Budapest 1998
Pálné Kovács Ilona: Regionális politika és közigazgatás, Dialóg Campus, Budapest 1999
Sebestény István: Az önkormányzatok és a nonprofit szervezetek kapcsolata 2000, KSH, Budapest 2002
Szoboszlai György: Pártok és függetlenek a helyhatósági választásokon, In.: Magyarország politikai évkönyve, 1998, (Szerk. Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László) Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Budapest 1999. 228-239. o.
Választási eredmények, 1990-1998, In: Magyarország évtizedkönyve, (Szerk. Kurtán Sándor-Sándor Péter-Vass László) Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány, Budapest 1998. 691-716. o.
Az önkormányzati választások összesítései, statisztikái az Országos Választási Iroda honlapjain:
Az 1998. évi választás:
http://www.valasztas.hu/onkdin/topm5.htm
A 2002. évi választás:
http://www.valasztas.hu/onkval2002/so02/onkdin/topsb5.htm
A 2006. évi választás:
http://www.valasztas.hu/onkval2006/outroot/onkdin/topsb4.htm ■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens.
Visszaugrás
